Ismét az Arrancar Arcnál járunk, nem sokkal az ötödik fejezet eseményei után. Sousuke visszatér Soul Societyből Hueco Mundóba, újra találkozuk a családjával, akiket bemutat néhány személynek, valamint erősíti a kötelékeit Yoruhimével, lássuk, mi sül ki belőle.

A fejezet több mint tízezer szó, tartsatok szüneteket olvasás közben.

*

Mikor Sousuke visszatért Las Nochesbe, Yoruhime néhány enyhe, de jelentős változást vett észre rajta. A férje még mindig a shinigamik fekete egyenruháját, afölött pedig az ötödik osztag kapitányi haoriját viselte, de a szemüvege többé nem volt rajta és a haját is hátrasimította a homlokából, csupán egyetlen vékony tincs hullott az orrára. A megjelenése komolyabb lett és másféle tekintélyt sugárzott, mint a fehér haori; az az egy ruhadarab nem tudta annyira megkeményíteni a vonásait, mint ahogy a szemüveg hiánya és az új frizura tette, és Yoruhime, amikor először megpillantotta, úgy érezte, egy egészen másik személlyel került szembe.

Felemelkedett az ágyról és tett egy tétova lépést a férje felé, amikor Sousuke megjelent a szoba nyitott ajtajában, de Tsukiyo megelőzte őt. Felugrott a székből, ahol addig ült, közel a felügyeletüket ellátó Ulquiorrához és odaszaladt az apjához. Csupán két napja nem látták egymást, de Hueco Mundo örökké ragyogó holdja alatt az idő tényleg megfoghatatlanná vált, és Yoruhimének úgy tűnt, egy egész élet telt el, míg távol voltak egymástól.

Tsukiyo átölelte az apját, az arcát a mellkasához szorította és csak akkor lazult el egészen mereven tartott teste, amikor Sousuke megsimogatta a hátát. A lány felnézett rá, a szeme izgatottan csillogott.

– Annyira hiányoztál! – mondta, és még szorosabban ölelte Sousukét, aki képtelen volt moccanni a kislányától, így egy lépést sem tett beljebb a szobában. A tekintete Tsukiyóról a felesége vándorolt, Yoruhime végül ebből nyert erőt, hogy talpra álljon és ő is Sousukéhez sietett.

Egyik nő sem törődött a szoba belsejében lévő Ulquiorrával, aki Sousuke kérésének engedelmeskedve nem mozdult el mellőlük a távollétében, a család újraegyesülését pedig érzelemmentesen nézte végig az ablak előtt állva.

– Sousuke! – Yoruhime megállt a férfi előtt és felé nyújtotta a kezét, hogy a kislányuk után ő ölelje magához. Tsukiyo nem engedte el az apját, így Yoruhime csak az arcát érinthette meg; olyan óvatosan és kutatóan simította végig Sousuke orcáját, mintha életében először tenné. Továbbra is meglepett volt a kis, de markáns változások miatt: a férje sértetlennek tűnt, de valami történt vele, ami az egész lényét átformálta, és Yoruhime nem tudott rájönni az okára. – Mi történt odaát?

Yoruhime tudta, hogy Sousuke Soul Societyben volt, de a férfi nem világosította fel őt részletesen a várható eseményekről. Ő és Tsukiyo is tétlen várakozásra voltak ítélve, és egyikük sem tudta biztosan, mi történik a másik világban, csupán remélhették, hogy Sousuke, ahogy ígérte, sértetlenül visszatér hozzájuk.

Sousuke rövid időre lehunyta a szemét, amíg a felesége az arcát simogatta, a kérdésre azonban felnézett, rögtön felfedezte az aggodalmat Yoruhime tekintetében. Tsukiyo eközben eleresztette őt és egy lépést hátrált, hogy ránézhessen az apjára. A látvány neki is szokatlan volt, sokáig vizsgálgatta Sousukét, aki teljesen másnak tűnt a szigorúan hátrasimított hajjal és szembetűnően szép arcvonásaival, amit a szemüveg korábban egészen ellágyított.

– Soul Society miatt nem kell tovább aggódnunk – mondta Sousuke, hogy megnyugtassa a feleségét. Yoruhime eleresztette az arcát, de még mindig úgy nézett rá, mint aki kételkedik a férfi valódiságában: Sousuke, hogy kizökkentse ebből az állapotból, röviden, alig érintve a bőrét, homlokon csókolta. – Minden a várakozásaimnak megfelelően alakult – tette hozzá –, két társam és én épségben hagytuk el Seireiteit, és a Hogyoku is a birtokomba került, amit idáig igyekeztem a magaménak tudni. Most már itt maradok veletek – mondta előbb Yoruhimére, majd Tsukiyóra pillantva, akin látszott, hogy mondani akar valamit, de az apja tekintete elhallgattatta. – Nincs mitől félnetek – mosolyodott el –, és örülök, hogy épségben vagytok. Ulquiorra megfelelően látta el a feladatát? – kérdezte Yoruhimét, mintha az érintett arrancar nem lett volna ott a szobában, ő maga pedig nem tudta volna pontosan, hogy számíthat az utasításai maradéktalan végrehajtására.

Yoruhime, aki a hallottakat próbálta rendszerezni a fejében, összerezzent és bólintott. A négyes számú espada szinte el sem mozdult mellőlük; amikor nem volt látótávolságon belül, akkor sem távolodott el a szobájuk ajtajától, ha csak nem ételt vagy vizet vitt nekik Yoruhime kérésére. Hallgatag és tartózkodó volt, nem bizonyult túl jó társaságnak, de egyedül ő maradt meg a két nőnek Sousuke távozása után, és Tsukiyo egészen könnyen, Yoruhime pedig némi tartózkodás után képes volt teljesen rábízni magát.

Akkor egészen megfeledkeztek a jelenlétéről, de Sousuke észrevette őt távolabb, a gyenge holdfényben állva. Sousuke fél kézzel a feleségét, a másikkal a lányát átkarolva beljebb lépett, elvezetve az asszonyokat a nyitott ajtóból, és ránézett Ulquiorrára, amikor megszólította:

– Történt valami említésre méltó, Ulquiorra? – kérdezte az espadát.

– Nem, Aizen-sama – hajtotta le a fejét enyhén Ulquiorra. Zöld szeme felfénylett, mielőtt az arca árnyékba borult és a tekintete sem nyugodott többé Sousuke arcán. – Ha megengedi, távozom – tette hozzá, mert épp elég időt töltött a férfi családja közelében.

– Menj csak, mostantól én vigyázok rájuk – mondta kegyesen Sousuke, ismét olyan hangon beszélve, ami Yoruhimével vagy a lányával szemben mindig idegen volt tőle, és végignézte az espadája távozását. Amikor Ulquiorra becsukta maga után az ajtót, elengedte Yoruhime és Tsukiyo derekát és újra nekik szentelte minden figyelmét. – Szeretném nektek bemutatni a társaimat, akik elkísértek Soul Societyből. Yoruhime, Tsukiyo, velem tudnátok jönni?

Az Ulquiorrával szemben használt parancsoló él nem tűnt el egészen a hangjából, ami feltűnt Yoruhimének, de nem volt oka ellenkezni. Las Noches olyan lehangoló, üres és rémisztő volt, hogyha tehette, nem akart elszakadni a férjétől. Tsukiyóra nem volt olyan rossz hatással, mert neki minden újnak és izgalmasnak tűnt, mintha új helyzetükkel kapcsolatban egy csepp félelem sem élt volna benne. Ő érdeklődve, Yoruhime kétkedve nézett a férfira, végül Tsukiyo törte meg a pillanatnyi csendet.

– Hol vannak, papa? – Barna szemében ugyanaz a kíváncsiság tükröződött, ahogy Ulquiorrára is nézett, Sousukét mosolygásra késztette. Szerette a lánya élénk és érdeklődő természetét, ami annyira különbözött Yoruhiméétől, és szívesen elégítette a ki a kíváncsiságát.

– Odakint, már várnak rátok – mondta. Nem bánta, hogy visszavitte őket a szobába ahelyett, hogy egyenesen a folyosóra mentek volna, mert szeretett volna néhány percet békésen eltölteni a családjával, mielőtt az események láncolata tovább folytatódott. Vágyott arra a rövid feltöltődésre, amit a felesége közelsége jelentett, Tsukiyónak pedig nyilvánvalóan szüksége volt rá. Boldogult az apja nélkül, de ragaszkodott hozzá, Sousuke ennek az áhított közelségnek próbált meg eleget tenni, mielőtt mások előtt ismét egy kis távolságot kellett tartania kettejüktől. – Azért vannak itt, hogy segítsenek nekem, valamint, hogy odafigyeljenek rátok, mert nem bízhatlak titeket az espadákra.

– Ulquiorra elég kedves volt – mondta Tsukiyo elgondolkodva. – Egyáltalán nem ijesztett meg!

– Mert bátor vagy, szívem – simogatta meg a fejét Sousuke –, de a bátorság nem minden egy arrancarral szemben. Nem akarom, hogy többet érintkezzetek velük, mint amennyit feltétlenül szükséges – fűzte hozzá, ezt már Yoruhimének címezve –, ezért inkább a magunkfajták gondaira akarlak titeket bízni. Mehetünk? – kérdezte a feleségét, aki, mióta csak beléptek a szobába, hallgatag volt. Sousuke végig magán érezte Yoruhime pillantását, mintha az asszony valamit keresett volna rajta, ami nélkül képtelen megnyugodni. Gyengéden megfogta Yoruhime kezét és megszorította az ujjait, amíg a válaszát várta.

– Persze, Sousuke – mondta az asszony.

Két napja nem hagyták el a lakosztályukat a Las Nochesben történt rövid körsétát leszámítva, így amikor ők hárman újra egymás mellett voltak a végtelen, fehér folyosón, úgy tűnt, mintha visszamentek volna az időben megérkezésük pillanatáig. Sousuke most azonban egy másik irányba vezette őket, és néhány kanyar után megérkeztek egy nagy csarnokba, aminek a távolabbi végében két shinigami egyenruhát és fehér haorit viselő alak várta őket, Sousuke, oldalán a családjával pedig egyenesen feléjük közeledett.

– Gin, Kaname – szólította meg őket közvetlen hangon, amikor már csak méterekre voltak egymástól –, hadd mutassam be a családomat. Ő itt a feleségem, Suiren Yoruhime – pillantott a bal oldalán álló asszonyra –, ő pedig a lányunk, Tsukiyo – fordult a jobb oldalán lévő, ajkát összeszorító Tsukiyóhoz, aki, bármilyen bátor volt, az idegenek láttán közelebb húzódott az apjához.

Mindkét férfi kapitány volt és bár visszafojtották, érezhetően magas reiatsu áradt belőlük. Yoruhime, aki kevésbé volt erre érzékeny a lányánál, tartózkodás nélkül szemügyre tudta őket venni. Az egyik férfi arca kifejezéstelen maradt, a másikén viszont döbbenet látszott, mielőtt rendezte a vonásait; nem tudott megszólalni, mert Sousuke folytatta, de egy kérdés formálódott az ajkán.

– Ők ketten pedig Ichimaru Gin – intett Sousuke egy magas, fehér hajú férfi felé, akit Yoruhime egy pillanatra igazán zavartnak látott –, és Tousen Kaname – fordult az alacsonyabb, sötét bőrű shinigami felé. – Yoruhime és Tsukiyo mellettem lesznek Las Nochesben – közölte a férfiakkal –, boldoggá tenne, ha gondoskodnátok kettejük kényelméről és biztonságáról.

– Bocsásson meg, Aizen-san – kezdte Gin, közelebb hajolva Sousukéhez –, de jól hallottam, hogy azt mondta, a felesége és a lánya? Mégis mióta? – Gin rókaszeme nagyra nyílt az értetlenségtől, ahogy hol Yoruhimét, hol az apjához közelebb bújt Tsukiyót nézte.

Egy teljesen hétköznapi nő és egy kislány voltak elenyésző mennyiségű szellemi energiával, mégis olyan természetesen álltak Sousuke mellett, mintha egész életükben az oldalán lettek volna, és ezt a volt kapitány nem tudta feldolgozni. Olyan régóta volt Sousukével, azt hitte, mindent, amit lehetett, megtudott már róla, mégis képes volt egy ilyen nagy dolgot titokban tartani előtte. Először azt hitte, csak viccel, de Sousuke arca rezzenéstelen maradt, csupán egyik szemöldökét emelte fel a pimasz kérdések hallatán.

– Ha tudni akarod, pontosan százkét éve, Gin. Van még valami, amire kíváncsi vagy velük kapcsolatban?

– Nem, minden rendben, csupán kicsit meglepett – visszakozott a férfi, majd bocsánatkérő mosolyt varázsolt az arcára. – Üdvözlöm, Aizen-san – fordult Yoruhime felé –, és szia, Tsukiyo. – Rámosolygott a kislányra, de ő nem viszonozta a barátságos üdvözlést, és Yoruhime arca is megfeszült, amikor a férfi megszólította.

– Suiren vagyok – javította ki kelletlenül. Hiába volt Sousuke felesége, tekintettel a kapcsolatuk titkos voltára, soha senki nem szólította őt Aizennek, és a férfi továbbra is ragaszkodott ehhez az állapothoz. Yoruhime és Tsukiyo is az asszony felvett nevét használták, és ezen nem változtatott, hogy többé nem kellett Soul Societyben rejtőzködniük.

Sousuke nem szólt semmit a felesége közbevágására és Gin sem bizonytalanodott el annyira, mint amikor először megpillantotta őket. Fejet hajtott Yoruhime felé és a korábbinál is szélesebb mosollyal kijavította magát.

– Nagyon sajnálom, Suiren-san, észben fogom tartani. – Amint ezzel végzett, visszafordult Sousukéhez, de az addig csendben, a háttérben álló Kaname megelőzte a következő kérdését.

– Mi a célja ezekkel az asszonyokkal, Aizen-san? Miért hozta őket magával Hueco Mundóba?

– Mondd, mégis miért hagytam volna a családomat Soul Societyben? – kérdezett vissza Sousuke egy hűvös mosollyal, kis időre mindenkit elhallgattatva maga körül. – Ők ketten nagyon fontosak nekem, Kaname, és biztos vagyok benne, hogy ti is értékesnek fogjátok őket találni. A feleségem és a lányom is félig hollow – tette hozzá, megmagyarázva a szavait, amitől Gin halkan füttyentett, Kaname azonban néma maradt. – Megértheted tehát, miért lehetetlen, hogy magukra hagyjam őket a shinigamik között. Egyébként sem vagyok olyan szívtelen – mosolyodott el, átölelve az oldalához simult Tsukiyót, aki jobban megrettent a két shinigamitól, mint az addig mellette lévő Ulquiorrától. – Ne aggódj, szívem, Gin és Kaname kedvesek lesznek hozzád – biztatta a lányát halkan, de olyan felhanggal, amiből a két férfi számára nyilvánvaló lett, hogyha megpróbálják az ellenkezőjét tenni, Sousukét magukra haragítják vele. – Holnap szeretnélek magammal vinni titeket egy gyűlésre, amit az espadáknak tartok – fűzte hozzá, a shinigamik helyett a feleségéhez fordulva –, ha nem túl kimerítő számodra, Hime, velem tudnátok jönni?

Az egész színjátékot az emberei miatt csinálta, hogy lefektesse előttük a szabályokat: Ginnek és Kanaménak nem kellett szeretnie a családját, de el kellett fogadniuk őket, mint hozzá tartozókat, és akaratuknak úgy engedelmeskedni, mintha Sousuke saját akarata lett volna. Olyan pozícióban volt, hogy megengedhette előttük ezt a pillanatnyi intimitást Yoruhimével, még nyilvánvalóbbá téve az összetartozásukat, és a tényt, hogy ők ketten Tsukiyóval sérthetetlenek Las Nochesben.

Egy képzetlen shinigami és egy formálatlan gyerek voltak, de az övéi voltak, és Sousuke nem engedte, hogy bajuk essen. Előbb a két legközelebbi beosztottjával, később az espadáival akarta ezt megértetni, amihez elengedhetetlen volt, hogy legalább egyszer megjelenjenek a színük előtt: az arrancaroknak látniuk kellett, hogy mi elérhetetlen számukra, Yoruhimét és Tsukiyót pedig szembesítenie kellett a körülöttük lévő világgal, hogy megfelelően kezeljék és lehetőség szerint távol maradjanak tőle.

Sousuke nem akarta, hogy sok közük legyen Hueco Mundóhoz és az azt benépesítő lényekhez, mert tisztában volt vele, hogy egyikük sem képes elbírni egy arrancarral, és ha ő nincs, a két asszony milyen könnyű prédát jelentene bármelyiküknek. Nem szívesen engedte el őket maga mellől, így meg kellett győződnie róla, hogy biztonságban vannak akkor is, ha nem közvetlenül ő felügyel rájuk. Ulquiorrával más tervei voltak, ezért bármilyen jól teljesítette a családja őrzését az elmúlt időben, nem hagyatkozhatott egyedül rá, és különösen a lányában kellett egy kis felelősségérzetet ébresztenie önmaga és a saját biztonsága iránt, hogy távol maradjon minden olyan helyzettől, ami veszélyes lehet számára.

Yoruhime miatt kevésbé aggódott, mert az asszony nem volt olyan bátor vagy kíváncsi, mint Tsukiyo, és ha Sousuke megkérte valamire, általában tiltakozás nélkül teljesítette. Ha arra utasítja, végig üljön egy szobában, amíg ő a terveivel foglalkozik Hueco Mundóban, Yoruhime megtette volna, de Sousuke az elmúlt száz évüket ismerve tudta, hogy ez a magány és elszigeteltség mekkora fájdalmat okozna neki, így szabad mozgást akart neki biztosítani Las Nochesen belül, anélkül, hogy ebből bármi baja származott volna. Yoruhime boldogsága számított neki, akkor is, ha ez nem vitte előrébb a saját számításaiban. Amíg az asszony elégedett volt, Tsukiyóval is könnyebb volt bánni, de ez csekélység volt, Sousuke a puszta tényt, hogy Yoruhime rámosolyog, anélkül, hogy fájdalmat látna a szemében, értékesnek tartotta.

Ilyen hiábavaló érzéseket azonban senkivel sem akart közölni. Megsimogatta a felesége kezét, mert meg akarta érinteni, és nem érezte úgy, hogy bárkinek magyarázattal tartozik a tetteiről. A felesége volt, nem volt meglepő, hogy ilyesmit csináljon vele, és tudta, hogy apránként Gin és Kaname is túllendülnek majd rajta.

Yoruhime beleegyezett a kérésbe, bár elképzelése sem volt, mit fognak csinálni egy espada gyűlésen Tsukiyóval. A férje korábban sosem vonta be őket az osztagával kapcsolatos ügyeibe, így minden, ami a munkáját érintette, Yoruhime számára újdonság volt. Ám, ha Sousuke csupán a jelenlétüket várta el, azt teljesíteni tudta: abban a rövid időben, amit Ulquiorrával töltött, képes volt megszokni egy arrancar társaságát, spirituális ereje nem bénította le és a kisugárzása sem volt fenyegető számára. Nem tudhatta, hogy a többi espada hasonló-e hozzá, de ha csak részben olyanok voltak, mint ő, Yoruhime úgy érezte, képes lesz kezelni.

Tudta, hogy az arrancarok sokkal erősebbek és veszélyesebbek az ő bosszantó hollow-jánál, amitől épp eléggé félt, amióta csak először megpillantotta, ilyen érzései azonban, meglepő módon nem támadtak Ulquiorrával szemben. A tény, hogy Sousuke megbízott benne, és úgy tűnt, uralkodott rajta, elég volt Yoruhimének, hogy megnyugodjon, később pedig a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy sem neki, sem a lányának nincs félnivalója, Ulquiorra nem fogja őket megölni.

A két újonnan megismert shinigami hasonlóképp érdekelni kezdte. Mindkettejükben volt valami, ami nyugtalanította, de nem tudta egyértelműen meghatározni. Kaname hűvös tartózkodása és jól megválogatott szavai valahogy ellenségessé tették, pedig semmi kifejezetten durvát nem tett vagy mondott velük kapcsolatban, Gin pedig épp a közvetlenségével keltette fel a gyanakvását. Yoruhime próbált ezeken felülkerekedni, mert Sousuke azt mondta, az a kettő közel állt hozzá, így neki sem lett volna szabad felülbírálnia a döntését. Egy idegen világban volt védtelenül, kénytelen volt az őt körülvevőkre hagyatkozni, és ha Sousuke úgy rendelkezett, hogy a két shinigami viselje gondjukat, Yoruhimének el kellett fogadnia.

A találkozásuk rövid volt. Sousuke a bemutatáson kívül többet nem akart tőlük, és Yoruhime megkönnyebbült, amikor a férje visszavezette őket a szobájukba. Yoruhime felé fordult az ajtóban és megfogta a kezét. Sousuke keze meleg volt és az érzés otthonosságot sugárzott, mintha Las Noches hideg fehérsége helyett még mindig a régi házukban lettek volna.

– Itt maradsz? – kérdezte, de Sousuke lassan nemet intett.

– Van még néhány dolgom, amit el kell intéznem, de legkésőbb holnap reggel értetek fogok jönni. Szeretném, hogy átköltözzetek majd egy másik helyre, közelebb a saját szobámhoz – fűzte hozzá –, ezt holnapra előkészítem nektek. Gint később ideküldöm majd élelemmel és ruhákkal, amit felvehettek a holnapi gyűlésre. – Összekulcsolta az ujjait Yoruhime ujjaival, mielőtt eleresztette a kezét és a kislányához fordult. – Remélem, nem unatkoztál nagyon, Tsukiyo. Most egy kicsit elfoglalt vagyok, de később újra tudok veled törődni.

Megsimogatta a kislány fejét és futólag megcsókolta Yoruhime ajkát. Vissza kellett fognia magát, hogy az érintés ne terelje el a figyelmét, mert akkor nem volt lehetősége mélyebben elmerülni az érzésben.

– Legyetek jók és maradjatok itt – mondta halkan, fojtott hangon, elcsípve Yoruhime vágyódó pillantását.

Sousuke eltávolodott tőlük és kiment a szobából, magára hagyva a két nőt, aki épp csak visszakapta őt, ismét szembenézett az elvesztésével.

Gin később valóban megjelent; valószínűleg vacsoraidő volt, mert egy teli tálca és egy nagyobb csomag volt nála. Az ételeket és a teát az asztalra tette, a csomagot pedig átnyújtotta Yoruhimének. Az asszony kérésére, ami ismét meglepetést okozott neki, fürdeni kísérte őket, és a meglepően nagy fürdőhelyiség ajtaján kívül várakozott, amíg Yoruhime és Tsukiyo foglalatoskodtak odabent. A két nő frissen, párafelhőt hagyva maga után, egyszerű alsóruházatban lépett ki a folyosóra. Feltűzött hajuk és ruhájuk fehérsége nagyobb összhangot mutatott Las Noches kietlen belsejével, mint az addig viselt, mintás kimonójuk.

A vacsorát kettesben, Sousuke nélkül fogyasztották el, de Tsukiyo a várttal ellentétben nem panaszkodott, hogy hiányolja az apját az asztal mellől. Mintha megértette volna a helyzet komolyságát, csendesen kanalazta a levesét, ami aggasztotta Yoruhimét, de nem faggatta. Mindketten másképp számoltak le a megrázkódtatással, amit Soul Society elhagyása jelentett, és úgy tűnt, Tsukiyo egy kicsit érettebbé vált, amíg Sousuke visszatérését várta.

Vacsora után Yoruhime kibontotta a csomagot, ami az ágyán hevert, mióta Gin kikísérte őket a fürdőszobába. Fehér ruhák és két pár cipő volt benne, hasonlóak Ulquiorra öltözékéhez. Yoruhime a kisebbeket a lánya melletti székre hajtogatta és alá tette az apró, fekete-fehér csizmát is, ami nagyon hasonló volt a sajátjához, a másik ruhát a saját ágya mellett hagyta.

A feszültség sokáig ébren tartotta, tudva, hogy Sousuke ott van valahol Las Nochesben, éjszakára mégsem tért vissza hozzá, de végül a fáradtság legyőzte őt. Arra gondolt, talán Sousuke később megjelenik a szobában, ám ez nem következett be; Yoruhime akkor is egyedül feküdt az ágyban, amikor felébredt, és a hold is változatlanul világított be a szoba keskeny ablakán.

Nehéz volt hozzászokniuk az állandó fehér fényhez és a sosem múló éjszakához. Tsukiyo álmosan pislogott az anyjára, amikor Yoruhime felkeltette őt és megkérte, hogy öltözzön fel, mielőtt Sousuke értük jön. A reggelijük előbb érkezett meg, mint a férfi: újra Ichimaru Gin bukkant fel egy tálcával és egy kancsó teával. Nem kerülte el a figyelmét, hogy hervadt le a várakozó mosoly mindkét lány arcáról, amikor megpillantották őt az ajtóban.

Legalább Yoruhime udvarias volt hozzá, és menet közben elvette a teli tálcát tőle, hogy segítsen, Tsukiyo pedig, aki előző nap nem viszonozta a köszönését, akkor, még mindig az alváshoz viselt kimono alsóruhában elé állt:

– Hol van a papa? – kérdezte, nem hagyva, hogy Gin kitérjen az útjából.

– Aizen-san éppen Ulquiorrával beszél – mondta Gin, nem egészen a kérdésre felelve. Tsukiyo erre felsóhajtott és lehuppant az ágy szélére, szemét a mennyezet felé fordította. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meg fog érkezni – tette hozzá, hogy felvidítsa a lányt, de Tsukiyo csak újabbat sóhajtott és nem méltatta válaszra.

– Épp elég ok, hogy felöltözz végre – szólt rá Yoruhime, aki elrendezte az ételt az asztalon a reggelihez. – Köszönjük, Ichimaru-san – biccentett a férfinak, aki már távozóban volt. Gin visszafordult és rámosolygott az asszonyra.

Amióta csak meglátta, csodálkozott: a kislányban egyértelműen felfedezett néhány vonást Sousukéből, de Yoruhiméből minden hiányzott, ami Sousuke alkalmas feleségévé tette volna. Nem tűnt önállónak vagy túl magabiztosnak, és hiába lehetett okos, ha a visszahúzódó természete miatt ebből semmi sem látszott. Egyedüli pozitívuma a kifogástalan modor és a megkérdőjelezhetetlen szépség volt, de Gin kételkedett benne, hogy Sousuke ennyire felszínes lett volna. Biztosan az asszony fél-hollow valója vonzotta, de hogyan és mikor jöhetett rá? Ezt nem tudta kitalálni és nem is akarta megkérdezni Yoruhimétől.

Magukra hagyta őket, de a gondolatai még sokáig a szobában maradtak: Aizen Sousukének volt egy fél-hollow lánya és egy fél-hollow felesége, amitől a képzelete meglódult. Ki tudja, mit kellett eddig kiállniuk mellette, vagy, hogy mit tett velük, amiért ilyenné váltak, de ez ismét olyasmi volt, amit nem tudott és nem is akart Sousukétől megkérdezni.

Ha lehet, Gin még rosszabb véleménnyel volt Sousukéről, mint addig. Megvoltak a maga okai, hogy ellenszenvvel viseltessen iránta, de látva, hogy az elmúlt évszázadokban hány életet tett tönkre, majd hogy vonta be ebbe a saját családját is, újabb tételeket adott a listához.

Gin szánta Yoruhimét, mert a férfi valószínűleg az orránál fogva vezette, és sajnálta a kislányt is, akinek biztosan fogalma sem volt, milyen ember az apja valójában. Ő azonban semmit sem tudott tenni értük, csupán megfigyelte, Sousuke hogy bánik a családjával. Hihetetlenül törődőnek tűnt, egészen közel állt ahhoz, mintha a szavait és a tetteit komolyan gondolta volna, de Gint, aki régóta ismerte őt, nehéz lett volna megtéveszteni ezzel. Mindenesetre, amit művelt, nem rá tartozott: kis távolságból szemlélte az eseményeket Sousuke mellett, valamint, amikor Yoruhimével érintkezett, hogy néhány alapvető szükségletüket ellássa.

Amíg távol voltak Hueco Mundótól, ezt Ulquiorra végezte, de azóta, hogy Sousuke megérkezett Las Nochesbe, az espada nem ment az asszonyok közelébe. Legközelebb Sousuke oldalán, egy nagy tanácsteremben látta őket viszont, a férfi két kísérője társaságában.

Mind a tíz espada helyet foglalt már egy hosszú asztal körül, mire Sousuke, a két másik shinigami és az asszonyok megérkeztek. Ők is az espadákéhoz hasonló öltözéket viseltek; a férjében végbement változás még inkább szembetűnő volt Yoruhimének, amikor Sousuke megérkezett, hogy magával vigye őket a szobából. Shinigami egyenruhája helyett hosszú fehér kabátot, bő fehér hakamát és egy galléros fehér felsőt viselt, derekán vörös övvel; a haját hátrasimította és a szemüvege sem volt többé rajta, mintha sosem lett volna rá szüksége.

Ha igaz volt, és csupán a vonásai lágyítása érdekében volt rajta, Yoruhime ebben az apróságban kapcsolatuk kezdete óta félreismerte. Megfordult a fejében, mégis mi van még, amit nem vagy nem jól tud róla, de hamar elkergette a gondolatot. Sousuke megjelenése csupán apróság volt, ő maga nem változott meg; ugyanúgy a férje volt és ő hozzá tartozott, nem volt oka kételkedni benne.

Mégis bizonytalan volt az új öltözékében, amit Sousuke kimono helyett biztosított számára. Egy fehér, spagettipántos ruhát kapott, aminek bő szoknyája hátul a földig ért, elöl azonban a térdét sem súrolta, tenyérnyi részt szabadon hagyva a combjából a hosszú szárú fekete csizma fölött. Efölött egy hosszú ujjú, zárt, magas nyakú fehér bolerót viselt, ami elöl annyira rövidnek bizonyult, hogy a mellét látni engedő kivágást képezett a ruha dekoltázsával. Yoruhime igazán védtelennek érezte magát, mert hiába fedte el az öltözék az egész karját és ért le a földig, ahogy szerette, szemből igazán kihívónak tűnt, és amikor végignézett magán, úgy érezte, ebben képtelen lesz kilépni a szobából.

Nem tudta, Sousuke mégis mire gondolt, amikor ezt neki adta, de látva, Tsukiyo milyen könnyedén barátkozik meg a saját, addigi kimonói után igazán szokatlan ruhájával, erőt vett magán és elviselte. Legalább a lánya megjelenése hétköznapinak számított: egy fehér felső, egy rövid, fehér szoknya és egy fekete szegélyű fehér mellény volt rajta, a lábán hosszú fekete zokni és egy bokáig érő, fekete alapon fehér csíkos csizma, hasonló a sajátjához, mintázatában pedig megegyező a getával és zorival, amit korábban viseltek.

Sousuke mellett egyikük öltözéke sem tűnt furcsának, és ahogy Yoruhime először körbenézett a teremben, minden espadán hasonló ruhákat látott. Nem voltak egyformák, de a fekete-fehér viseletük egységessé tette őket, és miután levették a kimonójukat, Yoruhime magát és Tsukiyót is Las Nochesbe illőnek találta.

Amikor Sousuke belépett a terembe, mintha megfagyott volna a levegő, és a feszültség azóta csak tovább fokozódott. Yoruhime érezte, hogy minden szempár az asztal körül rájuk szegeződik, kíváncsi pillantások fürkészték az arcát, a félelem legkisebb nyoma után kutatva rajta. Tsukiyo még nála is jobban meg volt szeppenve, az sem javította a helyzetét, hogy felfedezte a már ismerősnek számító Ulquiorrát az asztal felé eső végében.

Sousuke a lánya vállára tette a kezét, amitől Tsukiyo összerezzent és felnézett rá. Yoruhime Sousuke jobb oldalán állt, olyan közel hozzá, hogy a karja a férfi kabátjához súrlódott, és nagy levegőt vett: a tíz szempárra, ami éhesen fürkészte őt, semmi sem tudta felkészíteni.

– Üdvözöllek titeket, espadák – mondta Sousuke magabiztos, nyugodt hangon, tekintetét végigjártatva az előtte lévőkön. Sem ő, sem a családja nem foglalt még helyet az asztal végén lévő három széken. Sousuke maga mellett tartotta a két nőt, hogy minden arrancar jól lássa őket, de lehetőségük se legyen hozzájuk érni. – Ma vendégeink lesznek, akiket szeretnék nektek bemutatni. Ő itt a lányom, Tsukiyo – fogta valamivel erősebben a kislánya vállát, amikor érezte, hogy Tsukiyo megremeg az idegességtől –, ő pedig a feleségem, Yoruhime, akik velem érkeztek Hueco Mundóba. Üljetek le – intézte Yoruhiméhez, aki kábán engedelmeskedett, Tsukiyót pedig maga ültette le a sajátjától balra lévő székbe. Végül Sousuke is helyet foglalt az asztalfőn és hátradőlt, rövid szünetet tartva a beszédben, amíg az espadák szemébe nézett. – Szeretném, ha tisztáznánk néhány dolgot. Mind Tsukiyo, mind Yoruhime hozzám tartoznak, és az ellenük elkövetett legkisebb sértés is büntetést von maga után. Sem a feleségemnek, sem a lányomnak nem eshet bántódása, és akár szándékosan, akár véletlenül okoztok nekik kárt vagy fájdalmat, nem fogok közte különbséget tenni. Amíg itt tartózkodnak Las Nochesben, ha lehet, ne akadjatok egymás útjába. Felelősek vagytok a biztonságukért, így ha bármi bajuk esik a jelenlétetekben, azt nem fogom megbocsátani. Jobban vigyázzatok rájuk a saját életeteknél, mert számomra is értékesebbek annál – fűzte hozzá, újra egy olyan hűvös, parancsoló tónusban beszélve, amit Yoruhime sosem tapasztalt tőle.

A férje egészen megváltozott, amióta másodszor is megjelent Las Nochesben, és ezt nem csupán a kinézete okozta: egy teljesen új oldaláról nyilvánult meg, amiről Yoruhimének addig nem volt fogalma. Sousuke mindig kedves, gyengéd és törődő volt vele, és Tsukiyót is hasonlóan kezelte. Következetesen, nem túl szigorúan, de mindig odafigyeléssel nevelte őt és a feleségével is hasonlóan következetes volt, semmivel nem próbálta meg összezavarni. Azt az uralkodói tónust, amit Yoruhime jobb híján kapitányi hangnak nevezett magában, sosem hallotta tőle, és valójában biztos volt, hogy az osztagában sem így beszélt a beosztottjaival: Aizen kapitányt mindenki szerette és nagyra tartotta, amit pedig félelemkeltéssel és elnyomással nem lehetett volna elérni.

Sousuke higgadtnak látszott, a mosoly sem tűnt el az arcáról beszéd közben, mégis volt benne valami fenyegető, amit enyhén megemelt reiatsuja csak tovább fokozott. Yoruhimének megroggyant a válla, ahogy mellette ült és megérezte az erejét, és Tsukiyo is sápadtabb lett a szokásosnál. Felnézett az apjára, aki helyette a körülöttük ülő espadákat figyelte, hogy bármilyen ellenvetést azonnal elfojtson.

– A feleségem és a lányom szabadon járhat Las Nochesben, így ha találkoztok velük, ne álljatok az útjukba. Van kérdés? – döntötte oldalra a fejét enyhén a férfi, tekintetét a vele szemben ülőkön nyugtatva. Mivel az espadák csendben maradtak, vett egy mély lélegzetet és folytatta. – Rendben, ha nincs, akkor azt szeretném, hogy bemutatkozzatok a családomnak. Kezdheted, Ulquiorra – intett a Tsukiyótól balra lévő espadának.

– Ulquiorra Cifer vagyok, a negyedik espada. Az asszonyok már ismernek – mondta tömören és lehunyta a szemét, ami addig kitartóan fürkészte Sousuke arcát. A férfi bólintott és várta, hogy a mellette ülő unott tekintetű, asztalon könyöklő férfi megszólaljon, aki egy futó pillantásnál többre nem méltatta az érkezőket.

– Coyote Starrk vagyok, az első számú espada – mondta, elnyomva egy ásítást. Nem mondott többet és nem is fordult feléjük; Yoruhime az arca egésze helyett csak vállig érő, sötétbarna haját és kezébe támasztott állát látta.

Fiatal férfinak tűnt, valamivel emberszerűbbnek a sápadt Ulquiorránál, de Yoruhime tudta, hogy közel sem tekinthető embernek. Egy hollowmaszk maradványa ölelte körül a nyakát és valahol egy hollowlyuk is megtalálható volt rajta. Ez utóbbit Yoruhime Ulquiorrán nem fedezte fel, de nem kételkedett a létezésében. Azonban nem tudta sokáig figyelni Starrkot, mert a mellette ülő, karcsú és magas espada előre hajolt, megtámaszkodott az asztalon maga előtt és egyenesen rábámult. Fél szemét fehér szemkötő takarta, a másik azonban éhesen és kíváncsian villant rá sötét haja alól.

– A nevem Nnoitra Gilga, az ötödik espada vagyok – vigyorodott el a férfi, alaposan végigmérve Yoruhimét, aki kényelmetlenül érezte magát a pillantásától. – Ez igazán érdekesnek ígérkezik. – Mielőtt visszadőlt a székébe, röviden Tsukiyót is megnézte, de a kislány nem keltette fel az érdeklődését. A szellemi erő, ami belőle sugárzott, szokatlan, de jelentéktelen mértékű volt. Nagyobb volt, mint az asszonyé Sousuke jobb oldalán, de, mert csak egy gyerekről volt szó, különösebben nem foglalkoztatta.

Az idősebb shinigami asszony legalább csinos volt, de, mert Sousuke megtiltotta, hogy hozzáérjen, hamar közömbös lett iránta. Nem kockáztatta meg a büntetést, amit Sousuke kilátásba helyezett, az asszony egyébként is túl gyenge volt, hogy sokáig elszórakoztassa.

A bemutatkozás sokáig folytatódott, de egyik espada sem mondott semmi fontosat vagy különlegeset magáról. Yoruhime és Tsukiyo csak a nevüket és pozíciójuk számát tudták meg, amit próbáltak az olykor riasztó arcokhoz társítani: Tier Harribel, a harmadik espada zárkózottnak, a nullás számú espda, Yammy Llargo rémisztőnek, a legvégére maradt hatodik espada, Grimmjow Jaegerjaquez pedig kifejezetten ellenségesnek tűnt. Keresztbe fonta a kezét maga előtt és látható ellenszenvvel mérte végig a mellette ülő Yoruhimét, majd hasonlóan sötét pillantást vetett a Sousuke túloldalán lévő kislányra is.

– Minek kellett ezt a két gyenge nőszemélyt idehozni? – sziszegte, ahogy kelletlenül bemutatkozott, aztán újra összepréselte a száját. Az állkapocsmaradvány a jobb arcán mintha vicsorgott volna, még ellenségesebbé téve a megjelenését. Sousuke, aki számított valami hasonlóra, felé fordult, enyhén oldalra döntötte a fejét feltámasztott kezében.

– Valami probléma van, Grimmjow? – kérdezte szelíden, ami figyelmeztetés volt, de Grimmjow nem vette észre.

– Persze, hogy van! Maga szórakozik velünk, hogy idehozza ezt a két... shinigamit? – Próbált megfelelő kifejezést keresni, amivel leírhatja az érzéseit, de a megvetés, amit a shinigami szóba sűrített, épp elég érzékletes volt.

– Egyikük sem shinigami, ha pontosak akarunk lenni – fordult felé Sousuke, továbbra is egészen szelíden, de ahogy fokozta a reiatsuját, megremegett körülötte a levegő –, viszont ők a családom. Tudom, hogy ez a fogalom értelmezhetetlen egy arrancarnak, szóval világosabb leszek: a részeim, és ha esetleg kedved lenne kipróbálni a karmaidat rajtuk, az olyan, mintha velem próbálkoznál. Ne kerüljön rá sor.

Sousuke már nem mosolygott, ahogy nézte, hogy roggyan meg Grimmjow válla és hogy roskad össze a székben. A spirituális nyomás leterítette és a maszkja az asztal lapjának koppant, amikor előre bukott Yoruhime mellett. Tsukiyo a férfi másik oldalán a szája elé kapta a kezét, de a halk, meglepett nyögést nem tudta elfojtani és egy pillanatig visszhangzott a beálló csendben. Sousuke felé fordult, és látva, hogy a lánya milyen rémült arcot vág, megszüntette a Grimmjow-ra gyakorolt nyomást. Ez volt az első alkalom, hogy a valódi arcát mutatta a családja előtt, és ez olyan éles váltás volt a kislánynak, hogy nem tudta feldolgozni.

Az apja, aki hozzá mindig kedves és gyengéd volt, egy pillanat alatt rendreutasított egy arrancart anélkül, hogy akár a hangját felemelte volna. Az ereje elsöprő volt, Tsukiyónak libabőrös lett a karja, és a Sousuke másik oldalán ülő Yoruhime is nehezebben lélegzett az előbbi jelenet után. Grimmjow mellette még mindig az asztalra borult, összeszorította a szemét és kivicsorította a fogát a kellemetlen érzéstől. Az arrancar kartávolságon belül volt és Yoruhime ezt észlelve hátrébb csúszott a székében.

Sousuke a gyűlés előtt azt mondta nekik, hogyha bármelyikük rosszul érezné magát, jelezze, és Gin visszaviszi őket a hálószobájukba, de Yoruhime akármennyire megrettent, nem akart felállni az asztaltól. Nem akart félelmet vagy gyengeséget mutatni az espadák előtt, mert tudta, hogy akkor prédává vált volna: csupán Sousuke jelenléte óvta meg mindkettejüket, és Yoruhime, bár maradéktalanul bízott a férje védelmében, nem akart esendőnek tűnni. Grimmjow azonban rávilágított a helyzetükre: Tsukiyo és ő két értelmezhetetlen csomag voltak, akiket Sousuke vitt magával Soul Societyből, csupán, hogy kettejüket védje a rájuk váró megtorlástól. Nem volt valódi keresnivalójuk a férfi mellett, csak az érzelmi kötelékek tartották őket együtt, amit hiába is magyaráztak volna el egy arrancarnak.

A bennük élő hollow miatt nem tartoztak egészen Soul Societybe, de túl gyengék és túlságosan emberiek voltak ahhoz, hogy Hueco Mundót nevezhessék az otthonuknak: egy percig sem maradtak volna életben, ha Sousuke nincs mellettük, és Yoruhime tisztában volt ezzel, nem kellett rá Grimmjow-nak emlékeztetnie. Épp elég volt látnia, hogy néz rá Nnoitra, milyen érdeklődés tükröződik a nyolcadik espada, Szayelaporro Granz szemében, vagy hogy milyen közönnyel viseltetett irántuk Ulquiorra az elmúlt két napban, mintha nem is élőlények, csupán a gondjaira bízott tárgyak lettek volna.

Yoruhime igyekezett megbarátkozni az új helyzetükkel, de világossá vált számára, hogy az espadák kettejüket nem tekintik magukkal egyenrangúnak: ha ők Sousuke alattvalói voltak, Tsukiyót és őt, lehettek Sousuke bármilyen közeli hozzátartozói, csak betolakodónak tartották a területükön, és csak egy hajszálon múlt, hogy ne kezdjenek el rájuk vadászni. A közöny, amivel az espadák egy része viseltetett irántuk, sokkal kellemesebb volt, mint a kéretlen és fenyegető érdeklődés: akiket nem foglalkoztatott kettejük jelenléte, csupán elfogadták Sousuke utasításait, nem jelentettek veszélyt, de akiknek bármi is felkeltette a figyelmét bennük, más lapra tartoztak.

Yoruhime nézte Grimmjow-t, ahogy végül feltápászkodott az asztalról. A dühös szikra nem hunyt ki a szemében, de a tartása már nem volt olyan feszes. Leejtette a vállát és összeszorított szájjal hátradőlt a székben, eközben nem nézett egyik espadára sem, akiknek egy-két kivétellel nem látszott érzelem az arcán, mintha az efféle viselkedés Grimmjow részéről mindennapos lett volna.

– Megértetted, amit mondtam? – kérdezte Sousuke a hatos espadájára pillantva. Grimmjow beleegyezően morgott, és Sousuke akkor nem fáradt azzal, hogy kijavítsa és rendes válaszadásra bírja. A látható megadása elég volt neki, és a kis demonstráció is megtette a magáét: elég volt, hogy az arrancarokkal megértesse, mennyire komolyan gondolja, amit mondott, és hogy a két asszony érinthetetlen volt számukra.

Amíg tisztelettel bántak velük, nem bánta a közelségüket, de sejtette, hogy az espadái szinte kivétel nélkül képtelenek az ilyen viselkedésre. Csupán Harribelre és Ulquiorrára számíthatott, mint a két leghiggadtabb és leginkább kezelhető alattvalójára, ha valakit kénytelen volt a felesége és a lánya védelmére felkérni Gin vagy Kaname helyett. A többieket valamilyen szempontból kifogásolhatónak találta, de, mert nem akarta elereszteni Yoruhimét és a lányát a közeléből, a biztonságukért nem aggódott. Vagy ő maga tartotta őket szemmel, vagy egy megfelelő személy gondjaira voltak bízva, és ha esetleg a fejükbe vették volna, hogy egyedül akarnak kóborolni Las Nochesben, a velük összetalálkozó espadák biztosak kitértek volna az útjukból. Ez nem volt igaz a palotában tartózkodó többi, alacsonyabb rangú arrancarra, de Sousuke velük is meg akarta értetni a szabályokat. A két nőnek, aki a szellemi energiája nyomait viselte, nem eshetett bántódása, és amíg ez világossá nem vált mindenki számára, nem engedte el őket a közeléből.

A gyűlés a kezdeti rövid közjáték után békésen zajlott. Sousuke tájékoztatta az espadákat a Soul Societyben történtekről és felvázolta előttük a következő lépéseket: megfigyelőket akart küldeni az élők világába, hogy tájékoztassák ők Kurosaki Ichigo helyzetéről, amire Ulquiorrát és Yammyt jelölte ki, a többiek egyelőre várakozásra voltak ítélve. Míg beszélt, Yoruhime gyakran pillantott rá, mert a férje látványa biztonságosabb volt, mint bármelyik espadáé. Sousuke egészen megváltozott az alattvalói körében: karizmatikus, higgadt, önbizalomtól sugárzó vezető volt, akinek nem lehetett ellenkezni a szavával. A tekintetéből hiányzott a melegség, egyetlen pillantása vagy az ajka legkisebb rezdülése elég volt, hogy bárkit elhallgattasson, de az espadáknak többé nem is jutott eszébe a szavába vágni.

Yoruhimét lenyűgözte a férje ezen oldala. Nyomokban emlékeztetett az érzésre, amikor a diákja volt az akadémián, és Sousukét tanári mivoltában látta, de a különbség köztük akkor inkább csak formális volt, most pedig valódinak számított. Sousuke volt Hueco Mundo uralkodója, ő pedig királynővé vált mellette, de nem tudott megbarátkozni a szereppel.

Yoruhimének, minél tovább figyelte őt, annál többféle érzés kavargott a lelkében. A férjében végbement változás lélegzetelállító és izgalmas volt. Meg kellett volna ijesztenie, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen másképp viselkedett, mint ahogy addigi életében ismerte őt, de Sousuke attól még önmaga maradt, és ő, mivel sosem látta, hogy milyen másokkal kettejükön és Hirako kapitányon kívül, nem látott kivetnivalót benne. Sousuke csak egy kicsit arrogánsabb és önhittebb volt a megszokottnál, amíg az espadákkal beszélt, de akárcsak Yoruhime, ő sem mutathatott gyengeséget vagy megingást egy csapat arrancar előtt, akik csupán az erőnek voltak hajlandóak behódolni. Sousuke hatalmas volt, képességei minden képzeletet felülmúltak, épp ezért elég volt az is, ha csak beszélt, minden következmény a szavaiban rejlett, ha valaki nem engedelmeskedett az akaratának.

Nyomokban sem hasonlított az ötödik osztag kedves és visszafogott hadnagyára, akivel Yoruhime megismerkedett, vagy arra a fiatal tanárra, akibe végül teljesen belehabarodott. Másképp keltette fel az érdeklődését, és Yoruhime, aki több mint száz év együtt töltött idő után már sok mindent látott tőle, ismét pillangók verdesését érezte a gyomrában. Ahogy figyelte a férjét beszéd közben, nem tudta nem észrevenni az apró, vonzó részleteket rajta, és erősen emlékeztetnie kellett magát, hogy ez a lehető legrosszabb hely és idő, hogy elkalandozzon. Egy espadákkal teli teremben ült és ki volt szolgáltatva a pillantásuknak, valamint a lányára is oda kellett figyelnie Sousuke másik oldalán, Yoruhime mégis melegséget érzett a mellkasában, és erőszakosan préselte össze a száját, hogy az enyhe fájdalomtól kijózanodjon.

Las Nochesben volt, épp csak túltette magát a megérkezésük körülményein és az azt követő bizonytalanságon, nem ért rá romantikus gondolatokra, mást azonban nem igazán tehetett Sousuke mellett, mert a férfi a jelenlétén kívül semmit sem várt tőle. Szabadon nézelődhetett a teremben, vizsgálgathatta az őket körülvevő espadákat vagy épp a saját családját: Sousuke arca rezzenéstelen volt beszéd közben, Tsukiyo azonban sápadtnak tűnt.

Már leengedte a kezét a szája elől, láthatóan elmúlt a korábbi rémülete, és rövidesen elunva a tájékoztatást, amiből ő egy szót sem értett, az espadákat kezdte vizsgálni. Tsukiyo nem bántódott meg Grimmjow durva szavaitól, mert nem érezte belőle az ellenségességet. Tudta, hogy ő és az anyja is messze elmaradtak képességekben az apjától és a vele lévő két másik shinigami kapitánytól, de ő nem is akart örökké gyenge kislány maradni. Minél erősebbé vált, annál biztosabb lehetett benne, hogy képes uralni a hollow-ját, amitől az apja addig minden eszközzel távol tartotta.

Mióta elhagyták Soul Societyt, Tsukiyo megértette, hogy többé nem kell rejtőzködniük és félniük a lebukástól: lehettek Sousuke családja, mindamellett lehettek önmaguk, és Las Noches sokkal hatalmasabb volt, mint a birtok, ahová addig be voltak zárva. Tsukiyót minden érdekelte az őt körülvevő új világból, és ugyan figyelembe vette az apja szavait, ő nem tartott az espadáktól. Hiányzott belőle a túléléshez szükséges alapvető félelemérzet, ami távol tartotta volna a veszélytől, a kíváncsisága erősebbnek bizonyult ennél. Miután Ulquiorrát már a barátjának tartotta, nem törődve vele, hogy az espada milyen érzéseket táplál iránta, ha voltak érzései egyáltalán, a többiek is érdekelni kezdték az asztal körül, csupán néhány rémisztőbb arc késztette hosszabb gondolkodásra.

Meg akarta kérdezni az apját, hogy találkozhat-e az espadákkal később, de tudta, hogy nem zavarhatja meg a gyűlést ilyen oda nem illő témával. Sousuke megkérte őt, hogy viselkedjen szépen a teremben, és Tsukiyo nem akart engedetlen lenni: felfogta, hogy az apja ilyenkor komoly dolgokat végez, ő és az anyja pedig csak megfigyelők mellette, bármennyire unatkozott tehát, kénytelen volt nyugton maradni.

Tudta, hogy Ichimaru Gin visszavitte volna a szobájába, ha végül mégis feláll az asztaltól, de nem akart az apjának csalódást okozni, az üres szoba és az ottani semmittevés egyébként sem vonzotta. Szerette, hogy végre ismét együtt van a családja, és annyi időt akart Sousukével tölteni, amennyit csak tudott, miután egész életében nélkülözte őt a munkája miatt. Remélte, hogy ez Hueco Mundóban megváltozik: miután Sousukének többé nem voltak kötelezettségei az osztaga felé és minden kapcsolatot megszakított a Gotei 13-mal, látszólag felszabadult. Tsukiyo nem gondolta végig, milyen új elfoglaltságoknak szenteli magát, vagy mennyi idejét veszi el az espadái irányítása, a Hogyokuval való kísérletezés vagy évszázados tervei következő szakaszának mozgásba lendítése; alapvetően sokat kellett még tanulnia az őt körülvevő világról.

Yoruhime és ő látszólag kiszabadultak a burokból, amiben éltek, de csak egy korábbinál nagyobb buborékba kerültek és még mindig Sousuke szemén át látták a világot. Tsukiyo kérdés nélkül elfogadta, ami történt velük, mert nem sokat tudott arról, mi zajlott Seireiteiben, amíg az apja távol volt tőlük, és Sousuke nem is fáradt azzal, hogy a családját a részletekbe beavassa. A legfontosabb dolog ismert volt előttük: a birtokába került a Hogyoku Kuchiki Rukia testéből, ő maga pedig elhagyta Soul Societyt, hogy a tevékenységét Las Noches falai között folytassa. A végcélját nem fedte fel előttük, csupán az oda vezető út egy részét; el akarta törölni a határokat a shinigamik és hollow-ok között, létrehozva egy tökéletes létformát, amihez Yoruhime és Tsukiyo állapota egy lépcsőfoknak számított. Hogy később egyesülni akart a Hogyokuval, hogy maga is ilyen tökéletes létformává váljon, átvehesse minden létező ura, a Soul King helyét, és ő maga uralkodjon az ismert dimenziókon, egyelőre ismeretlen volt számukra, és Sousuke nem is terhelte kettejüket vele. Mindent ráért a maga idejében felfedni, és csak a saját dolgát nehezítette volna, ha szembesíti a családját az elkerülhetetlen elválással.

Sousuke tökéletes átalakulása végén akár még a Soul King palotájába is magával vihette volna őket, amint azt a helyet is a magáénak tudhatta, de abban az állapotban már nem lett volna szüksége családra, sem senkire maga körül. Minél tovább jutott tervei megvalósításában, addigi kapcsolatai annál nagyobb kötöttséget jelentettek számára.

Sousuke szerette, hogy mellette voltak, mert kitöltöttek egy keveset a benne lévő űrből, valódi társaságot azonban még ők sem jelentettek számára. Az élet, amit velük élt, csupán színjáték volt, amiben talált egy kis felüdülést, de valójában mindig egyedül volt, és ezen sem a felesége, sem a lánya nem tudott változtatni. Sousuke összehasonlíthatatlanul magasabb szinten állt náluk, és akárhogy igyekezett, egyiküket sem tudta felemelni magához. Yoruhime egy törékeny, befolyásolható és félelmekkel teli fiatal asszony volt, aki engedelmesen hajlott meg az akarata előtt. Olyanná formálta az évek során, aki egészen rá hagyatkozik és tökéletesen függ tőle, épp ezért képtelen volt már önállóan boldogulni, és Sousuke többé nem talált izgalmat benne. Ragaszkodott hozzá és a maga módján szerette őt, de sosem számított valódi, intellektuális partnerének. Inkább olyasmi volt számára, amit védelmezett és biztonságban akart tudni maga mellett, de sosem vált vele egyenrangúvá; Sousuke idejekorán megfosztotta ettől a lehetőségtől, és a tetteit nem tudta visszacsinálni.

Tsukiyo mindig számot tarthatott az érdeklődésére, ahogy türelemmel végigkísérte a felnövését: a kislány még mindig fiatal és éretlen volt, de képességei legjavát nyújtotta, és mindig erején felül teljesített, hogy elnyerje az apja elismerését. Sousuke sokat foglalkozott vele; tanította őt, oktatta a kardvívás alapjaira, kidohasználatot gyakorolt vele, és segített neki meditációval lecsendesíteni az elméjét, hogy az apránként megmutatkozó hollowerejét kordában tartsa. Még túl gyengének és képzetlennek számított, hogy képes legyen legyőznie a hollow-ot, ha az egyszer eluralkodott volna rajta, de Sousuke elég erőssé akarta tenni őt, hogy az elkövetkezendő évtizedekben, legalább megpróbálhassa. Ő nem volt olyan nehezen kezelhető, mint Yoruhime, aki rettegett a hollow-jától, ezért az egyesülés leghalványabb lehetőségét is elutasította.

Tsukiyo a kezdetektől fogva tisztában volt különleges helyzetével és mind szellemileg, mint testileg felkészült rá, hogy egyszer az uralma alá vonja a hollow-ját, csupán még nem érkezett el az ideje, és Sousuke, mindezt szem előtt tartva, nem engedte a lányának, hogy az arcára próbálja az egyszer csak felbukkant hollowmaszkját. Yoruhimével ellentétben Tsukiyónak egy testétől független, fizikálisan létező hollowmaszkja volt, ami egy nap megjelent mellette a gyerekszobában. Ezután bármit tett is vele, eldobta vagy látszólag elhagyta a házban szétszórt játékai között, a maszk mindig újra visszatért hozzá, és Tsukiyo végül magánál tartotta, mert képtelen volt szabadulni tőle. Hasonló volt az anyjáéhoz: fehér, fültől fülig érő hegyes fogakkal teli szájú maszk, aminek szűk, mandulavágású szemrése vörössel volt kihúzva, mint egy gésa tradicionális szemfestéke. Három-három vörös csík volt a maszk két oldalán, a fogak fölött, a tetején pedig két hegyes, szarvszerű fül, ami macskafejhez tette hasonlóvá.

Tsukiyo ötévesen szaladt oda a maszkkal az apjához, miután Yoruhimét halálra rémítette a felfedezéssel. Sousuke sokáig nézegette a kicsi maszkot, mielőtt visszaadta a lányának. Megígértette vele, hogy nem próbálja az arcára, mert beláthatatlan következményekkel járhat, és ha Tsukiyo nem akarja magát vagy az anyját megsebesíteni, akkor engedelmeskedik a kérésének. Tsukiyo, aki nagyon szerette az anyját, és nem akarta, hogy baja essen a hollow-ja miatt, komolyan bólintott, és bármennyire érdekelte a maszk, eszébe sem jutott, hogy felvegye. Tartani kezdett tőle, így elrejtette, hogy többé ne is lássa, de visszatért hozzá, és apránként rájött, hogy hiába próbál tőle megszabadulni. A maszk a benne élő hollow fizikai megtestesülése volt és meg kellett barátkoznia a jelenlétével. Tsukiyo végül meggyőzte magát, hogy az első lépés az uralma felett az, ha a maszkot elfogadja, és nem hagyja, hogy a félelem legyőzze.

Büszke volt magára, a maszkot pedig ezután mindig a ruhájába rejtve tartotta; bebizonyította magának, hogy hatalma van az állapota felett, Yoruhime pedig apránként megszokta, hogy a kislányát olykor a macskamaszkkal a kezében látja. A hollow-ja nem próbált felszínre törni, és mert folyamatosan figyelmen kívül hagyta a hangját, végül a sajátja is elcsendesedett. Bármivel próbálkozott is, Yoruhime nem hallgatott rá, és amikor a hollow egyszer Tsukiyóról kezdett beszélni, ráordított, hogy hallgasson

Yoruhime nem tűrte, hogy a gonosz hang a férjét szidja, vagy megpróbáljon közel kerülni a lányához. Nem érdekelte, mit akart mondani Tsukiyóról, elhallgattatta és lezárta előtte az elméjét, ami nagyon sok erejét felemésztette, de átmenetileg képes volt rá. Megpróbált úgy élni, mintha a hollow-ja nem létezett volna, és kényesen ügyelt rá, hogy a hangulatában ne legyenek nagy kilengések. Nem akart esélyt adni a hollow-nak, hogy felszínre kerüljön, mert a kritikus pillanatban mindig alulmaradt vele szemben, és nem engedhette, hogy ártson a lányának, ha Sousuke épp nem volt mellettük, hogy a támadását visszaverje.

Yoruhime a tanácsteremben is igyekezett higgadt maradni, és ugyan nem volt helyes, úgy tekintett az espadák reakcióira és vele szembeni viselkedésére, mintha emberek lettek volna: mint volt prostituáltat, gyakran nem kezelték személyként, csak árucikként, így amikor lealacsonyítóan nyilatkoztak róla, nem vette igazán magára. Világos volt számára, hogy az arrancarok nem értik meg Sousuke döntéseit, és valószínűleg mérgesek, amiért engedelmeskedniük kell egy látszólag értelmetlen utasításnak. Eldöntötte, hogy nem kerül feleslegesen az útjukba, hogy a helyzet ne mérgesedjen el, amúgy sem volt semmi dolga az espadákkal. Ők a férjéhez tartoztak, neki sem parancsolgatni, sem szívességeket kérni nem volt kedve. Egyébként sem maradt sok minden, amit kérhetett volna abban a pillanatban, mert mindent megkapott, amire vágyott: biztonságban volt a családjával és Sousuke többé nem hagyta magára.

Hiába szakadtak ki addigi környezetükből, az életük alapvetően változatlan maradt: Yoruhimének törődnie kellett a lányukkal, ezenkívül azt csinált, amihez csak kedve volt. Sousuke gondoskodott a könyveikről és a kézimunkájáról, ami kikapcsolódást jelentett számára, bár a férfi emlékeztette, hogy nem kell ilyesmivel vesződnie többé. Megcsókolta Yoruhime kezét, amikor átadta neki a hímzéseit, és Yoruhime elpirult, mintha még mindig tizenhat éves lett volna.

Sousuke gyakran előcsalogatta ezt a bizonytalan kislányt belőle, és ismét nagyon fiatalnak érezte magát, amikor a férfi a gyűlés végén a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse a székből, és Tsukiyóval a másik oldalán kivezette őt a tanácsteremből. Gin és Kaname néhány méter távolságból követték őket, azonban másfelé mentek, mint amerről korábban elindultak, és mire befordultak egy, az előbbihez nagyon hasonló fehér folyosóra, Yoruhimének feltűnt, hogy már nem hallja a kísérőik lépteit a hátuk mögött.

Sousuke nem beszélt, amíg mind az öten együtt voltak, de akkor megszólította Tsukiyót, aki rá nem jellemző módon csendben sétált a szülei mellett, pedig, amíg a teremben ült, rengeteg kérdés és közbevágás cikázott a fejében.

– Hogy érzed magad, Tsukiyo? – kérdezte a férfi lágyan, teljesen maga mögött hagyva az espadákkal szemben használt fölényes tónust. Tsukiyo felemelte a fejét, az apjáéhoz nagyon hasonló barna szemében megcsillant a folyosót szegélyező lámpák gyenge fénye.

– Minden rendben – mondta rövid gondolkodás után, mintha a szavait fontolgatta volna. Sousuke bólintott. A lánya a kezdeti megrázkódtatás elmúltával nem tűnt rémültnek, épp, ahogy várta tőle. Tsukiyo hosszú barna hajával, tömött frufrujával és szelíd arcával az anyjára hasonlított, de megingathatatlan ereje első szikrái Sousukét önmagára emlékeztette, és büszke volt rá, hogy az arrancarok közelsége nem roppantotta össze.

Yoruhime is csendes volt, csak elvétve nézett a férfira, mióta kijöttek a tanácsteremből, ezt Sousuke nem tudta mire vélni: nem tűnt ijedtnek, a tekintete sem révedt el, mintha mélyen elgondolkozott volna, mégsem volt egészen jelen, és a lányukkal folytatott párbeszédre is alig figyelt oda. Sousuke Tsukiyo után felé fordult és megszorította a kezét. Yoruhime erre felnézett, sápadt arca hirtelen kipirult és lesütötte a szemét. Tsukiyo a férfi másik oldalán ezt nem vette észre; a lábát nézte a rövid szárú csizmában és számolta a lépéseit a végeláthatatlanul hosszú folyosón, Sousukét azonban érdekelte a feleségében végbement változás.

– Téged sem terhelt meg a gyűlés, kedvesem? – kérdezte Yoruhimét, aki megrázta a fejét és közelebb simult az oldalához. – Bocsáss meg Grimmjow szemtelenségéért – tette hozzá könnyedén –, olykor nincs tisztában azzal, mit beszél, de legközelebb már nem fog tiszteletlenül viselkedni veled.

– Semmi baj – mondta Yoruhime –, tudom, hogy az embereidnek nehéz megbarátkoznia ezzel a helyzettel. – Halványan rámosolygott a férfira, Sousuke pedig ismét bólintott.

– Igen, de ne aggódj, el fogják fogadni. Nyilvánvaló, hogy ti ketten milyen fontosak vagytok nekem, ők pedig hajlandóak lesznek ehhez megfelelően kezelni.

– Nem kétlem, hogy Ichimaru-san és Tousen-san hajlandó rá, de nem tudom, mi a helyzet az espadákkal. – Yoruhime bizonytalan pillantást vetett a férjére, aki kész volt őt megnyugtatni.

– Az espadáknak engedelmeskedniük kell nekem, így egy percig sem kell aggódnod, hogy akár neked, akár Tsukiyónak bántódása esik Las Nochesben. Vigyázok rátok – tette hozzá, ahogy megállt egy ajtó előtt és a felesége kezét elengedve kinyitotta. Egészen más hangon szólította meg ismét Tsukiyót: Hueco Mundo korlátlan ura átadta a helyét a törődő édesapának egy pillanatra. – Itt az új szobád, Tsukiyo – tárta szélesebbre az ajtót a kislány előtt. – Menj csak be – biztatta –, a holmidat Kaname hamarosan utánad hozza. Itt leszel mellettünk – tette hozzá –, ha bármire szükséged van, gyere hozzám vagy anyádhoz. Most viszont egy kicsit magadra hagylak – mondta a lányának, aki bizonytalanul tett két lépést a fehér szoba belseje felé, de erre visszafordult a szüleihez. – Foglald el magad, és légy jó kislány – kérte –, nekem most van néhány megbeszélnivalóm anyáddal.

Tsukiyo összeszorította a száját, a tekintete ugrált a szülei arca között, végül felsóhajtott és bólintott, beleegyezését adva a távozásukra. Elég nagy volt, hogy jól meglegyen nélkülük is, de unatkozott, és nem tette boldoggá, hogy az apja azt kérte, maradjon az új szobájában. A hely valamivel barátságosabb volt, mint az előző, amin Yoruhimével osztoztak, pedig csak egy ágy, egy nyitott szekrény, egy asztal és egy szék volt benne, viszont kisebb volt, ezáltal nem sugárzott olyan elhagyatottságot. Két keskeny ablaka volt magasan az ágy fölött, holdfény szökött be rajta és világította meg a szemközti fehér falat.

Nehéz volt megállapítani az időt Hueco Mundóban, de az ébredésük óta alig pár óra telhetett el, így Tsukiyo még tele volt energiával. Körbenézett, amikor Sousuke becsukta az ajtót, végül, amint mindent felfedezett, lerúgta a csizmáját és leheveredett a bevetett ágyra. Addig nem akart mozdulni onnan, míg Kaname fel nem bukkant a holmijával, hogy elfoglalhassa magát mangaolvasással, amíg az anyja vagy az apja ismét érte nem mennek.

Sousuke, miután elhelyezte a lányát, újra megfogta Yoruhime kezét, és néhány métert visszasétált vele a folyosón, egy hajszálpontosan ugyanolyan fehér ajtóhoz, mint amit korábban kinyitott Tsukiyo előtt. Ez egy nagyobb szobába vezetett, ami csak ritkásan volt berendezve, a holdfény viszont egészen bevilágította. Csupán a sarkok és a bútorok hátulja maradt árnyékban, és a kinti mesterséges fény után ez a lágy fehérség Sousuke arcát is megfestette; sápadttá tette a bőrét, megszelídítette a vonásait, de az az újonnan feltűnt, magával ragadó szépség nem fakult meg rajta.

Yoruhime egyre csak nézte őt és halkan felnyögött, amikor Sousuke a karjánál fogva magához húzta. Amióta ismét találkoztak, keveset és ritkán értek egymáshoz, így Yoruhime meglepődött, amikor Sousuke egy szoros ölelésbe vonta és a fejét a vállára hajtotta. Pillanatnyi tétovázás után karját a férje köré fonta és hozzásimult. Lehunyta a szemét, oldalra döntötte a fejét, amikor Sousuke az arcát a nyakához nyomta és megsimogatta a hátát. Sousuke gyengéden megcsókolta a nyakát, közel a füléhez, amitől Yoruhime arca felforrósodott.

– Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál – mormolta a férfi egy újabb csók után, ahogy szorosabban tartotta a feleségét és lassan ellépett vele az ajtóból. Továbbra is átölelte Yoruhimét, a vékony fehér ruhát gyűrögette a derekán, ahogy begörbítette majd újra ellazította az ujjait.

Yoruhime kinyitotta a szemét és halkan, akaratlanul felnyögött, amikor Sousuke újra megcsókolta a nyakát, épp ott, ahol a rövid felső magas gallérja véget ért. Szorosabban kapaszkodott a férje kabátjába és nyitott száján át lélegzett, amikor a gyengéd csókok birtokló harapásokkal változtak ott, ahol kibontott haja egyébként biztosan eltakarta.

– Te is hiányoztál, Sousuke – sóhajtott fel Yoruhime, de a hangja elcsuklott, férje neve pedig elhalt az ajkán. Sousuke lehajtotta a fejét és megcsókolta a mellét a ruha kivágásában. Yoruhime lába elgyengült és megtántorodott, Sousuke azonban erősen fogta a derekát és nem hagyta, hogy összeessen.

A karjába kapta a döbbent asszonyt, akinek hosszú szoknyája minden lépésnél mögöttük húzódott a földön, mint egy menyasszonyi ruha uszálya, és az ágyhoz vitte, de ott sem engedte ki a karjából. Leült, hasonlóan nagy terpeszben, mint ahogy a tanácsteremben tette a magas támlájú székben és Yoruhimét az ölébe vette a lábai közé. Átölelte a derekát, hogy megtartsa az asszonyt, aki hátradőlt és a mellkasának simult, és a haját a válla elé téve újabb csókot adott a nyakára.

Sokszor értek már egymáshoz, ez mégis más volt, mint amit Yoruhime korábban tapasztalt. Sousukét visszafogott szeretőként lehetett jellemezni, aki, eltekintve attól, amikor a Shinigami Akadémia rejtett zugaiban találkozgatott vele, általában nem tett semmi kihívót. Hirtelen csókjai és ölelése hevessége váratlan, de kellemes volt, lángba borította Yoruhime testét, aki éhezett a közelségére, mióta viszontlátta. Tagadhatatlan volt, hogy férje megváltozott megjelenése és kisugárzása hatással volt rá. Szerelmes lett, mint egy tapasztalatlan tinilány, mintha nem látta volna őt épp elégszer, de vonzalma újra, erősen feltámadt iránta, és bármilyen alkalmatlan volt a hely és az idő, csak nehezen tudta elnyomni.

Sousukéhez simult és hagyta, hogy csókolgassa, végül megharapja a nyakát, miközben egyik kezét továbbra is a derekán, a másikat azonban a combján tartotta. Yoruhime elől rövid szoknyája ülés közben a combtövéig felcsúszott, Sousuke a szoknya redői alatt ért hozzá, libabőrössé téve Yoruhime combját, és arra késztetve, hogy összeszorítsa a térdét, mielőtt a keze feljebb siklott volna.

– Mi a baj, Hime? – suttogta a férfi, meleg levegővel borzongatva Yoruhime nyakát. Lassan cirógatta az asszony csupasz combját, közben szorosan tartotta a csípőjét is, és lenyomta, amikor mocorogni kezdett. – Sajnálom, ha nem vagyok elég gyengéd hozzád. – Sousuke fojtottan beszélt, ahogy eleresztette a felesége csípőjét, és széthúzta szorosan összezárt lábait. Megemelte Yoruhimét, lábait a saját combjára fektette, egészen kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítve őt, de, mert a háta mögött volt, az ölébe csúszott ruha redőitől nem sokat látott belőle. – Rossz? – kérdezte, újra, egészen lassan végigsimítva Yoruhime combján.

Az asszony hevesebben lélegzett, a zavartól szorosan lehunyta a szemét és oldalra döntötte a fejét, elrejtőzött sötét oldalfrufruja alatt. Sousuke megismételte a cirógatást a másik lábán, ujjai egészen a combtövéig siklottak, majd ott megállt, várva a felesége válaszára.

– Sajnálom, Hime – mondta lágyan, de bűnbánat nélkül, megváltozott hangjával tovább ingerelve az egyébként is peremen lévő Yoruhimét –, elveszed az eszemet ebben a ruhában.

Yoruhime, aki nem tudott válaszolni, enyhén megrázta a fejét, amikor Sousuke ismét megsimogatta.

– Folytasd – kérte nagy erőfeszítések árán, amikor Sousuke érdeklődve felé fordult és megállította a kezét az ölében. Yoruhime rettentően zavarban volt, de a gyomrát szorongató meleg jó érzés nem csillapodott, amióta kettesben maradt a férjével.

Lehunyta a szemét, ennél jobban azonban nem próbált elrejtőzni előle. Ha Sousuke nézni akarta, mit művelt vele és milyen állapotba került miatta, megtehette, de a férfi nem az ölében nyugvó kezét, hanem Yoruhime arcát figyelte, ami egyre pirosabb lett, és a száját sem szorította össze többé, csak remegő kezét kapta az ajka elé, amikor felnyögött egy érintéstől.

Sousuke szorosan tartotta Yoruhimét, ahogy simogatni kezdte. Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ne tépje le róla azonnal a bugyit, amint megérezte az izgalmát. Ki akarta élvezni az időt a feleségével és visszafogta magát, hogy ne úgy bánjon vele, amire akkor a legjobban vágyott. Nem akarta összetörni magával, de egy-egy harapást vagy erősebb szorítást nem tudott elkerülni; Yoruhime finom és érintetlen bőre hívogatta, és Sousuke maradéktalanul birtokba akarta venni őt, miután nem kellett többé tisztességes ember képét fenntartania magáról.

Ezt az ideát nem akarta összetörni Yoruhimében, de akkor nem tudott és nem is akart vele sokáig finoman bánni. Valami jót akart tenni az asszonnyal, mielőtt leigázta őt, és türelemre intette magát, amíg Yoruhime elázott bugyiját félrehúzta az útból. Yoruhime teljesen ki volt szolgáltatva neki, és amikor felhajtotta összegyűrődött szoknyáját, gyönyörködhetett is a látványában. A keze betakarta az ölét, amikor az ujjait a feleségébe csúsztatta és a csípőjét szorítva még közelebb húzta magához.

Hagyta, hogy Yoruhime a mellkasának dőljön, széttett lábai remegtek a combján. Yoruhime oldalra döntött feje Sousuke vállához ért, a férfi csókot adott kipirult arcára, amikor mozgatni kezdte az ujjait benne. Yoruhime hánykolódott, a teste remegett, időnként megfeszült az ölében, és fél kézzel Sousuke karjába kapaszkodott, rövid körmeit még a kabáton át is megérezte. Sousuke hol lassított, hol gyorsított a tempón, Yoruhime reakcióit figyelve, és megállt, amikor úgy tűnt, a felesége közel van egy orgazmushoz, türelmetlen és fájdalmas sóhajt kicsalva belőle.

Sousuke elmosolyodott, még szorosabban vonta magához az asszonyt, és újra megmozdult benne, addig folytatva, amikor Yoruhime remegni kezdett a karjában, a feje hátracsuklott és még szájára szorított ujjai közül is jól hallhatóan pihegett, egyre hevesebben kapkodva levegő után. Megszorította Sousuke karját, a kabátja összegyűrődött a kezében. A szorítása végül gyengült, de a teste tovább lüktetett Sousuke ujjai körül, aki rövid időre lehunyta a szemét, és újra megmozdította a kezét, fojtott, de jól hallható nyögést kicsalva Yoruhime ajkai közül.

– Élvezed még? – kérdezte játékosan, nem titkolt elégedettséggel, amitől Yoruhime kezdte eszét veszteni. Mielőtt felelhetett volna, Sousuke folytatta, amit elkezdett, és Yoruhime képtelenné vált gondolkozni. Újra a férje karjába kapaszkodott, ide-oda dobálta a fejét és szorosan lehunyta a szemét, szemgolyója azonban még így is fennakadt, ahogy Sousuke két percen belül eljuttatta egy újabb, a korábbinál is elsöprőbb orgazmushoz.

Yoruhime teste remegett és elgyengült, a keze lecsúszott a szájáról és Sousuke karjáról is. Szájon át lélegzett és újra felnyögött, amikor Sousuke kihúzta az ujjait belőle. Reszketett a combja és képtelen volt megmozdulni, hogy szabaduljon ebből a kiszolgáltatott helyzetből, de Sousuke segített rajta. Kiemelte a mozdulatlan asszonyt az öléből és lefektette az ágyra. Mielőtt Yoruhime felfogta volna, mi történik, Sousuke lehúzta róla a bugyit és az összegyűrődött, ismét az ölébe hullt szoknyát a hasáig visszahajtotta.

Csizmában, de egyébként derékig meztelenül feküdt alatta, és a lábai között térdelő Sousuke igazán elégedett volt a látvánnyal. Túl sötét volt ahhoz, hogy Yoruhimét tökéletesen lássa, de a bőre tapintása és kerek csípője felsejlő körvonala elég volt, hogy vágyni kezdjen utána. Lehajolt és megcsókolta Yoruhime lapos hasát, amin nem hagyott nyomot a korábbi terhessége. Yoruhime mozdulatlanul, kábán feküdt alatta: még nem tért egészen magához az orgazmustól, de amikor Sousuke megharapta a combját, kinyílt a szeme és élesen szívta be a levegőt a tompa, de váratlan fájdalomtól. Kellemes volt, és felnyögött, amikor Sousuke a másik combja belső felén is megismételte.

Közel volt az öléhez, Sousuke érezte a melegségét, és néhány könnyű puszi után, amit a combja két oldalán hintett el, lehajolt és megcsókolta a lábai között, olyan hangos nyögést kiváltva Yoruhiméből, hogy kénytelen volt felemelni a fejét és figyelmeztetni.

– Halkabban, szerelmem, ha nem akarod, hogy Tsukiyo meghalljon. – Amit mondott, hatásos volt, mert Yoruhime befogta a száját, egyik keze hamarosan mégis lecsúszott a szájáról, amikor Sousuke a rövid csókok után végignyalt rajta. Yoruhime a férje hajába kapott, szétzilálva a tökéletesen hátrasimított tincseket és erősen megszorította.

Sousuke a lábai között térdelt és felnézett rá, de csak Yoruhime oldalra bukó fejét és szorosan összezárt szemét látta. Fél kézzel továbbra is a száját takarta el, hogy visszafojtsa a nyögéseit, de másik keze egyre szorosabban markolt a hajába, ahogy visszahajtotta a fejét az ölébe. Nyalta és finoman megszívta Yoruhime csiklóját, figyelve, milyen rezdüléseket és hangokat vált ki belőle; Yoruhime megemelte a csípőjét, önkéntelenül még közelebb kerülve hozzá, Sousuke pedig folytatta. Yoruhime egészen nedves lett tőle, és Sousuke, ahogy lehunyt szemmel végignyalta, kellemesnek találta, hogy ennyire közel van hozzá.

A felesége reakciói őt sem hagyták hidegen, így rövidesen megszakította a játszadozását és felemelkedett Yoruhime öléből. Az asszony mellkasa hevesen emelkedett, a teste merev volt, a lába remegett: Sousukének egyértelmű volt, mennyire vágyik utána, az érzés még Yoruhime szokott tartózkodását és szemérmességét is eltörölte. Szerette, amikor ilyesmit hozott ki belőle, mert sokkal valódibbnak tűnt, mint az a Yoruhime, akit a mindennapokban látott. Sousuke lehámozta róla a gátlásait, amíg csupán néhány tisztán izzó vágy és szükséglet maradt belőle, és magát is hajlandó volt ennek átadni.

Levette a kabátját, ami addig szétterült körülöttük, kioldotta az övet a derekán és megszabadult a hakamájától. Megtámaszkodott Yoruhime fölött az ágyban, fél kézzel a dereka köré húzta az asszony remegő lábait, hogy még közelebb legyen hozzá és az öléhez ért; rövid ideig nem hatolt belé, csak élvezte az érzést, amit a teste otthonos melegsége jelentett, Yoruhime türelmetlen, halk sóhaja akkor a legédesebb hanggá vált számára.

Amikor végre megérezte Yoruhimét maga körül, lehunyta a szemét és a felesége vállához szorított arccal elfojtott egy sóhajt. Kezdte elveszíteni a türelmét, és amint egészen mélyre került benne, mozogni kezdett. Yoruhime combja megfeszült a derekán, kényszerítve, hogy még közelebb legyen hozzá, és Sousuke, aki addig a nyakát csókolta, megharapta felhevült bőrét, amikor fokozta a tempót.

Yoruhime a vártnál jobban felizgatta, mégis nyugalmat talált az aktusban. Rátámaszkodott Yoruhime egyik kezére, ami ernyedten hevert a feje mellett a párnán, erősen lenyomta és összekulcsolta az ujjaikat. Yoruhime meg sem bírt moccanni alatta, de nem is jutott eszébe eltávolodni tőle; a mellkasa megemelkedett, amikor a háta megfeszült és a feje is felemelkedett a párnáról. Még mindig igyekezett csendben maradni, de a tenyere alól kiszökő sóhajok összekeveredtek Sousuke nyögéseivel, amit megpróbált Yoruhime hosszú hajába fojtani. Vágyott az asszonyra, és ezt hiába nyomta el az előző, meglepően hosszú időszakban, csupán az, hogy maga mellett tudta őt, végül a felszínre hozta.

Sousuke nem akart ennyire kötődni hozzá, a szex pedig sosem volt igazán fontos számára, de Yoruhimével együtt lenni nem csak testi, jóformán lelki szükségletnek számított. Sousuke feltöltődött, amíg kettesben volt vele, akár csókolta és harapta, akár csak csendben tartotta a karjában. Most az előbbire volt nagyobb szüksége, egyszerűen nem tudott betelni a felesége okozta jó érzéssel. Nem akart elválni tőle, így legjobb meggyőződésével ellentétben hagyta, hogy az orgazmus Yoruhime testében érje utol, és egy darabig még azután sem engedte el, hogy az érzés csillapodott, és Yoruhime egészen elgyengült lába lecsúszott a derekáról.

Sousuke a felesége mellé feküdt, de összekulcsolt ujjaikat nem engedte el. Az asszony kinyitotta a szemét, egészen közelről tekintett Sousuke arcára és gyengéden megcsókolta a szája szélét. Sousuke meglepődött, amikor Yoruhime közelebb húzódott hozzá, és annak ellenére, hogy korábban mit tett vele, megcsókolta. Először csak finoman ért az ajkához, de amikor Sousuke kinyitotta a száját, megérintette a nyelvét és elmélyítette a csókot.

Yoruhime még a szex hatása alatt volt, szüksége volt Sousuke közelségére, és végre elérte, amire azóta vágyott, hogy aznap először megpillantotta. Megcsókolta őt és sokáig nem eresztette el; sem neki, sem Sousukének nem volt fogalma róla, meddig feküdtek egymást átölelve, csókolózva, mintha akkor először értek volna egymáshoz, és nem tudnának betelni a tapasztalatokkal.

Sousuke megsimogatta Yoruhime haját, majd az arcát, ahogy újra, már sokadszor közelebb vonta a fejét magához. Imádta a felesége ajkát, és nem gondolta, hogy valaha szembe kell néznie ezzel az érzéssel. A nő, aki mellette feküdt, számított neki, és hiába tudta, hogy másnap ismét hosszú időre magára hagyja, akkor a legteljesebben ki akart élvezni minden vele töltött pillanatot. Sousuke magányos volt, és Yoruhime közelségével próbált töltekezni.

Szorosan átölelte őt, belélegezte a bőre ismerős illatát és elégedett volt. Nem nyugodott meg vagy lett igazán boldog, de elégedett volt, mert pillanatnyi békességre lelt a felesége mellett, és akkor ez elég volt neki. Yoruhimének és a lányuknak is sok mindent kellett kiállnia miatta, és Sousuke, aki nem érzett megbánást ezért, időnként mégis megpróbálta őket kárpótolni.