Egy csonterdőben sétált. Óriási kihegyezett bordák törtek az ég felé körülötte. A „fák" tetejéről csupasz koponyák vigyorogtak rá, amiknek a szemüregében sárga láng táncolt. A hideg szél suttogott körülötte: Segíts! Segíts nekem! Lába bokáig süllyedt a hófehér, finomszemű homokba. Nem olyan volt, mint a tengerparti homok, a fák sem olyanok voltak, mint egy közönséges erdőben. Még az égen fénylő félhold is természetellenesen hegyes volt.

Ahogy sétált, az egyik törzsön nyomokat fedezett fel, mintha egy vadállat azon próbálgatta volna a karmait. Nagyot nyelt félelmében. Nem szeretett volna találkozni az állattal, aminek ekkora karmai vannak.

Haladt tovább és egy csillanás vonta magára a figyelmét. Az egyik fa ágairól kilenc egyforma ezüst kézitükör lógott le. Odalépett az egyikhez és óvatosan a kezébe vette, mintha attól tartana, hogy a tárgy megsebzi. Belenézett, de nem látta magát benne.

Egy kiszáradt, inkább nagyra nőtt kóróra emlékeztető fa mellett is elsétált, ami reszketett még a gyönge szélben is. Olyan hangja volt, mintha csontok ütődnének egymáshoz. Egy másik fa tetejéből hófehér madár figyelte, olyan mozdulatlanul, hogy először észre sem vette, mintha az ág része lett volna, amin ült.

Egyre mélyebbre jutott az erdőben és egyre jobban el volt veszve.

Gyereksírás ütötte meg a fülét, ami egyszerre jött mindenhonnan és sehonnan. Hiába forgolódott, nem látott senkit és nem tudta megállapítani, hogy honnan jön a hang.

Egyre jobban szédült, a gyomra felkavarodott, miközben körbe-körbe forgott, a fák pedig táncra perdültek a szeme előtt. Mikor már nem bírta tovább, összeesett.

***

Élők Világa, Oszaka város

Akane hirtelen felült az ágyában és a szívéhez kapott. Érezte, ahogy vadul ver a bordái alatt. Másik kezét a halántékára simította.

Semmi baj! Nincs semmi baj! Csak álom volt! – lassan ebbe a tudatba burkolózott.

Csak egy álom.

Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát.

Ekkor halkan megkocogtatták a szobája ablakát. Nem ijedt meg, jól ismerte már ezt a zajt, sőt halványan már érezte az ismerős lélekenergiát az ablak túloldaláról. Olyan érzés volt, mintha kifejlődött volna egy hatodik érzéke.

Mosolyt erőltetett az arcára, mielőtt beengedte volna az ablakában álló Hanako-t, bár sejtette, hogy szemtanúja volt az előbbi felriadásának álmából.

- Jól vagy? – mászott át a halálisten a párkányon, beigazolva Akane sejtését.

- Igen, csak rémálmom volt. Néha előfordul. – próbált úgy tenni, mintha semmiség lenne az egész és közben nem volt hajlandó tudomást venni a nyakán lecsorgó és a tenyerén képződő verejtékről. A pizsamanadrágjába törölte a kezét. – A városban mi a helyzet?

- Minden csöndes. Tettem egy kört, aztán gondoltam benézek. – Hanako úgy nézett rá, mintha igyekezne kiolvasni a lelkéből, amit nem mond el neki.

Akane nem azért titkolózott előtte, mert nem bízott benne, egyszerűen csak nem akarta még az ügyes-bajos dolgaival is terhelni. Látta a halálistenen, hogy milyen fáradt. Mióta Kaito visszament a Lelkek Világába, Hanako-nak egyedül kellett őrködnie a városban. Ráadásul minden délután két órán keresztül Akane-nak tartott edzést. A vívás már elég jól ment neki, hamar megtalálta az összhangot a lélekölő kardjával, Amateraszu-val. A varázsigékkel viszont meggyűlt a baja. A szöveget megtanulni egy dolog, na de utána támadni is vele... Nem bizonyult valami tehetségesnek ezen a téren.

Szerencsére Hanako nem firtatta a dolgot. Leült Akane íróasztali székébe, egyik lábát a másikon keresztbe téve és a térdére könyökölt.

- Egy ideje stagnál a lidércjelenlét, ami jó jel, viszont... Csak a mostani állapothoz képest. Még mindig jóval többen bukkannak fel, mint szabadna, de egyelőre nem nő tovább a számuk.

- Sajnálom! – hajtotta le a fejét Akane. Tudta, hogy a „mostani" állapotért ő a felelős.

- Nem tehetsz róla! Különben is, most már tudsz segíteni elintézni őket.

- Kaito nem mondta mikor jön vissza? – kockáztatta meg a kérdést. Ha rákérdezett, Hanako korábban mindig csak kitérő választ adott, vagy azt felelte, hogy nem tudja.

- Fogalmam sincs. – felelte a halálisten csüggedten. – Hetek óta nem is üzent.

- Lehet, hogy bajba került?

- Ha úgy lenne, már én sem beszélgetnék itt veled. Rég beidéztek volna a Negyvenhatok Tanácsa elé, amiért jelentéseket hamisítottam és nem szóltam róla, hogy egy halálisten átadott egy embernek az erejéből.

- Szerinted Kaito elárulna nekik?

- Dehogy! De a halálisteneknek... megvannak rá a módszereik, hogy megtudják, amit akarnak. – a komor arckifejezéséből Akane pontosan értette, hogy mire gondol és nem akart többet tudni a dologról.

- Ne féltsd Kaito-t! Ő az első osztag tagja, a főkapitány védelme alatt áll. Ráadásul megesküdött, hogy vissza fog térni, szóval úgy is lesz. Bízz benne!

- Rendben. – bólintott rá. Tényleg hinni akart Kaito-ban.

Akane nagyot ásított.

- Azt hiszem, visszaalszom. Holnap... - az íróasztala fölötti faliórára pillantott, ami hajnali egyet mutatott – vagyis ma hosszú napom lesz. Megint.

- Kitartást Akane! – mosolygott rá bíztatóan a halálisten majd az ablakhoz indult. Már félig kimászott, amikor visszafordult felé. – Ha gondolod, ma tarthatunk pihenő napot és nem muszáj edzenünk. Szépen haladsz, ennyit megengedhetsz magadnak.

Akane tudta, hogy ez nem igaz. Hanako csak megsajnálta és kedves akart lenni vele.

Megrázta a fejét.

- Nem. A halálisten tréning most a legfontosabb dolog. Nem szeretném kihagyni. Nyugi! Ki fogom bírni! – felemelte a jobb karját és befeszített. – Elfelejtetted, hogy karate bajnok vagyok?

- Igaz. – bólintott mosolyogva Hanako. – Jól van, akkor délután találkozunk! Addig is, viszlát!

- Szia! – intett a házuk tetejéről leugró halálisten után.

Tiszta Lelkek Városa, központi könyvtár

Napokkal ezelőtt elvesztette az időérzékét. Miközben Kaito a könyvtár mélyén kutatott, az órák és napok észrevétlenül röppentek el.

Csak még egy tekercset. – mondogatta magának. Csak még egyet.

De hiába nézett át már több százat közülük, egyikben sem talált választ. Semmit nem írtak különleges erejű lidércekről, sem élő lelkekről, akiknek a lélekenergiája olyan, akár a napfény és mágnesként vonzza magához a lidérceket. Annyi ideje ült már egyhelyben, hogy úgy érezte nem bírja tovább. Akkor hagyta abba, amikor csak olvasta a sorokat, de az agya nem fogott fel semmit a szövegből.

Dühösen felkiáltott és ellökte magát az asztaltól.

Felkelt, körzött néhányat a vállával, majd kinyújtózott. Vetett egy utolsó pillantást az alacsony asztalon heverő tekercshalomra, majd kisétált a könyvtárból.

Fél órát kellett várnia, mire a főkapitány fogadta.

- Mit szeretnél? – kérdezte tőle az osztag vezetője, mikor Kaito belépett az irodájába.

- Engedélyt kérek uram, hogy beléphessek a könyvtár lezárt részlegére.

A lezárt részlegben lévő könyvek és tekercsek nemcsak egyszerűen hatalmas tudást tartalmaztak, hanem veszélyesek is voltak. A legtöbb feljegyzés a Kutatási és Fejlesztési Részlegről került oda, némelyik egészen friss volt. De Kaito-t a régebbiek érdekelték, a sokkal régebbiek.

A főkapitány alig láthatóan a szemöldökét ráncolta, amitől elmélyültek a barázdák sebhelyes homlokán. Leengedte a kezében tartott papírt az íróasztalára és Kaitora nézett.

- Feltétlen szükséges ez a nyomozásodhoz? Már hónapok óta itt vagy és még semmi eredményt nem tudtál felmutatni. Közben a lidércek felbukkanása sem csökkent.

Kaito örült neki, hogy a főkapitány nem teszi szóvá, hogy nem is nőtt a szám, mivel ez annak volt köszönhető, hogy változatlanul két halálisten irtotta őket, annak ellenére, hogy Kaito visszatért a Lelkek Világába.

- Uram, úgy vélem ott megtalálhatom a válaszokat. Kérem! – mélyen meghajolt a vezető előtt.

A főkapitány legalább egy percig hallgatott. Némán mérlegelte Kaito szavait és a kérését. Végül beleegyezően biccentett.

- Jól van. Megadom az engedélyt.

- Köszönöm uram! – újra meghajolt, majd gyorsan távozott.

Rögtön vissza akart indulni a könyvtárba, de mikor átvágott az osztag épületének belső udvarán, valaki a nevét kiáltotta.

Oldalra fordult és az egyik nyitott folyosón néhány elsőosztagos társát pillantotta meg, akik vadul integettek neki és mosolyogtak. Visszaintett.

- Hová ilyen sietősen? – kérdezte egyikük, egy nagydarab, magas férfi széles mosollyal az arcán.

- Alig láttunk az utóbbi időben! Először el sem hittük, hogy visszatértél! – jegyezte meg egy szeplős, göndör hajú srác, aki még Kaitonál is fiatalabbnak tűnt.

Shuji, a nagydarab halálisten az osztaguk negyedik tisztje volt, a szeplős Rai pedig az ötödik tiszt. Ők álltak Kaitohoz a legközelebb az egész osztagban, mondhatni barátok voltak. Miután ezek ketten elvégezték az Akadémiát és az első osztagba lettek beosztva, Kaito vette a szárnya alá őket és egyfajta mentoruk lett. Azóta mindketten komolyan fejlődtek és szinte már egyszinten voltak vele minden téren, amit a rangjuk is jelzett. De a tiszteletet továbbra is megadták neki, amiért Kaito hálás volt. Tudta, hogy nehéz komolyan venni egy kamasznak tűnő felettest.

Egyszer mikor túl sok szakét ivott egy holdünnepen, még azon is elgondolkodott, hogy beavatja őket a titkába, de végül nem tette meg. Valószínűleg soha nem is fogja, ahogy másokat sem.

- Hazajössz és még csak nem is köszönsz be nekünk? – vonta kérdőre tettetett komolysággal a negyedik tiszt. – Talán haragszol ránk Kaito-san?

- Dehogy! Csak... elfoglalt voltam.

- Esküszöm te vagy az osztag legszorgalmasabb tagja! A főkapitány folyton a nyakadba varr minden apró feladatot, de te szó nélkül teljesíted!

- Nem mintha tehetnék mást. – motyogta Kaito halkan.

- Na és miért küldtek az Élők Világába? – kérdezte kíváncsian Rai.

- Csak be kellett segítenem egy várost őrző halálistennek Oszakában.

- Oszaka? Az szép hely? Nagy város?

- Eléggé nagy. – bólintott.

- Hol bujkáltál eddig? – kérdezte Shuji. – Már épp azon voltunk, hogy a kapitánytól vagy a hadnagytól kérdezzük meg, merre jársz. Felkutattuk utánad az egész barakkot!

- A központi könyvtárban voltam és... még vissza kell mennem.

- Hogy-hogy?

- Kutatás. Sajnos nem mondhatok többet.

- Csak nem a lezárt részlegben kutatsz? – csillant fel Rai szeme. A legrosszabb tulajdonsága mindig is a túlzott kíváncsiság volt. A lezárt részleg nagyjából azóta érdekelte, hogy az Akadémián először hallott róla és azóta is akart bejutni oda. Eddig még nem sikerült neki.

- Tudod, hogy nem vihetlek magammal. Személyre szóló engedély kell az egyik kapitánytól.

- Nem kell bevinned. Nekem az is elég, ha kihozol onnan egy-két könyvet.

- Nem lehet.

- Ünneprontó vagy Kaito-san! – fonta össze a karját megjátszott sértettséggel.

- Legalább mondd, hogy velünk ebédelsz ma! Nem is tudom legutóbb mikor tudtunk együtt enni harmadik tiszt!

- Irigykedsz a rangomra negyedik tiszt? Jól van, nem bánom! – mosolyodott el végre. – De utána vissza kell mennem a könyvtárba.

Kaito ebéd után elbúcsúzott a barátaitól, akik csak nagyon nehezen eresztették útjára és a könyvtárig elkísérték. Úgy döntöttek jobb, ha nem mennek be, nehogy túl nagy legyen a kísértés Rai számára, hogy belépjen a titkos részlegbe.

- Semmi kedvem börtönbe menni miattad! – mondta Shuji, majd felkapta kisebb társát és már vitte is magával.

Rai integetett Kaitonak, aki esküdni mert volna rá, hogy még könny is csillan a szemében. Szegény! Remélte, hogy egy nap majd teljesül a kívánsága és bejuthat a lezárt részlegre.

Amint belépett a pecséttel ellátott, mágiával létrehozott ajtón, mintha a csönd sokkal súlyosabbá vált volna körülötte. Érezte a polcok között ólálkodó titkokat, amik szinte a fülébe suttogtak. Ezen a helyen őrizték a Lelkek Világának és a halálistenek történelmének legfontosabb iratait, amiknek a nagyrésze soha nem láthat és nem is fog napvilágot látni. A kapitányokon és hadnagyokon kívül maroknyian tudtak csak erről a helyről.

Kaito elsétált néhány súlyos fapolc mellett, majd megállapodott egy szekrény előtt, aminek oldalára a „történelem" szót festették fel, alá pedig egy évszázadokkal ezelőtti dátumot. Kiválasztotta az egyik régi tekercset és letelepedett vele egy közeli asztalhoz.

A tekercs bár nagyon régi volt, még halálisten mércével is, a papír mégsem sárgult meg és az írás is tökéletesen olvasható volt, a mágiának hála, amivel átitatták, hogy megőrizzék az utókornak. Érdekes és látszólag ellentmondásos volt, hogy titkolták a tekercsek létezését, de közben gondoskodtak róla, hogy ha valaki bejut ide, az bármelyiket elolvashassa. Pedig ha hagyták volna, az idő már rég megoldotta volna a problémát és elpusztította volna a nagyrészüket.

Csak a tekercsre festett sorszám alapján lehetett tudni, hogy ez a legelső darab, ami a könyvtárba került. Nemcsak a lezárt részleg iratai, hanem az összes közül, ami a Lelkek Világában létezett.

A főkapitány életének története volt leírva benne. A Lelkek Világában mindenki tudta, hogy Genryusai-Shigekuni Yamamoto, az első osztag kapitánya volt a legelső halálisten. Azt viszont már szinte senki nem tudta, hogy ki volt a második.

Kaménak hívták.

Tulajdonképpen nem is második volt, hiszen egyszerre lettek halálistenek a főkapitánnyal.

Kaito keze megremegett, ahogy a tekercsre festett női arcra nézett. Mellette ott volt a főkapitány fiatalkori arcképe is és a szöveg, ami elmesélte az életüket, a fiatalkorukat, hogy hogyan kezdtek lidércekkel harcolni és védelmezni a lelkeket.

Megvolt az oka, hogy miért nem hallott soha senki Kaméról.

Kame zseniális elme volt és kitűnő harcos. Még Yamamoto főkapitánnyal is felvette a versenyt, a férfi talán csak egy hajszállal volt nála erősebb. Legendás csapatot alkottak ők ketten és hosszú évekig együtt képezték ki a halálistenek újabb generációit.

Egy napon egy különösen erős és hatalmas lidérc eljutott a Lelkek Világába. Régen ez nem volt szokatlan. A világok közötti dimenzió nem volt olyan vastag, mint most és a halálistenek védelme is kezdetleges volt még, hiszen alig tucatnyian voltak, akik már rendesen tudtak harcolni. A lidérc az otthonában támadott rá Kame gyermekeire és sajnos megtörtént a tragédia. Kame csak azután ért oda, hogy a lidérc végzett velük.

Egy anya gyászánál nincs fájdalmasabb és félelmetesebb dolog a világon. Az egykor tündöklő fiatal nő, a kiváló harcos teljesen összeomlott. Úgy érezte az életének már nincs értelme. A gyász megőrjítette, és ahogy egyre mélyebbre süllyedt a bánatba, Kame lassan már nem önmaga volt. Egy nap előállt egy ötlettel, ami szerinte az egyetlen megoldás, hogy a halálistenek örökre megszabaduljanak a lidércektől.

Kaito nagyot nyelt, mielőtt elolvasta volna a következő sorokat. Tudta, hogy mi következik, mégis meg kellett acéloznia magát, hogy felkészüljön rá.

Kame ki akarta irtani az embereket. Egytől-egyig végezni akart velük. Ha nincs több élő ember, nem lesz több lidérc. A halálisteneknek pedig nem kell többé harcolniuk velük.

Természetesen senki nem támogatta a javaslatát, hiszen ez maga lett volna a lelkek körforgásának eltörlése. Kame ekkor dühös lett és elviharzott a Tiszta Lelkek Városából. Eltűnt. Soha senki nem látta többé és nem is hallottak róla.

Amíg éltek olyanok, akik ismerték egyesek közülük azt állították, hogy végzett magával bánatában, mások azt, hogy remeteként él a Lelkek Világának egy távoli, elhagyatott zugában és a gyermekeit gyászolja. Megint mások azt mondták, hogy megpróbálta véghezvinni a tervét, de a kivégzőosztag elkapta és titokban megölték, vagy bezárták egy titkos börtönbe a Tiszta Lelkek Városa alatt. De ez mind csak találgatás. Senki nem tudta és máig nem is tudja, hogy mi történt vele. Még a főkapitány sem, legalábbis ezt állítja.

Azóta már évszázadok teltek el. Lassan mindenki meghalt, aki még ismerte Kamét, elestek a halálistenek történelmének valamelyik csatájában. Kaito egy kezén meg tudta számolni, hányan vannak, akik még emlékeznek rá. Ráadásul talán a főkapitány is tett azért, hogy elfelejtsék, gondoskodott róla, hogy a neve egyetlen tekercsen se szerepeljen a könyvtárakban, ahová bárki bemehet, hiszen Kame szégyent hozott a halálistenekre az őrült ötletével. Minél hamarabb elfelejtik, annál jobb mindenkinek.

Kaito tovább haladt a szövegben és végre megtalálta, amit keresett, egy bekezdést, ami Kame lélekölő kardjáról szólt.

Épp beleolvasott volna, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón. Ismerős hang hallatszott a túloldalról.

- Kaito!

A haramdiktiszt felsóhajtott.

- Rai tudod, hogy nem engedhetlek be.

- Nem erről van szó!

- Hát akkor?

- Üzeneted jött az Élők Világából!

Kaito azonnal felugrott. A tekercset egy mozdulattal a kimonója ujjába rejtette, mielőtt kirohant volna a titkos részlegről.