Aisaht sosem hagyták egyedül a házban – sem ott, sem máshol. Hol Celest, hol az apja, Charles volt mellette. Eleinte elfogadta ezt, de idővel egyre inkább feszélyezte a folyamatos felügyelet. Ha csak pár percre kiment a mosdóba, máris a nyomában voltak. Megértette, miért aggódnak érte, de attól még nyomasztónak érezte.

Egyetlen dolgot kért az apjától: hogy az anyja és a rokonok ne tudjanak semmiről. Nem akarta a sajnálkozó tekinteteket, a pletykákat, az ítélkező szavakat.

Hazamenni nem akart. Úgy érezte, itt a helye, még ha fájdalmas is volt. Az egyetlen dolog, ami enyhítette a lelkében dúló vihart, az a tudat volt, hogy Brent is ebben a városban van. Nem látta, nem hallott róla, de tudta, hogy itt van. És valahogy ez elég volt neki.

Persze Brent mit sem sejtett. Élte a saját életét, mintha mi sem történt volna. Aisah biztos volt benne.

Celest mindennap magával vitte Aisaht az étterembe, hogy lefoglalja valamivel. De a bánat nyomot hagyott rajta – már nem ragyogott, és mosoly sem ült az arcán. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, mintha minden élet és fény eltűnt volna belőle. Gyakran csak maga elé meredt, némán, mintha már nem is lett volna igazán jelen a világban.