Egy barlangban ébredt. Nem érzett fájdalmat, még a legapróbbat sem. Mikor megpróbált felülni, erőfeszítés nélkül ment neki. Nem volt bekötözve a sérült válla, sőt... nem is volt sérült.

Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy csak álmodta a harcot.

- Ó! Végre felébredtél!

Oldalra kapta a fejét.

Tete ült a barlang falának dőlve egy lapos sziklán. A lábait lelógatta és a homok fölött lóbálta. Szélesen mosolygott rá, úgy nézett ki, mint egy embergyerek, ha a fején lévő maszkot – ami inkább sisakra emlékeztetett – nem veszi figyelembe.

- Mi történt?

- Elájultál, miután legyőzted azt a kellemetlen lidércet.

- Elájultam? De... - a vállához ért, óvatos volt... de feleslegesen. Semmi fájdalmat nem érzett. Az egyenruháján varrás futott végig, de mikor félrehúzta, az anyag alatt a teste sértetlen volt.

- Ezt nem értem.

- Pedig egyszerű.

Tete felugrott a szikláról és büszkén kihúzta magát.

- Meggyógyítottalak!

- Te tudsz gyógyítani? – csodálkozott Akane.

- Ilyen meglepő? Minden lidérc ért valamihez. Még én is. Az egyenruhádat Paja varrta meg.

- Ő hol van most?

- Elment megkeresni a társaidat. Már jó ideje oda van. Nemsokára meg kell érkezniük.

- Úgy hangzik, mintha biztos lennél benne, hogy megtalálja őket. – És hogy mind jól vannak.

A lidércgyerek mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Biztos nem esett bajuk! Elég erősnek tűntek.

Akane fölkelt rögtönzött ágyáról, ami egy kupac rongyos pokróc volt egy halomba gyűjtve. Nem tudta honnan szerezhettek ilyesmit a lidércek ebben a világban, de nem panaszkodott. Amateraszu ott volt mellette, fogta és az övébe dugta, vissza a helyére. Megnyugtató volt újra testközelben lenni vele.

Tete pillantása a lélekölő kardjára esett.

- Nagyon különös erőd van – jegyezte meg elgondolkodva. – Nem is lélekenergiának tűnik inkább... olyan, mint a napfény. A barátaid is tudnak ilyet?

- Mindenki lélekenergiája és képessége más – adott kitérő választ.

Tete nagyon aranyosnak tűnt és eddig nem bántotta, pedig lett volna rá lehetősége. Talán nem olyan erős. Lehet, hogy a kinézete is azért olyan, mint egy gyereké, mert gyengébb, mint a többi lidérc. Akkor viszont nagyon szerencsés lehet, hogy túlél egy ilyen helyen.

- Mondd, mióta laktok az erdőben?

- Jó kérdés. Tudod itt elég nehéz nyomon követni az időt. Valószínűleg nincs is jelentősége. Nincsenek nappalok és senki nem öregszik. A Bölcs pont azzal szórakoztatta magát, hogy néha öregasszony, néha fiatal lány alakját öltötte, amikor már túlságosan ráunt az éppen viselt külsőjére.

- Ismerted őt?

Furcsa volt úgy beszélgetni lidércekről – egy lidérccel – mintha emberek lennének. Eddig Akane csak annyit látott tőlük, hogy kegyetlenül emberekre vagy egymásra támadnak. Hajtotta őket egy halálon túli ösztön, ami az új formájuk sajátja volt. Inkább tűntek állatnak, mint embernek. Tete és Paja viszont úgy tűnt kivételek voltak. Szinte mintha emberek lettek volna.

- Valamennyire. Megengedte, hogy az erdejében éljünk. Mindenkinek megengedi, aki betartja a szabályokat.

- Miféle szabályokat?

- Az a lényege, hogy nem szabadott egymással harcolni, a táplálékot mindenkinek az erdőn kívülről kellett megszereznie. Aki itt élt, az a Bölcs védelme alatt állt és súlyosan megbüntette azt, aki szabályt szegett.

Milyen erős lehet az alidérc, aki előtt meghunyászkodtak az erdő lakói? – töprengett Akane. Én egyet is alig tudtam legyőzni közülük!

- Mondd te... - tétovázott, miközben tekintete a fiú arcára és a fölötte viselt maszkra esett. – Te arrancar vagy, ugye?

Tete nem válaszolt rögtön.

Kaito szerint ahhoz, hogy összetörjön egy lidérc maszkja, nagyobb szintet kell elérnie, erősebbé kell válnia. Azoknak, amiket az erődben harcolni látott, még teljesen sértetlen volt a maszkjuk. Tete megtévesztően embergyerek-arcát viszont egyáltalán nem takarta a sajátja, a fején lévő darab széle pedig egynetlen volt, mint a törött porcelán. De ha ő és Paja összetörték a maszkjukat, akkor fejlettebbek kell legyenek, mint az erdő többi lakója.

A kisfiú épp nyitotta a száját, amikor egy ismerős visszhangot töltötte be a barlangot.

- Akane!

Azonnal a kijárat felé fordult.

- Kaito! Rai! Shuji!

A társai egymás mellett rohantak befelé, első pillantásra sértetlennek tűntek. Mikor odaértek hozzá, Akane nem bírta visszafogni magát és a nyakukba ugrott, karjával átölelve mindhármukat. Bár kettejüket csak néhány hete ismerte, ők voltak az egyetlenek ebben a világban rajta kívül, akik nem lidércek... meg persze Kame.

- Jól vagytok?!

- Mi igen. De te...?

- Én is! Jaj, annyira örülök!

- Ő meg ki? – hangzott el Rai-tól a kérdés.

Erre Akane megfordult és újra Tetére nézett. A fiú ártatlan arccal figyelte őket, két kezét a háta mögött összefogva, mint egy kíváncsi kisgyerek.

- Tete – mutatta be Paja miközben megkerülte a halálisteneket és odaállt mellé. Védelmezőn átkarolta a vállát, mint egy nagytestvér. A pillantása Akanén állapodott meg. – Úgy látom teljesen rendbe jöttél.

Ennyi kellett, hogy a három tiszt rákapja a tekintetét. Már látta Kaito arcán a megszülető aggodalmat, de gyorsan belefojtotta a kérdéseket.

- Mondtam, hogy jól vagyok. Megtámadott egy lidérc, de legyőztem, Tete pedig meggyógyított.

- Nemcsak legyőzted – vágott a szavába a kisfiú.

Akanét bámulva előre lépett, lerázva magáról Paja kezét, mintha vonzotta volna valami a helyettes halálisten felé. Hirtelen a tekintetében megváltozott valami. Eddig vidáman csillogott, de most mintha feléledt volna a belsejében valami más és ez felnőttes komolyságot kölcsönzött a gyerekarcnak.

- Te visszaadtad a szabadságukat – már-már áhítattal a hangjában beszélt. – Meg tudod tenni újra?

Akane tétovázás nélkül bólintott.

- Igen. Azért jöttem, hogy megfosszam Kamét a seregétől. – Megérintette Amateraszu markolatát. – Képes vagyok lelkekre bontani a kapitányait és hadnagyait... ha a közelükbe tudok jutni.

A fiú helyeslően bólintott, Paja pedig a szája elé kapta a kezét.

- Jó. Segíteni fogunk neked – jelentette ki Tete.

- Lemaradtunk valamiről? – suttogta Shuji halkan, mire Rai vállat vont, Kaito pedig lepisszegte.

- Ti tudjátok, hol van Kame? – kérdezte a harmadiktiszt a két arrancartól.

Tete bólintott.

- Elvezetünk titeket oda, de nem lesz könnyű bejutni, odabent pedig még nehezebb dolgunk lesz.

Akane figyelmét nem kerülte el, hogy Tete máris egy csapatként beszél mindannyijukról.

- A Tisztátalan Lelkek Városa nevű helyen találjátok, a kapitányaival és hadnagyaival együtt. Ott hozza létre a seregét olyan lidércekből, akik csatlakoztak hozzá.

Ebben a két mondatban több olyan dolog is volt, amiktől a halálisteneknek leeshetett az álla.

- Várjunk! – Kaito felemelte az egyik kezét, mintha az időt akarná megállítani, hogy felfoghassa a hallottakat. – Tisztátalan Lelkek Városa? Az meg mi?

- Pontosan az, aminek hangzik – felelte Paja. – Egy város. Kame építtette a követőivel. Nálatok van a Tiszta Lelkek Városa nemigaz? Annak a kicsúfolása, ahogy az is, hogy a seregét osztagokba szervezi, mindegyik élén egy kapitánnyal és hadnaggyal. Még nincs neki tizenhárom, de hamarosan lesz, ha nem állítjátok meg.

- De hogy értitek, hogy toborozza a lidérceket? Miért segítenének neki? Kame halálisten.

- Ti is tudjátok a választ. Van egy dolog, amiből még a legprimitívebb lidércek is értenek: erő. Kaménak hatalmas ereje van, nagyobb, mint Hueco Mundo legerősebb lidérceinek. Inkább követik őt, minthogy az útjába álljanak és elpusztítsa őket.

Kaito döbbenten bámult a két arrancarra. Akane még soha nem látta ennyire rémültnek és a két tiszttársa is meglepődött rajta, akik sokkal régebb óta ismerték.

- Nagyobb a baj, mint gondoltuk. Ki tudja, milyen közel járhat már az őrült terve véghezviteléhez!

Akane a vállára tette a kezét.

- Meg fogjuk állítani. Ezért vagyunk itt, emlékszel?

Kaito lehunyta a szemét és mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát.

- Tudom. – A lidércekhez fordult. – Mutassátok az utat!

- Nem sétálhatunk csak úgy be oda! – szólt közbe idegesen Rai. – Azonnal észrevesznek, már ha egyáltalán a hely közelébe jutunk. Nem úgy hangzik, mint amit nem őriznek.

- Ha csak fele olyan jó a védelmük, mint a Tiszta Lelkek Városáé... - gondolkodott hangosan Shuji majd megrázta a fejét. – Esélytelen, hogy ne vegyenek észre.

- Nem kell aggódnotok, legalábbis emiatt – nyugtatta meg őket Tete. – Mi tudunk egy titkos utat. Egy földalatti alagúton át bejuthatunk a városba.

- Földalatti alagút? – pislogott meglepetten Akane. – Kame nem tud róla?

- Az alagút már előtte is ott volt. Egy hatalmas lidérc vájta ki a homok mélyén. Persze nem teljesen tökéletes, felfelé ki kell törnünk majd, ha a város alá érünk, de nem hiszem, hogy ez probléma lesz nektek. – Kinyúlt Paja felé, aki oda sem nézve kulcsolta az ujjait Tete apró kezére. – Indulhatunk?

Az alagút bejárata nem volt messze Tetéék búvóhelyétől. Akane eleinte aggódott, hogy útközben rájuk támadnak majd, ám egyetlen lidérccel sem találkoztak a kalauzaikon kívül. Az egész erdő csöndesnek, sőt elhagyatottnak tűnt, lélekenergiát is csak messziről érzékeltek, mintha távolban derengő, vékony köd lett volna.

- Most minden olyan... nyugodt – jegyezte meg a lány, miközben azért éberen kémlelte a legközelebbi fákat.

- Miután megküzdöttek egymással, mindig lecsendesedik az erdő – magyarázta Paja, aki a hátán vitte Tetét, mintha egy igazi kisgyerek lenne, aki hamar belefárad a gyaloglásba. – Egy részüket felfalják, a felfalók pedig... elvonulnak, amíg végbemegy az átváltozás, ha pedig még nem járnak sikerrel, legközelebb újra megjelennek majd a kráterben. Nektek hála viszont kevesebben lettek.

Akane soha nem hitte volna, hogy egyszer egy lidérc köszönetet fog neki mondani, amiért megölt egy másik lidércet. Látta, hogy a mellette sétáló Rai és Shuji is csodálkozó pillantást váltanak.

- Megjöttünk! – kiáltott fel Tete vidáman, mikor elértek egy barlanghoz, ami mintha a homokos talajból nőtt volna ki. A falai szabálytalanok voltak.

A három tiszt fénylő gömböt idézett kinyitott tenyere fölé, miután beléptek. A fény fehérbe borította körülöttük az alagutat. Tete csillogó szemekkel nézte őket, mintha még soha nem látott volna ilyen lenyűgöző dolgot. Tényleg úgy viselkedett, mint egy gyerek.

- Azt mondjátok, hogy ezt egy lidérc vájta ki? – Kaito közelebb lépett az alagút egyenetlen falához.

Akanét a biológia tankönyvében lévő vékonybél keresztmetszet rajzokra emlékeztette, ami határozottan nem nyugtatta meg.

- Nagyon régen történt – válaszolta Paja. – Jóval azelőtt, hogy mi az erdőbe jöttünk, a Bölcs mesélt róla. Ő még találkozott vele. Kaménak valószínűleg fogalma sincs, hogy mi fölé építette a főhadiszállását, hacsak...

- Hacsak a Bölcs el nem mondta neki – fejezte be a mondatot Kaito és gyanakodva a két lidérc felé fordult.

Paja és Tete is állták a pillantását.

- Nem mondta el neki – állította a fiú megingathatatlan meggyőződéssel.

- Miért vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte Rai, az arcát hófehérré változtatta a keze fölött ragyogó gömb és sötét árnyékot vetett a szemére.

- Azért, mert a Bölcs sosem árulná el az erdőt, még Kaménak sem. Régebb óta volt itt, mint amennyi ideig élt az Élők Világában. Ez a hely az otthona.

Ez valahol szomorú volt, de Akane tudta, hogy ébernek kell maradniuk. Akár hazudhatnak is nekik... De akkor miért mentették meg az életét?

- Nincs semmi oka beszélni Kaménak erről az alagútról. Nem tudhatta, hogy egyszercsak megjelenik itt négy halálisten, akik a városba akarnak eljutni.

- Én hiszek nektek – mondta és közelebb lépett.

- Akane!

- Van más lehetőségünk? – kérdezte őszintén Kaito-tól.

Látta az arcán, hogy vitatkozni akarna, de... tényleg nem volt más lehetőségük.

- Tete megmentette az életemet – megérintette a vállát a friss varrás fölött. – Paja pedig rátok talált és elvezetett hozzám. Ha holtan akarnának látni, már halottak lennénk. Még ha őrzik is az alagutat, így legalább a város közelébe eljuthatunk észrevétlenül.

Shuji és Rai várakozón pillantottak a felettesükre. Kaito megadóan felsóhajtott.

- Legyen.

Némán haladtak, csak a lépteik zaja vert visszhangot. A két arrancar ment legelöl, mögöttük Kaito és Akane, majd végül Shuji és Rai zárták a rövid sort.

Akane nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el a gyaloglással. Villámlépéssel gyorsabban haladtak volna, de tartalékolniuk kellett az erejüket, ráadásul azzal csak felhívták volna magukra a figyelmet.

Egyszercsak Kaito megtorpant mögötte.

Mindenki más is követte a példáját, amint észrevették.

- Valami baj van? – fordult hátra kíváncsian Tete.

- Már elég messzire eljöttünk. Készítsünk egy tervet, mielőtt ajtóstól rontanánk a házba. Tudtok bármit arról, hogyan néz ki a város, amit Kame felépített? Hol tarthatnak foglyokat?

- Fogalmunk sincs – vont vállat a gyereklidérc. – Kame és a csatlósai még soha nem ejtettek fogjokat. Főleg nem embereket. A lidérceket, akik ellenszegülnek neki vagy az útjába állnak, azonnal kivégezteti.

Akane nyelt egyet. Azt mondogatta magának, hogy az őrült halálistennek szüksége van az öccseire. Nem fogja bántani őket. Addig nem, amíg meg nem szerzi a lelkükből a kulcsdarabokat.

- Mi a helyzet a csatlósaival? – kérdezte Shuji. – Róluk tudtok valamit?

- Csak annyit, hogy mindegyik kapitányát egy bizonyos célra választja ki – vette át a szót Paja. – Mindegyiknek más az erőssége és a feladata. Sajnos nem sok információ jut ki a városon túlra.

- Na és a Bölcs? – kérdezte Akane. – Őt ismertétek.

A színpompás arrancar bólintott.

- Ő a legerősebb lidérc, akivel valaha találkoztunk. Nem olyan volt, mint azok a kráterben. Nagy ereje van, de civilizált és nagyon-nagyon idős – az utolsó szót végtelen tisztelettel a hangjában ejtette ki. – Talán az egyik első lidérc, aki ebbe a világba került. A védelemhez ért legjobban, ezért tudta olyan sokáig uralma alatt tartani az erdőt. Ha egy gyengébb lidérc menedéket keresett, nála megtalálta. Amíg az ő védelme alatt voltunk, nem kellett attól tartanunk, hogy felfalnak minket.

- Nem hittem volna, hogy ilyen lidércek is vannak. Mármint... akik védelmezik a társaikat. Miért csinálta?

Paja könnyedén vállat vont.

- Miért ne? Ő már elérte a létező legmagasabb szintet, nincs hová fejlődnie. Semmi oka nem volt rá, hogy ártson másoknak. Visszanyerte az emberi értelem képességét és úgy döntött, felülemelkedik ennek a világnak a farkastörvényein.

- Lenyűgöző! – suttogta maga elé Kaito. – Egy ilyen entitás... - az arca elkomorult. – De végül mégis Kame követője lett. Ha tényleg olyan védelmező típus, akkor hogy vehet részt egy tervben, ami az emberiség kiirtására irányul?

- Nem tudjuk – Paja hátrált egy lépést, mintha attól tartana, hogy a halálisten megtámadja. – Nem voltunk ott, amikor Kame beszélt vele.

- Ha most összefutnátok vele a Városban, megtámadna titeket? – vette át a szót Shuji.

- Ha Kame azt parancsolja neki, akkor igen. Akik szolgálják, mind maradéktalanul hűségesek hozzá, máskülönben nem tűrné meg őket maga mellett.

- Akkor koncentráljunk arra, hogy ne fussunk össze senkivel – mondta Rai. – Észrevétlenül kell megtalálnunk Akane testvéreit, aztán a kijutás már nem lesz probléma.

Sokatmondó pillantást váltott haláisten társaival, akik közül mindegyiküknek ott lapultak a főkapitánytól kapott gömbök az egyenruhájuk zsebében.

- Kivéve nekik – jutott eszébe Akanénak és a lidércekre pillantott.

Paja és Tete értetlenül összenéztek, aztán várakozón Akanéra pillantottak.

A lány gondolatban átkozta magát a butaságáért. Majdnem elszólta magát. Lehet, hogy a két arrancar kedves volt velük és értelmes lények, de attól még lidércek. Nem vihetik őket magukkal a Lelkek Világába. Márpedig, ha megtalálják az öccseit, valószínűleg sietve kell majd távozniuk, Tete és Paja azonban a Városban ragadnak. Kame követői könnyű szerrel elkapják majd kettejüket, aztán ki tudja, mit tesznek velük...

- Nem kell a Városba is velünk tartanotok – mondta Kaito. – Elég, ha elkísértek az alagútnak arra a részére, ami már a Város alatt húzódik. Onnantól megoldjuk magunk.

- Megígértük, hogy segítünk – ellenkezett Tete makacsul. – Most pedig jobb, ha indulunk.

Újra megfogta Paja kezét és elindultak előre az alagútban.

A négy halálisten jobb híjján követte őket. Akane keze a zsebében rejtőző gömbre simult. A varázstárgy hideg volt az érintése alatt.

Arra gondolt, hogy a főkapitány, vajon elnézné-e nekik, ha két lidérccel térnének vissza a Lelkek Világába.

- Emlékezz, hogy te mit ígértél nekünk, Akane szan – mondta Tete hátra sem nézve séta közben. – Ha itt végeztünk, felszabadítasz minket, ahogyan azzal az adjuchas-szal tetted az erdőben.

- Ó!

Akane legszívesebben fejbe vágta volna saját magát. Hát persze!

Hiába voltak lidércek, amint átértek a Lelkek Világába, használhatja rajtuk a kardja erejét és szétbonthatja őket lelkekre. Így már pontosan ott lesznek, ahol lenniük kell.

Tete megállt, kitartotta maga mellé a karját és felpillantott az alagút tetejére. Ahogy a kisfiú minden izmát megfeszítve, összehúzott szemmel kémlelte a plafont, az volt az első alkalom, hogy Akane valami állatias, ösztönszerű reakciót látott tőle.

Ezek szerint megérkeztek.

- Itt kell lennie fölöttünk – erősítette meg Akane gondolatiat a gyereklidérc.

- Mondjuk el az álcázó igét – javasolta Shuji. – Nem tart örökké, de láthatatlanná tesz és talán pont elég időre, hogy megtaláljuk a fiúkat.

Kaito bólintott. Hárman kis kört formáltak és épp elkezdték volna, amikor Tete közbeszólt.

- Várjatok! Ezt tegyétek el.

Paja átadott neki néhány apró, fehér tárgyat, amit Tete a halálisteneknek nyújtott.

Akane volt az első, aki átvette tőle. Egy törött csontdarabnak tűnt, aminek az élei már tompára, az oldalai pedig simára koptak az évek alatt.

- Mi ez? – kérdezte az ujjai között forgatva az apró valamit.

- A maszkom egy darabja – válaszolta Tete teljes természetességgel.

Akane összerezzent és majdnem eldobta a csontdarabot, de az utolsó pillanatban sikerült megállnia. Három társa még mindig habozott, hogy elvegyék-e őket.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet – jegyezte meg óvatosan Rai.

- Segít álcázni a lélekenergiátokat Kame arrancarjai elől. Így nem kell annyi energiát pazarolnotok a varázsigére, elég, ha csak a testünket rejtitek el. – A tenyerén tartott darabokra pillantott. – Ezek majd gondoskodnak a többiről.

- Mond valamit – jegyzete meg Shuji, mire Rai ijedten felé kapta a fejét.

Kaito úgy tűnik, még vívódik, amikor Akane megelőzte a döntésben.

- Jól van! – mondta. – Én megbízom benned, egyszer már segítettél.

Fogta a maszkdarabot és a ruhája belső zsebébe rejtette a mellkasa fölötti részen. A három tiszt szeme meglepetten tágra nyílt a határozottságát látva.

Akane elmosolyodott és megpaskolta Tete fejét.

- Köszönöm Tete kun!

- Nincs mit! – mosolygott vissza rá a kis lidérc.

Erre a másik három halálisten is elvette tőle a felkínált darabokat és mind eltettek egy-egyet belőlük.

Akane elégedett félmosolyra húzta a száját. Évekig ő volt az egyetlen lány a karatecsapatában. Ezalatt megtanulta hogyan kell kezelni a fiúkat. Pontosan tudta, hogy ha egy nő elég határozottan be tud vállalni valamit, a másik nem képviselői sem akarnak majd alul maradni... még akkor sem, ha nem teljesen tartják jó ötletnek azt, amire éppen készülnek.

Kaito, Shuji és Rai elmondtak egy varázsigét, amitől mind a hatan láthatatlanná váltak mindenki más szemében, csak ők látták egymást.

A csapatuk vezetője ezután felhúzta az egyenruhája ujját és tenyerét a plafon felé nyújtotta.

- Egy kicsit hangos lesz. De most viszonylag kevés lélekenergiát érzek magunk fölött. Azért készüljetek fel! Nem tudni kik várnak ránk odafönt.

Akane lenézett a mellette álló Tetére. A kis lidérc határozottan bólintott.

Kaito fénynyalábot lőtt ki a plafon felé, mire az alagút teteje kirobbant és egy kör alakú lyuk keletkezett a fejük fölött. Az alapos mágia porrá zúzta a követ a fejük felett, így nem kellett a visszahulló törmelék miatt sem aggódniuk.

Könnyedén kiugrottak a lyukon át. A halálistenek harci alapállásban értek földet, a kezük pedig a kardjuk felé röppent... de szerencsére fölösleges volt. Egy teljesen üres, kőfalú terembe jutottak, ahol rajtuk kívül szó szerint egyelten lélek sem tartózkodott.

- Hát... megjöttünk – mondta Akane.

- Gyerünk! Keressünk valami börtönhöz vagy cellához hasonlót! – adta ki a parancsot Kaito és már indult is.

Társai rögtön követték, Paja pedig felkapta Tete-t és utánuk szaladt.

Ha valamiben hasonlított ez a hely a Tiszta Lelkek Városára, akkor az a végeláthatatlan, labirintusszerű-szerkezet volt. Akane már percek múlva úgy érezte, hogy képtelen lenne visszatalálni a helyre, ahol feljöttek az alagútból és minden kanyarral csak egyre jobban elbizonytalanodott. Az előtte rohanó három tiszt voltak csak biztos pontok számára.

A legelöl haladó harmadiktiszt szélsebesen vágott keresztül a folyosókon. Az egyik kanyar után néhány arrancar tűnt fel előttük. Mindannyian hófehér köntöst és hakamát viseltek. Akane élesen beszívta a levegőt, Kaito azonban nem foglalkozott velük, rohant tovább és elhúzott mellettük. A lány megkönnyebülten látta, hogy az arrancarak éppúgy ügyet sem vetnek a halálistenre. Nem vették észre.

Ahogy egyre beljebb értek az épületek között, úgy láttak egyre több lidércet, de szerencsére sokkal kevesebben voltak, mint a halálistenek. Magányosan, vagy ritkábban kis csoportokban bukkantak fel, és ami a legnagyobb megkönnyebbülés volt, hogy egyikük sem viselt haorit vagy karszalagot. Akiket láttak valószínűleg közkatonák lehettek.

Kaito hirtelen irányt váltott és az egyik falhoz rohant, majd nekinyomta a hátát és meglapult. Szó nélkül követték a példáját.

- Azt hiszem már értem.

- Micsodát? – kérdezte Akane.

- A hely felépítését.

Erre a lány döbbenten pislogott rá. Ő ugyanis esküdni mert volna, hogy csak körbe-körbe rohangálnak.

Kaito körbenézett, mintha attól kellene tartaniuk, hogy észreveszik őket, aztán besurrant egy közeli épületbe. Odabent egyetlen bútor sem volt, csak a négy puszta fal és a homokos föld. A harmadiktiszt kezében a kardjával letérdelt és a kard hegyével a homokba rajzolt valamit, amit mindannyian körbeálltak.

Egy kerekded, tizenháromszögletű ábra volt. Kaito minden szögnél a homokba nyomta a kard hegyét, majd miután elkészült az alakzat közepébe egy X-et tett.

- Ez itt a város. Kame Tizenhárom osztagot hozott létre, vagyis most még csak azon van. Gyanítom, hogy a falak mentén lévő tizenhárom toronyban vannak az osztagok barakkjai. Ez pedig itt középen – bökött az ikszre – alighanem az a hely, ahol Kame-t találjuk.

- Vagyis ott lesznek a foglyok is – mondta ki Shuji azt, amitől Akane a legjobban félt.

- Nem biztos – vetette ellen Rai. – Túl nyilvánvaló lenne. Egy olyan taktikus mint Kame, valószínűleg számít rá, hogy valaki megpróbálja kiszabadítani a fiúkat. Lehet, hogy direkt máshol rejtette el őket. Szerintem válunk szét.

- Micsoda? – nézett rá ijedten Shuji.

- Elsősorban nem harcolni jöttünk, hanem a foglyokat kiszabadítani. Két csapatban kétszer olyan gyorsan kutathatnánk utánuk.

- És kétszer olyan könnyen legyőzhetnek minket – jegyezte meg rosszallóan Kaito.

Rai erre behúzta a nyakát és lesütötte a szemét, mint egy gyerek, akit megdorgáltak.

A reakciója láttán szöget ütött Akane fejében a gondolat, hogy vajon Kaito mennyivel lehet idősebb a két tiszttársánál. Hogy oldja a feszültséget, Tete-ékhez fordult.

- Azt mondtátok minden kapitánynak más a képessége. Nincs véletlenül olyan köztük akit Kame... börtönőrnek vagy ilyesminek használ?

- Hóhéra van, de vele inkább... - Paja elsápadt – jobb, ha nem találkozunk.

Akane is érezte, hogy kifut a vér az arcából a „hóhér" szó hallatán.

- Ha ti két embert rejtegetnének itt, akkor hová vinnétek őket? – kérdezte az állát fogva Kaito és tekintetével úgy szuggerálta a homokba vésett rajzát, mintha az megmondhatná neki a választ, ha elég csúnyán néz rá.

- A legnyilvánvalóbb hely, az Kame tornya, középen – mutatott rá Shuji.

- Pontosan ezért gondolom, hogy nem ott vannak! – ellenkezett ismét Rai.

- Akane szan, te mit gondolsz? – kérdezte Tete.

A lány tekintet a homokba rajzolt ábrára esett.

- Eszerint nagyjából hol vagyunk most?

Kaito rövid gondolkodás után berajzolt egy pontot éppen oda, ahova Akane remélte. Az ábra aljára, ahol két torony is állt egymás mellett.

- Váljunk szét ideiglenesen és nézzük meg ezt a két tornyot – bökött mutatóujjával a helyzetüket jelző ponthoz legközelebbi két alsó toronyhoz. – Ha végeztünk, utána ugyanitt találkozunk. Még az is lehet, hogy rögtön megtaláljuk a fiúkat.

- Én a helyedben nem lennék ilyen optimista – mormogta az orra alatt Kaito. – Legyen! Ne feledjétek, kerülünk minden harcot, amit csak lehet.

- Igenis! – mondta Shuji és Rai tökéletesen egyszerre, halálos komolysággal az arcukon. Ilyesztő gyorsasággal tudtak váltani barátok és alárendelt tisztek között. Alighanem gyakorolták már egy párszáz éve.

- Akane, te velem jössz. Shuji és Rai, ti mentek ketten. – Kaito a lidérc kísérőikre nézett. – Ti melyik csapatban szeretnétek lenni?

Paja és Tete összenéztek. Végül a lány szólalt meg.

- Mi is szétválunk. Én veletek megyek, Shuji szan és Rai szan.

A tisztek egy-egy bólintással vették tudomásul a dolgot.

- Én pedig veletek tartok Kaito szan.

- Részemről rendben. Jól van, akkor ugyanitt találkozunk. Vigyázzatok magatokra!

- Maga is harmadiktiszt!

Kaito kurtán bólintott, majd elindult az egyik torony felé. Akane engedte, hogy Tete a hátára másszon és futólépésben követte.

- Akkor gyerünk! – indult meg Rai lelkesen a másik torony irányába Shuji-val és Paja-val a nyomában.