- Fujj, én ezt nem hiszem el - grimaszolt Tara, majd összeszorított szemekkel kezdett krákogni. - undorító! Tartsd már vissza - szólt rám, én azonban nem tudtam mit tenni, az út szélén, a térdemre támaszkodva adtam ki magamból gyomrom maradék tartalmát is.

- Matek-felmérő-undoritisz, mi - morogtam idegesen, majd táskámból elővéve az üvegemet kiöblítettem a számat. - Adok én neked olyan matek-felmérő-undoritiszt...

- Hajrá Kimberly - nevetett fel, majd tovább indult.

Semmi kedvem nem volt sétálni, főleg nem kettesben vele. Az azonban megnyugtatott, mikor az utcánkba befordulva megláttam a házunkat.

- Odáig már el tudok menni egyedül is - biccentettem a nagy ház felé, mire Tara vállat vont és megfordult. - szia.

- Kösz, hogy lóghattam, Kimberly. Többször lehetnél szarul.

Ribanc...

Me: Mikor érsz haza?

Shawnie🙈💞: Másik géppel megyek, az este ér oda. De sietek❤️

Me: Okés

Shawnie🙈💞: Baj van? Nagyon fura vagy!!! Milyen vizsgálat Kim, miért akarod ennyire, hogy veled menjek???

Me: Figyelj, majd később beszélünk, most megyek. Sziaa

Shawnie🙈💞: ISTENEM KIMBERLY MI VAN MÁR?????

Sóhajtva és idegesen dobtam le magam a kanapéra. Féltem a reakcióktól, rettegtem, hogy nagyon rosszul fogadják majd. Tudtam, hogy anya kis híján meg fog ölni, apa fejében pedig megfordul majd, hogy kirúgja Shawnt. Shawn pedig...őszintén szólva Ő volt az, akiről nem gondoltam semmit. Csak remélni mertem, hogy egy kicsit is talán örülni fog.

- Hát te? - kérdezte apa, aki éppen a konyhából lépett ki. Ijedten kaptam rá a tekintetem, Ő pedig kíváncsian figyelt. - Neked nem suliban kéne lenned?

- Rosszul lettem és Mrs Westmiller megengedte, hogy hazajöjjek - mondtam, mire sóhajtva sétált mellém. - de holnap már megyek.

- Ha rosszul leszel akkor ne menj. Most meg pihenj.

- Apa...Shawn ma jön haza. El tudunk érte menni a reptérre? Biztos fáradt lesz és nem szeretném, ha úgy vezetne - mondtam, miközben elhelyezkedtem a kanapén és lehunytam a szemem. - az esti géppel jön.

- Elmehetünk érte - mondta, majd lépteiből ítélve visszament a konyhába.

* * *

- Ébresztő - simított végig a vállamon apa. Lassan nyitottam ki a szemem és nyögve fordultam egyet. - indulhatnánk, megnéztem és a gép körülbelül negyedóra múlva száll le.

- Szólhattál volna hamarabb is - morogtam, majd felültem. Habár szédülni kezdtem, nem igazán figyeltem az érzésre, hiszen kezdtem hozzászokni.

A terhesség gondolata sem ijesztett már meg annyira, mint az elején, habár tulajdonképpen csak pár napja tudtam, ez az idő elég volt arra, hogy kissé hozzászokjak és még ha csak egy kicsit is, de örülni tudjak. Mollynak igaza volt, a nővére is hasonlóan járt, de így az idő múltán mindenki megszerette a kisfiút és senki sem haragszik a fiatal anyukára. Habár az én esetem egy kissé rosszabb volt... Tizenhat évesen teherbe esni nem volt éppen előnyös dolog, főleg a baba apjára nézve. Na meg ami a továbbtanulásomat illeti...tudtam, hogy annak egy ideig lőttek.

Nyolc és fél hónapom volt hátra, nyolc és fél hónapnyi rosszullét, szenvedés és aggódás várt rám. Tudtam, hogy Martin mindig mellettem lesz, hogy vigyáz rám és segít. Tudtam, hogy anya és apa totál ki fognak akadni, hogy idegesek lesznek és csalódottak. Tudtam, hogy én félni fogok, hogy az idegállapotom sose lesz az igazi, de...de boldog leszek. Azonban azt, hogy Shawn milyen lesz, na arról ötletem sem volt. Féltem, hogy nem fog örülni, reméltem, hogy boldog lesz és vágytam rá, hogy együtt felneveljük a csöppséget. De nem tudtam, hogy ezekből mi válik majd valóra és mi marad álom, illetve rémálom.

- Biztosan jó járatot néztél? - kérdeztem, miután a kiírt időpontot követően tíz percnyi várakozás után sem kaptunk semmi hírt a repülő landolását illetően.

- Igen, nézd, ott van - mutatott a táblára, amin csakugyan 20:31 volt, míg akkor már majdnem háromnegyedet ütött az óra - Torontó-Chicago. Húsz óra harmincegy perc.

- De nem írja, hogy késne - mondtam idegesen, majd súlypontomat bal lábamról a jobbra helyeztem és aggódó tekintettel néztem apára. - ugye nincs semmi baj?

- Nem, biztosan nincs! Elromolhatott a kijelző vagy ilyenek, Shawn mindjárt itt lesz.

Torontó 20:31

A tábla továbbra is ugyanúgy állt és míg más járatok mellett már a "Leszállt" felirat virított, Torontó párja változatlanul is a már lassacskán negyed órával azelőtti idő volt.

- Ha Shawnnak valami baja lesz - motyogtam idegesen, remegő ajkakkal. A terhesség kihozta belőlem a hisztit, képes lettem volna elsírni magam ott a reptéren. - én esküszöm megölök valakit.

- Jézusom Kim, fejezd ezt be - nevetett fel, bár miután rámnézett és meglátta a szemeimben gyülekező könnyeket, máris megváltozott az arckifejezése. - myugi, nem lesz semmi baja! Biztos csak késik a gép és elfelejtették kiírni, vagy nem jó a tábla és már rég le is szálltak - mondta, majd magához ölelt. - tudom hogy nagyon szereted, de ennyire ne féltsd! Shawn egy húsz éves felnőtt férfi, tud magára vigyázni.

- De az ellen nem tud csinálni semmit, ha lezuhan a gép - mondtam sírva, mire sóhajtva ölelt magához.

- Ugyan már, ez butaság! Nem zuhan le. Annyiszor utazott már repülőn, egy se zuhant még le és nem is fog.

Egy nem túl hangos csattanásra kaptam fel a fejem ami a tábla felől érkezett. A tábla fekete, műanyag kártyáinak a csattanása volt, egy újabb gép ért földet.

Torontó            Leszállt

Vigyorogva kaptam a fejem apára, aki mosolyogva nézett le rám egy amolyan "Én megmondtam" fejjel. Talán a hirtelen feltörő boldogság, talán a várandósság, talán az öröm, talán az izgalom. Nem tudtam eldönteni melyiknek, de az egyiknek köszönhetően megszédültem és apába kapaszkodva kaptam levegőért.

- Jól vagy? - kérdezte ijedten, én pedig bólintva engedtem el a karját.

- Bemegyek a mosdóba, lehet jobb ha ott dobom ki a taccsot - mondtam, majd lassan elindultam. Úgy éreztem magam, akár egy kisbaba aki éppen járni tanul, segítség nélkül lépked...és megivott fél liter TatraTeát.

Talán csak pár perc telt el, lehetett öt, tíz, vagy akár negyed óra is, de én még mindig szenvedve térdeltem a csempén. Sóhajtozva nyugtattam magam, hogy csak hozzá kell szoknom, csak el kell fogadnom testben és fejben a dologhoz, minden jó lesz és nem lesz semmi baj. A fülkék továbbra is teltek vagy ürültek, torokköszörülések, léptek és lélegzetvételek töltötték be a reptéri wc-t. Minden a legtermészetesebben történt, egészen addig a pillanatig...

- Elnézést hölgyek, bocsánat, nem szabadna de muszáj, bocsánat, ne haragudjon - hallottam meg egy ismerős mély hangot. - bocsánat, elnézést - folytatta, majd hangok alapján megállt. - Kim?

- Shawn! Menj ki - nevettem fel kábultan, mire az említett személy is nevetni kezdett.

- Azt már nem! Gyere ki Bébi, mennünk kéne - mondta, majd kopogni kezdett egy ajtón. - itt vagy?

- Nem - nevettem fel ismét. - eggyel jobbra, ha jól hallottam - mondtam, miközben feltápászkodtam és kinyitottam az ajtót. - itt, Macikám.

- Még betegen is olyan gyönyörű vagy - mondta mosolyogva, majd meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem. - Kim!?

- Majd...beszélnünk kéne.

_______

Tudom hogy dupla rész volt tegnapra ígérve, de közbejött valami. Sajnálom.

Úgy gondoltam ma bepótolhatnám, de mivel az lesz az utolsó rész, így nem szeretném egy nap alatt lezárni az egészet. Remélem megértitek💞

2018. 06. 14.
Csütörtök