Kaito másnap reggelre eltűnt, még egy üzenetet sem hagyott. Akane akár azt is hihette volna, hogy csak álmodta az egészet és a fiú valójában nem létezik, ahogy a lidércek sem. De akkor nem feküdt volna pulóverben és farmerben az ágyában és nem nyomta volna a hasát a zsebében lévő zseblámpa.

Nem. Minden valóság volt, a halálisten és a lidércek is.

Ahogy azt előre megjósolta, Akane másnap még a szokásosnál is fáradtabban ébredt és még inkább nehezére esett levonszolnia magát a konyhába. Az anyukája és az öccsei aggódva figyelték.

- Ha szeretnéd, ma kihagyhatsz egy napot. – javasolta az édesanyja, miközben a táskájában kotorászott. Ma is kifogástalanul volt öltözve, elegáns szürke kosztümöt viselt és a kedvenc ezüst medálját, amit még Akane édesapjától kapott a tizedik házassági évfordulójukra.

- Nem köszi, anyu, jól vagyok. – próbálta mosolyogva előadni, hátha úgy hihetőbb lesz. A családtagjai arckifejezését elnézve egyáltalán nem volt hihető.

- Nem kellene agyonhajtanod magad! – dorgálta meg az egyik öccse, Keiji.

- Ja. – bólintott rá a másik is, Taro.

Akane felhúzott szemöldökkel meredt Tarora, a fiúk ugyanis a legritkább esetben szoktak egyetérteni. Ikrek voltak és éppen ezért tűz és víz, egymás tökéletes ellentétei.

Taro éppen a lázadó kamaszkorát élte, bakanccsal, oldallánccal, szaggatott farmerral. Még a haját is felnyírta és vörös csíkokat festett bele. Az anyjuk egy hétig nem szólt hozzá, miután hazaállított a fodrásztól, ahová csak egy kis hajvágásra küldte.

Ezzel szemben ott volt Keiji az igazi mintagyerek. Iskolai egyenruhája mindig kifogástalan állapotban volt, a nyakkendőjét tízéves kora óta saját maga kötötte, haja természetes barna, rövidre nyírva, udvarias volt és a hétköznapi utcai ruhái is úgy néztek ki, hogy Akane szerint színházba is nyugodtan felvehette volna őket.

Akane szerint azért különböztek ennyire, mert mindketten másképpen dolgozták fel az édesapjuk elvesztését. A lány pedig valahol kettejük között foglalt helyet, mivel nem öltözködött vagy viselkedett kihívóan, mint Taro de nem volt olyan éltanuló mintagyerek sem, mint Keiji. Legidősebbként ő érezte át a legjobban, hogy az édesanyjuk vállára mennyi teher nehezedik és ezért igyekezett mindent megtenni, hogy segítsen neki.

Szerencsére akármennyire is különböztek, a testvéreivel mindig összetartottak. A család mindenek előtt – ez lett a kimondatlan jelszó, mióta négyen maradtak.

Kenta is észrevette, hogy Akane aznap reggel nincs a toppon, de udvariasságból nem tette szóvá, viszont felajánlotta, hogy szól a barátjának, Asahitonak, hogy főzze meg a nagymamája legendás gyógy-húslevesét, amitől az ember szinte új életre kel.

- Te kóstoltad már ezt a híres húslevest? – kérdezte a lány kétkedve.

Kenta viszont határozottan bólintott.

- Ja! Nem is volt olyan rossz. De orrcsipeszt azért tegyél fel hozzá!

- Majd észben tartom, ha egyszer megkóstolom. – bólintott a lány, miközben elraktározta az információt a fejében.

Szép lassan haladtak, ezúttal nem álltak meg a nemrég lerombolt ház mellett sem, amiért Akane őszintén hálás volt. Mindig is nehéz volt számára titkot tartani és bár Kaito egy szóval sem mondta, hogy nem beszélhet senkinek arról, amit tegnap elmondott neki, és amik történtek velük, de nyilvánvaló volt, hogy a lányt nem néznék épelméjűnek, ha bárkinek is megemlítené a dolgot. Viszont közben meg égett a vágytól, hogy csupán egy embernek őszintén elmondhassa és megszabaduljon némi tehertől.

Álmában este hallotta, ahogy a két lidérc segítségért kiáltozik és látta is őket, ahogy fénylő sárga szemeikkel őt bámulják. Nem ilyesztőek voltak inkább... kétségbe esettek. Akane valamiért megsajnálta őket, pedig az egyikük – vagyis igazából mindkettő – meg akarta ölni és felfalni a lelkét.

***

- Nagyon csendes vagy ma Akane-chan. – jegyezte meg Luna, miközben a kémia terem felé sétáltak.

- Csak elbambultam. – szabadkozott Akane mosolyogva.

- Teljesen kikészít téged ez a verseny. – csóválta a fejét Luna. – Nem beszélhetnétek rá a senseit, hogy kevesebbet nyüstölje a csapatot? Pihentetni is kell ám az izmokat!

- Tudom, tudom. Ne aggódj Luna-chan! Nemsokára túl leszünk a bajnokságon, utána pedig annyit pihenhetek, amennyit csak akarok.

- Tényleg! – csillant fel Luna szeme. – Hiszen utána tavaszi szünet! Képzeld, a szüleimmel elutazunk Hokkaidora!

- Komolyan? Úgy irigyellek!

Ezzel sikeresen témát is váltottak és szerencsére Luna a nap hátralévő részében nem hozta fel Akane karikás szemeit, vagy a nyilvánvaló fáradtságát. Aztán az utolsó órájuk közben Akane csak annyit vett észre, hogy a szempillái elnehezülnek, és egyre nehezebbek lesznek. Végül hosszas küzdelem után lecsukódtak.

Megint ott állt előtte a két lidérc. Bár az arcukat csontmaszk fedte, a szemük sárgán izzott és könyörgőn meredt rá.

- Seeeeeegíts! - kérte az egyik.

- Segítsééééég! – visította a másik.

- Hogyan segíthetnék? – kiáltott rájuk a lány. – Mit tegyek? Mondjátok meg, hogy mit tegyek!

A lidércek azonban nem feleltek, csupán ugyanazt a két szót ismételgették. Akane lassan kezdett begolyózni tőle. Kezét a fülére szorította és lekuporodott, de semmi hatása nem volt az egésznek. A hangokat nem tudta kizárni a fejéből, mintha nem kívülről szólnának hozzá, hanem a fejében kiáltoznának.

- Elég! – sikította csukott szemmel. – Elég! Elég! Elég volt!

Csapkodva ébredt az üres osztályteremben. A kezét beütötte a szomszédos padba, amitől megfájdult, de nem lett komolyabb baja.

Zihálva körülnézett és mikor meglátta a tábla fölötti faliórát megállt a szíve.

Elkésett az edzésről! Már egy fél órája elkezdődött! Az sensei ki fogja nyírni!

Soha életében nem futott még ilyen gyorsan. Végig sprintelt az üres folyosókon, le a lépcsőn, át az udvaron és be a lányöltözőbe. Ledobta a táskáját a padra és már éppen a szekrényéhez lépett volna, hogy elővegye a karate cuccát, amikor hirtelen hátborzongatóan ismerős hangot hallott.

Seeeeegíts!

Ledermedt.

Látta, hogy Kaito tegnap megölte a lidércet. Lehetséges, hogy valami módon túlélte és visszatért?

Seeeegíts!

Nem. Ez most másik. A hangja ugyanolyan földöntúli és hátborzongató volt, de egy kicsit más tónusú.

De vajon honnan jön? - Akane hiába forgolódott, az öltözőben senki nem volt rajta kívül és a hang mintha egyszerre jött volna mindenhonnan és sehonnan. Képtelenség volt megállapítani a forrását.

Seeeegíts!

Ismerős hangok is vegyültek az újabb kiáltásba. A sensei kiabált az egyik csapattársára, hogy ne olyan technikával üssön.

Basszus! – gondolta a lány ijedten. A tornateremben épp karate edzés van, ott van a sensei, Kenta-kun és az egész karateklub, vagyis terített asztal élő lelkekből egy éhes lidércnek! De mit csináljon? Nem ronthat csak úgy be, hogy kiparancsolja őket! Hülyének néznék és hatalmas tiszteletlenség is lenne. Képtelenség, hogy higgyenek neki, de akkor sem hagyhatta őket ott, hogy a lidérc felfalja a lelküket.

- Kaito!- próbálkozott, de természetesen senki nem felelt. Különben is, ha a halálisten a közelben lett volna, akkor biztosan látta volna. Miért épp akkor nincs sehol, amikor szükség van rá?! Most mihez kezdjen?

Seeeeegíts!

Hirtelen eszébe jutott a tegnapi lidérc, ahogy őt bámulta, annak ellenére, hogy Kaito kardja közben féken tartotta és a fiú elállta az útját. A lidércek hozzá szóltak, csak ő értette, amit mondanak. Őt akarták, nem másokat.

Villámcsapásként hasított agyába az ötlet.

Kirontott az öltözőből, még a táskáját is otthagyta a padon és futott, ahogy csak bírt, egyenesen az iskola egyik oldalsó mellékbejáratához. Reménykedett benne, hogy nem lesz zárva.

Hirtelen árnyék vetült rá a magasból és zizegő hangot hallott, mintha egy óriási bogár szárnyai lettek volna. Nem kellett hátra néznie ahhoz, hogy tudja, hogy a lidérc az és éppen őt üldözi. Közben a lény folyamatosan kiabált.

Segíts! Segíts! Segíts!

Akane legszívesebben ugyanezt kiabálta volna és reménykedik benne, hogy Kaito vagy az állítólag szintén a városban állomásozó halálisten kollégája meghallja, de úgy érezte, hogy nem maradt már erre ereje. Alig aludt valamit és nem most futott aznap először. Minden energiáját arra összpontosította, hogy megfelelően lélegezzen és tartsa a sebességét, ugyanis úgy tűnt, hogy a lidérc nem képes gyorsabban repülni és a távolság kettejük között állandó maradt. Ha ő is tudja tartani ezt a tempót...

Ott volt előtte a kapu. Ha megpróbálja kinyitni és zárva van, akkor a lidérc utoléri, de még ha nyitva is lenne, értékes másodpercek vesznének oda. Viszont a fal itt nem volt túl magas ő pedig már eleve futott...

Összeszedte minden bátorságát, ahogy egyre közeledett a fal felé. Százszor csinált már ilyet a tornateremben, igaz, hogy ott volt matrac is.

Amint a falhoz ért két lépést tett rajta villámgyorsan függőlegesen, majd elkapta a tetejét és átlendítette magát. A tenyerén felsértette a bőrt a beton, de ez pont nem érdekelte, amint a földre érkezett a túloldalon élesen balra kanyarodott és futott tovább.

Az utca szerencsére néptelen volt, bár egyelőre úgy tűnt, hogy a lidércet valóban csak ő érdekli, de ki tudja... Ha sokáig nem képes elkapni talán megunja a fogócskázást és új, könnyebben becserkészhető zsákmány után néz. Akane ezt nem engedhette.

De hogyan győzhetné le? Ő nem volt halálisten, csak egy ember. Nem volt olyan csili-vili kardja, mint Kaitonak és nem tudott lidérceket ölni.

Ahogy futott, nem figyelt oda és a járdán egy repedésben megbotlott.

Előre esett és érezte, ahogy a térdéről lehorzsolódik a bőr. A kezeit ösztönösen maga elé kapta, hogy ne üsse meg a fejét.

Ekkor a lidérc utolérte.

A rovarszerű, szitakötő szárnyú lény ott lebegett fölötte és arra készült, hogy lecsapjon. Kitátotta a száját, amiben a lány négy sor hófehér fogat is látott, mintha a lénynek lett volna a száján belül egy másik állkapcsa, amiből csak a fogak látszanak ki.

Seeeegíts! - visította.

Akanénak ekkor elege lett.

- Mondd, meg hogy hogyan segítsek! – kiáltott rá mérgesen.

A lény mintha meglepődött volna, ugyanis néhány másodpercig nem mozdult, csak a szárnyaival verdesett. Akanét figyelte, a szemei szinte lyukat égettek a lány fejébe.

- Áruld el! – kérte újra Akane. – Én nem vagyok halálisten! Mit tehetnék? Hogyan segítsek?! Miért kértek tőlem mind segítséget? Mi ez az egész?! Tudni akarom!

De ez a lidérc sem válaszolt. Viszont nem is támadta meg. Még nem. Körözni kezdett a lány körül.

Akane fontolgatta, hogy kihasználja az alkalmat és mikor meglátja a megfelelő pillanatot, akkor újra futásnak ered, de még talpra, sem mert állni, mert attól félt, hogy a lény bármelyik pillanatban rávetheti magát.

Segíts nekünk! Segíts! Kérlek, segíts!

A lány a fülére szorította a kezét, pont úgy, mint álmában. Elege volt már. Miért követik ezek a lények? Mit akarnak tőle? Megölni? Megenni? Miért kér tőle mindegyik segítséget? Miért nem válaszolnak? Miért csak ugyanazokat a nyomorult szavakat ismételgetik újra és újra?! Inkább ette volna már meg, csak ne kelljen tovább hallgatnia!

- Bocs a késésért! – hallott egy ismerős hangot, majd a levegőn valami szisszenve végighasított.

Kaito egy villanyoszlop tetejéről ugrott le és kardjával kettészelte a bogár-lidérc egész testét. A gyorsan rezgő szitakötőszárnyak azonnal megálltak és mielőtt még a tetem két darabja a földre hullhatott volna, fekete hamuszerű anyaggá vált és elenyészett a szélben.

Akanénak sírhatnékja volt a megkönnyebbüléstől. A halálisten elég furán nézett rá, mikor a lány talpra ugrott és szorosan megölelte.

- Hol voltál eddig?! Ez az izé már egy csomó ideje üldözött!

- Hol támadott meg?

- Az iskolában. A frász jött rám, mikor meghallottam a hangját! A tornateremben ott voltak a klubtársaim ezért elcsaltam onnan, nehogy bántsa őket.

- Várjunk! – tolta el magától a fiú, hogy a szemébe nézhessen. A tekintete komoly volt. – Azt mondod mások is voltak ott?

Akane dühösen fújt egyet.

- Igen. De ne aggódj, nem bántotta őket, engem üldözött. Talán baj van?

- Ez furcsa. – jegyezte meg Kaito. – Az ilyen egyszerű lidércek általában csak táplálkozni akarnak. Ha több lélek is volt ott egyhelyen, akik ráadásul nem is menekültek, akkor miért kezdett üldözni téged, aki egyedül voltál?

- Fogalmam sincs! De úgy láttam, hogy már az előző kettő is engem vett célba. Az egyik megtámadott az utcán, a másik, meg amelyiket tegnap este ölted meg, engem bámult, amíg harcoltál vele, mintha akarna tőlem valamit.

Segítséget. – Ezt a lány már csak magában tette hozzá.

Kaito arcán látni lehetett, ahogy a fejében dolgoznak a fogaskerekek. Végül azonban csak közömbös tekintettel nézett a másik szemébe.

- Valószínűleg azért lehet, mert van egy kis lélekenergiád, hiszen engem is látsz. Biztos jobban felhívod magadra a figyelmüket. Ennyi az egész.

Akane összefonta a karjait a mellkasa előtt.

- Hát én jól megvoltam lidérctámadások meg lélekenergia nélkül is! Ma emiatt kihagytam egy karate edzést úgy, hogy nyakamon a bajnokság! A sensei ki fog nyírni!

- Az meg micsoda?

- A karate bajnokság? Hát Japán összes karatézó diákja összeméri a tudását egy versenyen és a legjobb díjat kap.

- Te lennél a legjobb? – kérdezte a halálisten csípőre tett kézzel.

- Még szép! – húzta ki magát a lány. – De amíg nem vagyok túl a versenyen, addig ez nem hivatalos. Viszont tudom, hogy képes lennék nyerni!

- Ha ilyen határozott vagy, akkor valószínűleg így is van. – hagyta rá a fiú. – Na, gyere! – hirtelen felkapta a lányt a hátára. – Hazaviszlek, nehogy megint lidérctámadás érjen az úton és védtelen legyél.

Akanénak csak akkor jutott eszébe a suliban hagyott táskája, amikor már hazaértek. Kaito a házuk előtt tette le, mivel gyanús lenne, ha a lány csak úgy megjelenne az emeleti szobájában, anélkül, hogy bement volna a főbejáraton. Főleg úgy hogy nem állt semmilyen fa, vagy más hasonló alkalmatosság a kertben, amin esetleg „felmászhatott volna" a szobája ablakához.

- Jelentést kell tennem, de később még visszanézek. – mondta Kaito majd eltűnt.

Akane óvatosan nyitott be a házukba.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát a lány, majd belépett és lerúgta a cipőjét. Aztán rájött, hogy feleslegesen kiabál, mivel az öccsei még iskolában vannak, az anyja pedig dolgozik. Megszokta, hogy mire az edzésről hazaér, a többiek már mind otthon vannak.

Délutánonként Keiji általában mindenféle klubokba járt, mert Taro rendszerint büntetésben volt, így jószívű ikre megvárta, hogy együtt jöhessenek haza és addig is hasznosan töltötte az idejét.

Akane először a konyhába ment és készített magának uzsonnát, közben azon gondolkodott, hogy fel kell majd hívnia Kentát és a senseit, hogy előálljon nekik egy hihető indokkal, hogy miért nem jelent meg az edzésen, ilyen kevéssel a bajnokság előtt. Valószínűleg a hasfájásra fogja majd, úgysem játszotta ki soha ezt a kártyát.

Aztán mikor leült volna a szobájában házit írni, rájött, hogy nem tud, mivel a táskáját az iskolában felejtette. Ha szerencséje van, az egyik lány észreveszi, és majd elküldi neki valakivel. Megfordult ugyan a fejében, hogy visszamegy érte, de amilyen szerencséje van, megint rátámadna egy lidérc, ezért inkább elvetette az ötletet. Végül is most nem adtak fel házidogát, úgyhogy semmi sürgőset nem kellett megírnia.

Végül úgy döntött, hogy inkább bepótolja az utóbbi napokban kimaradt alvást és ledőlt az ágyára.

Néhány óra múlva késő délután ébredt fel. A nap narancssárga fénybe vonta a szobáját, a szájában pedig savas ízt érzett, mikor felkelt. Odalentről alig hallhatóan felszűrődött a statikus mormolás, amiről tudta, hogy a tévé hangja, tehát a fiúk már otthon voltak.

Lesétált a lépcsőn, hogy köszönjön nekik, de azok mintha meg sem hallották volna.

- Sziasztok!

Mikor a testvérei nem válaszoltak, gyanakodva lépett a nappaliba. A tévé fehér fénye sötét, nyúlánk árnyékokat vetített a falakra, Akane két öccse pedig megbabonázva meredt a képernyőre. Éppen a délutáni hírek mentek.

A lány elolvasta a képernyő alján futó csíkon a szöveget.

Újabb gázrobbanás Tokió külvárosában. Vizsgálatot rendeltek el a város összes környező kerületében.

- Hol történt? – kérdezte a lány és valahogy nagyon rossz előérzete támadt, amit csak fokozott, hogy az öccsei megint nem válaszoltak.

- Fiúk! – szólt rájuk, kissé megemelve a hangját. – Holt történt?

De a következő pillanatban már mutatták is a képernyőn az ismerős házat. Lunáék házát.

Akane szó nélkül kitolatott a nappaliba, felhúzta a cipőjét és feltépte a bejárati ajtót. Kentával találta szemben magát, aki az ő iskolatáskáját tartotta az egyik kezében, a másikat pedig éppen kopogásra emelte. A lány szó nélkül félrelökte az útból és elrohant mellette.

- Akane-chan! Mi történt? – kiáltott utána aggódva.

De a lány nem válaszolt, csak gyorsabb iramra kapcsolt. Egészen a néhány utcával arrébb lévő kerületi kórházig futott. Az sem érdekelte, hogy követik-e, vagy, hogy a járókelők mit gondolnak róla, még a lidércekről is megfeledkezett útközben.

- Luna Torres! – zihálta a nővérpultra borulva.

A pult mögött ülő fiatal ápolónő csodálkozva meredt rá, mire Akane megismételte a nevet.

- Luna Torres. Ide hozták be? – kérdezte türelmetlenül, szinte már erőszakosan.

A nővér kotorászott egy keveset az előtte lévő papírok között majd bólintott.

- Negyvenhármas kórterem. – még mondott valamit, de Akane arra már oda sem figyelt, ugyanis egyből rohant a lifthez.

Szabályosan berontott a negyvenhármas számmal ellátott ajtón.

Luna ott feküdt az ágyban és nyitva volt a szeme.

Élt.

Akane csak erre tudott gondolni. A legjobb barátnője életben volt!

De egyáltalán nem volt jól. Nem látszott rajta, hogy megsérült volna. Az egyik otthoni pólójában volt kórházi ruha helyett és egyenes háttal ült az ágyában, de a keze remegett a szája pedig sírásra görbült. A szemei pedig... Ahogy felnézett és a tekintete találkozott Akane-ével, a lány valami szörnyen ismerőset látott Luna szemében.

Az öccsei is néztek már így, az édesanyja is. Ő maga is. Napokig.  Hetekig. A végén belebámult a fürdőszobájában lévő tükörbe, miközben azt találgatta, hogy ki lehet benne az az idegen, szomorú és fájdalmas tekintetű lány, aki úgy néz ki, mint ő, de közben mégsem. Túl jól ismerte ezt a tekintetet.

Halkan becsukta maga után az ajtót és Luna ágyához lépett. Szó nélkül lehajolt hozzá és átölelte.

Barátnője remegve visszaölelte és Akane nemsokára megérezte, hogy valami átnedvesíti az egyenruháját a vállánál. Luna egész testében remegett, Akane pedig nem tehetett mást, csak simogatta a hátát és a karjaiba zárta, hogy megnyugtassa. Tudta, hogy ez édeskevés.

Akane nem tudta, hogy meddig maradtak így, percekig, vagy órákig. Nem figyelt semmi másra, csak a karjában remegő törékeny lányra és a saját szívverésére, ami már visszaállt normálisra a futás után, és most borzasztóan lassú ütemű volt Lunáéhoz képest.

Félig spanyol barátnője szépen lassan álomba sírta magát és az arca kisimult, mikor már nem rázták a sírógörcsök és nem torzította el a szomorúság a vonásait. De Akane tudta, hogy az álmai nem békések. Az a legjobb, ha nem is álmodik most semmit, csak bámul a sötétségbe és pihen, míg újra ki nem nyitja a szemét.

Nyílt az ajtó és Kenta lépett be.

A két barát egy szót sem szólt, csak összenéztek, majd mindketten távoztak a helyiségből.

A folyosón aztán Akane a falnak nyomta a homlokát és ököllel bele is ütött. Az ujjai ugyan sajogni kezdtek, de ez nem zavarta.

Kenta csöndesen figyelte, majd csak ennyit mondott:

- A fővezeték robbanhatott fel a konyhájukban. Az anyukája éppen főzött. Az apukája is a konyhában volt, de messzebb. Megsérült, de túl fogja élni.

Akane nem reagált semmit.

Tudta, hogy a fiú szavai nem igazak, pedig ezzel maga Kenta sem volt tisztában. Nem gázrobbanás történt, hanem egy lidérc támadott rájuk, egy olyan szörnyeteg, amelyik Akanét is üldözte. Olyan, amilyeneket Kaito levágott. Tudta, hogy ha megnézné Luna édesapjának a sebeit, akkor nem égési sérülések lennének, hanem óriási karmok nyomai, vagy fogaké, vagy kitudja miféle állathoz vagy rovarhoz hasonlított az a lidérc, aki rájuk támadott és milyen alkatrészei voltak.

- Hazakísérlek. – lépett közelebb hozzá Kenta.

Együtt kisétáltak a kórházból.

Szótlanul tették meg az utat Akane-ék házáig. Kenta ott elköszönt, a lány pedig gépiesen valami búcsúzást mormolt, mielőtt bement a házba.

A konyhából szálló finom illat alapján az édesanyja már otthon volt és épp a vacsorát készítette, de a lánynak semmi étvágya nem volt. Nem is köszönt a többieknek, csak szótlanul felsétált a lépcsőn és belépett a szobájába. Az ablak nyitva volt, az ágyán pedig ismerős alak ült lótuszülésben, a tokjában lévő katanája pedig mellette feküdt az ágyon.

- Beszélnünk kell! – mondta Kaito.

Akane bólintott.