Mi lett volna, ha Brent eljön?

Aisah öntudatlanul feküdt az ágyban. A gyógyszerek elnehezítették a testét, a tudata egy távoli, ködös világba süllyedt. Valahol a mélyben még érzékelte a körülötte zajló eseményeket, de nem volt ereje megmozdulni, beszélni, élni.

A kórházi szoba halvány fényei tompán villództak, az éjjeliszekrényen gyógyszeres dobozok sorakoztak, némelyik félig kiürítve. Az apja és Celest kint várakoztak, míg odabent egy orvos vizsgálta.

És ekkor Brent megérkezett.

A férfi zaklatottan lépett be a szobába. Arcán ott volt a döbbenet, a bűntudat és a fájdalom keveréke. Nem így akarta ezt. Egyáltalán nem akarta ezt.

Leült Aisah ágya mellé, és hosszú percekig csak nézte őt. Az arcát, ami most sápadt volt és törékeny. Az ajkait, amik egykor szenvedélyesen csókolták, most kiszáradtak. A kezeit, amik mindig olyan gyengéden érintették őt, most élettelenül pihentek a takarón.

Brent mély levegőt vett, és közelebb hajolt.

- Miért, Aisah? - suttogta. - Miért tetted ezt?

Nem kapott választ, de nem is számított rá.

Egy keserű mosoly suhant át az arcán.

- Tudod, milyen ironikus? - mondta halkan. - Azt hittem, ha elhagylak, könnyebb lesz neked. Nem akartam, hogy szenvedj miattam. Azt akartam, hogy túl lépj rajtam...

Aisah arca mozdulatlan maradt. Brent ökölbe szorította a kezét.

- És most itt vagy... majdnem elveszítettelek.

Hirtelen erős késztetést érzett, hogy megérintse. Ujjai gyengéden végigsiklottak Aisah kézfején, mintha attól félne, hogy eltörik.

- Ha most felébredsz, esküszöm... - hangja elcsuklott. - Esküszöm, hogy nem hagylak el többé.

Aisah hosszú percek után megmozdult. Csak egy apró rezdülés volt, egy szempillarebbenés, egy alig észrevehető sóhaj. De Brent számára ez minden volt.

Ujjai szorosabban kulcsolódtak a lány kezére.

- Kérlek, térj vissza hozzám - suttogta. - Mert ha te elmész... én sem leszek többé ugyanaz.

És akkor Aisah lassan kinyitotta a szemét. Könnyek csillogtak benne.

Brent elmosolyodott.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott.