Aisah nehezen vette a levegőt, mintha valami szorította volna a mellkasát. Kaparó érzés égett a torkában, ahogy lassan kinyitotta a szemét. A szoba végében halvány fény derengett, de a szeme érzékenyen reagált rá, ezért inkább újra lehunyta.

De amikor becsukta, Brent arcát látta maga előtt.

Halk zokogás rázta meg a testét, könnyei lassan lecsorogtak az arcán. A fájdalom elviselhetetlen volt, de a legnehezebb az a felismerés volt, hogy még mindig él. Meghalni könnyű lett volna. Élni volt az igazi szenvedés.

Hetek teltek el. Aisah sokáig kábult volt, mintha egy másik világban lebegne. Tudta, hogy otthon van, de nem törődött semmivel. Hagyta, hogy Celeste és az apja irányítsák az életét. Nem harcolt, nem ellenkezett - egyszerűen csak volt.

Idővel észrevette, hogy Celeste viselkedése megváltozott. A nő kedvesebb volt, őszintébb, mintha valóban törődne vele. Az apja jelenlétét is érezte, de inkább a haragja nyomta rá a bélyegét. Nem tudta pontosan, mit mondott, vagy mit tett, de egy dolog biztos volt: bárhogy is próbálta elpusztítani magát, Brent így sem jött el hozzá.

És ez fájt a legjobban.

De mi lett volna, ha eljön?

Ha ott találja őt, törékenyen, a halál árnyékában? Vajon változott volna bármi is? Vagy a végzet akkor is ugyanarra az útra terelte volna őket?