Megszólalt a vekker, kinyomtam. Még jó, rohadt fáradt voltam. Összvissz négy nyomorult órát sikerült aludnom.

- Jó reggelt hercegnőm! – kiabált fel az emeletre apám.

- Mennyi az idő apu? – kérdeztem vissza félkómásan, mert még a szememet sem volt erőm kinyitni.

- Hét óra negyvenhárom perc. Ragaszkodott a pontossághoz, de tényleg mindenben.

A munkájában is mindig visszakérdezett a mennyiség, minőség és idő korlátokra. Valószínűleg azért kellettek ezek a paraméterek, mert egyáltalán nem volt kreatív ember. Amúgy akkoriban marketingmenedzserként dolgozott. Fura paradoxon, mi?

Vicces, valahogy mégis megéltünk.

- Hogy mi? – szóltam le.

Nem jött válasz.

Vagyis Tessék? Tudtam, hogy a stílussal volt baj.

Nagyon jó kislánynak nevelt. Sajnálom is az erőfeszítéseiért.

- Hét óra negyvenhárom perc. – ismételte el.

- Úristen! – kiáltottam és hangsebességet átlépve kezdtem el a szertartásomat. Kaja, fogmosás, fürdés, öltözés, sminkelés, hajvasalás... Tudni kell, hogy az alapból másfél órás készülődésemet húsz percbe sűrítettem bele. Gondolhatod, moslékul festettem a tükörben.

Síri csend a folyosókon, jóval elmúlt nyolc óra.

- Jó reggelt! – nyitottam be a 118-as terembe.

- Jó reggelt kívánok hölgyem! Minek köszönhetjük, hogy jelenlétével megtisztel minket? – kérdezte Mr. Algernon.

Mr. Algernon volt két évig a történelemtanárom. Gyűlöltem a pasast, pedig tény, hihetetlen előadásai voltak. De a modora hallod, kinyírt. Legszívesebben fejbe küldtem volna a székemmel, amikor hölgyemnek szólított.

- Elnézését kérem, elromlott az ébresztőm!

Persze, hogy hazudnom kellett. Senki sem szokott ilyenkor beismerő vallomást tenni.

Leültem a helyemre, vagyis a harmadik sor ablak melletti székére és remegő kézzel vártam a csengőt.

- Na akkor mi lesz? – kérdezte Lucia.

Minden egyes szünetben összefutottunk. Egyedül elviselhetetlen a gimis élet, ha tudod mire gondolok. Exek a bandájukkal, más lányok lenéző pillantásai és még sorolhatnám, egyszóval undorító hely tud lenni.

- Először Olivia. – mondtam határozott hangnemben.

- Okés, hajrá, én fedezlek.

Majd hat lépés távolságból követte az eseményeket, de beleavatkozni még akkor sem tervezett, amikor a hosszas szóváltásból hajtépés kerekedett. Vicc volt a lány ilyen értelemben, mármint egyáltalán nem életrevaló, ha érted. Nem hittem, hogy képes lesz kihúzni itt a maradék két évét.

- Mi történt? – kérdezte félénk hangon, amit nem is csodáltam.

- Ha nem láttad volna elmesélem szívesen. – mondtam kissé ingerülten és megtépázottan.

És azzal nekikezdtem. Hogy Olivia elvileg már régóta csak a senkiházi Carlo elhódítása miatt tartotta fent szoros baráti kapcsolatunkat. Hogy hihetetlen gőgös és elviselhetetlen egy fruskának tart. És hogy baráti karkötőinket ő már rég a tűzre dobta.

Hát ennyit a közös élményeket előhívó biszem-baszom karkötőkről, amik összekötöttek minket.

Viccet félretéve, valószínűleg a karkötők miatt ugrottam rá. A többi mondandója, bár bicskát nyitogató volt, mégis szorult bele észszerűseg. De az, hogy felégesse közös emlékeinket, hát az hajtépést érdemelt.

Rendben egy kipipálva, konstatáltam és eltöltött a büszkeség. Hisz megnyertem a hajtépőversenyt új barátokat szerezve és még csak elő sem vett az igazgató.

Aztán jött Carlo. Kíváncsi voltam a meséjére nem mondom. Hogy ő mióta stírölte Olíviat meg minden.

De kimerültem, meg amúgyis erősebb volt nálam. Nem akartam kiszolgáltatni magam, ki tudja mikre képes még. Ezek után? Lehet, hogy gyilkolt is már. Ezeknél nem lehet tudni.

Na de megérkezett a B terv, ahogy mondom, két lábon.

- Ki ez? – Kérdeztem furcsállóan és közben végigmértem a közeledő srácot.

- Hát a terv főszereplője. – mondta Lucia.

- Hogy mi?

- Daniel, a terv főszereplője. – ismételte meg.

- Nem ő volt megbeszélve. – mondtam zavarodottan.

Nem tudtam, majd kit szervez be, de azt mondta, hogy irtó magas. Hát na, biztos nem rá gondolt akkor.

Láttam rajta, hogy kezd elvörösödni, inkább a dühtől, mintsem a csalódottságtól. Szegény lány. Még ilyenkor is sajnálatraméltóan gyöngédnek tűnt.

- Jó rendben. – mondtam, hogy megelőzzem a vonyítást.

Mindig az következett a vörös jel után. Én nem akartam megbántani, tényleg. Na meg végérvényben, oly mindegy kit smárolok le az egész iskola előtt, nemde?

Aztán csináltuk. Be sem mutatkoztunk előtte egymásnak. Jó, elvileg egy suliba jártunk, de esküszöm még életemben nem találkoztam vele.

- Na látta? – kérdeztem Luciat, amikor végeztünk.

- Szerintem igen.

- Miből gondolod?

- Abból, hogy nevet.

Őrült humora volt a lánynak, tényleg. Csak örültem volna, ha most az egyszer nem rajtam élesíti.

- De vicces.

Aztán leültem és elkezdtem nyomkodni a telefonom. Belül égtem a megalázottságtól, de próbáltam úgy tenni, mintha tök természetes lett volna az előbbi szitu.

Na, mi így szakítottunk, szavak nélkül egészen rendhagyó módon. Persze onnantól elfelejthettem Carlot. Mármint nem akartam visszaszerezni vagy ilyesmi, isten ments. Csak jól esett volna, ha egyszer-egyszer utánam néz vagy hasonló. Legalább akkor, amikor olyan rövid cicanacit húztam, ami többet mutatott, mint amennyit takart. De ebben az időben, még amúgysem voltam ilyen kirívóan öltözködő. Így hát megszégyenülten visszavonultam. Esélyem sem volt.

- Daniel vagyok – mutatkozott be a smaci után. Majd leült mellém a padra.

- Én meg Sophia – mondtam és a helyzet furcsaságán hangosan felnevettem.

- Mi a baj? – kérdezte, miközben feszülten a pálmafás kulcstartóját birizgálta.

- Nevetek nem látod? - kérdeztem vissza és kissé idegesen a képemre mutattam.

Úgy utálom, ha az önfeledt nevetésem közben azzal jönnek, hogy mi a gond, vagy hogy milyen rondán vihogok meg ilyesmi. Egyből elrontják a hangulatomat.

- De, de miért?

- Mindegy - hagytam rá.

Buta fickónak tűnt no meg alacsonynak hozzám, de amikor elhívott randira egyből igent mondtam. Kreol bőre volt meg kék szeme, basszus, pont a zsánerem.

Két nap múlva a parkba beszéltük meg a találkozót. Azt mondta szereti a természetet, meg minden. Nekem meg tök mindegy volt.

Körbejártuk a várost, voltunk a főtéren, a szökőkútnál, a tengerparton, majd megint a főtéren... rendesen szétment a cipőm, annyit sétáltunk. No meg beszélgettünk. Tudod olyan első randis hülyeségekről, kedvenc hobbik meg ilyesmi.

Udvariasnak és gyengédnek tűnt, egy ilyet kellett már végre felszednem.

Nem voltam lotyó csak szimplán kapcsolatfüggő. Tudod, biztonságban akartam érezni magam és ennyi.

- Köszönöm a randevút. – mondta Daniel és converse táskája mélyéből előkotort egy hervadt rózsaszálat. – Ezt még neked hoztam. Gondoltam a végén adom oda, ne kelljen a tüskékkel bajlódnod.

- Köszönöm, nagyon cuki vagy. – Mondtam habogva.

Hát én helyben elolvadtam, olyan édes volt. Reszkető kézzel vettem át és egyáltalán nem hatott meg a tüskéktől már-már vérző kezem.

- Majd akkor beszélünk, szia. – mondta.

- Biztosan, szia.- köszöntem el én is.

Mindenkinek elújságoltam a hírt. Még aznap este beszélni akartam Luciával, Laylaval, aki az unokatestvérem és még kettő lánnyal, akikkel a sulis hajcibálás hozott össze. Őket Evelyn-nek és Scarlett-nek hívták. Mint kiderült, friss barátnők voltak. Mondjuk először ikreknek néztem őket, ugyanolyan göndör szőke babahaj, fakó bőr meg minden. Na de a lényeg, hogy így csapódtam be hozzájuk harmadiknak.

Először Layla-t csörgettem fel. Valami családi megbeszéléshez volt éppen kedvem. Na meg baromi régen hívásoztunk és már tényleg érdekelt mi van arrafele. Az unokatesóm amúgy száztíz kilométerre lakott, de majdnem minden iskolai szünetben találkoztunk, eléggé kedveltem a lányt. Mondjuk amikor én utaztam hozzájuk és nem fordítva, akkor mindig a béna haverjaival kellett lógni. Csodálkoztam is, mert régen vagány alaknak ismertem, tudod olyan egészségesen belevaló kislány volt. Csak az ősei kezdték elrontani. Mármint olyan helikopter szülőset játszottak. Mindig parancsba adták, hogy legkésőbb este hétre legyen otthon, meg folyton nézték az üzeneteket, hogy kivel mit beszélt. Na és a kedvencem, nem túlzok, hogy még tanórák közben is hívogatták. Tudni akarták minden rendben van-e az ő egyetlen picike lányukkal. Beteges, mi?

Irtó ciki lehetett.

Ja a másik, hogy felnőtteket megszégyenítően művelt és intelligens volt, szín ötös tanuló. Legalább kétszázas IQ-val rendelkezett, én mondom.

De mindenki csak stréberként emlegette, persze a szó legrosszabbik értelmében. Felfordul a gyomrom, hogy az irigység milyen előítéleteket szül.

Na meg persze nem volt csoda, hogy a menő arcok nem akartak egy olyannal lógni, akinek hétre haza kellett érnie. Röhej volt az élete szegényemnek.

Hát eldöntöttem, hogy őt boldogítom elsőként.

- Hallo kislány. – szólt bele a telefonba. – Mi újság veled? Láttam szakítottál a hogy is hívják.. Carloval.

- Na mivan te egész nap a telón csüngessz? – kérdeztem vissza.

Természetesen láthatta, mert egyből törtöltem a közösségi oldalakról h My love : ... meg lakat, meg ezeket a hülyeségeket, amiket akkor még irtó fontos momentumoknak tartottam .

- Dehogyis kislány, csak éppen az (insta) oldaladon jártam.

Bár egy évvel fiatalabb volt nálam, mindig kislányozott.

- Ja hogy én ennyire fontos vagyok neked, mi? – kérdeztem viccesen, de nem vártam meg a válaszát.

Egyből elkezdtem mesélni a képről, meg az utána történt iskolai incidensekről. Hogy smárolnom kellett egy idegen fiúval, aki még csak nem is helyes. Nem tudom miért mondtam, talán, hogy még jobban sajnáltassam magam, gyakran szoktam.

Aztán persze belekavarodtam a dolgokba, mert a randiról kezdtem mesélni, de persze nem mondhattam, hogy azzal a sráccal voltam, aki még csak nem is néz ki jól, így hát annak is kerítettem egy történetet. Hogy a suliból hazafelé menet a két óra harminc perckor induló buszon mellém ült egy kigyúrt, sármos srác, aki fekete bőrdzsekiben meg szakadt fehér farmerben nyomult és már a beszélgetésünk legelején Villon balladáiról kezdett faggatni, hogy ismerem-e meg melyik a kedvencem tőle én meg azt mondtam, hogy a ,,A ballada a múlt idők dámáiról" és rávágta, hogy neki is az majd elkérte a talószámom...

- De neked nem öt perc sétára van az iskola?

Épp álmaim pasiját kezdtem felvázolni és rendesen bele is éltem magam erre volt képe megszakítani.

Aztán elmeséltem neki újra, hogy is történt valójában. Egy cseppnyi ferdítéssel persze.

Nyerni akartam, na meg ekkoriban kezdtem el élvezni a hazudozást. Tudod nem olyan egetrengető dolgokat, de rájöttem, néha muszáj. Csak egy baj volt vele, mindig belekeveredtem. Persze mennyi esély van rá, hogy a tag kiszűri azt az egy-egy bökkenőt a történetemben. De hát elfelejtettem kivel állok szemben, a gimijének száz meg száz oklevelet megnyert nebulóval.

Ki is találtam, hogy ezentúl legalább hetente egyszer felcsörgetem és hazudok, neki valami könnyedet. Csak úgy gyakorlásképp, meg a lelkiismeretem megacélosítása, mármint kiölése céljából. Sosem jön rosszul, ha valaki álcázni tudja az igazságot, nemde?

- Hát így történt. – mondtam két perc csend után.

Aztán még mindig nem tervezett megszólalni. Legalább egy érdeklődést tettető kérdést odanyomhatott volna, hogy hogyan smárol a srác vagy ilyenek, de semmi.

- Na te is mesélj már valamit – mondtam újabb pár perc némaság után idegesen, de meghunyászkodva az előbbi lebukásom miatt.

- Rendben, rendben.

És mesélt. Mesélt az újonnan megnyert versenyeiről, meg az újonnan szerzett barátairól, aminek hirtelenjében nagyon megörültem. De aztán tovább folytatta, hogy velük most már sokkal jobban fel tud készülni a sulis dolgozatokra, meg ők végre egy szinten vannak vele tudásügyileg...

Folytatta volna de én rányomtam a telót. Utána persze egyből írtam neki, hogy bocsi csak a net cseszekedik nálunk. Nem volt igaz, nem is gondoltam, hogy elhiszi. De én azt már nem tudtam végighallgatni. Mi lett belőle? Mit csinálhattak vele a szülei kettő hónap alatt. Pontosan ennyi idő alatt, mert előtte még nem volt ilyen, na jó kicsit, de ennyire biztosan nem. Aztán eldöntöttem, hogy meghívom karácsonyi szünetre. Én lettem volna a soros utazás ügyileg, de el kellett valahogy szakítanom az otthoni rabságából. Nem terveztem őt is elveszíteni.

Na aztán az est további beszélgetéseiből meg semmi nem lett. Teljesen elment a hangulatom.

Pontosabban csak írogatni volt már erőm. De azért mindenkinek megfogalmaztam szépen, hogy milyen volt Daniel-lel, mit csináltunk, hol voltunk, mikről beszélgettünk, mennyi sok cukiságokat mondott, milyen ruha volt rajta, hogyan búcsúztunk el meg ilyenek, tudod csak nőiesen tömören, a teljesség igénye nélkül.

Persze egyből olvasták is. Nagyon cukik voltak, főleg a két új lány. Ők sokkal többet kérdeztek, mint Lucia. Jó persze, az ismerkedés első fázisaiban voltunk, de akkor valahogy mégis közelebb éreztem magam hozzájuk.

Hiszen mi lányok, szükségeltetjük a törődést. Közöny helyett fogadok, még a látszatával is boldogan ellennénk.