Kaito újra és újra elolvasta a kezében tartott tekercset. Feleslegesen tette, hiszen az elmúlt este már annyiszor olvasta, hogy fejből tudta az egészet. Mégis kellett valami, amivel lefoglalhatja magát és nem aggódik folyton Akane és a barátai miatt. Na meg persze mindenki más miatt sem.

Napközben, amíg arra vártak, hogy Akane és Asahito végezzenek az iskolában, Hanako-val átolvasták a tekercset, ami Kaméról, a második halálistenről szólt.

- Kame kardját Lélekbontónak hívták és volt egy különleges képessége. „Szabadon formálta a lelkeket." Ez meg mit jelent? – nézett fel a tekercsből Hanako a szemöldökét ráncolva.

- Jobb híján találgatok, de szerintem olyasmi lehet, mint amit Akane csinál a lidércekkel.

- Na, álljunk meg egy szóra! – a lány lejjebb eresztette a kezében lévő tekercset. – Mégis mi köze lehetne Akanénak Kaméhoz? Ezer év különbség van köztük!

- Láttunk már lehetetlen dolgokat a Lelkek Világában. De mondtam, hogy csak találgatok. Még mindig nem tudom mivel állunk szemben és egyelőre bármilyen vad magyarázat jól jönne.

- Engem is idegesít, hogy hónapok óta nem jutunk semmire és már nemcsak a munkánkat, de a fejünket is kockáztatjuk. – Hanako szépen feltekerte a tekercset és visszaadta Kaito-nak. – De szerintem ilyen messzire nem kell mennünk. Kame ezer éve élt és valószínűleg már évszázadok óta halott.

- Nem lehet tudni. – jegyezte meg halkan Kaito.

- Hogy mi?

- Amit tudunk az az, hogy Kame eltűnt a Lelkek Világából. Kilencszáz éve nem hallott róla senki.

- Vagyis meghalt. Hol máshol lehetne egy Halálisten, ha nem a Lekek Világában? Az élők között?

Kaito megvakarta a tarkóját.

- Nem tudom. Ez az egész nem áll össze. Valaki megpiszkálja a lidércek fejlődését, itt meg felbukkan egy különös lélekenergiájú lány. Szerintem a kettőnek köze lehet egymáshoz, de nem tudok rájönni, hogy micsoda!

- Hmm... Talán rossz oldalról közelítjük. Ne a régi tekercsekből próbáljunk meg rájönni, hogy mi a helyzet Akanéval, hanem kérdezzük meg őt magát!

- Hogy mi?

- Úgy értem, talán belenézhetne a lelke mélyére, hogy kutakodjon kicsit. Beszélhetne megint a kardja szellemével, hátha tud valami magyarázatot. Ez mégiscsak frissebb nyom, mint az ezeréves tekercsek nem?

- Igazad lehet.

Hanako büszkén elvigyorodott.

Amikor Akane kinyitotta a szemét, újra abban a gyönyörű, virágzó kertben találta magát. Egy kis pavilonban állt, ami mellett halastó csillogott.

- Mi hozott ide ismét? – kérdezte egy kedves hang a háta mögül.

Megfordult és a díszes kimonóba öltözött lélekölő kardját látta egy ülőpárnán térdelni a pavilon közepén.

- A segítségedre van szükségem. Megint...

Akane kicsit elszégyellte magát, ám a kardja szelleme csak elmosolyodott, majd felemelkedett a párnáról.

- Gyere, sétáljunk egyet!

A lány hagyta, hogy a szellem belekaroljon és egy vékony ösvényen kezdje vezetni a virágok között. A mező végtelennek tűnt. Akárhány lépést is tettek, nem jutottak közelebb el a cseresznyefákig, amik szegélyezték, de Akane hátrafordulva látta, hogy a pavilon egyre kisebbre zsugorodik mögöttük.

- Miben van szükséged segítségre?

- Katio-ék szerint te talán tudod, hogy miért van ilyen különös erőm. Hogy miért tudom visszaváltoztatni a lidérceket és miért vagyok ilyen... erős. Azt mondták nagyon gyorsan fejlődöm.

- Ez megijeszt téged?

- Azt hiszem. Félek, hogy nem fogom tudni kontrollálni az erőmet.

- Ne így fogd fel! A lélekenergiád nem valami tőled független dolog, nem egy eszköz a kezedben, hanem a részed, akárcsak én. Ha félsz tőle, az olyan mintha attól félnél, hogy a saját kezed megfojt.

Akane elfintorodott a bizarr gondolatra.

- Te tudod, hogy miért van egyáltalán lélekenergiám?

- Nem. Senki sem emlékszik a születésére, így én sem.

- Születésre?

- Nevezzük most így. Én a te lelkedben születtem, a része vagyok. Vagyis a te részed. Nem emlékszem rá, hogy hogyan történt, vagy mi volt előttem.

- Értem. – Akane szomorúan lehajtotta a fejét.

Újabb zsákutcába jutottak, miközben az idejük egyre fogyott.

- De van, aki igen. – folytatta Amateraszu.

Akane felkapta a fejét, új remény éledt benne, ahogy a kardja megtestesülésére nézett.

- Kicsoda?

- A szüleid.

A válasz meglepte Akanét. A szülei? Mit tudhatnak a halálistenekről a szülei? Az apja már nem is él, az anyja pedig...

A szemei nagyra kerekedtek, ahogy lassan rájött.

- Az apám! Ő most a Lelkek Világában van, hiszen meghalt! Kaito talán beszélhetne vele!

Boldogan nézett Amateraszu-ra, ő azonban nem viszonozta az örömét.

- Nem egészen így értettem. Hmm... Pedig a múltkor már megmutattam neked. Azt hiszem talán...

- Mi a baj? Miről beszélsz?

- Az egyik emlékedről. Arról, amikor az édesapád... - a kardszellem tapintatosan elhallgatott.

- ...meghalt. – fejezte be helyette Akane.

- Igen.

- De azt már láttam. Egy lidérc támadott ránk... Most már mindenre emlékszem. Azóta nem is voltak róla rémálmaim. – nem tette hozzá, hogy másfajta rémálmai viszont igen.

- Igen, a saját emlékedre most már vissza tudsz emlékezni. Csakhogy te akkor nem láttál mindent.

- Ezt meg hogy érted?

- Történt még valami... Megmutathatom neked, de figyelmeztetlek... valószínűleg nem lesz könnyű látnod. Még nehezebb lesz, mint a múltkori.

Akane lehajtotta a fejét és a cipőjét bámulta. Tudta, hogy nincs más lehetőség, de... Már kétszer látta a saját apja halálát. Ennél rosszabb csak nem jöhet.

Ekkor a kardja szelleme elengedte a kezét és megfogta a vállát.

- Nem kell újra végig nézned, ha nem akarod.

Akane kifújta az addig benn tartott levegőjét.

- De nincs más lehetőség igaz?

- Ha válaszokat akarsz, akkor sajnos nincs. – bólintott szomorúan Amateraszu. – Azokat nem a fényben találod, hanem a sötétben, ahová be kell merészkedned.

- Jól van. Essünk túl rajta!

Megfogták egymás kezét és a környezet hirtelen megváltozott körülöttük. A virágos mező helyét egy széles útkereszteződés vette át, mellettük pedig egy összetört autó állt, aminek papírként összegyűrődött motorháztetője alól füstcsík gomolygott elő.

Akane látta a betört üveg mögött az apját, aki a kormányon feküdt vérző halántékkal, a hátsó ülésen pedig saját magát, ájultan, a feje oldalra csuklott az ülésen, de nem látszott rajta sérülés.

Összeszorult a gyomra, ám ekkor egy hatalmas üvöltés vert visszhangot körülöttük. Azonnal megperdül és látta a lidércet, ahogy közeledik feléjük.

- Ne!

Egy fekete árny suhant el mellette, olyan gyors volt, hogy nem is látta. Aztán egy villanás és a lidérc teste két darabra esett majd hamuvá vált, mielőtt bármit felfoghatott volna a történtekből. A hamuesőben egy fekete kimonós alak jelent meg a földön, a kereszteződés közepén.

Akane közelebb ment és elkerekedett a szeme.

- Ez nem lehet!

A férfi háttal állt neki, de így is felismerte. Hiszen annyiszor látta már, amikor hátulról felé rohant és a nyakába ugrott... Olyankor mindig felemelte és körbe-körbe forgott vele, aztán nevetve a nyakába vette.

- Apa...

Értetlenül állt a jelenet előtt, legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse, de attól félt, hogy akkor szertefoszlana, így csak állt mozdulatlanul, a torkában dobogó szívvel.

- Szép volt. – szólalt meg egy másik hang Akane mögött.

Az apja ekkor megfordult. Keresztülnézett a lányán, mintha ott sem lett volna. Akane követte a pillantását.

A puszta levegőben, tíz méterrel a fejük felett egy másik halálisten állt, legalábbis Akane annak gondolta, csakhogy ő fehér kimonót viselt és fekete haorit, ami lebegett körülötte a feltámadó szélben, mintha szárnyai lettek volna.

- Meglepettnek tűnsz. – mondta a nő. – Azt hitted, hogy nem találom meg?

- Reméltem, hogy kicsit több időm lesz.

Az apja hangja nyugodt volt, ám a keze ökölbe szorult a lélekölő kardja markolatán.

- Nos... Ha ez számít valamit, akkor sajnálom. – mondta a nő, majd eltűnt.

Akane nem értette mi történik, aztán a következő másodpercben hallotta, hogy valami az aszfaltnak ütődik. Megfordult és elborzadva felsikított.

Az apja az úttesten feküdt, ott, ahol egy pillanattal korábban állt. Kardja a betonon hevert mellette, a mellkasán pedig egy lyuk tátongott a gyomra helyén és vértócsa kezdett nőni körülötte.

- NE! – Akane térdre vetette magát mellette, de mikor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az apját, csak egy adag virágszirmot markolt meg.

Újra a réten találta magát. Hátulról Amateraszu karcsú árnyéka vetült rá, miközben ő könnyezve térdelt a virágok között.

Kinyújtotta az ujjait és a fehér szirmok a fűre hullottak, majd a könnyei is követték őket.

- Mi történt? Ki volt az nő?

- Sajnos nem tudom. – felelte Amateraszu együttérzően. - Sem előtte, sem utána nem láttam őt.

Akane összeszorította könnyes szemét és mikor újból kinyitotta, a szobájában volt, az ágyán ült felhúzott lábakkal, előtte pedig ott állt Kaito és Hanako.

Akane ekkor zokogásban tört ki és a tenyereibe temette az arcát. A két halálisten némán állt fölötte egy ideig, aztán akár a szellő, szinte észrevétlenül kisurrantak a szobájából az ablakán át. A lélekenergiájukat továbbra is érezni lehetett, valószínűleg felmentek a tetőre, hogy ott őrködjenek.

Akane becsukta utánuk az ablakot, aztán visszaült az ágyára, felhúzta a térdeit és átölelte őket, úgy zokogott tovább. Segíteni akart Katioéknak, de egyszerűen képtelen volt most bármit is mondani, vagy egyáltalán gondolkodni.

Újra ugyanazt a képet látta maga előtt: az apját, ahogy halálistenként, egy sebhellyel a hasán, a betonon fekszik, szemei pedig a semmibe bámulnak.

- Kezdem feladni. – jegyezte meg gondterhelten Kaito.

Hanako úgy nézett rá, mintha ennél szörnyűbbet nem is mondhatott volna.

Akane házának a tetején ültek, figyelték, ahogy néha végigsétált az utcán egy-egy ember, vagy bekanyarodott egy autó és hallgattak, amíg az előbb a fiú meg nem törte a csöndet.

- Ezt meg sem hallottam Kation szan! – szólt rá a társa.

- Mintha olyan rejtvénnyel lenne dolgunk, amit nem tudunk megfejteni.

- Muszáj próbálkoznunk!

- Láttad mi lett az eredménye. Teljesen kiborult. Nem tudom mi történhetett vele de...

- Az én hibám. – szakította félbe Hanako. – Az én ötletem volt, hogy kérjük meg erre.

- Most nem bűnbakokat kell keresnünk! Az nem old meg semmit. Valahogy helyre kell ezt hoznunk, aztán kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés.

- Szerinted hogy segíthetnénk rajta? Én még nem láttam őt ilyennek.

- A lelkünkben sok olyan dolog lehet eltemetve, amit jobb nem bolygatni.

- De mi többszáz éve él... vagyis létezünk. Ő egy tizenöt éves lány. Mégis mi történhetett vele, ami így megrázta?

- Meghalt az apukája. Valószínűleg ezzel kapcsolatos a dolog. – a harmadiktiszt mélyet sóhajtott. – Csak annyit tehetünk, hogy megvárjuk, amíg... jobban lesz.

Hanako bólintott.

***

Akane ahogy volt az otthoni ruhájában, befeküdt az ágyába és elaludt. Másnap reggel arra ébredt, hogy Keiji keltegeti.

Felemelte a fejét és nagyokat pislogott, amíg rá tudott fókuszálni a fiú arcára. A másik öccse a szobája ajtajában állt az ajtókeretnek támaszkodva és aggódva figyelte.

- Minden rendben Nee-chan? – kérdezte Keiji. – Rosszul érzed magad? Beteg vagy?

- Nem... nem vagyok jól...

Csak ennyit tudott nagy nehezen mondani, aztán erőtlenül visszaejtette a fejét a párnájára.

A fiúk aggódva összenéztek.

- Felhozom a reggelidet. – mondta aztán Keiji.

Akane aznap nem ment iskolába és a következő napokon sem. Egy egész hetet kihagyott, csak feküdt a szobájában és bámulta a plafont, vagy a falat, vagy az ajtót. Bármerre is nézett, sosem azt látta maga előtt, hanem azt a szörnyű jelenetet az apja haláláról. Egy dolog volt, mikor azt hitte, hogy az apjával egy lidérc végzett, egy ösztönlény, ami fel akarta falni a lelkét... de azt látni, hogy egy halálisten szándékosan meggyilkolja...

Aztán ahogy az agya lassan kockáról-kockára feldolgozta az eseményeket, eljutott a tudatáig még egy részlet.

A fekete kimonó. A lélekölő kard. Az apja is halálisten volt.

Ezután újabb és újabb részletek jelentek meg előtte, elkezdett visszaemlékezni.

A fehér ruhás nő, aki olyan gyorsan mozgott, hogy Akane egyáltalán nem is látta. Vajon ki lehetett ő? Mit akart az apjától? Miért... miért támadott rá?

Mit is mondott?

Azt hitted, hogy nem találom meg?

Sajnálom.

Kopogtattak az ajtaján.

- Szabad! – a hangja rekedt volt, mert már napok óta nem szólt egyetlen szót sem.

Gyorsan felült és lábát a földre lendítette.

Keiji lépett be, egy tálcán gőzölgő levest hozott. Elmosolyodott, mikor látta, hogy a nővére már nem az ágyában fekszik.

- Ó! Jobban vagy Akane-nee?

- Egy kicsit.

- Hoztam vacsorát. Remélem éhes vagy! A héten alig ettél valamit. Elkísérjelek az orvoshoz?

- Nem kell, köszönöm! Már jobban vagyok. Csak egy kis... pihenésre volt szükségem.

Már egy hét ágyban fekvést „kis" pihenésnek lehet nevezni.

Keiji bólintott.

- Rendben! Örülök neki. Akkor én megyek is, nem zavarlak. Jó étvágyat!

- Várj!

Elkapta a fiú karját, majd lehúzta, hogy puszit nyomhasson a fejére.

- Köszönöm az ennivalót!

Keiji szeme felragyogott, hogy a nővérét újra mosolyogni látja.

- Nincs mit!

- A tálcát majd leviszem én.

Akane percek alatt bekanalazta a levest, aztán lesietett a konyhába. Keiji épp a tányérokat mosogatta. Akane nem hagyta neki, hogy az övét is elmossa, saját maga csinálta meg. Aztán odafordult a konyhaasztalnál beszélgető családjához.

- Van fényképünk apáról?

Mindhármukat meglepte a kérdése.

Miután az apjuk meghalt, az anyjuk elrakta az összes közös képüket. Akane igazából nem tudta, hogy mi lett velük, lehet, hogy elégette-e vagy máshogy semmisítette-e meg őket a gyász okozta fájdalom miatt.

Szerencsére nem így történt.

- Persze! – mondta az anyja és apró mosolyra húzta az ajkát, aztán bement a szobájába és egy nagy papírdobozzal jött vissza. Levette a tetejét.

A doboz színültig volt fényképekkel. Elkezdték együtt átnézni a tartalmát. A legtöbb fénykép a szülők fiatalkorában készült, de szép számmal akadtak benne családi fotók is a baleset évével bezárólag.

Egyszercsak Akane kezébe akadt egy ismerősnek tűnő kép.

Aznap készült a szüleiről, amikor megházasodtak. Hagyományos ruhákat viseltek, az édesanyja fehér, az apja fekete kimonót. Az arcuk sugárzott a boldogságtól.

Az apja ezen a képen egészen hasonlóan volt felöltözve, mint a halálistenek.

- Ezt kölcsönkérhetem?

- Persze drágám!

- Köszi! Ööö... Mindjárt jövök!

Akane felment a szobájába, bezárta az ajtót, majd kinyitotta az ablakot.

- Kaito! Hanako! Gyertek be!

A két halálisten az utóbbi hétben alig mozdult el a házuk tetejéről. Néha tettek egy-egy kört a városban, de az egyikük olyankor mindig ottmaradt. Aggódtak, hogy ha Akane túl sokáig van egy helyen, odavonzhatja a lidérceket.

A halálistenek szinte azonnal megjelentek az ablakában majd bemásztak rajta. Leültek Akane ágyára, a lány pedig odahúzta velük szembe az íróasztala székét, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Hanako megelőzte.

- Jobban érzed magad Akane-chan?

- Igen. – felelte meglepetten. Annyira rákészült, hogy mit fog mondani nekik, hogy teljesen váratlanul érte Hanako aggodalma. – Köszönöm.

Hanako előre nyúlt és megragadta a kezét.

- Annyira sajnálom! Az én hibám volt az egész! Szörnyen érzem magam miatta!

- Hanako szan... Ne mondj ilyet! Ez nem volt hiba csak... nehéz volt látnom azt az emléket. Azt hittem már mindent tudok az apám haláláról, de kiderült, hogy nem.

- Biztos, hogy készen állsz erre? – kérdezte Kaito aggódva.

Akane bólintott.

- Már így is épp elég időnket vesztegettem. – megmutatta nekik a fényképet. – Nos, először is... Ő itt az apám.

Kaito szeme hirtelen elkerekedett és felkapta a fejét, majd Akane arcába bámult, aztán újra a fényképre. Ezt megismételte még kétszer. 

Akanéban ismét benn ragadt a mondandója. Nem tudta min lepődött meg így a fiú, hiszen a meglepő részt még el sem mondta. Azt hogy az apja halálisten volt és hogy nem egy lidérc végzett vele.

- Ez nem lehet! – csapott a homlokára a harmadik tiszt. – Ó én idióta! Hogy nem vettem észre!

- Kaito szan... Mi az? – kérdezte óvatosan Hanako.

- Ostoba vagyok! Hát persze!

- Megosztanád velünk is? – Akane kezdte elveszíteni a türelmét.

- Akane csan. Hogy hívták az édesapádat? – kérdezett vissza Kaito.

- Shirohi Akito. Miért?

- Ismertem őt. Amikor még halálisten volt. Hishiro-nak hívták.

Akane leesett állal nézett a fiúra. Azt hitte kivételesen ő lepi majd meg a halálisteneket erre tessék...

- Szó-szóval... te ismerted?

Kaito bólintott.

- Nem vettem észre hogy mennyire hasonlítasz rá! Régen volt, hogy utoljára láttam őt és...

- Várjunk! Pontosan mennyire régen? – kérdezte Akane gyanakodva.

- Nagyjából... négy vagy ötszáz éve... Nem emlékszem pontosan.

Akane hitetlenkedve bámult rá. Az apja ötszáz éves volt?!

- A Palotaőrség tagja volt, ami nagy kiváltságnak számít a Lelkek Világában.

- Palotaőrség? Az meg micsoda?

- A Lelkek Királyának testőrsége. A Lelkek Királya a Lelkek Világának az ura... vagy istene, vagy mind a kettő egyben, ahogy tetszik. A Palotaőrségbe csak a legjobb és legtehetségesebb halálistenek kerülnek és mindegyikük ereje kapitányi szinten kell hogy legyen – magyarázta Hanako. – Ez megmagyarázza, hogy honnan van a lélekenergiád. Örökölted.

- Annál sokkal többet is megmagyaráz. – Kaito úgy nézett, mint aki végre rájött egy nagy rejtély megoldására. – Az apád egyszer megmentette a Lelkek Királyának életét. Ő pedig hálából adott neki egy ajándékot.

- Mi volt az?

- Egy Palotakulcs.

Ezúttal Hanako nézett leesett állal a társára. Akane csak felvonta az egyik szemöldökét.

- Aha. Fogalmam sincs, hogy az micsoda. – közölte velük a rend kedvéért.

- A Palotakulcs... - Kaito megrázta a fejét – nos pontosan az, aminek hangzik, egy kulcs. Csak egy ilyennel lehet eljutni a Lelkek Királyának palotájába, így rendkívül értékes. Nem osztogatják mindenkinek.

Hanako még mindig nem akarta elhinni.

- Kaito szan... ezt komolyan mondod? Tényleg van olyan halálisten, aki kapott egy Palotakulcsot a Királytól?

- Igen.

- Na és te honnan tudsz erről?

- Ott voltam, amikor a Királyt megtámadták és Hishiro megmentette.

Akane hirtelen kíváncsi lett, hogy Kaito pontosan mennyi idős. Tinédzsernek nézett ki, de ez egy halálistennél semmit nem jelentett. A lelke mélyén egy aggastyán volt.

- Ha ez a Palotakulcs tényleg olyan értékes, akkor az a nő ezt akarhatta elvenni apától!

Azt hitted, hogy nem találom meg?

Nem egy személyre célzott, hanem egy tárgyra. A kulcsra.

Kaito felkapta a fejét.

- Milyen nő?

- Amikor apám meghalt... megjelent egy nő. Olyan volt, mint egy halálisten, csak az ő kimonója fehér volt és fekete haorit viselt fölötte. Nem a lidérc ölte meg apámat, hanem az a nő. Miután apám levágta a lidércet, megjelent  és megtámadta. Olyan gyors volt, hogy nem láttam belőle semmit csak azt, hogy... - a szájára szorította a kezét, mert érezte, hogy a sírás fel akar törni belőle. Nem hagyta.

Kaito és Hanako összenézett.

- Szerinted...? – kérdezte a lány.

- Lehet.

Kaito elővette a Lelkek Világából hozott tekercset, megkereste a Kaméról szóló részt és átadta Akanénak.

- Így nézett ki az a nő? Esetleg kicsit idősebb volt?

Akane szemügyre vette a tintarajzot. Összeszorult a gyomra, de bólintott.

- Igen. Ő volt az. Ki ő?

- Itt az ideje, hogy megismerd a történelmünk egy darabját.

Kaito beszélt neki Kaméról, elmondta, hogy ki volt és hogyan lett példaképből és vezetőből egy megtört, őrült ember aztán egyszerűen eltűnt.

- Tehát... ez a Kame nevű nő, aki a főnököd felesége, csak úgy eltűnt a Lelkek Világából, aztán évszázadokkal később megtámadta az apámat... hogy megszerezze tőle a Palotakulcsot.

- Ami valószínűleg nem sikerült neki.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte kíváncsian Hanako.

Kaito arca elkomorodott.

- Mert ha megszerezte volna, akkor a Lelkek Királya már nem élne. Vagyis a Kulcs nem volt édesapádnál, amikor Kame rátalált.

Akane a halántékára szorította a kezét.

- Na, jó! Ez egy kicsit sok egyszerre! Van egy szupererős, szuperőrült, ezeréves szökevény halálisten, aki megölte az apámat egy tárgy miatt, amivel eljuthat a Lelkek Királyához, hogy őt is megölje? Egyáltalán... ha apám tényleg annak a királynak a testőre volt ötszáz éve, akkor hogy került az Élők Világába? Hogyan lett családja?

- Ó! Azt még nem mondtam. Az apád nem „csak" megmentette a király életét, hanem a sajátját áldozta fel érte. Meghalt, hogy megvédje a Királyt, aki ezért hálából, mikor apád lelke visszatért a lelkek körforgásába, lehetőséget adott neki hogy válasszon, hogy hol akar újjászületni. Apád pedig az Élők Világát választotta, de a lélekenergiája megmaradt, mert az hozzá tartozik a lelkéhez. Te pedig örökölted tőle.

- A lélekenergiát... lehet örökölni?

- Hogyne! Ezért van tele az Akadémia a nemesi családok porontyaival... - morgott az orra alatt Hanako.

- Az öcsém, Taro is látja a lelkeket. – gondolkodott el Akane.

Kaito bólintott.

- Ő az idősebbik iker ugye?

- Igen.

- Mivel te vagy az elsőszülött, így valószínűleg te örökölted a legtöbb lélekenergiát, de az öcséidnek is van sajátja. Egek! Kész csoda, hogy a lidércek eddig békén hagytak titeket!

- Köszi hogy emlékeztetsz rá!

- De ha nem az apádnál volt a Palotakulcs, akkor most hol van? – tette fel a legfontosabb kérdést Hanako. – Mert... akár Kame volt az a nő akár nem, ha nem találta meg nála, akkor még mindig keresi.

- Nos, a legkézenfekvőbb válasz a hol kérdést illetően... - Kaito jelentőségteljesen Akanéra nézett.

A lánynak kellett pár másodperc, mire kapcsolt.

- Nálam? – kérdőn saját magára mutatott.

- Lehet, hogy ez egy kulcs, de nem olyan kulcs, mint amilyenek ebben a világban vannak. Nem csak egy tárgy.

- Ha annyi tízjenesem lenne, ahányszor eddig ezt hallottam... - dünnyögte Akane.

- A lényeg – folytatta Kaito – hogy te voltál ott édesapáddal, amikor megtámadták. Valószínűleg átadta neked valahogy, hogy Kame ne szerezhesse meg, akkor pedig még mindig nálad van.

- Jobb, ha kiforgatom az összes zsebemet!

- Komolyan beszélek! - emelte meg kissé a hangját a harmadiktiszt. -  A Lelkek és az Élők Világának egyik legveszélyesebb ellensége keresi azt a kulcsot! Az hogy Kame a legelső két halálisten egyike volt azt jelenti, hogy a két legerősebb egyike is. Elképesztően nagy ereje van, amihez a legtöbb halálistené nem érhet fel. Az is lehet, hogy a Főkapitány az egyetlen, aki erősebb nála vagy talán még ő sem. Ne vedd félvárról!

- Jó... de ha egy ilyen értékes valami van nálam, akkor az a nő miért nem jött még értem? Miért nem vette el akkor rögtön, miután az apám átadta, már ha tényleg így történt?

- Azt még nem tudom. Lehet, hogy rosszul gondoljuk és nincs is nálad, hanem apád elrejtette valahol máshol. Először is meg kéne bizonyosodni róla, hogy nálad van-e.

- Biztos jó ötlet visszaküldeni a lelke mélyére? – kérdezte aggódva Hanako, a hangját némi bűntudat színezte. – Ez legutóbb sem sült el jól.

- De azelőtt meg igen. – érvelt Kaito.

Mindketten Akanéra néztek.

- Tiéd a döntés. Természetesen. – mondta a harmadik tiszt.

Akane felsóhajtott és a plafonra emelte a tekintetét.

- Hát... ennél rosszabb más úgysem jöhet igaz? Na és... hogy néz ki ez a kulcs? Mit keressek?

Kaito-ra néztek, mivel ő volt a szakértő a témában.

- Amikor én láttam egy nagy aranykulcs volt. De bármilyen alakban megjelenhet. Azt hiszem, ha megtalálod, tudni fogod, hogy az az.

Akane felmutatta a hüvelykujját.

- Kösz a segítséget!

A halálisten korát meghazudtoló pimasz vigyorral vállat vont.

- Szívesen!