A Nap ereje egyszerre volt félelmetes, perzselő és... gyönyörű. Amateraszu alakját egy narancssárga, arany, barack, ibolya és kék fényű gömb vette körbe, mintha a hajnali égbolt lett volna egyetlen ember körül.

Akanénak egy másodperce volt megcsodálni, mielőtt egy lélekenergia hullám lesöpörte volna a lábáról és a földön kötött ki... aznap már legalább századszorra.

A fény és Amateraszu egyszerre tűntek el, aztán egy kéz jelent meg a látóterében. Gondolkodás nélkül megragadta és hagyta, hogy Kaito talpra rántsa.

- Au! Óvatosan!

- Bocs! Megsérültél?

- Nem. Csak elfáradtam.

Ahogy minden nap. Már több hete volt a Lelkek Világában és Amateraszu még mindig könnyedén legyőzte.

- Holnap pihenő napot tartunk. Legalábbis... fizikai edzés nem lesz.

- Mit tervezel?

- Majd meglátod! Pihend ki magad! Ez parancs.

- Ugye tudod, hogy igazából nem vagyok az osztagod tagja?

Kaito mosolyából kiolvashatta, hogy ez a tény nem igazán érdekli. Másnap reggeli után végre elmondta, hogy mire készült.

- Ma a negyedik osztag tagjaival fogunk találkozni. Ők gyógyítók.

- Miért találkozunk velük?

- Nemcsak harci képességek léteznek. Te visszaváltoztattad emberré a lidérceket. Arra gondoltam, hogy ez talán egyfajta gyógyítás. Arról pedig a negyedik mindent tud, minden formáját ismerik. Természetesen, előttük sem fedheted fel a kiléted.

- Oké. Na és mi lesz a feladatom?

- Könyvtárba mész.

Akane várt egy kicsit, hátha a harmadiktiszt csak viccelt, de mikor Kaito nem tört ki nevetésben, komolyan megijedt.

- Ez... ez most komoly? Könyvtár? Ahelyett, hogy edzenék?

- Az elmét éppúgy pallérozni kell, mint a testet. Nem fog ártani, ha egy kicsit foglalkozol vele. Addig is az izmaid pihenhetnek és holnap folytathatod a küzdelmet Amateraszu-val.

- Hát ez... - sokáig gondolkodott egy jelzőn, de végül feladta. – Csodás.

- A főkapunál találkozunk. Ne késs! – azzal már el is tűnt.

Akane bemutatott a harmadiktiszt hűlt helyének.

A negyedik osztag tagjai voltak kétségkívül a... legaranyosabb halálistenek, akikkel Akane valaha találkozott. Kedvesek, szerények és segítőkészek. Lerítt róluk, hogy elsősorban medikusok nem harcosok. Azonnal megkedvelte őket.

Ketten fogadták őket, a harmadik tiszt és egy rang nélküli halálisten. Mindketten mélyen meghajoltak feléjük, ami természetesen Kaito-nak szólt.

- Üdvözöllek a könyvtárunkban! – mondta a tiszt. – Ő itt Mirai, ha bármiben segítségre lenne szükségetek, nyugodtan forduljatok hozzá!

- Köszönjük!

Beléptek a könyvtárba, ami inkább tűnt labirintusnak. A polcok ugyan alacsonyak voltak, de szorosan egymás mellett sorakoztak és tele voltak pakolva könyvekkel. Akane már abba beleszédült, ahogy végignézett a helyiség azon szeletén, amit az ajtóból láthatott.

A harmadiktiszt hamar magukra hagyta őket Mirai-val.

- Mirai szan, merre vannak a legrégebbi könyveitek?

- Erre jöjjenek – mondta készségesen a kis halálisten és előre sietett. Olyan fürgén surrant a polcok között, hogy szinte hallani sem lehetett.

A könyvtár mélyére vezette őket, ahol Mirai egy fénygömböt varázsolt elő, hogy világítson a vaksötétben. Tüzet természetesen eszükbe sem jutott gyújtani.

- Itt volnának. A legrégebbi példány majdnem ezer éves is megvan.

- Köszönjük, egyelőre ennyi.

Kaito is feltartotta a tenyerét és varázsige nélkül létrehozta a fénygömböt.

- Igazán nincs mit. – hajolt meg Mirai. – Küldjenek pokollepkét, ha szükségük van még a segítségemre.

Kaito úgy állt meg a tekercsektől roskadozó polc előtt, mintha egy ellenféllel nézne szemben, még a lábát is megvetette a padlón.

- Nos? Melyikkel akarod kezdeni?

Akane mellé állt és végignézett az idegen címeken. Némelyik írásjelet alig bírta kiolvasni. Elhúzta a száját. Máris hiányzott neki Amateraszu és az edzőpálya.

Úgy érezte napok teltek el, de mikor rákérdezett, Kaito állította, hogy még csak néhány órája bogarásszák a tekercseket.

- Az nem lehet!

- Ne add fel ilyen könnyen! – bíztatta a harmadiktiszt.

- Lehet, hogy ennek az egésznek semmi értelme, ugye tudod? Mi van, ha az erőmnek semmi köze a gyógyításhoz?

- Ma ki fogjuk deríteni.

- Te idősebb vagy, mint egy csomó itteni tekercs. – Látszott Kaito arcán, hogy sértetten közbevágna, de Akane felemelte a kezét, hogy beléfolytsa a szót és folytatta. – Biztos, hogy soha nem láttál még hasonlót?

Kaito elgondolkodott, ami reményt ébresztett a lányban, de végül megrázta a fejét.

- Nem láttam még ilyet. Ez egészen biztos.

- Mi a helyzet azzal, hogy értem, amit mondanak? Hallom őket, akkor is, ha frissen átalakult lidércek. Azt mondtad, ez szokatlan, de ők, mintha tudták volna. Kezdettől fogva. Azért jöttek hozzám, hogy visszaváltoztassam őket.

Kaito leengedte a kezében tartott tekercset.

- A lidérceknek megvan a maguk... evolúciója, mondjuk úgy. Amit te csinálsz, ezt fordítja vissza. Lebontod őket emberi lelkekre. Nem gyógyítás, hanem fejlődés... visszafejlődés, ha úgy tetszik.

Akane közelebb hajolt és két ujjával megütögette az ölében tartott tekercset.

- Erről lehetnek itt könyvek?

Mirai szinte azonnal megjelent, amint elküldték neki a pokollepkét. A lelkes gyógyító a könyvtár egy másik szegletébe kalauzolta őket, ahol a lidércekről és főleg a fejlődésükről szóló írások voltak. Mintha a negyedik osztag könyvtára a Lelkek Világának természettudományával foglalkozott volna.

Amint magukra maradtak, Kaito célirányosan keresni kezdett egy tekercset és rövidesen meg is találta. Kiterítette maguk előtt az asztalon. Ezen a szöveg mellett rajzok is szerepeltek. Egy emberalak, amiről egy nyíl mutatott egy nagy, fekete tömegre, amin egyetlen fehér folt volt: a vicsorgó maszk.

- A lelkekből lidércek lesznek. – Kaito végighúzta az ujját a nyíl mentén. – Egyirányú folyamat – legalábbis általában –, aminek a végén ideális esetben egy halálisten kardja áll.

Akane közelebb lépett az asztalhoz és pillantása a tekercs azon részére esett, amit még nem hajtott ki a harmadiktiszt.

- Na és nem ideális esetben?

Kaito tovább görgette a tekercset és felfedett egy még nagyobb ábrát, ami az aljától a tetejéig ért. A következő egy négylábú volt, mintha valamilyen állat lett volna, aztán egy újabb emberalak.

- Tovább fejlődnek. Ilyen magas szintű lidércek már nem mennek az Élők Világába. Megvan a saját területük.

- Szóval a legerősebb lidérceknek van egy saját világa. Ti meg csak úgy hagyjátok őket?

- Nem érted.

- Hát nem – szakította félbe, kiérdemelve egy rosszalló pillantást.

- Ezek a lidércek nem okoznak bajt az embereknek. Az ő éhségüket a sima emberi lelkek már nem csillapíthatják. Nem hagyják el Hueco Mundo-t, ahol a saját fajtársaikkal küzdenek és egymást falják fel. De nemcsak ezért. Vannak köztük olyanok, akik erősebbek nálunk. – Mutató ujjával a legutolsó ábrára bökött a tekercsen. Embernek tűnt... nagyjából, de volt egy lyuk a mellkasa közepén, egy fehér folt a fekete tintában. – A legmagasabb szintűek még egy kapitányt is le tudnának győzni. Nincs értelme velük harcolni, ha ők sem támadnak meg minket.

- Mindenki a saját térfelén – bólintott Akane.

- Valahogy úgy. – Kaito úgy nézett rá, mint aki nem értette teljesen, amit mond, de örült neki hogy legalább tudta követni a magyarázatát.

- Te találkoztál már valaha ilyen lidércekkel?

- Nem. – Megfogta a tekercs végét és elkezdte visszatekerni, egymás után tüntetve el az ábrákat. – Még sima lidércekkel se nagyon. Én a Lelkek Világában teljesítettem szolgálatot, amíg el nem küldtek, hogy segítsek Hanako-nak.

- Ahhoz képest elég sokat tudsz róluk!

Akane dicséretnek szánta a megjegyzést, de Kaito arcán egy pillanatra mintha félelem suhant volna át. Rögtön a szája elé emelte az öklét és kioktató hangnemre váltott.

- Természetesen, mivel tanítják az Akadémián. Te is tudnád, ha-

- Jártam volna oda – halkította le a hangját Akane és elvigyorodott. – Vagyis ha igazi halálisten lennék. Tudom-tudom! De nekem te vagy az egyszemélyes Akadémiám, úgyhogy taníts mester!

- Megteszem, ami tőlem telik.

A lány erre a száját húzta.

- Mindig elfelejtem, hogy egy őskövület vagy és nem érted az utalásokat! Ha már többszáz éves vagy, nem akarnál mondjuk idősnek kinézni? Szakállal meg ráncokkal, mint egy igazi bölcs mester?

- Tudom, hogy az Élők Világa máshogy működik, de itt a bölcsességnek semmi köze az arcszőrzethez.

- Pedig a főkapitánynak van szakálla. Egyébként, ő miért néz ki idősnek?

Kaito nem válaszolt rögtön.

- Ő a legidősebb közülünk. A leélt évszázadok előbb-utóbb a halálisteneken is elkezdenek meglátszani. Mi is öregszünk csak lassabban. Egyébként lényegtelen, hogy hogy néz ki. Mindenképp követjük őt.

- Csak furcsa. Ha halhatatlan lélek lennék, én biztos, hogy örökké fiatal akarnék maradni.

Kaito mosolyában volt valami szomorú.

- Szerencsés vagy, Akane.

Többet nem mondott, de a lánynak egyre inkább az volt az érzése, hogy valamit elhallgat előle.

***

Kaito figyelte, ahogy Akane és Amateraszu alapállást vesznek fel, de alig kezdték el a küzdelmet, pár perc után elkalandozott a figyelme és nem fogta fel, hogy mi zajlik a szemei előtt. Valahol máshol járt, nagyon régen és messze innen.

Mióta a könyvtárban beszélgettek, a régi emlékek újra kísérteni kezdték. Tudta, hogy nem szabadult meg tőlük – valószínűleg soha nem is fog – de azt hitte, hogy már elég erős, hogy folyamatosan elnyomja magában őket. Úgy tűnik, ismét tévedett.

Hiába volt többszáz évvel idősebb nála, valójában nagyon is megértette Akanét. Tudta milyen érzés, amikor az ember minden idejét és energiáját arra használja fel, hogy erősebb legyen, mert meg kell védenie másokat, nem is, mert meg akarja védeni őket. Mert szereti őket. Tudta milyen elveszíteni egy családtagját, mintha a szívéből tépnének ki egy darabot.

Valójában sok közös volt bennük. Talán nem a véletlen műve, hogy rátalált az Élők Világában és adott neki az erejéből.

Megszorította Tsukuyomi markolatát, a kard volt a horgonya, ami a jelenben tartotta és nem hagyta, hogy a gondolatai fogságban tartsák.

Mikor felnézett, egy árny suhant el a szeme előtt. Utána kapott.

A pokollepke Hanako-tól hozott üzenetet. Felemelte, hogy meghallgassa és közben tovább figyelte a harcot.

Talán ugyanabban a pillanatban történt mindkét dolog.

Kaito meghallotta azokat a szörnyű szavakat és eközben... Akane ereje ugrásszerűen megnőtt, olyan volt, mint egy napkitörés lélekenergiából. Amateraszu teste felragyogott majd eltűnt, visszatért oda, ahová tartozik. Akane kezébe, egy arany kard formájában.

Mintha egy istenség állt volna előtte. Akane fekete egyenruhája vörös és fehér lett, a homlokát arany fejdísz övezte a lélekenergia pedig napsugárként ragyogott körülötte.

Annyira lekötötte a figyelmét az átváltozása, hogy észre sem vette, hogy a lepke fogságba esett az öklében. Vadul verdesni kezdett a szárnyaival, míg végül Kaito észbe kapott és elengedte. Mielőtt semmivé foszlott volna a levegőben, még észrevette, hogy valami nem stimmel vele. Sima fekete szárnyain fehér mintázat rajzolódott ki, egy vigyorgó koponya.

Akane mosolya eltűnt, amikor ránézett és azonnal tudta, hogy valami nincs rendben.

- Mi történt? Ki üzent? – a porrá lett lepke helyét nézte a levegőben, de ebből nem kapott választ.

- Ha-Hanako...

- Mit mondott? Valami baj történt? Kaito! – vállon ragadta és megrázta. – Mondj már valamit!

A harmadiktiszt tágra nyílt szemmel, üres tekintettel bámult rá.

***

Taro körül szépen felépült a halványezüst színű pajzs. Mintha egy csillag belsejében lett volna. Huszonhétig jutott a számolásban, miután a pajzs megadta magát és eltűnt.

Asahito még fél percig sem tudta fenntartani, mégis erősen izzadt és a térdére támaszkodva, zihálva görnyedt előre. Már ez a pár másodperc is hatalmas erőfeszítést követelt tőle.

- Egyre jobb vagy! – Taro mosolyt erőltetett az arcára és felmutatta a hüvelykujját.

Asahtio vérszegényen visszamosolygott, valószínűleg több már nem telt a megmaradt erejéből.

- Kösz!

Hanako mélyet sóhajtott. Nem szólt közbe, ha kamuztak egymásnak, de nem is csatlakozott hozzájuk. Persze a két fiú is tudta, hogy Asahito ereje még alig fejlődött valamit, de valahogy fenn kellett tartani a morált.

- Próbáljuk újra! – Egyenesedett fel hirtelen Asahito és kinyújtotta a kezét Taro felé, hogy felépítse a pajzsot, de mielőtt hozzáláthatott volna, Hanako villámlépéssel mellette termett és elkapta a csuklóját.

- Várj! – olyan élesen és hirtelen szólt rá, mintha az életük múlt volna rajta, hogy megállítsa.

- Hanako szan, minden rendben?

- Valami közeledik.

- Valami?

Mire Taro észbe kapott, a halálisten már karon ragadta és Asahito felé penderítette, aki fáradtságtól reszkető karokkal alig tudta elkapni. Kis híja volt, hogy mindketten hanyatt vágódjanak a betonon.

- Vigyázz rá! – parancsolta Hanako.

Először azt hitte, hogy megint otthagyja őket, mint amikor bemutatkozott neki és aztán rögtön meghallottak egy lidércet a közelben. De Hanako ahelyett, hogy eltűnt volna, a kardja markolatára tette a kezét és behajlított térddel stabil kisterpeszbe állt. Mire megértette, hogy az ellenfél jött el hozzájuk, már késő volt.

Összeszorított szemmel várta az üvöltést, ám ismét meglepetés érte.

Halk, ütemes tapsolás visszhangzott az elhagyatott épület falai között. A visszhang miatt nem tudta megállapítani, hogy honnan jön, de végül nem is kellett. Az ellenség felfedte magát.

- Milyen érdekes!

- Ez meg...

- Még sosem láttam ehhez hasonló lélekenergiát. Mondd, mégis mi vagy te? Halálisten vagy halandó?

Egy lány lebegett előttük egy méterre a földtől. Tizenhét-tizennyolc évesnek tűnt. Égővörös haja éles ellentétben állt hagyományos, fekete-fehér ruházatával. A két szeme köré a szemformáját mintázó piros vonalak voltak festve, a fején fehér farkasfülek látszottak, mintha egy hajpántot viselt volna. Taro egy pillanatra a félelmét is elfelejtve csodálkozva megbámulta.

Az idegen elvigyorodott, amitől egy farkasra hasonlított, főleg élénksárga ragadozó szemeivel.

- Elvitte a cica a nyelveteket, hogy egyikőtök sem válaszol? – Összefonta maga előtt a karjait és elégedetlenül nézett le rájuk.

- Asahito. – Hanako beállt eléjük, a testével takarva őket a vöröshajú elől. – Vidd innen Taro-t! Most azonnal! – Halkan, de ellentmondást nem tűrően beszélt, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az ellenfélről.

Taro érezte, hogy Asahito megragadja a felkarját, majd a saját háta mögé tereli, és úgy kezd hátrálni vele, hogy végig takarásban legyen. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik, de abban biztos volt, hogy ez a lány sokkal veszélyesebb a múltkori lidércnél.

- Ő egy... lidérc? – kérdezte suttogva.

Az idegennek jó füle lehetett, ugyanis rögtön felé villant a tekintete, bár Hanako-tól és Asahito-tól nem láthatta.

- Milyen okos vagy! Mondhatjuk, hogy az vagyok, bár a falkavezért jobban szeretem. Halálisten, halandó ember! Adjátok át a fiút és nem öllek meg titeket.

Hanako egy centit sem mozdult, Asahito nem engedte el. Taro érezte, hogy egy verejtékcsepp kúszik végig a halántékán és az állán remegve megtorpan.

- Soha – felelte Hanako.

A „falkavezér" még szélesebben mosolygott, mintha pontosan ezt a választ akarta volna hallani. Könnyed mozdulattal ledobta fekete haoriját és ekkor láthatóvá vált, hogy kardot visel az oldalán. Egyik kezével érte nyúlt, mire Taro minden izma megfeszült, az ösztönei szinte üvöltötték, hogy meneküljön.

- Helyes! Így sokkal izgalmasabb lesz!