Lelkek Világa, az első osztag főhadiszállása

- Gyere be! – szólt ki a főkapitány, miko a folyosón az irodája felé közeledő léptek elhaltak és  egy árnyék vetült az ajtó vászonszövetére.

Egy tizenévesnek látszó fiú lépett be. Sötétkék haja rövidre volt vágva, de a tarkója fölött egy pár összefogott tincs a háta közepéig ért, szemei pedig aranysárgában játszottak.

- Genshi harmadik tiszt jelentkezik uram. Látni óhajtott – mondta hivatalos hangon, majd beljebb lépett és gondosan behúzta maga mögött az ajtót.

A főkapitány jelzett neki, hogy foglaljon helyet, a fiú pedig az íróasztala előtti egyik ülőpárnára telepedett. Egyenes háttal ült, állát felszegve, de nem volt tiszteletlen. Egy olyan beosztott volt, aki ugrásra készen várta a parancsot, hogy azonnal teljesíthesse.

- Az Élők Világába kell menned – közölte vele a főkapitány. – Az egyik nagyvárosban mostanában különösen sok lidérc bukkant fel és az ott állomásozó halálisten erősítést kért. A beszámolói alapján a lidércek mintha egy pont köré gyűlnének – mondta majd az asztala szélén lévő tekercset kiterítette és láthatóvá vált a rajta lévő térkép.

A térkép egy Oszaka nevű, hatalmas, emberek lakta város alaprajzát ábrázolta, amin vörös pontok jelölték, hogy hol bukkantak fel a lidércek. Valóban szinte szabályos, koncentrikus köröket lehetett volna rajzolni, ha összekötik a pontokat. Ahogy az egyik külvárosi kerület felé haladtak egyre sűrűbben és többen jelentek meg. Valahol ott volt a körök középpontja.

- A feladatod, hogy kiderítsd, mi vonzza oda ilyen nagy számban a lidérceket, majd megszüntesd ezt a forrást. Szükség esetén drasztikus eszközökhöz is folyamodhatsz, de nem hiszem, hogy túl komoly lenne a helyzet. Néha előfordul, hogy néhány erősebb lélek születik egy kisebb területen, főleg mióta az emberek ilyen nagy számban élnek egy városban.

- Értettem uram! Mindent el fogok követni, hogy mihamarabb az ügy végére járjak.

A főkapitány egy aprót biccentett, majd összetekerte a tekercset és átadta a fiúnak.

- Ezt vidd magaddal, hogy tudd követni a lidércek útját! Már üzentem az átjáróhoz és készen állnak, hogy megnyissák neked. Egyenesen a városba visz.

- Igenis! 

A fiú elrakta a tekercset a kimonójába, majd felállt és sietve távozott.

Az átjárót megnyitó halálistenek, akik szintén az első osztag tagjai voltak, sok sikert kívántak neki. Ő komoly arccal köszönte meg, majd átlépett a kapun és futásnak eredt. Egyszer sem nézett hátra.

Néhányszor már járt az Élők Világában, így a két világ közötti köztes dimenzióban ismerős volt számára az a furcsa nyomás, ami rátelepedett. Nem a testét korlátozta, hanem a lélekenergiáját. Itt képtelen lenne a teljese erejét szabadjára engedni, bár mi szüksége lenne rá?

Előre szegte a fejét és futott, amíg meg nem látta a fényt a sötét alagút végén, majd átrohant rajta.

Élők Világa, Oszaka város

Nem emlékezett rá, hogy az Élők Világa ilyen furcsa hely lett volna.

Kaito nagyjából hetven méter magasan állhatott a levegőben, mégis épületek vették körbe. Karcsú és magas, csupa üveg épületek, amik az ég felé törtek. Odalent szürke utakon hangos és gyors járművek suhantak el. Fentről olyanok voltak, mint az apró, színes hangyák, nem is beszélve a számtalan emberről, akik Kaito szemszögéből porszemnél nem voltak nagyobbak és mégis hihetetlen dolgokat alkottak.

Élők. Ezek élők voltak és neki velük semmi dolga nem volt.

Lidérceket pillanatnyilag sehol nem látott és nem is érzékelt, ezért elővette a kimonójából a térképet és az alapján indult el a külváros felé. Remélte, hogy ott nyugodtabb lesz minden, mert ilyen zajban nehezére esett koncentrálni.

***

- Akane-nee! Elkésel!

A kiáltozást hallva egy tizenöt éves lány robogott le a ház lépcsőjén, zilált iskolai egyenruhában, félkész hajfonattal és az egyik vállán kicipzározott iskolatáskával, amiből egy tolltartó és füzetek lógtak ki.

- A fenébe! Megint nem szólt az ébresztő! – kiabálta a lány dühös-kétségbe esetten.

A konyhában már ott volt a családja, két öccse szintén egyenruhában, indulásra készen, az édesanyjuk pedig elegáns szürke kosztümben. Az asszony elmosolyodott, mikor lánya beszáguldott a konyhába, majd fogott egy almát a konyhapulton lévő tálból és a szájába tömte, miközben igyekezett folytatni a megkezdett kis fonatokat a hajában.

- El sem hiszem, hogy a fiúk mindig időben kész vannak, te meg lány létedre ilyen szétszórt vagy! – mosolygott édesanyjuk a konyhaasztalon könyökölve és büszkén figyelte, ahogy az egyik fiú segít a nővérének befejezni a fonást.

- Köszönöm Keiji-kun!

- Szívesen Nee-chan! De most már induljunk!

- Végszóra! – sóhajtott fel a másik fiú, aki eddig türelmetlenül, egyik lábáról a másikra állva várta, hogy a testvérei végezzenek. Az anyjuk figyelmét nem kerülte el harmadik gyermeke saras cipője, de nem szólt érte semmit.

- Elmentünk anya! – kiáltott vissza Akane még az ajtóból, miközben a megrágott almacsutkát a kukába hajította a helyiség túlsó felére. Csont nélkül.

- Vigyázzatok magatokra! – hallják meg a gyerekek a csukott ajtón keresztül is anyjuk hangját.

Akane a sarkon elbúcsúzott az öccseitől, akik balra folytatták tovább az útjukat az alsóközépiskola irányába, ő pedig jobbra indult a felsőközépiskola felé. Egy barátja már várt rá.

Kenta kétutcányira lakott Akanétól és mindketten tagjai voltak a suli karate klubjának. Mióta a közelgő diákbajnokságra készültek egyre többet lógtak együtt sulin kívül is és általában együtt mentek iskolába, mint kisgyerekkorukban, amikor a fiú mindig elment a házukhoz és elkísérte Akanét, mint valami középkori lovag.

- Azt hittem már nem is jössz! – fogadta egy széles mosollyal Kenta.

- Neked is jó reggelt! – köszönt Akane, majd öklét a fiú felé nyújtott ökléhez érintette üdvözlésképpen.

- Csak nem a verseny miatt nem tudtál aludni? Még sok idő van hátra.

- Nem. Egyelőre nem izgulok miatta – felelte a lány, ahogy egymás mellett sétáltak a járdán. Tavaszodott. Az utcában lakók kertjeiben már bimbózni kezdtek a cseresznyefák. Idő kérdése és hamarosan az egész környék rózsaszín virágfelhőben fog úszni.

- Hát ne is. Legyőzöl mindenkit! Legalábbis a lányok közül – tréfált Kenta, mire a lány vállba bokszolta. – Au!

- Mintha nem tudnám a fiúkat is legyőzni!

- Hah! Akkor bezzeg nem voltál ilyen nagyszájú, mikor még egyetlen lányként jártál az edzésre!

- Pontosan azért tudom legyőzni a fiúkat, mert évekig csak velük küzdöttem – húzta ki magát Akane és tüntetőleg elfordította a fejét a fiútól.

- Hát persze.

Hirtelen mindketten elhallgattak, mikor elértek egy házhoz. A kapunál és az autó feljárón is sárga rendőrségi szalag zárta el az utat. A ház szörnyű állapotban volt, mintha nekiesett volna egy elszabadult bontógolyó. Az emelet szinte teljes egészében hiányzott és a földszintből is csak néhány vastagabb fal maradt meg. A romokat még mindig nem takarították el, a kerti fák közül is több megsérült, emberi lábnál vastagabb ágaik a földön hevertek szanaszét.

Kenta komor arccal nézte a pusztítást.

- Szörnyű!

- Egyre több ilyen baleset történik a környéken. – emlékezett vissza Akane az előző esti híradóra. Állítólag gázrobbanás történt, csakhogy az utóbbi hetekben megugrott az ilyen esetek száma, szinte már gyanúsan sok volt belőlük. Volt olyan ház is, ahol a vízvezeték csöveiben túl nagy volt a nyomás, a víz kitört és elmosta szinte az egészet. A legrosszabb pedig az egészben, hogy szinte minden esetben voltak halálos áldozatok is, akik pedig túlélték, hosszú időre kórházba kerültek.

Nem fért a lány fejébe, hogy hogy történhet ilyen sok szörnyű baleset a huszonegyedik század egyik legfejlettebb országának egyik legnagyobb városában.

- Anya alig meri bekapcsolni a sütőt, mióta így megszaporodtak ezek a szörnyű esetek.

- Az én szüleim meg már a második szivárgás érzékelőt szerelik be otthon. Tisztára paranoiások lettek.

Akane nehezen rávette magát, hogy elszakítsa a pillantását a romos háztól és tovább induljon. Kenta felzárkózott mellé és szótlanul tették meg az út hátralévő részét az iskoláig.

A diákokon összességében nem látszott, hogy valami nyugtalanítaná őket. Az iskolában minden olyan volt, mint máskor. A fiatalok önfeledten beszélgettek, sietve másolták a leckét, a dolgozatra magoltak, sztorizgattak, veszekedtek, kibékültek. Egyszóval minden ment a rendes kerékvágásban.

Miután a szekrényeiknél átcserélték az utcai cipőjüket a bentire, elindultak az osztálytermükbe. Ott is minden a megszokott volt. Kenta elköszönt a lánytól és csatlakozott a hátsó padoknál beszélgető fiú haverjaihoz, Akane pedig odalépett a középtájon helyet foglaló barátnőjéhez.

- Jó reggelt Luna-chan!

A lány addig ábrándosan bámult ki az ablakon, de Akane hangját hallva felnézett és elmosolyodott.

- Jó reggelt Akane-chan!

Luna volt a legkülönösebb jelenség az iskolában és ez nem annak volt köszönhető, hogy keveredtek benne az ázsiai és az európai vonások spanyol édesapja és japán édesanyja jóvoltából. Például a bőre sötétebb volt, mint a többieké, de a haja fekete, a szeme ellenben ragyogó kék, de ugyanolyan rejtett, mint mindenki másé. Magasságban sem rítt ki a tömegből a maga százötvenhat centijével.

Luna más miatt volt különös.

Mindig álmodozva nézett maga elé vagy éppen az ablakon túlra.

Akane azon kevesek egyike volt, akiket a bizalmába fogadott, így tudta, hogy verseket szokott írni és ilyenkor tavasszal a virágba borulni készülő fák mindig megihlették. Most még a szokásosnál is ábrándosabb volt a tekintete és néha hallkan magában dúdolt, még óra alatt is.

- Megint elaludtál? – pillantott a terem falán lévő órára Luna.

Akane a székére támasztotta a karjait, majd hátradőlt vele úgy, hogy a bútor első két lába felemelkedjen a padlóról. Hátra vetette a fejét és fájdalmasan felnyögött.

- Miért jegyzi ezt meg mindenki?

Luna elmosolygott.

- Általában pontos szoktál lenni. – felelte.

- Mostanában nem alszom túl jól.

- Talán... - kezdte bátortalanul Luna. – Talán az a sok baleset zavar, ami a környéken történt mostanában?

- Nem. Mármint nyilván zavar, mint mindenki mást, de... nem hiszem, hogy emiatt ne tudnék aludni. Nem is tudom. Fura ez az egész, ráadásul nyakunkon a karate bajnokság.

- Tényleg! Megígértem, hogy ha megnyered, akkor fizetek egy közös ebédet ünneplés képpen! – lelkesedett be Luna. – Úgyhogy hajrá Akane-chan! – két ujjával győzelem-jelet mutatott.

Akane oldalra fordította a fejét és elmosolyodott.

- Köszi!

A nap a szokásos módon telt. Az órák kissé unalmasak voltak, egyszer Akane még el is aludt pár percre a matekegyenletek megoldása közben, pótolva az éjszaka ébren forgolódva töltött órákat. Még szerencse, hogy Luna időben felrázta, mielőtt még a tanár észrevette volna. Együtt ebédelt Lunával és a többi barátnőjével, még Kenta és a legjobb barátja is csatlakoztak hozzájuk és végig a közeledő karate versenyről beszéltek.

Délután az edzésen Akane és a csapat többi tagja is beleadott apait-anyait. Az szenszei zárásként tartott nekik egy félórás ösztönző beszédet, mielőtt elengedte volna őket.

Akane a lányöltözőben átvette a fehér karate egyenruháját, majd a sporttáskájába gyömöszölte. Elköszönt a többi lánytól és hazaindult.

Kenta az edzés előtt mondta neki, hogy ma nem tudnak együtt hazasétálni, mivel már megígérte az egyik barátjának, hogy bemegy vele a városba. Így hát a lány egyedül indult el a késő délutánban. Az ég már inkább volt narancssárga, mint kék és lusta felhők úsztak végig rajta, magasan Akane feje fölött.

Az edzés kifárasztotta, ezért lassabban sétált, mint szokott.

Már csak néhány utcányira volt otthonról, amikor meghallotta.

Ssss....!

A hang nem volt hangosabb a suttogásnál, először azt hitte, hogy csak a szél az. De aztán újra megszólalt és most már azt is ki tudta venni, hogy mit mond.

Segítség!

Akane megtorpant. Teljesen mozdulatlanná dermedt, mikor harmadszor is meghallotta, ezúttal még hangosabban.

Segítség!

Körülnézett, de nem látott senkit az utcán. Elkapta a mellette lévő ház kerítését és felhúzta magát, hogy beláthasson a kertbe, de nem volt ott senki. A ház is üresnek tűnt, nem égtek a villanyok, még biztos nem voltak otthon a lakók. A túloldalon sem járt egy lélek sem.

A lány meggyőzte magát, hogy csak képzelődött és a fáradtság miatt van az egész és újra elindult. Alig tett viszont három lépést, máris újból hallotta a hangot. Ezúttal olyan volt, mintha rákiáltottak volna.

Segítség!

Képtelen volt viszont megmondani, hogy férfi vagy női hangot hall. A hátán végigfutott a hideg. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de mintha az ösztönei azt súgták volna, hogy meneküljön, így hát futásnak eredt. Ezúttal nem állt meg, mikor újra és újra hallotta azt a furcsa hangot, egyre hangosabban és agresszívebben.

Segítség! Segítség! Segítség!

Egyre közelebbről.

A föld mintha megremegett volna a lába alatt, mikor befordult az utcájukba. Most már rohant, a leggyorsabb tempójára kapcsolva. Az oldala szúrni kezdett a lábai pedig hevesen tiltakoztak. Az edzés teljesen kimerítette, de muszáj volt futnia. Valami közeledett felé.

Úgy tört fel a földből, mint egy hatalmas gejzír, pontosan a lány lába előtt. Betondarabok hullottak mindenfelé, Akane pedig hátraesett és felkiáltott. A járdán landolt és szörnyülködve nézett az előtte keletkezett hatalmas kráterre.

Mégis mi történt? Újabb gázrobbanás? Nem látott semmit. Nincs is ott semmi!

De várjunk... - gondolta. Mégis.

Ahogy a szemeit meresztgetve bámult előre, mintha megmozdult volna valami előtte. Valami áttetsző dolog, de a körvonalait mégis sejteni lehetett. Ahhoz volt hasonló, mikor egyszer a tengerparton egy kicsi medúzát sodort ki a hullám a partra a lábai elé és látta, hogy van ott valami, de mivel átlátszó volt így a formáját képtelen volt megállapítani. Leginkább egy kupac áttetsző zselére hasonlított.

Igen, most is egyértelműen volt ott valami.

Akane talpra állt, nem törődve a több helyen is lehorzsolt lábaiba nyilalló fájdalommal és lassan hátrálni kezdett. Az átlátszó valami megmozdult, magasabb lett, talán kimászott a betonba ütött lyukból és kinyúlt felé.

A lány ismét felkiáltott és ekkor úgy érezte, mintha valami átsüvített volna a levegőn épp mellette, olyan közel, hogy súrolta a kezét a légáramlat. Aztán csendülő hangot hallott, mint amikor valami súlyos tárgyat fémhez ütnek. A szemeit meresztgette és nagy nehezen ki tudta venni, hogy az áttetsző valami meghátrál. Ahogy mozgott a vonásai egyre kivehetőbbé váltak, aztán meghallott egy ismeretlen, de határozottan emberi hangot.

- Aljas lidérc! – kiáltotta valaki.

Akane pislogott kettőt és ekkor látta meg. Olyan gyorsan mozgott, hogy csak egy fekete foltnak tűnt. De mikor felugrott valószínűtlenül magasra és a kezében lévő katanával az előtte magasodó szörny felé suhintott, Akane már világosan látta, hogy egy fiú az, fekete kimonóban és... sötétkék hajjal.

De nem állt le a különös hajszínen csodálkozni, az ugyanis elbújhatott az ellenfele külseje mögött. A szörny, amivel a fiú harcolt hatalmas, volt, mint egy kétemeletes ház, izmos testét szőr borította a fején pedig fehér maszkot viselt. Vérvörös szemei szinte világítottak a maszk szemréseiben, ökölcsapásaiba pedig az egész utca beleremegett.

- Hé! – kiáltott rá a fiúra Akane. – Mi ez az egész?!

Amaz szóra sem méltatta, csak újra és újra az izmos szörnyeteg húsába vágott, majd hirtelen súrlódó hangot adva ki eltűnt és a lény mögött bukkant fel. Mire a szörny megfordulhatott volna, a fiú már lesújtott rá, két kezébe fogva a kardja markolatát és kettészelte a koponyáját.

Akane minimum véresőre számított, csakhogy a lény ehelyett széthullott és fekete pernyeszerű dolog maradt utána, ahogy teljesen eltűnt egy utolsó elhaló üvöltés kíséretében.

Segítéséééééég!

A lány esküdni, mert volna rá, hogy a szörny a szemébe nézett közben.

Kaito egyszer átfordult a levegőben, majd szinte hangtalanul földet ért, egy méterre a lánytól, akit az előbb megmentett. Szerencséje volt, hogy épp erre járt, ez a lidérc két másodperc alatt végzett volna vele.

Épp a katanáját csúsztatta vissza a tokjába, amikor egy kezet érzett a vállán.

- Hé! – kiáltott rá a lány. – Kérdeztem valamit!

Kaito megugrott az ijedtségtől majd csodálkozva, leesett állal meredt a lányra.

- Te... Te most hozzám beszélsz? – kérdezte saját magára mutatva.

- Naná! Ki máshoz beszélnék szerinted, amikor rajtunk kívül nincs itt senki? Mi volt ez a szörny az előbb és miért beszélt hozzám, és te ki vagy? – hadarta el egyszuszra.

- Beszélt hozzád?

- Igen. Folyton azt kiabálta, hogy „segítség".

- Micsoda? Ez lehetetlen! Már eleve az is lehetetlen, hogy te látsz engem!

- Már miért lenne az, idegen srác fekete kimonóban, akinek még a nevét sem tudom?

- A nevem Genshi Kaito. – mutatkozott be gyorsan.

- Az enyém meg Shirohi Akane. Most hogy így megismerkedtünk, elmondanád végre, hogy mi volt ez? – mutatott a fiú háta mögötti kráterre.

- Jobb lenne, ha ezt máshol beszélnénk meg. – jegyezte meg Kaito, egy pillantást vetve az utcába éppen beforduló néhány járókelőre, akik meglátva a hatalmas krátert szörnyülködve hátra hőköltek.

Akane egyetértően bólintott.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát a lány, miután szabályosan bevágta a háta mögött a lakásajtót, majd lerúgta a cipőjét és nekifutásból felsprintelt a lépcsőn. A szobája ajtajából még lekiabált. – Tanulok! Ne zavarjatok! Szeretlek! – majd a szobája ajtaját is becsapta.

A fekete kimonós srác, Kaito már az ágyán ült, törökülésben, egyik karjával magához ölelve a kék tokjában lévő katanáját. Olyan volt, mint egy szerzetes.

- Na! – huppant le Akane az íróasztalánál lévő gurulós székbe és a háttáblára könyökölt. - Hallgatlak!

A fiú nagyot sóhajtott.

- Legyen! Bár előrebocsátom, hogy valószínűleg egyetlen szavamat sem fogod elhinni. –mondta majd belekezdett.

Talán egy félóra is eltelt, mire Kaito a mondandója végére ért. Beszélt Akanénak a Lelkek Világáról, a halálistenekről, a lidércekről, de az ő személyes feladatát, amiért az Élők Világába érkezett nem említette. Mikor végzett a lányra pillantott, aki úgy tűnt emésztgeti a hallottakat, de nem akadt ki és nem nevezte hazugnak sem. Lehetséges, hogy hisz neki?

- Szóval az a valami, ami megtámadott egy lidérc volt?

- Igen.

- Aki emberi lelkekkel táplálkozik.

- Pontosan.

- Te pedig halálisten vagy, akinek az a dolga, hogy ártalmatlanítsa, mielőtt még embereket ölne és felfalná a lelküket.

- Látom megértetted. – biccentett a fiú.

- Na és minden lidérc beszél? Csak mert, ránézésre nem tűnt valami értelmes lénynek.

Kaito elbizonytalanodott.

- Tudod eddig soha nem volt rá példa, hogy beszéltek volna. Legalábbis ezek az egyszerű fajták nem. A fejlettebbek visszakapják a beszéd képességét, de ahhoz minimum óriáslidérccé kell válniuk, ez pedig csupán egyetlen lélek volt, valószínűleg nemrég jöhetett létre.

- Szóval egy emberi lélek, ami átváltozott? – Akane megborzongott. – Brrr! Szörnyű belegondolni!

- Tudom, hogy nehéz, de nem kell aggódnod miatta. Rajtam kívül van egy másik halálisten is a városban és kézbentartjuk az ügyet. Viszonylag ritka, hogy egy lidérc létrejöjjön.

- Nem úgy értettem. – rázta meg a fejét a lány. – Azt mondtad, hogy egy meghalt ember lelke akkor lesz lidérc, ha a halálakor valamilyen negatív érzelem befolyása alatt áll, például szomorú, vagy dühös. Szörnyű lehet így meghalni, hogy valaki nem talál békére és egy ilyen lény lesz belőle!

Kaito elgondolkodva nézte a saját magát átkaroló lányt, aki úgy meredt maga elé a földre, mintha valahol máshol járna fejben. Talán elképzelte, hogy mit érezhet egy lidérccé vált lélek. Némely emberek nagyon empatikusak tudnak lenni. Úgy tűnt ez a lány is ilyen és egész jól fogadta azt a rengeteg információt, amit Kaito az imént rázúdított.

- Akkor az a sok gázrobbanás is, ami a környéken történt... - a lány komoly arccal felnézett és a tekintetük találkozott. - Valójában lidércek bukkantak fel.

- Igen. Ha megtalálom annak az erőnek a forrását, ami vonzza őket, akkor nem fognak többé felbukkanni ilyen gyakran.

- A forrását? Hm... Szétnéztél már a Sato család házában?

- Hol? – értetlenkedett a fiú.

- Az volt az első hely, ahol ilyen eset történt. Talán ott lesz valami nyom.

- El tudsz vezetni oda?

Akane elmosolyodott.

- Még szép!

A lány gyorsan fekete nadrágra, pulóverre és futócipőre cserélte az iskolai egyenruháját és egy zseblámpát is magához vett, mivel már kezdett sötétedni odakint és ki tudja, mennyi ideig fognak keresgélni a romos Sato házban.

Akane mélyen a szemébe húzta pulcsija kapucniját, miközben Kaito a hátára vette, majd a lány szobája ablakán át távoztak a házból.

Meg kell hagyni, hogy a halálisten jó erőben volt, úgy cipelte Akanét, mintha csak egy tollpihe lett volna. A lány elgondolkodott rajta, hogy milyen furcsa érzés így, hogy egy másik ember viszi a hátán, mivel kisebb korukban mindig is ő szállította így az öccseit, fordítva szóba sem jöhetett a dolog.

- Ott! – mutatott előre. – Az a romos ház!

A halálisten leugrott a Sato ház szomszédságában lévő ház tetejéről és puhán landolt a hátsókertben épp egy földből kiszakított vízvezetékcső mellett.

Ahogy Akane jobban körülnézett még a félhomályban is felfedezni vélte, hogy a hely valóban úgy néz ki, mintha egy óriási lény, egy lidérc tombolt volna itt és semmi köze nem volt a pusztításnak a gázrobbanáshoz. Még az óriási karmok nyomait is ki tudta venni a falakon és a feltépett gyepen.

- Nem hiszem, hogy ami ezt művelte visszajönne ide, – mondta Kaito – de azért légy óvatos!

Akane észrevette, hogy a fiú kezét a katanája markolatán tartja és bólintott.

- Nézzünk körül először idekint! – javasolta a lány.

Az elemlámpájával végig pásztázta a hátsókertet egyik szegletéből a másikba haladva, még a bokrok alá is benézett, de semmi. Csak káosz és felfordulás mindenütt. Bár több mint egy hónapja történt az eset, de szinte még érezni lehetett a levegőben vibrálni a lidérc dühöngő erejét, Akane hátán felállt tőle a szőr.

Kaito biztos volt benne, hogy jó helyen járnak, mivel már akkor rossz előérzete támadt, amint letette a lábát a kertben a feltúrt gyepre. Amíg a lány a hátsókertben nézett körül, ő az egyik lerombolt fal törmelékein átlépkedve belépett a helyiségbe, ami egykor talán nappali lehetett legalábbis a kettébetört kanapé, a szétzúzott alacsony kávézóasztal maradványai és az összetört cserepű, felborult, hatalmas szobanövény erről árulkodtak.

Érezte, habár csak gyengén, egy erős lidérc lélekenergiáját. Ha még ennyi idő után is érzékelhető maradt, az azt jelenti, hogy nem egyszerű lidérccel van dolga. Ez egy fejlettebb lesz.

A fogát szívva nézett körbe, majd átsétált a szomszédos konyhába, ahol hasonló mértékű pusztítás fogadta, mint a nappaliban.

Már csak ez hiányzott! – gondolta, miközben szemügyre vette a szanaszét heverő székeket. Egyelőre haza kell vinnem ezt az emberlányt, aztán értesítem Fukukot, hogy...

- Áááá!

A kiáltást hallva megfagyott az ereiben a vér. Villámlépéssel azonnal a kertben termett, Akane mellett. A lány látszólag sértetlen volt, de remegve hátrált el az udvar hátulját szegélyező bokroktól. Kaito nem látott ellenséget a közelben és lidércek lélekenergiáját sem érzékelte, a lány mégis halálra vált arccal meredt maga elé.

- Mi a baj? – kérdezte a fiú. – Mi történt?

- P-p-pók! – sikította a lány az egyik bokorra mutatva.

Kaito szemei nagyra nyíltak.

- Te... te most komolyan egy kis póktól ijedtél meg?

- Ez a pók nagyon nagy! – replikázott Akane. – Nézd, meg ott van! Brr! Az előbb majdnem a kezemre mászott!

- Én meg már azt hittem, hogy valami bajod esett.

A lány erre kicsit elszégyellte magát. Talán tényleg túlreagálta, de az a pók...

Segíts!

- Hm? – fordult meg a lány.

- Mi a baj?

- Megint hallom.

- A pókot?

- Dehogyis baka! Ugyanolyan hang, mint amit az a lidérc adott ki magából, amelyik megtámadott. A segítségkérés.

- Merről?

Akane újra Kaito hátán találta magát és ismét a házak tetején keresztül haladtak végig a városon. A hang is mozgásban volt, mintha egyre közeledne feléjük, Akane egyre hangosabban hallotta, de mindig csak ugyanazt az egy szót ismételte.

Segíts.

- Állj! – kiáltott fel, épp mielőtt Kaito a következő tetőre ugrott volna.

A halálisten lefékezett és megtorpant a háztető szélén. Semmi nem mozdult körülöttük, még a levegő is jegesen megdermedt. Akane érezte, hogy a pulóvere alatt libabőrös lesz a karja a hőmérséklet váratlan esésétől. Ilyenkor tavasszal már nem kéne ilyen hűvösnek lennie...

Segíts!

Kaito még épp időben ugrott fel, pont mikor Akane meghallotta a visító hangot, ezúttal olyan volt, mintha egyenesen a fülébe ordítottak volna.

A tető szinte felrobbant alattuk, mindenfelé cserepek repültek szanaszét és a gerendák közül egy lidérc mászott elő. Más volt, mint az, amelyikkel az előbb találkoztak, de mégis hasonló, egyértelműen egy fajhoz tartoztak. Pikkelyes teste valószerűtlenül hosszú és vékony volt, csúcsos farkával és villás nyelvével egy gyíkra emlékeztetett. Nagyra tátotta a pofáját és hideg levegő áramlott feléjük, ahogy a lény üvöltött.

Seeeeegíts! – hallotta Akane.

Kaito villámlépéssel arrébb vitte alányt, majd lerakta a járdán és mire Akane megszólalhatott volna, a fiú már újra a lidérccel szemben állt a lerombolt háztetőn, kivont karddal a kezében. A lény támadott, villámgyors kígyózó mozgással közeledett a halálisten felé, majd felugrott és karmos lábaival felé kapott. A halálisten ügyesen hárította a támadást, katanája pengéje csengett, ahogy a lény karmaival összecsapott és szikrák pattantak szét.

Segíííííííts! – bömbölte a lény se nem női- se nem férfihangon, olyan magas frekvencián, hogy Akanénak a fülére kellett szorítania a kezét.

- Menj távolabb! – kiáltott rá Kaito.

A lány ekkor vette észre, hogy a lény őt bámulja. Ugyan Kaitoval harcolt, de minthogyha Akanéhoz akart volna odajutni. Egyértelműen azért, hogy felfalja a lány lelkét, hiszen Kaito elmondása alapján a lidércek ezt teszik.

Vagy mégsem? – kérdezte egy kis hang a lány fejében. Hiszen ha meg akarná enni, akkor miért kérne tőle segítséged? Vajon a másik lidérc, miért akart segítséget kérni tőle? Tőle, aki csak egy egyszerű ember? Mit tehetne ő értük? Hogyan segíthetne?

Ezt talán maga a lidérc sem tudta, de továbbra is visítozott.

Akane a szemébe nézett, pontosabban azokba az izzó pontokba a maszkja szemrésénél. Semmi emberi nem volt ebben a lényben még a hangja sem, de mégis értelmes szavakat formált, legalábbis Akane értette őket. Talán oka van, hogy Kaito nem érti, csak ő. Talán...

Seeeegíts!

Kaito lecsapott. Kardját mélyen a lény lábába vágta, aki fájdalmasan felüvöltött.

Áááááááááá!

A halálisten nem állt meg, míg teljesen le nem vágta a végtagot a lidérc testéről. Vér ezúttal sem fröccsent, hiszen a lidércek is lelkek és a lelkek nem véreznek. Akane mégis borzadva figyelte, ahogy Kaito a segítségért kiáltozó lény fejét kettéhasítja félelmetes pontossággal. A lidérc ugyanúgy darabjaira hullott, mint az előző, aki megtámadta a lányt. Eltűnt a levágott lába is, mintha sosem létezett volna, csupán a kilyukasztott tető maradt emlékeztetőül.

Mire Akane kettőt pislogott Kaito már újra ott állt mellette. Ezúttal nem ijedt meg, még túlságosan az előbbi események hatása alatt volt.

- Minden rendben? – kérdezte a halálisten.

Akane biccentett, de érezte, hogy nem lehet túl meggyőző, ugyanis a fiú nyugtatólag a vállára tette a kezét.

- Oka van annak, hogy az élők nem látják a lidérceket sem a halálisteneket. Ezek a lények nemcsak veszélyesek, de ahogy létrejönnek... Ezek szomorú és dühöngő lelkek. A negatív érzelmeik uralkodtak felettük a haláluk pillanatában és ezért ilyen létre kárhoztatnak. Nem túl szívderítő látvány, ahogyan végezni sem könnyű velük ezzel a tudattal.

- Én csak... Nem értem. Miért beszélnek hozzám?

Erre Kaito sem tudott válaszolni, így csak fogta a lányt és visszavitte a szobájába.

Akane nem tiltakozott. Már épp elég furcsaság történt vele egy napra. Így is érezte, hogy holnap reggel alig fog tudni felkelni, hogy bevonszolja magát az iskolába, ráadásul edzése is lesz délután. Ha a sensei rájönne, hogy egész éjszaka fent volt és egy halálisten társaságában lidércek után rohangált a városban valószínűleg alaposan leszidná, de még előtte beutalná egy elmegyógyintézetbe, amiért halálistenekről és lidércekről hadovál.