Aisah fájdalma végigkísérte mindennapjait. Brent hiányát senki sem tudta pótolni. Legbelül mindig várta, hogy egyszer visszatér érte, hogy feloldozza, hogy újra érezhesse azt a mindent elsöprő szerelmet, amit csak neki adott. Aisah egész lényével Brenthez tartozott – a testével, a lelkével, minden rezdülésével. De Brent nem jött. Nem írta meg a várva várt üzenetet, nem jelent meg az ajtaja előtt, és az idő múlásával a hiány egyre mélyebb lett.

A barátok... vagy inkább csak haverok, akik körülvették, hamisan mosolyogtak rá, üres szavakat mondtak, és Aisah gyűlölte ezt az ürességet. Nem akart könyörületet, sem sajnálatot. Nem akarta, hogy csak azért legyenek mellette, mert így illik. Egyetlen ember volt, aki más volt, aki valóban figyelt rá: Jake. Ő volt az egyetlen, akiben Aisah őszinteséget érzett, akinek a jelenléte valahogy megnyugtatta. Jake sosem próbálta pótolni Brentet. Nem tett úgy, mintha megértené a fájdalmát, de ott volt, ha szüksége volt rá.

Egyik este, amikor Aisah különösen maga alatt volt, Jake hirtelen megkérdezte tőle:

– Nincs kedved eljönni velem egy latin diszkóba?

Aisah először csak rámeredt. Nem is emlékezett, mikor táncolt utoljára. Az utóbbi napok különösen nehezek voltak. Olyannyira, hogy már megint ott állt a szakadék szélén, készen arra, hogy egyetlen lépéssel véget vessen mindennek. És ekkor eszébe jutott Jake. Az egyetlen ember, aki még látott benne valamit.

Lehet, hogy ma este nem kellene egyedül lennie.

Bár belül romokban hevert, Aisah igyekezett kihozni magából azt a lányt, aki egykor tele volt élettel, aki imádott táncolni, nevetni, és akit egyetlen pillanat sem láncolt le. Erősebb sminket tett fel, mint általában, mintha a vörös rúzs és a sötétebb szemhéjpúder képes lenne elrejteni a belső fájdalmat. Egyszerű farmert húzott, hozzá pedig egy kaszinós mintás felsőt – az alkalomhoz illőt, de mégis kényelmeset. A lábára egy praktikus cipőt vett, mert tudta, ha egyszer elkapja a ritmus, nem akar majd megállni.

Egyszerre várta és tartott is az estétől. Már az utcán hallani lehetett a dübörgő zenét, amely mintha hívogatta volna, és amint a klub bejáratához értek, az érzés csak felerősödött. A basszus ritmusa szinte átsuhant a testén, és egy pillanatra elfeledtette vele a fájdalmat. Jake előre engedte őt, miután kifizette a belépőket.

Aisah arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy körbenézett. Az emberek önfeledten táncoltak, testük együtt hullámzott a latin zene lüktetésével. Behunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, amelyet a keveredő parfümillatok és a pezsgő atmoszféra töltött meg.

Miután találtak egy asztalt, Jake elindult italokat hozni. Aisah egyre jobban magával ragadta a hangulat. Jó érzés volt újra a zenében élni, még ha a gondolatai nem is tudtak teljesen elszakadni a múlt árnyaitól. A tekintete folyamatosan a tömeget pásztázta. Mintha keresne valakit. Mintha várna valakire.

Brent.

Nem akarta beismerni, de minden egyes férfiarcban őt kereste. Egy pillanatra meg is dobbant a szíve, amikor egy hasonló alkatú alakot látott a táncparketten, de aztán a remény hamar szertefoszlott.

Jake visszatért, és Aisah kezébe nyomta az italát.

– Köszönöm – formálták ajkai a szavakat, de a zene olyan hangos volt, hogy a hangja elveszett a basszus lüktetésében.

Jake nem ült le, csak az asztalra támaszkodva figyelte a tömeget. Aisah gyorsan lehúzta az italát, majd felállt és ő ment el a következő körért. Aztán megint, és újra. Egy idő után már nem is ült vissza az asztalhoz – a testét magával ragadta a ritmus, és egyedül táncolt az asztalok közelében.

Hirtelen valaki magabiztosan megragadta a kezét, és táncba vitte. Aisah meglepetten nevetett fel, hagyta, hogy a kedves idegen vezesse, és közben Jake-re pillantott. A férfi is nevetett, de a tekintete egy pillanatra sem tévesztette szem elől.

Ahogy telt az idő, egyre többen figyeltek fel rá. Férfiak sorra kérték fel táncolni, egymás kezéből ragadták ki őt, de Aisahnak most ez jól esett. Mintha végre újra önmaga lehetne, mintha a zene és a mozdulatok elmosták volna a fájdalmat.

Mégis, minden egyes pördülésnél, minden újabb partnernél a tekintete mindig visszatért Jake-hez. Ő pedig ott állt, pohárral a kezében, és figyelte. Nem féltékenyen, nem birtoklóan – csak vigyázva. És most először Jake is meglátta, ki rejtőzik a hatalmas fájdalom mögött.

Egy lány, aki még mindig élni akar.