AZ ELSŐ ALKALOM MINDIG EMLÉKEZETES
(engem például november 20-án próbáltak először megölni)

(×××)

Már azelőtt kiugrottam a Bentley-ből, hogy Gilbert úr normálisan leparkolhatott volna.

– Óvatosan! – zsörtölődött a komornyik. Lehet, hogy mondott még valamit, de azt már nem hallottam.

Átgaloppoztam a parkolón.

Félúton egy cirmos macska szegődött mellém, akit mi csak Kandúrnak hívtunk. (Az ihletadó természetesen Csizmás Kandúr volt a Shrekből.)

Kandúr az utóbbi időben folyton az iskola körül lebzselt. A franc se tudja, mi vonzotta oda, mert sosem hagyta magát megsimogatni, és amikor vettem neki macskakaját, bele sem kóstolt, csak megvetően bámult rám azokkal a nagy, kék szemeivel.

Kandúr egészen a bejáratig követett, és megpróbált beslisszolni utánam, de ezúttal én voltam a gyorsabb. Egyszer már véletlenül beengedtem (azóta se jöttek rá, hogy én voltam), és két napig az egész tanári kar őt hajkurászta, mielőtt sikerült kitenniük a szűrét.

– Sicc! – hessegettem el.

Kandúr sértetten pislogott az üvegajtó túloldaláról, majd felhúzott orral odébbállt. (A macskák viselkedése mindig a nagymamáméra emlékeztetett, de ezt neki nem merném a szemébe mondani.)

A folyosók ekkor már fenyegetően kihaltak voltak. Elmormoltam valami olyasmit, amit szintén nem mernék Ann-Rose szemébe mondani, és nyargaltam tovább. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, ahogy felrohantam az emeletre.

Drámai mozdulattal feltéptem a kémialabor ajtaját.

Huszonöt szempár pislogott rám meglepetten – a tanárnőé nem volt köztük. Szerencsére Mrs. Johnson úgy döntött, aznap reggel még nálam is többet késik.

– Sziasztok! – lihegtem, kipirultan a futástól.

Páran visszaköszöntek.

– Behúztak neked, vagy mi? – kérdezte Charlie üdvözlés helyett.

– Aha, de látnod kellene a másik fickót – vágtam rá.

Azt hittem, csak szórakozik, de mint kiderült, komolyan beszélt, és tényleg monoklinak nézte a karikákat a szemem alatt.

– Mi van, lerobbant a Lamborghini? – hajolt ki Sierra az ablakmélyedésből, egy füstölgő cigit lóbálva.

Sierra Ferrum volt az egyetlen a világtörténelemben, aki húgysárga egyenruhában is úgy nézett ki, hogy hú... Jó, egy kicsit azért személyre szabta a göncöket a kellő hatásért: leszaggatta a blúz buggyos ujjait, ipari láncot használt öv helyett és mindemellé egy koponyalékelésre is alkalmas, öt inches tűsarkút vett fel. Úgy összességében egy napraforgóra hasonlított... Egy nagyon vonzó, nagyon veszélyes napraforgóra.

Khm, hol is tartottam?

Vannak olyan emberek, akikre egyszerűen muszáj odafigyelni, Sierra pedig ilyen ember volt. Azt hiszem a kisugárzása tette. Elsütött egy agyatlan poént, és te máris gurultál a röhögéstől. Szívességet kért, és te nem kérdezted, miről van szó. Ha kellett, őrt álltál neki, amíg összegraffitizte az iskola hátsó falát – aztán szorosan mellette lapultál az árokban, amíg Barnes rendőrkapitány a gonosz vandálok után kutatott. Kimásztál vele a harmadik emeleti ablakpárkányra, mert azt mondta nem mered. Majd kigúnyolt, amikor megbotlottál, és majdnem palacsintává lapultál a parkoló aszfaltján. Kigúnyolt, de elkapott, mielőtt lezuhantál volna.

Villantott rád egy félmosolyt, mire te azonnal és halálosan belezúgtál.

Khm, nem saját tapasztalatból beszélek...

– Csak elaludtam – mentegetőztem.

– Te legalább aludtál – nyomott el egy ásítást Charlie. – Barnesék egész este úgy szirénáztak, mintha muszáj lenne. Azt hittem, kikaparom az agyam.

Sierra elnyomta a cigijét az ablaküvegen, aztán kipöckölte a csikket az udvarra.

– Telihold van, vonyítanak a zsaruk.

– Upsz – vakartam meg a tarkóm.

Sierra és Charlie összenéztek.

– Már megint a nagyanyádnak van köze hozzá – vonták le a következtetést.

– Csak egy egész picit – vallottam be.

– Fogadjunk, hogy megint egy galamb tojta le a szélvédőjét!

Charlie a halántékát masszírozta:

– Azt ne mondd, hogy a galambszar miatt virrasztottam egész este!

(Namármost, azt el kell ismerni, hogy Ann-Rose egyszer valóban kihívta a redőrséget a galambszar miatt... Augusztusban vagy ötmillió madár szállta meg a Viktória étterem teraszát, a nagymamám meg állampolgári kötelességének érezte, hogy bejelentse a hatóságoknak a higiéniai előírások megszegését.)

– Nem, most tényleg betörtek hozzánk.

Charlie felkapta a fejét:

– Oh wow.

Még Sierrának is feljebb szaladt a szemöldöke.

Vállat vontam, mert lazának akartam tűnni. (Persze Sierra közelében minden erőltetett lazaság még erőltetettebbnek tűnt. Lazaságban nem lehetett versenyezni vele.)

– Valaki beugrott az ablakon, aztán kiugrott az ablakon.

– Talán csak a budit kereste – vetette fel Charlie, és kuncogott egy sort a saját magán.

– Azt meg is találta.

– Talált mást is? – faggatott Sierra.

– Nem lopott el semmit, ha ez volt a kérdés. Vagyis csak a zuhanyfüggönyömet. De azt se szándékosan.

Charlie értetlenül pislogott.

Sierra a füle mögé tűrt egy hajtincset, és gyakorlott mozdulatokkal újra rágyújtott. (Még arra se vettem a fáradságot, hogy csúnyán nézzek rá. Már hónapokkal ezelőtt letettem arról, hogy leszoktassam a nikotinról.)

– Egy kibaszott kastélyban laktok...

– Éppen csak villa – szúrtam közbe.

– ...és nincs egy nyamvadt riasztótok?

– Van riasztónk – kértem ki magamnak. – Két hete elromlott, de... van.

– Az kétségtelen – gúnyolódott Sierra, és elegánsan kifújt egy füstpamacsot.

– A biztonsági kamerák viszont egész este működtek. Így most szerencsére van tízórányi felvételünk ugyanarról a fáról hat szemszögből. Meg időnként belelóg a képbe egy random macska is. – És Gilbert úr hálóköntösben, de azt kihagytam a felsorolásból.

– Nincs is macskátok – közölte a híres detektív, Charlie Holmes.

– Arthur Conan Doyle büszke lenne rád – forgattam a szememet.

– Macska, huh? – kérdezett vissza Sierra szórakozottan.

– Aha, tudod, ilyen szőrös állat, kábé ekkora és majdnem olyan hangosan nyávog, mint Charlie.

– Hé!

Ekkor toppant be Mrs. Johnson.

– Elnézést kérek a késésért – szabadkozott a tanárnő –, azt hiszem, elaludtam. Az éjjel le sem tudtam hunyni a szemem, mert valahol a közelben folyamatosan szirénáztak.

(×××)

– Mrs. Johnson azt hiszi, puskáztam a pénteki tesztnél. – Charlie gyászos képpel telepedett le a szokásos asztalunkhoz. Egy megpakolt menzás tálca is volt nála, mert annyira azért nem volt szomorú, hogy az étvágya is elmenjen.

– Talán azért, mert puskáztál – mutattam rá.

– Igen, de nagyon jól lepleztem.

– Leszámítva azt a részt, amikor a papír kiesett a zsebedből, és két percig kerested a földön.

– De nem vette észre, érted? Ezek szerint csak rám nézett, és rögtön elkönyvelt egy csalónak.

– Szólnod kéne az igazgatónak – tanácsoltam az ócska, műanyag széken hintázva. – Megsértik itt a szabadságjogaidat... – Előrelendültem, és az asztalra csaptam (ami a kelleténél hangosabbra sikerülhetett, mert többen is felém fordultak). – Hallatlan!

– Azt nem lehet – csóválta a fejét Charlie még az eddigieknél is bánatosabban –, mert az igazgató múlt hónapban rajtakapott puskázás közben.

– Mindketten úgy néztek ki, mintha szarba haraptatok volna – bukkant fel Sierra egy nagy adag menzai kajával felszerelkezve.

– Mrs. Johnson azt hiszi, puskáztam a legutóbbi tesztnél – újságolta el Charlie neki is.

– Nem hoztam ebédpénzt. – Ezen a ponton már biztosra vettem, hogy Gilbert úr ezt kiabálta utánam reggel, de én hülye oda se bagóztam.

Sierra elröhögte magát a fancsali ábrázatom láttán.

Aztán Charlie-vel jó barátokhoz mélóan úgy nyammogtak az ebédjükön, mintha még életükben nem ettek volna finomabbat.

– Talán ha szépen kéred, hagyunk belőle valamit – ajánlkozott Charlie nagylelkűen.

– Pff, van tartásom. – A korgó gyomrom máshogy vélekedett.

– Nekem meg van krumplipürééém – énekelte Charlie.

– De ha ragaszkodsz az elveidhez, az a kesztyű is nagyon finomnak látszik... – javasolta Sierra, veszélyesen hadonászva a villájával.

Lenéztem a kezemre. Az elveimhez talán nem ragaszkodtam, a kesztyűimhez viszont igen.

A fedősztori szerint azért hordtam őket, mert olyan kimondhatatlan nevű fóbiám volt. Tudjátok, amikor az ember fél a bacilusoktól. (Germaphobia, utánanéztem.)

Igazság szerint a bacik a legkevésbé se tudtak lázba hozni... Az én problémámat egy másfajta élősködő okozta: az arctalan ember egyszerűen nem bírt magával.

Amikor megérintettem valakit, kinyúlt ő is feléje a hosszú karjaival. Ilyenkor emlékeket ragadott ki a fejükből, és nekem is megmutatta, amit szerzett. Jobb esetben csak ártatlan semmiségeket zsákmányolt: ahogy valaki reggelizik, képregényt olvas, vagy leckét csinál. De időnként mások legféltettebb titkait lopta el, és nyomta a képembe.

Az évek során olyasmiket tudtam Ravenville lakóiról, amikre nem és nem és NEM voltam kíváncsi. Nem valami szórakoztató belelátni mások fejébe, nekem elhihetitek.

Akkor telt be nálam a pohár, amikor azon a nyáron összejöttünk Charlieval. Csak néhány hétig voltunk együtt. Egy kapcsolat nem nagy élmény, ha még megérinteni sem tudod a másikat normálisan. Tudjátok mire emlékszem az első csókomból? Charlie nagyapjának a temetésére.

Az arctalan ember volt az egyik oka annak, hogy végül szakítottunk.

Nem, határozottan nem csíptem az arctalan embert.

– Sia, efte nem öttél jászani – közölte Charlie teli szájjal.

– Leköptél, te szerencsétlen! – méltatlankodtam, és egy székkel odébb ültem.

– Bofi.

Nem nehéz kitalálni, mi volt a másik oka annak, hogy szétmentünk...

– Sia, este nem jöttél játszani – ismételte meg Charlie, miután dezintegrálta a krumplipüréjét.

Sierrának alig észrevehetően megrándult az arca.

– Kisebb komplikációk léptek fel otthon.

Charlie-val azt sejtettük, bajok lehetnek Sierra családjában, de nem voltunk elég tökösek ahhoz, hogy nyíltan rá is kérdezzünk. Ezúttal se erőltettük a dolgot.

– Nélküled szarrá lőttek minket – tereltem a témát.

– Az enyhe kifejezés – szállt be Charlie is.

Sierra elnézően vigyorgott.

– Ti ketten külön-külön is életképtelenek vagytok, de együtt...

Ezt mindketten kikértük magunknak.

(×××)

A kosárcsapat tagjai gyakorlatilag sugárhajtással öltöztek át. Szerintem le akartak számolni azzal a sztereotípiával, hogy a lányok lassan készülődnek.

Engem mindenesetre magamra hagytak az öltözőben.

– Nehogy megvárjatok – morogtam, miközben a cipőfűzőmmel bajlódtam. Mocskos mód össze tud csomózódni ezek a vacak.

Végül félig a kosármezembe gabalyodva rontottam ki a folyosóra. Tudtam, hogy az edző zabos lesz, ha még sokáig totojázom.

A folyosók sötétbe burkolóztak. Pár hete hatalmas vihar volt, és a villámlás kicsapta a biztosítékot az egész iskolában. A tantermekben azóta már megjavították a világítást, de a tornacsarnok épülete még mindig egy horrorfilm díszletére emlékeztetett.

A falat fogva botladoztam előre, mert nem akartam átesni a birkózómatracokban, amiket egy igen intelligens ember széthagyott a földön.

Mondanom sem kell, hogy a szívem majdnem a fülemen ugrott ki, amikor valaki megmarkolta a vállamat.

– Jézusisten!

Feszült kuncogásféle hallatszott mögülem, és felismertem a hangot.

– Basszus, Sierra. – A szívemre szorítottam a kezem. – Ezt ne csináljuk többet.

Sierra kihalászta az öngyújtóját a zsebéből, és egy pöccintéssel lőn világosság. Valami oknál fogva napszemüveget viselt... novemberben, este hétkor, Anglia legsötétebb folyosóján.

– Egyáltalán mit keresel itt? – kérdeztem tőle, mert ilyenkor már csak a kosárcsapat tagjai voltak az épületben.

Sierra nem sportolt.

– Megmondtam az edzőnek, hogy rosszul érezted magad, és hazavittek. A többiek kimentek futkározni az erdőbe.

– Mi? – pislogtam rá értetlenül. – Már megint össze akarsz graffitizni valamit?

– Nem – sóhajtott fel. – Most nem.

Az öngyújtó lángja kihúnyt, és totális sötétség borult ránk.

Sierra előrelódult, és nekiszegezett a falnak. Egyre közelebb hajolt hozzám, az ostoba tinédzser agyam pedig egyáltalán nem arra a következtetésre jutott, amire kellett volna neki...

Csak akkor jutott eszembe megijedni, amikor feltolta a napszemüvegét a homlokára.

Sierra szemei hófehéren világítottak, írisz és pupilla nélkül.

– Te is olyan vagy – leheltem.

– Olyan bizony.

– A Szenátus küldött?

Ann-Rose heti rendszerességgel figyelmeztetett, hogy tartsam távol magam a Szenátustól. Tudjátok a szokásos felnőtt okosságok: "ne állj szóba idegenekkel, ne fogadj el ingyen cukorkát, és óvakodj a régi barátainktól a Szenátusnál!"

Ann-Rose sosem mondta ki nyíltan, mitől kéne félnem, de az évek alatt azért sikerült kihüvelyeznem.

Mágusok.

(Ha az arctalan ember nem tanyázik a fejemben, talán el sem hiszem ezt a sületlenséget.)

A Szenátus egy mágusszekta volt. Zakkant vénemberek irányították, akik római császároknak képzelték magukat. Úgy gondolták, ha nagyon igyekeznek, újra összefércelhetik a Római Birodalmat. Csak ezúttal varázslattal.

Éppen olyan veszélyesek voltak, mint amilyen téveszmések.

És ők ölték meg a szüleimet.

Sierra undorodva kiköpött a sötétbe.

– Flavius küldött.

"Ki a tököm az a Flavius?" – ezt akartam kérdezni, de az a kattanás belémfojtotta a kérdést.

Sierrának volt egy pillangókése. Mindig magánál tartotta, és mindig készen állt rá, hogy hencegjen vele. Úgy tudta pörgetni azt a kést az ujjai közt, mint valami mazsorettpálcát, és soha nem vágta meg vele magát.

Az volt az érzésem, hogy engem meg fog.

– Miért...? – nyögtem erőtlenül.

Nem... nem értettem semmit.

Sierra elfordult, és keményen összeszorította az állkapcsát. A szemei hideg fénnyel világítottak.

– Miért nem voltál képes befogni?! – fakadt ki. – Csak pár napig... miért nem?! Visszarendeltek Pannóniába. Tíz nap és... Agh! – Az arcához kapott, mintha le akarná kaparni a saját bőrét. – Azt mondtam volna, hogy nem te vagy az, érted?! Azt mondtam volna... A kurva istenit, miért nem tudtad befogni?! De most, hogy itt van az a kibaszott Ryou muszáj leszek...

Nem hagytam, hogy befejezze.

Azt tettem, amit minden épeszű ember tett volna a helyemben: keményen Sierra arcába könyököltem, és futottam, mint a nyúl.