Élők Világa, Oszaka város

Asahito összerezzent, amikor megcsörrent a telefonja, pedig számított a hívásra. Sőt, órák óta várta a konyhájában ülve, a sötét kijelzőt bámulva.

Remegett a keze, mikor érte nyúlt és felvette.

Akane anyja még a köszönésre sem hagyott neki időt.

- Nem láttad a lányomat? Még nem ért haza. Hívtam Kentát is, de azt mondta, nem tudja, merre van.

Persze, hogy nem.

Gombócot érzett a torkában, ezért igyekezett észrevétlenül nyelni egyet, mielőtt válaszolt.

- Nem, Shirohi szan. Sajnálom!

- Nem tudod, hol lehet? – a hangja egyre kétségbe esettebb lett.

- Nem...

A hazugság marta a torkát, pedig helyes volt. A pólója anyagán keresztül megmarkolta a medálját, hogy erőt merítsen belőle. A fém mintha apró szívként lüktetett volna a tenyerében.

- Értem. Ha megtudsz, valamit kérlek, azonnal szólj!

- Természetesen!

Letette a telefont és a konyhapultjának dőlő halálistenre nézett.

- Az öccsei tudják?

- Az idősebbik, aki lát minket igen. Akane hagyott neki egy üzenetet, de azt hiszem... nekem is beszélnem kéne vele. Csak nem akarom megrémíteni.

- Majd én összehozok egy találkozót vele, hogy ne érje olyan váratlanul a felbukkanásod.

- Köszönöm. Igazán jó barát vagy Asahito kun. Akane szerencsés.

- Természetes, hogy segítek, ha tudok.

Újra csörgött a telefonja. Ezúttal Luna neve jelent meg a kijelzőn.

- Szia! Téged is hívott Shirohi szan ugye?

- Igen.

- Elmondtam neki, hogy nem tudok semmit... Asahito kun, szerinted... meddig lesz távol Akane csan?

- Nem tudom. – felelte a fiú tanácstalanul és ezúttal őszintén. – A halál... akarom mondani Kaito szan szerint legalább tíz év, mire valaki elsajátítja azt a technikát, amit most Akane gyakorol. De azt is mondta, hogy Akane valamiért sokkal gyorsabban fejlődik, mint mások.

- Ez csak természetes. – Luna egyáltalán nem tűnt meglepettnek. – Hiszen Akanéról beszélünk. Mindig is ő volt a legszorgalmasabb. Nemcsak az iskolában, de edzéseken is, ráadásul az anyukájának is mindig mindenben segített. Sokkal keményebben dolgozik bármelyikünknél.

A fiú elmosolyodott.

- Igazad van! Ó! Tényleg, ha már itt tartunk, nincs kedved segíteni nekem? Bemutatjuk Hanako szant Taro kunnak.

- Szívesen megyek.

Asahito és Luna a közeli parkban egy padon ülve várakoztak. Hanako a közelükben rejtőzött egy fa mögött. Végre felbukkant a járdán Taro alacsony alakja. A kamasz igazi lázadó volt, felnyírt és részben szőkére festett hajával. Fekete farmere oldalán ezüstszínű láncok csörrentek minden megtett lépésnél és fekete kapucnis pulóverében olyan volt, mint egy komor viharfelhő.

Látszólag nagyon különbözött a mindig mosolygós nővérétől és pedáns mintadiák öccsétől, de Asahito nem hibáztatta. Ő tudta mit jelent elveszíteni egy szerettünket, ráadásul Taro jóval fiatalabb volt nála, amikor meghalt az apujuk. Akane szerint, azóta kezdett el lázadni minden és mindenki ellen.

- Sziasztok! Mit akartatok mutatni?

- Inkább kit.

A két idősebb diák felállt a padról.

- Jól van, először is ne ijedj meg! – kezdte Asahito megnyugtatónak szánt hangon.

- Ugye tudod, hogy ha így kezded, akkor azzal csak rám hozod a frászt?

- Ööö... Na, mindegy a lényeg, hogy nem kell félned tőle!

- Tőle?

- Akane egyik új barátja és most már a miénk is.

Asahito egy intéssel jelezte Hanako-nak, hogy előbújhat.

Taro abba az irányba fordult, ahol a mozgást látta aztán tátott szájjal bámulta a fekte kimonós, sötétlila hajú nőt, aki még nála is feltűnőbb jelenség volt, mégsem pillantott rá senki a járókelők közül. Senki más, csak ők hárman.

- Ez most... komoly? Ti-ti is látjátok?

- Igen. – felelte Luna, aki az édesanyja halála óta érzékelte a lelkeket és az iskolában történt támadás óta ugyanolyan élesen látta őket, mint az élő embereket.

- Szia! A nevem Hanako. Én vagyok a halálisten, aki ezt a várost őrzi. – udvariasan meghajolt a fiú felé, aki látszólag még mindig nem tért napirendre a dolog felett.

- Te... te igazi vagy?

- Igen.

- Na, jó... erre nem számítottam. – újból végigmérte a nőt. – Ugyanúgy öltözöl, mint Akane akkor.

- Akkor?

A fiú bólintott.

- Amikor nyaralni voltunk megláttam, hogy a nővérem az éjszaka közepén bemászik a hotelszoba ablakán. Ugyanilyen kimonó volt rajta és – tekintete Hanako lélekölő kardjára siklott – katanát is viselt az oldalán.

Hanako a kard markolatára fektette a tenyerét.

- Lélekölő kardnak hívják. A nővérednek azért van ilyenje, mert ő is halálisten. Vagyis helyettes.

- Elmondta, ezt az... egészet. Először nem akartam elhinni, de a saját szememmel láttam.

- Tudom, hogy nehéz megemészteni. Ezért szoktunk általában emléktörlést alkalmazni az élőkön, de a ti helyzetetek elég különleges.

- Hol van most Akane? Mi az a hely, amit említett, ahová el kellett mennie? Mikor jön vissza?

- A Lelkek Világában edz. – felelte Hanako. – Nem tudjuk mennyi idő, amíg eléri a következő szintet, de talán évekbe telik. Addig ott kell maradnia, mindenki érdekében. Az ereje vonzza a lidérceket.

- A miket...?

Ekkor megrázkódott körülöttük a föld és kísérteties rikoltás visszhangzott a közeli épületek.

Hanako azonnal megérezte honnan jön a hang és a hozzá tartozó sötét lélekenergia.

- Kérdésedre a válasz. – Asahito kitapintotta a nyakláncát a pólója alatt.

- Vigyázzatok a fiúra! Mindjárt jövök. – Hanako már el is tűnt a szemük elől.

Mire Taro kettőt pislogott volna, Asahito és Luna közrefogták két oldalról, mintha a testőrei lennének.

- Gyere! – érintette meg a lány szelíden a vállát. – Hazakísérünk!

Más körülmények között Taro visszautasította volna mondván, hogy nincs szüksége bébiszitterre. De hallva azt az üvöltést és érezve a gyomrában csomóba gyűlő kellemetlen érzést, nem tiltakozott. Némán sétált a nővére két barátja között a házukig.

- Az az izé... meghalt?

- Hanako biztos, hogy könnyen elintézte. – bólintott Asahito. – Te mióta... érzed őket?

- Azt hiszem... apa halála óta. Akkoriban kezdtem el furcsa dolgokat érezni, aztán később már láttam is a lelkeket, de eleinte csak homályosan és csak... emberieket. Ez az izé nem tudom mi volt, de a hangja alapján biztos nem ember.

- Valaha ember volt. Aztán lidérc lett belőle.

- Lidérc. Így hívják azokat, amikkel Akane is harcol?

- Igen. Haragos vagy szomorú lelkekből lesznek. – magyarázta Asahito. – Nem kell aggódnod miattuk, Hanako könnyen le tudja győzni őket. Az élők között csak nagyon gyenge lidércek jelennek meg, nem ellenfelek neki.

- Értem.

- Az öcséd is látja őket? – kérdezte Luna.

- Nem. Vagy legalábbis nem tudok róla.

- Lehet, hogy előbb-utóbb ő is fogja. Figyelj oda rá, nehogy baja essen! Hanako szan szerint, ha egy élő ember látja a lidérceket, akkor az azt jelenti, hogy könnyebben a célpontjukká válhat, mint mások.

- Majd megvédem én az öcsköst! Lehet, hogy ő a felnőttesebb, de akkor is én vagyok az idősebb. – Mint mindig, most sem tette hozzá, hogy csak néhány perccel. – Kösz a tippet és... kösz, hogy hazakísértetek! Akkor... majd még beszélünk.

- Vigyázz magadra Taro kun! – kötötte a lelkére Luna.

A fiú bólintott és már benn is volt a házban. Az ajtóból még visszafordult, hogy utánuk kiáltson.

- Ha megtudtok valamit Akanéról szóljatok!

- Mindenképpen! – kiáltotta vissza Asahito.

Este az édesanyjuk csupa feszültség volt. Taro megértette, hisz fogalma sem volt, hogy hová tűnt a lánya. A fiút mardosta a bűntudat, amiért nem mondhatja el neki. Joga lett volna tudni... De valószínűleg nem hinne neki és a halálistenek sem örülnének, hogy egyre több ember szerez róluk tudomást.

- Ne félj anya! Biztosan jól van! – próbálta nyugtatni Teiji és egy pohár forró teát tett le elé a konyhaasztalra.

Az anyjuk mióta hazajött a munkából, az asztal előtt görnyedt és folyamatosan hívta a rendőrséget. Még mindig nem tudtak neki semmi megnyugtatót mondani és Taro tudta, hogy nem is fognak. Nem fogják megtalálni Akanét, mert ő épp egy másik világban volt.

Fura volt belegondolni. Néha még ő sem hitte el teljesen mindazt, amit a halálistenekről megtudott. Néha az egész egy lázálomnak tűnt.

De az az üvöltés ma nagyon is valóságos volt, ahogyan a halálisten is, akivel beszélt. Hanako szan. Olyan tisztán látta maga előtt, mint egy hús-vér embert. Nem is értette, hogy a parkban lévő járókelők, hogy nem látják.

Felállt a kanapéról és az anyjukhoz sétált, hogy megölelje.

Erre az édesanyja és az öccse is meglepetten nézett rá. Taro már gyerekkorában sem szerette, ha ölelgetik, de az apjuk halála óta olyan zárkózott lett, hogy soha egyszer sem ölelte meg a családtagjait. Egy vállveregetés volt a legtöbb, amire számíthattak tőle.

- Ne félj anya! Nee csan okos és erős! Biztos, hogy nem lesz semmi baja, bárhol is legyen!

Ez mind igaz volt. Ezt legalább elmondhatta.

Az anyja felmosolygott rá.

- Igazad van. Nagyon hasonlít apátokra.

Újabb meglepetés. Az apjuk nagyon ritkán került szóba otthon és olyankor is rendszerint a gyerekek kérdeztek róla. Taro emlékezete szerint az anyjuk magától még soha nem hozta szóba előttük.

- Azt hittem én hasonlítok a legjobban apára. – töprengett Teiji.

- Külsőre ige, de Akane teljesen az ő védelmező és harcos természetét örökölte. Van bennük valami... megmagyarázhatatlan, mintha nem teljesen ebbe a világba tartoznának. – Halkan kuncogott, mintha butaságot mondott volna, pedig ha tudta volna, hogy milyen közel jár az igazsághoz... - Talán azért gondolom, így mert egy régi shinto templom előtt ismerkedtünk meg.

- Komolyan? Egy templomnál? – lepődött meg Teiji.

- Igen. Mindketten turistaként látogattuk meg a helyet és apátok a sötét ruháiban úgy nézett ki, mintha egy yokai lenne a régi mesékből. Nevetségesen hangzik igaz?

- Egyáltalán nem! – vágta rá Taro.

- Nee chan néha tényleg különös. – értett egyet Teiji is mosolyogva. – Biztosan apától örökölte!

- Bárhol is van, nem lesz baja. Ebben biztos vagyok!

- Remélem, igazad van Taro kun! – az anyjuk mindkettejüket magához ölelte és olyan erősen szorította őket, mintha attól félne, hogy ha elengedi őket, ők is eltűnnek.

Lelkek Világa, Peremvidék

Akane még soha nem használta ilyen sokáig a villámlépést. Végig így haladtak, de az első osztag barakkjaitól a Peremvidék szélére eljutni még így is órákig tartott. Most már elhitte, hogy ezen a helyen elférne akár az összes valaha meghalt embernek a lelke. Pedig tudta, hogy ott van még Hueco Mundo, tele lidércekkel és a Pokol is, ahol az elkárhozottak voltak.

Kaito már elmagyarázta neki korábban, hogy a kettő nem ugyanaz, ami meglepte, de valahol megnyugvás is volt, hogy a lidérceknek is jár egy második esély... persze csak ha egy halálisten szétzúzza a maszkjukat, és életükben nem voltak bűnözők.

A meglehetősen fényűző és régi palotákat idéző stílusban épült Tiszta Lelkek Városa után a Peremvidék olyan volt, mint egy hatalmas szegénynegyed. Szerény, többnyire fából épült házak sorakoztak a város falain kívül szorosan egymáshoz préselődve.

A házak között egyszerű ruhákba öltözött emberek sétálgattak és beszélgettek. Úgy néztek ki mintha még élnének. Semmi szellemszerű nem volt bennük. Talán Akane azért látta így, mert most ő is lélekalakban volt.

A Peremvidéknek is szinte a legszélére mentek. Nem volt nehéz kiszúrni, hogy hová tartanak, ugyanis a lelkeknek egy nagyobb csoportja verődött össze egy körben. Akane távolról még nem értette, hogy miről beszélnek, de azt látta rajtuk, hogy meg vannak ijedve és aggódnak.

A vezetőjük – az ötödik tiszt – lépett oda a lelkekhez és elegyedett szóba velük. Akane megfigyelte, hogy milyen tisztelettel szólnak a halálistenhez. Mintha valami nemes lenne a parasztok között.

- Eltűnt néhány lélek. – magyarázta nekik Rai, miután visszatért az újoncokhoz. – Valószínűleg betévedtek a közeli erdőbe és nem találnak ki onnan. Még újak lehetnek. Megkeressük és visszahozzuk őket.

- Igenis! – felelték a halálistenek tökéletes összhangban.

Mivel ellenségtől nem kellet tartaniuk, egyesével indultak neki, mindenki egy másik ösvényt követve, hogy minél hamarabb átfésüljék az erdőt. Akane eleinte megijedt, hogy mi lesz, ha eltéved, mert ő is most járt itt először, de aztán rájött, hogy tökéletesen érzékeli a Peremvidéken lévő többmillió lelket és a többi halálistent is, vagyis esélye sincs eltévedni.

Percek óta csöndben gyalogolt az erdei ösvényen, amikor halk neszezés ütötte meg a fülét.

- Vigyázz leesel! – kiáltotta valaki.

Akane félrehajtotta az útmenti bokrok ágait, majd elindult a cserjésben. Egy hatalmas almafánál lyukadt ki, amire épp egy kisfiú próbált felmászni, miközben egy kislány lentről figyelte és aggódva kiáltozott neki.

- Nem lesz semmi baj! – kiáltott le a fiú, mikor már megunta a társa aggodalmát. – Nagyon jól mászom! – alighogy ezt kimondta, a lába megcsúszott az ágon, miközben felelé kapaszkodott és zuhanni kezdett.

Akane ösztönösen reagált és villámlépéssel a fa alatt termett. A gyerek hatalmasra nyílt szemekkel bámult rá, miután egyenesen a karjaiba esett.

Lélek volt, így Akane nem tudta, hogy meg tudott-e sérülni, ha lezuhan, de akkor sem hagyhatta. Nem kockáztathatta meg, hogy egy gyereknek baja legyen.

- Jól vagy?

- I-i-igen... Kö-köszönöm!

- Igazán nincs mit. – mosolygott rá, majd letette a földre.

A kislány fürgén odaszaladt hozzájuk és mélyen meghajolt Akane előtt.

- Köszönjük szépen!

- Ugyan! Ez a dolgom. Ti vagytok az eltűnt lelkek, akikért úgy aggódnak a Peremvidéken?

- Mi csak... a gyümölcsért jöttünk. – a kislány az Akane háta mögötti fára mutatott.

Meg kell hagyni a terebélyes lombkoronában pirosló almák elég ínycsiklandó látványt nyújtottak.

- Várjunk... Enni akartatok? Csak nem éhesek vagytok?

- Egy kicsit. – a fiú a hasára szorította a kezét. – De senki nem hitt nekünk.

Kaito szerint az éhség az egyik jele annak, hogy egy lélekből halálisten válhat. A „nemesek porontyai" mellett ők tanulhattak még a Lélektovábbképző Akadémián.

Akane a térdére támaszkodva előre hajolt, hogy szemmagasságban legyen a gyerekekkel.

- Majd én szedek nektek almát, de utána vissza kell jönnötök velem. Jó? Nagyon aggódnak miattatok!

- Rendben!

- Elnézést! – hajolt meg újra a kislány. – Nem akartuk, hogy aggódjanak!

- Biztos vagyok benne, hogy nem fognak haragudni érte. Jobban örülnek majd, hogy előkerültetek.

Ahogy ezt kimondta, hirtelen bűntudata támadt. Hiszen ő is épp eltűnt otthonról. Az ő családja is aggódik és a barátai is. Valószínűleg még azok is, akik tudják, hogy hová ment és miért. Úgy érezte többet érdemeltek volna egy-egy levélnél. El kellett volna mondania mindegyiküknek a teljes igazságot, de nem tehette. Azzal veszélybe sodorta volna mindannyijukat.

Felmászott a fára és teleszedte a ruhaujját almával, majd egyenlően elosztotta a két kisgyerek között, akik a jó részét el is rágcsálták, amíg visszasétált velük a Peremvidékre.

A lelkek és az időközben üres kézzel visszatért halálistenek csodálkozva nézték, ahogy Akane előlép a fák közül, a vállán ülő egy-egy kisgyerekkel, akik épp lelkesen almát majszolnak. A gyerekek azonnal integetni kezdtek az ismerős lelkek felé, akik eléjük siettek és mire Akane a földre tette őket, már egy csoportos ölelés közepén találták magukat.

Ezután véget nem érőnek tűnő hajlongásba kezdtek Akane előtt, aki öt perc után kezdett zavarba jönni miattuk. Szerencsére az ötödik tiszt véget vetett a hálaáradatnak.

- A munkánkat végeztük. Semmi több.

- Úgy van! – helyeselt bőszen a szabadulni vágyó Akane.

- Szép volt! – mosolygott rá a tiszt.

- Izé... Kö-köszönöm uram! Lenne viszont itt még valami.

- Hallgatlak.

- A két kisgyerek... azt mondták azért mentek az erdőbe, mert éhesek voltak. Egy almafát kerestek.

- Éhesek... Értem. Ha képesek halálistenné válni, akkor jelentkezhetnek az Akadémián, amint elérik a megfelelő kort.

A lelkek öregszenek? – szaladt ki majdnem Akane száján a kérdés, de az utolsó pillanatban visszanyelte.

Szerencsére a megtalált kisfiú épp ekkor kiáltott fel örömében.

- Az Akadémián?! Hallod ezt Rika? Halálistenek lehetünk!

Ujjongva összekapaszkodtak és ugrálni kezdtek. Akanét az öccseire emlékeztették. Kisgyerekként folyton egymáson csüngtek és szinte elválaszthatatlanok voltak.

Amíg ezen gondolkodott, egyszercsak ismerős hangot hallott, ami a nevén szólította.

- Akane csan?

A lány meglepetten fordult körbe, aztán a kisebb tömegben meglátta az ismerős arcot. Luna édesanyja mosolyogva közeledett felé. Ugyanúgy nézett, ki mint életében, csak most egyszerű, világoskék kimonót viselt.

Akane szeme könnybe lábadt, ahogy meglátta.

- Torres szan... - suttogta és már el is indult az asszony felé.

Félúton találkoztak és Torres szan a keze után nyúlt.

- Nahát! Nem hittem volna, hogy itt találkozunk! Ugye nem...?

- Nem! Ne aggódjon! Minden rendben csak... edzeni jöttem ide. Ideiglenesen.

- Értem.

Szerencsére a halálisteneket az ötödik tiszttel az élen túlságosan lefoglalták a köréjük gyűlő lelkek, így nem vették észre, hogy Akane szóba elegyedik egyel.

- Ömm... Senki nem tudhatja meg... azt hiszik én is olyan vagyok, mint ők. – hátrapillantott a fekete kimonós alakok csoportjára.

- Ne félj! Nem mondom el senkinek!

- Köszönöm!

- Mondd, hogy van Luna?

- Jól. Megviselte, ami történt, de rendbe jött. Ahogyan a férje is. Nagyon hiányzik nekik, de mindketten erősek és rendben lesznek.

Az asszony erre összefonta a szíve előtt a kezeit.

- Ó hála az égnek! Köszönöm Akane! Ismét. Nem is tudod milyen sokat segítettél nekem!

- Ez csak természetes. – a lány összecsippentette a fekete kimonója anyagát a mellkasánál. – Hiszen ez a dolgom!

Elbúcsúztak a lelkektől és visszaindultak a városba.

Akane megengedett magának egy egészen kis diadalérzetet. Még ha edzenie nem is sikerült aznap, legalább tett valami hasznosat.

Nem kellett volna meglepődnie azon, hogy Kaito a szobájában várta, de mégis felkiáltott ijedtében.

A harmadiktiszt olyan gyorsan termett előtte és fogta be a száját, hogy Akane nem tudta szemmel követni.

- Pszt! – tartotta a saját szája elé a mutató ujját. – Fel akarod verni az egész osztagot? Mégis hol voltált?

- A Peremvidéken. – mondta Akane, mikor már nem szorult a szájára a másik tenyere. – Elcsatangolt gyerekeknek segítettem hazajutni. Egy hős vagyok.

- Csodás... Hihetetlen hogy mindig belekeveredsz valamibe!

- Ez a mai semmi volt ahhoz képest, amikor egy fekete kimonós srác a szemem láttára ölt meg egy nagy fehér maszkos szörnyet... Na, az aztán igazi fordulópont volt az életemben!

Kaito csak a szemét forgatta és összefonta maga előtt a karjait.

- Nagyon vicces. Holnap majd én hozok neked reggelit és miután ettél egyenesen az edzőpályára megyünk. Nem kockáztatom meg, hogy még egy nap kimaradjon.

- Igenis, értettem! Mondd, gyakran kóborolnak el a lelkek a körzetekből?

- Viszonylag gyakran. Amikor idekerülnek, sokuknak nehéz elfogadni, ami történt. A halált nemcsak a hátramaradottaknak nehéz feldolgozni, de maguknak az elhunytaknak is. Néha azt hiszik, hogy visszajuthatnak az élők világába, csak meg kell találniuk egy titkos átjárót és azt kezdik keresni. Máskor félelmükben rohannak el.

- Hát ez a két gyerek csak éhes volt.

- Ezek után valószínűleg jobbra fordul majd a sorsuk.

Kaito elindult az ajtó felé, de mielőtt félrehúzta volna, hátranézett a válla felett.

- Egyébként Rai nagyon elégedett volt veled. Azt mondta te találtad meg a két elveszett gyereket.

Akane mosolyogva vállat vont.

- Jó vagyok az elveszett lelkeken való segítésben. Ó! Erről jut eszembe! Találkoztam Torres szannal is!

- A barátnőd édesanyjával?

- Igen. Olyan furcsán... szomorúnak tűnt. De egy kicsit felvidult miután mondtam, hogy a családjával minden rendben, csak hiányzik nekik.

- A halál mindig szomorú dolog, mert elszakadást jelent. Az ő esetében pedig még korai is volt. De legalább neked hála tudhatja, hogy a családja jól van.

- Ő is és a többi lélek is teljesen úgy néznek ki, mintha élő emberek lennének. Nem úgy, mint a szellemek az Élők Világában. Ez miért van?

- Ebben a világban a lelkek az élő emberek megfelelői. Egy napon pedig majd visszatérnek a körforgásba és újra az Élők Világába kerülnek. Ez a dolgok rendje. Efelett őrködünk mi halálistenek.

- Na és mi történne... Mi történne, ha nem lenne több élő lélek? Lehetséges ez egyáltalán?

Kaito visszafordult felé. Az arca most elsötétedett. Akane tudta, hogy veszélyes vizekre evezett, de kíváncsi volt.

- Csak abban vagyok biztos, hogy ha eltűnnének az élő lelkek, akkor előbb utóbb minden más lélek is eltűnne. A körforgás felborulna, majd teljesen meg is szűnne. Ez... ez maga lenne a természet rendjének eltörlése.

- Sajnálom! Nem kellett volna ilyet kérdeznem.

- Semmi baj! Jogos a kíváncsiságod. Én ebben a világban nőttem fel és éltem évszázadokig. Te alig pár hónapja csöppentél bele. Az is csoda, hogy még nem őrültél bele.

Akane elhúzta a száját.

- Hm! Kösz szépen!

- Dícséretnek szántam!

- Tanulj meg jobban dicsérni!

- Jó. Te pedig pihend ki magad! Holnap folytatjuk az edzést!

Akane erre színpadiasan végigdőlt a futonján, mint egy darab fa. A szeme sarkából figyelte a szobájából kilépő halálistent és esküdni mert volna rá, hogy Kaito arcán megjelent egy apró félmosoly és még halkan kuncogott is, miközben távozott.