Asahito hazaérve benti papucsra váltotta a cipőjét, hátizsákját és kabátját felakasztotta a nappaliban, majd a konyhába ment. Zsebkendőnyi kis helyiség volt, de nem bánta, minden megvolt benne, ami kellett a praktikus tárolóknak hála és semmi nem esett karnyújtásnyi távolságon kívülre.

Miközben a „Virág van nálam és nem félek használni" feliratú kötényét csomózta meg a nyaka mögött, a derekával meglökte az egyik fiókot, ami azonnal kinyílt és fényes konyhai eszközök csilingeltek benne.

Épp azon volt, hogy a szekrényből elővegye a húsleves hozzávalóit, amikor valamit meglátott a szeme sarkából. Odafordult és...

- Ááá!

- Helló! – integetett neki a helyiségbe vezető boltív alatt álló Hanako. A halálisten lazán a falnak támaszkodott, egyik ujjával lila hajtincsét csavargatta, de közben a tekintetét úgy tartotta Asahito-n, mintha egy rémült kisállat lenne, ami bármelyik pillanatban elszaladhat.

- Hanako szan! Megijesztettél!

- Sajnálom! Nem akartalak megzavarni, de... Kérdeznem kell tőled valamit.

- Kérdezz csak nyugodtan, de előtte én is szeretnék megtudni valamit! A halálistenek szeretik a húslevest? – mosolyodott el, miközben elővett egy lábast és a konyhapultra tette.

Hanako meglepetten pislogott rá vissza.

Még sosem főzött korábban emberi ételt. Asahito kerített neki egy kötényt, amin három különbözőfajta cserepesvirág volt, felettük pedig egy „You Grow Girl" felirat. Hanako nem tudta mire vélni, de elfogadta tőle, aztán beállt zöldséget szeletelni, amíg a fiú a vizet melegítette és előkerítette a tésztát.

- Szóval? Mit szerettél volna kérdezni? – kérdezte Asahito feljebb csavarva a gázt, mikor már csak arra vártak, hogy a leves elkészüljön.

Hanako a konyhapultnak támaszkodott mellette. Az arca gondterheltnek tűnt. Egyáltalán nem olyan energikus volt, mint mikor legutóbb találkoztak.

Ilyen nehéz lenne egy halálisten munkája? – gondolta Asahito együttérzően.

- Mondd, neked Akane jó barátod?

- Igen. – felelte a fiú. – Bár gyerekkorunkban közelebb álltunk egymáshoz. Mindketten elveszítettük egy szerettünket, ezért megértettük egymást.

- Na és ha tudnád, hogy veszélyben van, megvédenéd?

- Akane veszélyben van? – a fiú testtartása azonnal feszültté vált, pillantása idegessé, ami meg is adta Hanako-nak a választ.

- Nem! – emelte fel a kezét a halálisten, hogy megnyugtassa, de látta rajta, hogy nem sikerült teljesen. – Ne aggódj! Nincs veszélyben. Csak... arra utaltam, hogy a halálistenek munkája néha lehet veszélyes.

- Tudom, hogy küzd azokkal a lényekkel... a lidércekkel. Amelyik felbukkant a sulinkban elég rémisztő volt és az is, amit a temetőben láttam, de Akane látszólag olyan könnyen legyőzte őket.

- Az Élők Világában felbukkanó lidércek többsége nagyon gyenge. Nem okoznak komolyabb gondot egy átlagos képességű halálistennek. Akane is könnyedén el tud bánni velük.

- Akkor mi a baj? – kérdezte és megkeverte egy kicsit a levest.

- Nincs baj.

Egyelőre – ezt már csak magában tette hozzá, de a fiú mintha így is értette volna.

- Azért kerestelek meg, mert te sem vagy átlagos. Van valamiféle erőd, ami ugyan más, mint a miénk, de akkor is lélekenergia. Ha szeretnéd, rájöhetünk, hogy miféle erő és hogy hogyan tudnád megtanulni használni.

Asahito-nak eszébe jutott, hogy milyen fáradtnak tűnt Akane aznap az iskolában. Hogy egy nap hányszor elhagyja a testét, hogy fekete kimonóban nekiinduljon lidércekkel harcolni. A szeme körüli karikák, a romló iskolai teljesítménye... Mintha a fény, ami korábban mindig körbevette őt, elkezdené felemészteni.

- Tudnék az erőmmel segíteni Akanénak?

- Valószínűleg. Egyszer már segítettél is neki nem?

- De... Az iskolában, amikor azt a pajzsot csináltam. – önkéntelenül is lepillantott a mellkasára. – Nem tudom hogy történt. Mintha nem is én csináltam volna, hanem egyszerűen magától jött az egész.

A csillagos medál ott rejtőzött a köténye és a pólója alatt. Most nem fénylett, teljesen hétköznapi tárgynak tűnt, de Asahito nem felejtette el, hogy aznap mi történt vele, hogy hogyan világított és vont köréjük pajzsot.

- Az edzés valószínűleg kemény lesz, élő lélekként nem egyszerű megtanulni lélekenergiát használni és egyelőre azt sem tudom pontosan, hogy mivel állunk szemben. Sok kitartásra és türelemre lesz szükséged.

- Hajlandó vagyok rá, ha azzal segíthetek Akanénak! Lehet, hogy nem vagyok halálisten, de látom, hogy mi történik vele. Napról-napra fáradtabbnak tűnik. Túl nagy teher nyomja a vállát. Ha csak egy kicsit is, de enyhíthetek rajta, akkor nekem már megéri!

Hanako elmosolyodott a fiú szavai hallatán.

- Jól van! Akkor holnap kezdhetjük is!

- Rendben!

Akane már épp készült feladni, hogy megbirkózzon a másodfokú egyenletekkel, amit a tanár feladott házifeladatnak, amikor csöngettek. Nem foglalkozott vele, mert tudta, hogy a fiúk a földszinten tévéznek és a pedáns Keiji majd úgyis ajtót nyit. Szinte rögtön hallotta is az ajtó felé trappoló lépteit.

- Akane nee! Téged keresnek!

Erre már felugrott a székéből, majd a papucsával nem törődve kijött a szobájából és letrappolt a lépcsőn. Keiji addigra már beljebb hívta az érkezőt és benti papucsot is adott neki.

- Asahito kun! – lepődött meg Akane, de el is mosolyodott.

- Szervusz Akane csan! Remélem nem zavarok, csak ezt hoztam. – mutatott fel egy kendőbe csomagolt ételhordót. – Családi recept szerint elkészített húsleves.

- Köszönöm szépen! Nem bánod, ha rögtön meg is kóstolom? - szabad kezével megdörzsölte a halántékát. – Már fáj a fejem a sok matektól!

- Persze, csak nyugodtan!

- Ti is kértek fiúk?

De mire megkérdezte, Keiji már a konyhában terítette az asztalt, Taro pedig kidugta a fejét a kanapé támlája mögül és a tekintete azonnal megtalálta a nővére kezében tartott dobozt.

- Kaja? Jöhet!

Mind a négyen a konyhaasztalhoz telepedtek és Akane szedett mindenkinek a levesből. Amíg ettek nem sokat beszéltek, majd a lány öccsei elvonultak a szobáikba, Akane és Asahito pedig ketten maradtak a konyhában.

- Minden rendben veled? Mostanában nagyon fáradtnak tűnsz. Persze tudom, hogy sok a dolgod, de...

- Jól vagyok, köszönöm! Ne aggódj miattam, csak még bele kell rázódnom ebbe a... helyettes-halálistenkedésbe. – halkította le a hangját. – De most visszajött Kaito is a városba, úgyhogy lesz segítségünk a lidércek ellen.

- Kaito szan visszatért? Ez jó hír! – mosolygott a fiú. – Ma beszéltem Hanako szannal. Azt mondta, hogy én is segíthetnék nektek. – felemelte a kezeit az asztal fölé és a tenyereit kezdte tanulmányozni. – Szerinte az erőm hasznos lehet a lidércek ellen, csak meg kell tanulnom használni. Holnaptól elkezdek én is edzeni vele.

- Biztos vagy benne? Félre ne érts, nagyon rendes tőled, hogy segíteni akarsz és örülök neki! De... a lidércek nagyon veszélyesek. Az élő lelkekkel táplálkoznak. Nem akarom, hogy bajod essen!

Asahito elmosolyodott, majd meglepően komolyan nézett a szemébe.

- Olyan élő lelkekkel, mint amilyen te is vagy Akane csan? Tudom jól, ahogy azt is, hogy nem leszek nálad nagyobb veszélynek kitéve. Az szerintem csak hasznos lehet, ha meg tudom védeni magam és még másokat is. Neked is kevesebb lenne a dolgod, ha segítenék.

- Nem tudlak róla lebeszélni igaz?

- Sajnálom.

Akane elmosolyodott.

- Ne tedd! Igazad van. Nagyobb biztonságban leszel, ha megtanulod használni az erődet. Hanako nagyon jó tanár, biztos jól fog menni vele az edzés. Nekem meg marad a zsémbes Kaito...

- Nem hiszem, hogy Kaito szan rossz tanár lenne. Ha már itt tartunk, nem a matek házit említetted az előbb? Én már végeztem vele, szívesen segítek!

- Folyton elfelejtem, hogy te vagy a legjobb tanuló az évfolyamon!

- Ugyan Akane csan! – nevetgélt Asahito zavartan. – Az azért túlzás!

- Hát nálam mindenesetre sokkal okosabb vagy! Lehozom a könyvet jó? Itt jobban elférünk.

- Hogyne!

Akane felszaladt a szobájába, Asahito pedig mosolyogva nézett utána.

Végül a délután hátralévő része ráment, hogy megírják Akane matekleckéjét és Asahito elmagyarázza neki, hogy hogyan kell megoldani ezeket az egyenleteket.

Mikor Akane édesanyja hazaért ott találta a két fiát a konyhaajtóban, amint épp befelé lesnek. Szólni akart nekik, de a fiúk, amint meghallották, hogy belép, felé fordultak és a szájuk elé tették a mutató ujjukat. Az asszony kibújt a magassarkújából, majd odalépett mögéjük és átlesett Keiji válla felett.

Elkerekedett a szeme a meglepettségtől. A lánya és Asahito ültek a konyhaasztalnál, előttük kinyitott tankönyvek és Akane matekfüzete, de már nem a feladatokkal foglalkoztak, hanem beszélgettek és közben nevettek.

Az édesanya boldogan elmosolyodott. Nem is tudta hirtelen, hogy az utóbbi időben mikor látta a lányát utoljára ilyen felszabadultnak és vidámnak.

Asahito végül ott maradt vacsorára. A Shirohi család marasztalta volna még és felajánlották a kihúzhatós kanapét a nappaliban, hogy késő este már ne induljon haza, de Asahito udvariasan visszautasította.

- Ne aggódjon Shirohi szan! – mondta Akane édesanyjának. – Nem lesz semmi bajom!

- Rendben, de vigyázz magadra és üzenj Akanénak, ha hazaértél!

- Úgy lesz! Köszönöm a vendéglátást!

- Mi köszönjük, hogy jöttél! Gyere máskor is nyugodtan! Jó volt végre vendéget fogadni a háznál, főleg egy ilyen régi ismerőst.

Asahtio elbúcsúzott a családtól, majd Akane kikísérte az ajtóig, amit becsukott maguk mögött.

- Hanako elkísér?

- Haha! Megérezted a lélekenergiáját igaz?

Akane széttárt karral elmosolyodott.

- Fejlődöm.

- Nem csoda. Te mindig szorgalmas és kitartó voltál Akane-chan! Irigyellek érte!

- Felesleges! Ugyanez rád is igaz. Köszönöm, hogy átjöttél! Jó volt végre egy kicsit lazítani a sok edzés után.

- Akkor benézek máskor is! Viszlát Akane-chan! Holnap találkozunk!

- Jó éjt! – A fiú elindult a kapu felé, és halkan becsukta maga után, mikor kilépett az utcára.

Akane megvárta, amíg befordul a sarkon, majd visszalépett a házba.

Amint kinyitotta az ajtót furcsa zajt hallott mögüle és ott találta az öccsei. Egy lépésnyi távolságban, gyanúsan zavartan néztek rá.

- Hallgatóztatok? – vonta fel a szemöldökét tettetett haraggal.

- Mi? Dehogy!

- Mit érdekel minket, hogy te kivel mit beszélsz?

Próbálták tenni az ártatlant, de a nővérük átlátott rajtuk.

- Ezért most büntetésből ti mosogattok!

- Mi? Ne már! – csapott a homlokára Taro.

- De Nee-chan amúgy is mindig én mosogatok!

- Ez igaz! Hmm... Jól van, akkor Taro elmosogat, neked pedig majd kitalálok valami mást!

- Neeeee!

Asahito nagy kerülőt tett hazafelé. Ellátogatott egy városszéli parkba, ahol még látni lehetett a csillagokat.

- Miért erre jöttél? – jelent meg mellette Hanako.

A halálisten leült mellé a padra és ő is felnézett a csillagos égboltra.

- Csillagot nézni jöttem. – Asahito a csillagos nyakláncával babrált. – A húgommal régen gyakran jártunk ide. Még egy teleszkópunk is volt, amit a születésnapjára kapott. Segítettem neki összerakni és a tanítási szünetekben volt, hogy egész este kint voltunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy...

Hanako kíváncsian fordult felé. Asahtio arcán látszott, hogy nem biztos benne, befejezze-e a mondatot vagy sem.

- Hogy gondoltad? – kérdezte a halálisten.

- Ki fogsz nevetni.

- Nem foglak! Ígérem!

- Úgy gondoltam, hogy csillagfényben szebb a világ.

- Szerintem ez egy nagyon szép gondolat.

- Tényleg?

A lány bólintott.

- Igen. Tudod az én munkám... nem valami szép. Meg sem tudom számolni hány holt lelket láttam már életemben vagy hány lidércet öltem meg. A halál... soha nem jó dolog, de az élet része. Viszont fontos, hogy ne veszítsük szem elől az élet boldog pillanatait. Te és a húgod megtaláltátok őket. Ha voltak az életében szép emlékei, az a Lelkek Világában mindennél többet ér. Ezek mentették meg attól, hogy lidérccé változzon a halála után és lefogadom, hogy most is ezekre gondol, amikor hiányzol neki, épp ahogyan te teszed.

- Hanako szan... Köszönöm!

A halálisten rámosolygott, de pár pillanat után az arca újra megkomolyodott.

- Kiválasztottam a helyszínt az első néhány leckéhez. Holnap kezdünk.

A fiú eltökélten bólintott.

- Rendben.