A MÁGUSOK HOZZÁK A JÁTÉKSZABÁLYOKAT
(és még így is minden körben csalnak)

(×××)

Ryou kettőt tapsolt. Aztán még kettőt, csak ingerültebben.

– Most történnie kellett volna valaminek? – érdeklődtem, miközben vakon körbetapogatóztam. Egy szűk folyosón kötöttünk ki... vagy talán célszerűbb lenne alagútnak neveznem? Ha kinyújtottam oldalra a karjaimat, az ujjaim hegyével elértem mindkét falat. A talaj meredeken lejtett lefelé.

– A világítás... – nyögte Ryou panaszosan. – Nekem senki nem szólt arról, hogy ezt a szárnyat is lekapcsolták!

– Nekem úgy tűnik, a Szenátus elég sok mindenről nem szól neked – jegyeztem meg, végigsimítva a falon. Az egész felületet különös vésetek borították, egy nem-emberi nyelv írásjelei.

Szignumok. Ezer meg ezer egymás hegyén-hátán.

– Nem mondom, hogy nincs igazad – ismerte el kelletlenül az alakváltó. – De a Szenátus Helytartóságán a Szenátust szidni... nem szerencsés.

– Szóval a világítást kikapcsolják, de a kémhálózat még működik. Hé, ez ugyanaz a jel, amit te használtál! – tapogattam körbe egy pontot.

– Dehogy, ez a hely tele van különböző Szig-...

Kimondtam a szót, amit korábban Ryoutól hallottam; azt, amelyik a magát a fényt jelentette. Az én számból valahogy helyesebben hangzott. Amikor Ryou idézte meg a világosságot, akkor egy törpe szupernóva keletkezett. Amikor én, akkor a falakba vájt jelek egymás után izzottak fel kellemes, langyos fénnyel.

A ragyogó Szignumokkal kitapétázott alagút végtelennek tűnt, és mintha egyenesen a Föld középpontjába vezetett volna. Esetleg a Pokolba.

– Tessék, csináltam világítást – fordultam a kísérőmhöz. Mit ne mondjak, elsőrangú lámpamágus vagyok.

Ryou leesett állal meredt rám.

– Az ott a Szellemek nyelvén íródott!

– Igen, a Szignumoknak megvan ez a tulajdonsága – forgattam a szememet.

– Nem, úgy értem, hogy... Te nem talultál Szignum olvasást!

– Bah, öt órája ugyanezt a Szignumot használtad. Azt vártad, hogy elfelejtem?

– Én nem tudnám újra használni – dünnyögte Ryou halkan, inkább magának, mint nekem.

A fejét csóválva előresietett, én azonban nem tágítottam.

– Hogyhogy nem tudnád újra használni? – szegődtem a nyomába.

– A Szignum írás és olvasás bonyolult tudomány. Vannak akik erre pazarol-... ennek szentelik az egész életüket, és még akkor is csak a jelek töredékét képesek értelmezni. A Szignum-tekercseket azért készítik, hogy a magamfajta... analfabéták is használni tudják a Szignumok hatalmát. De egy ilyen legyártása hónapokig, a bonyolultabbaké évekig is eltart. A gatyám rámenne, ha szerezni akarnék még egyet.

– Szóval ha ránéznél arra a jelre, nem tudnád felolvasni? – értetlenkedtem.

Ryou értetlenül pislogott.

– Még csak fel se ismerném. Teljesen összefolynak. – A fal felé hunyorított, aztán a halántékához kapott. – Előjön a migrénem ezektől. Olyanok, mint a fehérzaj.

A Szignumok kuszaságára sandítottam. Szerintem nem hasonlítottak fehérzajra. Ha nagyon koncentráltam, már majdnem ki is hámoztam belőlük valami értelmeset. Mintha valaha tudtam volna, mit jelentenek, csak éppen félúton kiment volna az egész a fejemből. (Amit különösnek találtam, mert soha, semmi nem ment ki a fejemből. Tökéletes memóriám volt.)

– Az a körkörös ott... van valami köze a halálhoz. Valahogy úgy hangzana, hogy... – Már éppen kimondtam volna, mire Ryou rámvetődött, és befogta a számat.

Felhúztam a szemöldököm, és fontolgattam, hogy leharapom az ujjait. Már csak a miheztartás végett is.

– Ki ne mondd! – Már-már babonás félelem ült ki az arcára. – Ha képzetlenül próbálod meg kiolvasni őket, azzal megöleted magad! Meg egyébként engem is. A vérvonalak képességeinek mind megvannak a maguk határai, de a Szignumoknak... azok a Szellemek hatalmát képviselik. Ha felelőtlenül használod őket, bármi megtörténhet.

– Mmm – tiltakoztam.

Ryou megijedt az ősi irkafirkától a falon. Nem nagy cucc, hehe. Nekem is csak egy egész picit futott végig a hátamon a hideg attól, amit mesélt.

Elhúzódtam Ryoutól, de sajnos túl későn. Az arctalan ember kihasználta a lehetőséget, és kobra módjára csapódott ki a mellkasomból.

Mint említettem, engem megérinteni... jó hülye ötlet.

Az arctalan ember hamarosan frissen szerzett emlékektöredékekkel húzódott vissza a tudatomba.

...steril fehérre festett iroda... elegáns kosztümbe öltözött nő, aki keresztbe tett lábakkal ül egy vasszéken... mintha valami szerencsesütiből idézne... "ahhoz, hogy a gyógyulás útjára lépj, előbb el kell engedned a múltat"... Ryou, ahogy kihajít egy vasszéket az emeleti ablakon...

..."kétszázharminckilenc, kétszáznegyven"... megint összeroskad, mielőtt eljutna a kétszázötvenedik egykezes fekfőtámaszig... Ryou csak egy pillanatig szuszog a földön, mielőtt felnyomná magát ismét... "egy, kettő, három" kezdi elölről...

..."korcs!"... "mondd a képembe, ha mered!"... "korcs. nincs ezen mit szégyelni, Akane. nem mindenki születik felsőbbrendűnek"...

Ryou zavartan megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a rossz érzéstől, amit az arctalan ember látogatása okozott. Nem sokan vették észre az enyveskezű emléktolvajt, de a mágusok mindig is érzékenyebbek voltak a jelenlétére.

– Olyan furán néztél az előbb. – Ryou félredöntött szemmel fürkészett. – Láttál esetleg valamit?

– Pff, dehogy – ráztam le magamról a gyanúját, és gyorsan terelni kezdtem a témát: – Mágusok voltak?

– Már akik megtámadtak minket?

– Nem, Alvin és a mókusok. Szerinted?

Józan paraszti eszem azt sugallta, hogy egy mágus elsődleges támadása a nem "habzó szájjal ráfutok" vagy az "meglengetem a stukkeremet" lenne. De persze ki tudja, a mágusok mind eszementek.

Ryou amolyan "nem fizetnek nekem ehhez eleget" sóhajt hallatott.

– Kívülállók lehettek. – ("Kívülállók", a mágusok így nevezik a hétköznapi embereket. Mintha nem ők maguk lennének a különcök, hanem mindenki más.) – Flavius csapatai nagyrészt kívülállókból és árnyéklényekből állnak. Kevés mágus csatlakozik hozzájuk.

– Talán jobban menne a toborzás, ha nem próbálnának másokat megfojtani – javasoltam. Bevillant egy kép, ahogy Sierra emberfeletti erővel nekiprésel a falnak, de kikényszerítettem az emléket a fejemből. Nem terveztem Ryou szeme láttára idegösszeomlást kapni.

(×××)

A Britanniai Helytartóságot szerintem ugyanaz a pali tervezte, aki a Minótaurusz labirintusát. A Szignumokkal díszített folyosók időnként elágaztak, elkanyarodtak vagy visszafordultak önmagukba, de elfogyni, azt nem akartak.

Ekkor már mélyebben jártunk a föld alatt, mint a metróalagutak.

– Ezek a járatok behálózzák egész Cambridge-t – mesélte Ryou úgy harmincpercnyi kóválygás után. – A párizsi katakombák ehhez képest a kanyarban sincsenek. Senki nem ismeri őket teljesen. Vannak, akik elvesznek a járatokban, és sosem kerülnek elő.

Bíztató.

– Azt akarod mondani, hogy eltévedtünk?

– Nem! – Megvakarta a tarkóját. – Talán egy kicsit?

Csak a szerencsén múlt, hogy nem mi lettünk a következő "halálukig bolyongtak az alagutakban, és a sikolyaikat nem hallotta senki" páros. Még némi céltalan császkálás után Ryou megkönnyebbülten bejelentette, lehet, hogy tudja hol járunk.

Kisvártatva egy olyan folyosón kötöttünk ki, amit már nem az én Szignum-mágiám világított ki, hanem falra szerelt fáklyák. Az ember azt várta volna, hogy a zárt térben égő fáklyák rövid úton füstmérgezést okoznak, de ezeknek a fáklyáknak egyáltalán nem volt füstje, és meleget sem adtak. A lángjaik egyszerre lobbogtak, még a szikrák is szinkronban hullottak belőlük, mintha mindegyik ugyanannak az egy tűznek a tükörképe lenne. Máig nem tudom, milyen mágia működtette őket.

– Szóóóval... mennyit láttál? – kezdeményeztem beszélgetést, mikor már nem bírtam tovább elviselni a csöndet. Vagy mert piszkálni akartam Ryout, higgy, amit akarsz.

– Mennyi micsodát? – értetlenkedett Ryou.

– Hát, azért voltál Ravenville-ben, hogy megfigyelj. Hónapokig – hangsúlyoztam ki. (A Kandúr augusztusban bukkant fel Ravenville-ben. Négy hónap. Az nagyon sok kémkedés.) – Pontosan mire is terjedt ki az a megfigyelés?

– Semmi olyasmire, amire most gondolsz! – Ryou védekezőleg feltartotta a tenyerét. Vagy talán azért, hogy eltakarja a paprikavörös arcát.

– Mire gondolok most? – vontam fel a szemöldökömet.

Oké, a témaválasztás övön aluli volt részemről, de egy ilyen nappal a hátam mögött jogom volt egy kis seggfejkedéshez.

Ryou zavartan hebegett valamit.

– Most akkor láttál zuhanyzás közben vagy nem láttál?

– NEM! Én... nem! Hogy jut eszedbe ilyesmi?!

– Hát mondjuk úgy, hogy első találkozásunk alkalmával betörtél a fürdőkádamba?

– Az egyszeri alkalom volt, oké? Már egy ideje gyanítottam, hogy te vagy a látó, de amikor Sierrát visszarendelték, elbizonytalanodtam. Válaszokat akartam keresni!

– A budiban?

– Az az ablak volt nyitva. Azelőtt még a birtokra se tettem be a lábamat, esküszöm!

Hittem neki. A Sierrával történtek után talán nem kellett volna vakon megbíznom az emberismeretemben, de hát Ryou nem tűnt annak a perverz stalker fajtának.

– A komornyikotok... rémisztő – magyarázta.

– Gilbert úr? – kacagtam fel hitetlenkedve. Magamat is megleptem azzal, hogy a történtek után képes voltam még nevetni.

– Gilbert Gray a komornyikotok? – hüledezett.

– Igen?

– Majdnem elkapott – borzongott meg Ryou. – Majdnem...

Gilbert úr tényleg mély benyomást tehetett rá, ahogy rózsaszín hálóköntösben körbekergette a tetőn.

– Beszéljünk másról – indítványozta Ryou falfehéren.

– Jóóól van... Mit szóltál a dobásomhoz, amivel leterítettem egy egész embert? Elég fasza volt, nem?

(×××)

VICARIUSI IRODA – hirdették a lakkozott faajtóra vésett, cikornyás betűk.

Ryou megköszörülte a torkát, és a hangszíne egyszeriben merevvé és hivatalossá vált. Mintha attól félt volna, hogy Mr. Szenátor Fickó az ajtóra tapasztott füllel hallgatózik a túloldalon.

– Ez a vicarius irodája – tájékoztatott Ryou.

– Igen, nekem is van szemem.

– Britannia vicarius nagyura egyike a Szenátus mindenkori tagjainak. Kérlek a rangjának és nagyságának tudatában szólítsd meg őt! – Sebtében körbelesett, majd közelebb hajolt, és úgy súgta oda: – És ne legyél olyan tapló... mint bármikor máskor.

– Vagy különben? – súgtam vissza.

– Különben megfojt.

Azzal nyugtattam magam, hogy csak szórakozik. De Ryou Akane nem volt az a tipikus vicces fiú...

Ryou szertartásosan bekopogott az irodába. Ezt követően öt percig illedelmesen totyorogtunk ott az ajtóban, mint két idióta. Semmi reakció.

Ryou még egyszer bekopogott ezúttal hangosabban és kevésbé tiszteletteljesen. Még semmibb reakció.

A harmadik próbálkozásra egy árnyéklény lebegett át az ajtón. A teremtmény tökéletes mása volt Herbertnek, csak a piros svájci sapka hiányzott a feje búbjáról.

– Ryou Akane vagyok, a tizenhatodik centuria optiója, Savini Adhya fennhatósága a-...

– A vicarius nagyurat kizárólag kiemelt fontosságú ügyekkel keresheti fel. Más jellegű problémájával forduljon a felelős optióhoz! – vágott közbe az árnyéklény. Meglepetésemben összerezzentem, mert nem számítottam rá, hogy beszélni is tud.

– Laurel, én vagyok a felelős optio! – méltatlankodott Ryou.

– A vicarius nagyurat kizárólag kiemelt fontosságú ügyekkel keresheti fel. Más jellegű problémájával forduljon a felelős optióhoz! – érvelt a Laurelnek nevezett árnyéklény. Arra számítottam, mindjárt elkezdi sorolni, melyik gombot kell megnyomnom ahhoz, hogy felvegyem a kapcsolatot az ügyfélszolgálattal.

– Higgy nekem, ez kiemelt fontosságú ügy!

– A vicarius nagyurat kizárólag kiemelt fontosságú ügyekkel keresheti fel. Más jellegű problémájával forduljon a felelős optióhoz!

– Elhoztam a rohadt látót!

Az árnyéklény csodálkozva hullámzott.

– Oh. – De professzionális részecskefelhő módjára hamar összeszedte magát. – Értesítem a vicarius nagyurat. Fáradjanak be az irodába!

A kilincs kattant egyet, és az ajtó kitárult előttünk.

(Az árnyéklények már csak ilyen szelektíven viszonyultak a valósághoz: ha akarták, átsuttyantak az ajtón, ha úgy tartotta kedvük használták a kilincset.)

Amint beléptünk, az ügyfélszolgálatos árnyéklény elszublimált.

A Legatus irodja meglehetősen szűkös, de annál giccsesebb helyiség volt. A plafonról például egy gigászi csillár csüngött, méghozzá az az old school fajta, amin gyertyák világítanak. Mert nincs is annál kellemesebb, mint amikor az embernek forró viasz csöpög a nyakába! A padlót vörös szőnyeg borította, telistele jelenetekkel egy nem-emberi mitológiából. Gyorsan elkaptam róla a pillantásomat, mert ha sokáig bámultam rá, a figurák mintha lélegezni kezdtek volna rajta...

A falakon nyugtalanító festmények sorakoztak. Már láttatlanban is sokat elárult a vicarius nagyúrról, hogy az irodáját felakasztott nőkről meg szakadékba zuhanó angyalokkról készült képekkel dekorálta. Nem tudom, hogy a műalkotásoknak volt-e bármi vallási jelentőssége, vagy csak azért akasztották ki őket, hogy jól rám hozzák a frászt...

Az iroda középpontjában egy gönyörűen megmunkált, antik íróasztal állt, ami akár Ann-Rose magángyűjteményébe is beillett volna. Három szék járt hozzá, amik közül az egyik valóságos trónnak tűnt (eljátszottam a gondolattal, hogy azt azonnal lestoppolom magamnak). Az asztallapon toronymagas irathalmok sorakoztak. (Valamiért nevetségesnek találtam az elképzelést, hogy egy mágus nagyúr... papírmunkát végezzen. Az aktatologatás a legkevésbé mágikus elfoglaltság, amire csak gondolni tudok.)

– Ne nyúlj semmihez! – szólt rám Ryou... talán azért, mert ekkor már a kezemben volt egy bronz papírnehezék.

– De most nézd meg, milyen ronda! – lengettem meg az arca előtt a szerzeményemet. Ritka rusnya csecsebecse volt: valami szakállas muksó, fura kalapban, szárnyakkal.

– Tedd már le! – sziszegte Ryou.

– Hmpf. – Kelletlenül visszaraktam a rondaságot az íróasztalra, oda, ahonnan elvettem.

Miután Ryou megfosztott a szórakozásomtól, kíváncsian körbejártam a helyiséget, de csak még több nyugtalanító festménnyel találtam szembe magamat.

– Szóóóval – fordultam végül a kísérőmhöz, hogy addig se kelljen a képeket bámulnom –, ez a vicarius itt a góré, ugye? Ő vezeti a Helytartóságot.

Ryou összeszorított szájjal biccentett.

– Akkor ő parancsolta neked, hogy kémkedj utánam és rabolj el – következtettem.

– Nem volt elrablás!

– Nekem meg nem volt választásom! Hhh... mindegy. Ő meg tudja oldani, hogy Ravenville újra biztonságos legyen, ugye? Hogy hazamehessek...

– Ha úgy dönt, hogy ez az, ami az érdekeit... az érdekelinket szolgálja.

– Nagyon ajánlom neki, hogy úgy döntsön.

– Yvette!

– Csak Yv – javítottam ki. – Az "Yvette" úgy hangzik, mint egy nyolcvanhat éves, mopszfejű öregasszony neve.

– Itt most... nem ez volt a lényeg!

Laurel egykedvűen lebegett vissza köreinkbe.

– Köszöntsétek méltó módon a nagybecsű vicarius nagyurat! – harsogta.

A nagybecsű vicarius nagyúr abban a pillanatban feltépte az iroda ajtaját, egyenesen keresztülcsörtetett szerencsétlen árnyéklényen, és fenyegetően fölénk tornyosult.

Ryou annyira meglepődött, hogy szó szerint tátva maradt a szája. Aztán hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy most akkor meghajoljon, essen térdre, vagy esetleg pukedlizzen az elöljárója előtt, úgyhogy megpróbálta mindet egyszerre kivitelezni.

Én a magam részéről csak álltam ott, mint egy hadd ne mondjam, micsoda, és meredten bámultam a fickót.

Legalább hetvenéves lehetett, de abból az Ann-Rose-féle "mindannyiunkat túl fog élni, és sztepptáncol majd a sírunkon" fajtából. Hosszú ősz haja, és még hosszabb ősz szakálla volt, nekem pedig még véletlenül sem fordult meg a fejemben, milyen kellemetlen lehet leenni a szakálladat ketchuppal. A vicarius véreres savószemeivel megállás nélkül a szobát pásztázta, mintha ellenséges rajtaütésről tartana; és amikor egy pillanatra megállapodott rajtam a tekintete, nagyon-nagyon aprónak éreztem magamat tőle.

– Gyermekem, Philip Stafford vagyok, Britannia vicarius nagyura, mint azt már bizonyára te is tudod – mutatkozott be negédesen. Az én nevemet sem akkor, sem azután nem kérdezte. – Foglalj csak helyet! – terelt az üres székek felé. (Ryounak nem kínált helyet, és Ryou meg sem próbált leülni, ő csak feszengett tovább az iroda közepén.)

A vicarius nem nyújtott kezet, vagy ilyesmi, csak megkerülte a masszív íróasztalt, és elegánsan helyet foglalt a trónján.

– Optio, jelentést! – vakkantotta Ryounak, miután kényelmesen elhelyezkedett.

Ryou az időnként életre kelő szőnyegre szegezte a tekintetét, és sietve elhadarta a nap történéseit. Erőnek erejével visszafogtam magam, és nem kotyogtam közben olyan hasznos kiegészítéseket, mint: "nem is sírtam egyáltalán" vagy "biztos, hogy nem sikítottam" vagy "KIHAGYTAD A KUKAFEDELES AKCIÓMAT!"

– ...e-ennyi történt, uram – zárta Ryou a mondandóját anélkül, hogy felnézett volna.

Nem tudtam kiigazodni a vicarius arckifejezésén: a férfi állkapcsa megfeszült, a szeme őrülettől fénylett. Ahhoz képest, hogy Ryou konyhakészen prezentálta neki a megváltóját, nem repesett az örömtől.

– Távozhatsz! – hessegette el a fiút türelmetlenül.

Ryou felkapta a fejét, és aggodalmasan felém pillantott.

– Uram, ha lehetséges, én inkább ma-...

– Nem lehetséges – vágott közbe Philip Stafford. – Tá-voz-hatsz!

Ryou bocsánatkérően rám mosolyogott. Felemelt hüvelykujjal mutattam neki, hogy nem lesz itt semmi gond, pedig egyetlen porcikám sem vágyott arra, hogy kettesben maradjak ezzel a megszállottal.

– Később találkozunk Yve-... Yv – búcsúzott Ryou. Bemutatott még egy olyan nyakatekert meghajlást, majd sarkon fordult.

– Ha már úgysincs semmi dolgod, kerítsd elő Jonest! – szólt utána a vicarius.

– Máris, uram! – Ryou látható megkönnyebbüléssel fordult ki a folyosóra, és behúzta maga után az ajtót.

– Bizonyára temérdek kérdésed van, gyermekem – fordult felém a vicarius, atyáskodó mosolya szinte lefolyt a képéről. Ez a hirtelen jött kedvesség rémisztőbb volt, mint az az unott rosszindulat, amivel Ryou-t utasítgatta.

– Öh... igen. Mi az a szárnyas perverz? – Böktem a bronz papírnehezékre.

Élvezettel láttam, hogy a fickó arcán zavar suhan át.

– Ez itt, kérlek szépen, egy szárnyas géniusz. Az asszír folklór egyik mitológiai alakja. Néhányan úgy vélik, ez a Naeda-vérvonalbeliek egyik legkorábbi ábrázolása lehet, de ezt a nézetet a Szenátus egybehangzó döntéssel eretnekségnek minősítette.

– Aha. Szerintem ocsmány.

Philip Staffordnak alig észrevehetően megrándult a szája sarka. Jó ötlet volt-e felmérgesítenem Anglia legnagyobb hatalmú mágusát? Abszolút nem. Szórakoztató volt-e? Teljes mértékben.

És még volt a tarsolyomban jónéhány kompromittáló kérdés:

– Miért küldött rám egy megfigyelőt?

– A Szenátus világszerte folyamatos megfigyelés alatt tartja a látó-gyanús egyedeket. A te profilod, gyermekem, pedig kezdettől fogva tökéletes volt – áradozott az öregember. – A Szenátus legutóbbi látója egy tragikus balesetben vesztette életét tizenhat éve, április huszonötödikén. Ez ugyebár a születésnapod. Ráadásul a szüleid ismert mágusvérűek voltak, még ha ez a vér apád oldaláról némiképpen fel is hígult... – (Ann-Rose-ról beszélt. Nem, egyáltalán nem akartam kikaparni a szemét, kösznöm kérdésed.) – Sajnos erre az egybeesésre nem csak mi figyeltünk fel...

A szavába vágtam:

– Igen, eddig értem. Azt magyarázza meg, miért nem tudtak odaállni elém, és szemtől szemben elmagyarázni mindezt, még milelőtt a legjobb barátnőm megpróbált megfojtani! – vetettem oda ingerülten.

A vicarius összefűzte hosszú, póklábszerű ujjait.

– A Szenátus tekintélye áll vagy bukik az egyedek utáni kutatás sikerén. Nem hagyhatjuk, hogy váratlan tényezők veszélyeztessék a fennmaradásunkat.

– Szóval inkább veszélybe sodornak minket! – vádaskodtam. – És ne nevezzen engem egyednek!

A Szenátor nem reagált a kirohanásomra.

– Van még egyéb kérdésed is? – érdeklődött nyájasan.

"Igen. Lenyomhatom a torkodon a szárnyas perverzet?" – fortyogtam magamban.

– Mikor mehetek haza? – kérdeztem ehelyett. Nem kerülgettem tovább a forró kását, ez volt az egyetlen válasz, amire tényleg kíváncsi voltam.

– Ugyan, gyermekem! – Philip Stafford meleg ölelésre nyitotta a karjait. – Hiszen már otthon vagy.

– Egy nagy szart! – ugrottam fel, hátrataszítva a székemet. Eddig tudtam fenntartani a fesztelenség álarcát. Brutális egy napot éltem túl, és ez a pöffeszkedő vén trotty volt az utolsó csepp a poharamban. – Az én otthonom Ravenville-ben van! – Fenyegető(szerű) mozdulattal a vicarius mellkasára mutattam. – Én vagyok az istennő, vagy miafene, nem? Megparancsolom, hogy takarítsák ki az összes Új Birodalmi köcsögöt a városomból, és vigyenek haza! Most azonnal – követeltem.

Csend.

Zihálva néztem farkasszemet a férfivel, aki nem mutatta jelét, hogy alázatosan le szeretne borulni istennői nagyságom előtt.

– Jaj, gyermekem! – A "megértő nagypapa" kifejezés úgy olvadt le az arcáról, akár a viasz a csillárjáról. Sárga fogai elővillantak ahogy a szája számító vigyorra húzódott. Önkéntelenül is hátráltam egy lépésnyit. – Csak nem képzelted, hogy látó-gyanúsnak lenni azt jelenti, hogy azonnal ki is nevezünk Asfaisa Szemévé? Ehhez a ranghoz, teljes szenátusi jóváhagyás szükséges, és amíg azt meg nem kapod, nem vagy több a szememben, mint két áruló elfeledett kölyke.

Taszítást éreztem a vállamon, és keményen visszahuppantam a székembe. A vicarius keze talán nem ért el hozzám, de az akarata igen.

– Elhallgatsz, és rám figyelsz. Ha azt akarod, hogy a Szenátus színe előtt áldásomat adjam a kinevezésedre, akkor azt fogod tenni, amire utasítalak, akkor, amikor utasítalak, és úgy, ahogyan utasítalak, méghozzá kérdés nélkül. A Britanniai Helytartóságot felvirágoztatná egy mindent látó jelenléte, de csak akkor, ha az a látó azt mondja, amit én hallani akarok. Megértetted?

Dacosan összeszorítottam az állkapcsomat, és nem feleltem semmit.

– Megértetted? – mennydörögte a vicarius, és mintha láthatatlan ujjak fonódtak volna a nyakamra.

– Meg! – kiáltottam fel, még mielőtt a nem-létező marok szorosabbra záródhatott volna a torkomon. Ne hibáztassatok, egy fojtogatás nekem untig elég volt egy napra. – Megértettem – leheltem megsemmisülten, és belesüppedtem a vicarius székébe, mintha úgy eltűnhetnék a szeme elől.

A szellemujjak kedvesen végigsimítottak az arcomon. Az undortól reszketve húzódtam el az érintéstől.

– Helyes – bólintott Philip Stafford, újból felöltve az atyáskodás maszkját. – Most, hogy túlestünk a formaságokon, hadd osszam meg veled a Helytartóság szabályzatát!