AZ ELSŐ ALKALOM MINDIG EMLÉKEZETES
(engem például november 20-án próbáltak először megölni)

(×××)

Az egész őrület azzal kezdődött, hogy találtam egy fiút a kádamban.

Ha normális, emberi időben lefeküdtem volna, akkor minden másképp alakult volna. De én hülye inkább fennmaradtam, és Charlie-val hajnalig nyomtuk a Call of duty-t.

Nagyon beleéltem magam a játékba (vagyis vadul csapkodtam a kontollerrel és idétlen pózokba tekertem magam a kanapén). Közben olyanokat üvöltöttem bele a headsetbe, hogy "Tölts újra!", "A másik jobbra!" meg "AAAA". Szerintem Charlie maradandó halláskárosodást szenvedett.

– Holnap iskolába kell mennie, Yvette kisasszony. – Gilbert úr az ajtófélfának támaszkodott, és mindenképpen el akarta rontani a játékélményemet.

Gilbert úr a Crowford-ház komornyikja volt, és pont úgy is nézett ki, ahogy egy komornyikot elképzel az ember. Tehát feltűnően hasonlított egy ruhafogasra, és frakkot viselt csokornyakkendővel meg fehér kesztyűvel. Még egy antik, láncos zsebórát is hordott magánál, szerintem csak azért, hogy felvághasson vele.

Gilbert úr már ősidők óta a családomnak dolgozott, ezen a ponton már inkább nagybácsi volt számomra, mintsem inas.

(A pedáns udvariasságról mondjuk sosem sikerült leszoktatnom – minden igyekezetem ellenére is folyton kisasszonynak hívott.)

– Holnap délután edzése is lesz, Yvette kisasszony.

– Öt óránál talán több alvásra lenne szüksége, Yvette kisasszony.

– Az a rakétavető nem lesz a legjobb választás, Yvette kisasszony.

Gilbert úrnak az volt a legrosszabb tulajdonsága, hogy sosem tévedett.

Végül a harmincnyolcadik felszólítására beadtam a derekamat, és letettem a kontrollert. (Böcs döntésemhez az is hozzájárult, hogy ekkor már harmadjára törölte fel velünk a battle royale arénát valami unatkozó tízéves.)

Hajnali egykor elköszöntem Charlie-tól (és egyáltalán nem dörgöltem az orra alá, hogy kétszer annyi ellenfelet öltem meg, mint ő).

Lefekvés előtt még gyorsan le akartam zuhanyozni (a háború rendesen megizzasztja az embert), úgyhogy felcaplattam az emeletre. Gyanútlanul nyitottam be a fürdőszobába, de amikor felkapcsoltam a lámpát...

Fogalmazzunk úgy, hogy nem várt meglepetés fogadott.

Megtorpantam a küszöbön. Az agyam próbálta feldolgozni a látványt, de nem nagyon ment neki.

Lassan pislogtam egyet.

– Eh? – tettem fel a legértelmesebb kérdést, ami eszembe jutott.

Ennél általában gyorsabb az észjárásom, de hát általában nem másznak be vadidegenek a fürdőszobám ablakán.

A fiú tekintete rám villant. Természetellenesen kék szeme volt, a közepén függőleges pupillával.

Szükségesnek tartom leszögezni, hogy a fiú teljesen fel volt öltözve. Egy betörőtől azt vártam volna, hogy minimum nindzsa vagy Batman jelmezben lesz, ő viszont farmret viselt bőrdzsekivel.

Pedig tényleg nem ártott volna bűnözéshez öltöznie (legalább egy símaszkot felvehetett volna!), mert amíg álltam ott kukán, sikerült rendesen megnéznem magamnak. (Azért, hogy személyleírást tudjak adni róla, nem azért, mert jól nézett ki. Mondjuk tényleg jól nézett ki.)

Kelet-ázsiai volt, talán japán vagy koreai. Nagyjából egymagas lehetett velem, olyan 5,6 láb, de nehéz pontosan megsaccolni valaki magasságát, ha az illető közben kapálózik és szentségel. A haja Beethovenére emlékeztetett – nem azért, mert őszült, hanem mert minden tincse égnek állt. Úgy nézett ki, mint aki nemrég intim kapcsolatba került a magasfeszültséggel. (Többször egymás után.) Nem kéne bevallanom, de elég sokáig ácsorogtam ott ahhoz, hogy még az anyajegyet is észrevegyem a jobb szeme alatt.

A fiú éppen a kádból próbált kikecmeregni – de elkövette azt a hibát, hogy a zuhanyfüggönybe kapaszkodott bele, amit nagy igyekezetében le is tépett a karnisról. Alapvetően úgy viselkedett, mintha csak úgy véletlenül pottyant volna bele a kádamba...

Ilyen helyzetben egy intelligens ember valami olyasmit kiabálna, hogy "Betörő!", "Segítség!" vagy "Itt egy perverz!".

Nekem ezt sikerült kinyögnöm:

– Gilbert úr! Foglalt a fürdőszoba!

Gilbert úr ekkor már maga is lefekvéshez készülődött, viszont amint meghallotta a szánalmas segélykérésemet, azonnal az emeletre robogott.

A lépcsőn dobogó, felbőszült komornyik elég rémisztő lehetett, mert a fiú erre befejezte a szerencsétlenkedést.

Még mindig a zuhanyfüggönybe gabalyodva kiugrott a kádból. Vetett rám egy utolsó, megfejthetetlen pillantást, majd feltépte a már amúgy is résnyire nyitott ablakot, és kivetődött a tetőre. A zuhanyfüggöny úgy csapkodott mögötte, mint egy szuperhős köpenye.

Bárgyún bámultam utána. Az agyam még nem fejezte be a Windows frissítések telepítését, vagy valami ilyesmi.

– Yvette kisasszony?! – bukkant fel mellettem Gilbert úr.

Úgy nézett ki, mint aki kész súlyos testi sértést okozni valakinek. Ez szép teljesítmény, mivel egy rózsaszín hálóköntös volt rajta, a kezében pedig egy teli teáscsészét tartott.

– Nem esett baja? – aggodalmaskodott a komornyik.

Válaszul bambán a nyitott ablakra mutattam. (Mit ne mondjak, nem ezek voltak életem leghősiesebb pillanatai...)

Gilbert úr rögtön az ablaknál termett, és olyan akrobatikusan, ahogy csak a nyuszis mamusza engedte, a betörő után iramodott.

Szerencsére nem voltak szomszédjaink. Ha lettek volna, akkor az a látvány tárult volna a szemük elé, hogy a komornyikunk hajnali egykor, hálóköntösben kergeti a tetőn... önmagát.

Merthogy a betörő ekkorra már kereket oldott.

Egy alvajáró lassúságával cammogtam oda az ablakhoz, és szétnéztem.

– Gyere elő kisfiam, nincs értelme bujkálni! – közölte Gilbert úr a kéménnyel.

Odalent az udvaron egy kóbor macska sprintelt be a sövény alá; egy kacsamintás zuhanyfüggöny pedig vidáman szállt a szélben.

(×××)

Gilbert úr egyszer megcsúszott, és az ereszcsatornába kellett kapszkodnia, nehogy lebucskázzon a tetőről. Ez volt a második legijesztőbb dolog a betöréssel kapcsolatban.

A legijesztőbb az volt, amikor Ann-Rose feljött az emeletre, és megkérdezte, mi folyik itt.

Ann-Rose tulajdonképpen a nagymamám, de sosem vinne rá a lélek, hogy "nagyinak" szólítsam. Arról egy kedves, öreg anyóka jutna eszembe, aki sütit süt az unokájának – Ann-Rose viszont nem volt kedves, nem látszott öregnek, és egészen biztosan nem sütött sütit. Még csak nem is szerette a sütit.

Szóval Ann-Rose összehúzott szemmel, vádlón mért végig előbb engem, aztán Gilbert urat (aki ezen a ponton még mindig kezében tartotta a teáscsészét).

Ám végül a ház úrnője megkönyörült rajtunk, és inkább összetrombitálta Ravenville rendőrségét. Mind a három embert.

Barnes rendőrkapitány és a két másik fickó, akiknek elfelejtettem a nevét, rögtön kiugrottak az ágyukból, és perceken belül a Crowford-birtokra hajtottak. Közben nem felejtették el bekapcsolni a szirénáikat sem, felriasztva ezzel a kisváros mind az ezerháromszáz lakóját. (Kikapcsolni viszont elfelejtették őket, mert amennyire tudom, egész este vijjogott mindhárom rendőrautó.)

A rend éber őrei koszos bakancsukkal végigtrappolták tehát a villa emeletét. Ann-Rose eközben árgus szemekkel leste őket, nehogy a nagy nyomozás közben leverjenek valami viktoriánus kori köpőcsészét. (Ann-Rose gyűjtötte az ilyen vackokat.)

– Yvette kisasszony, talán a ma éjszakát a nappaliban kellene töltenie – tanácsolta Gilbert úr. – Aludjon néhány órát! Akárhogy nézem is, ez el fog tartani egy darabig... – Lenézett a teáscsészéjére. – Talán inkább egy kávét kellene innom. Vagy hét kávét.

(Spoiler alert: tényleg eltartott egy darabig. A zsaruk még két órán keresztül kutakodtak, és végül arra a konklúzióra jutottak, hogy fogalmuk sincs mi történhetett, de legalább vettek ujjlenyomatokat a kádról, és megnézték a biztonsági kamera felvételeit.

Később – sokkal később – megtudtam, hogy az ügyet sosem sikerült lezárni. A talált ujjlenyomatok nem szerepeltek egyetlen rendőrségi adatbázisban sem.)

(×××)

Eszem ágában sem volt megfogadni Gilbert úr tanácsát – tehát húsz másodperccel azután, hogy letettem a hátsóm a kanapéra, már ki is dőltem.

Az arctalan emberrel álmodtam.

Ez a valami kiskorom óta a rémálmaim állandó főszereplője volt. Kezdetben mumusnak hívtam, de azután átneveztem, mert az "arctalan ember" sokkal fenyegetőbbnek hangzott. (Egyébként hetvenöt százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt a nevet valami filmből szedtem.)

Nehéz leírni ezt a lényt olyanoknak, akiknek még nem volt (bal)szerencséje találkozni vele. Valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor a tévében rossz az adás, a színek az inverzükké válnak, a képek pedig megnyúlnak, aztán összenyomorodnak – csak mindez a valóságban. Glitch a világ szövetén, ha úgy tetszik.

Az arctalan ember többé-kevésbé emberi alakká állt össze, de volt valami a kinézetében, ami a frászt hozta rám. Talán az, hogy a végtagjai éppen egy kicsivel hosszabbra nőttek a normálisnál, vagy az, hogy nagyon lassan, rángatózva mozgott.

Nem voltak körvonalai... Nem volt magassága sem, mindig kitöltötte a rendelkezésére álló teret – ha tehette volna, akkora lett volna, mint a világ.

Sósavba hasast ugrani majdnem olyan kellemes lehetett, mint hosszabb ideig az arctalan ember közelében tartózkodni. Amikor megjelent, olyan érzés, mintha mindent kikapartak volna az emberből, és csak a hiányt hagyták volna ott a helyén.

(És nem, ennél kevésbé költőien nem tudom elmagyarázni a rohadékot.)

Néha még mindig meglátogat.

Amikor megszólalt, úgy recsegett, mint egy régi rádiófelvétel, és nem, de tényleg nem akartad tudni, mit mond.

A tragédiák és halálesetek a kedvenc témái.

"A kis Jonny Simpson kiszúrja a szemét egy bottal játék közben." (Amikor egy négyéves minden meggyőződésével bejelentettem ezt az óvónéninek, ő csak fél füllel figyelt rám. Aztán miután mentőt kellett hívni Jonnyhoz, az óvónéni félrevont, és megkérdezte, honnan tudtam előre. Valami olyasmit válaszoltam neki, hogy "elmondta a sötét ember, aki az álmaimban lakik". Szegény nő szerintem nem sokat aludt aznap éjjel...)

"Katy Adams elvetél a terhesség tizenharmadik hetében." (Az volt a legrosszabb, hogy Adamsék még hittek is nekem. Ahogy tudtak, besiettek az alfordi kórházba. A szülészethez menet Katy megcsúszott a lépcsőn, és egy emeletnyit zuhant...)

"Kövér John karácsonykor szívrohamot kap." (Ann-Rose megígértette nekem, hogy soha senkinek nem mesélek többet a jövőjéről. Szilveszterkor megtartották Kövér John temetését, és én is ott voltam...)

Szóval az arctalan embernek is az a legrosszabb tulajdonsága, hogy sosem tévedett.

Megtörtént minden, amit valaha kiejtett a (nem létező) száján. Akár fejre is állhattál, akkor sem tudtad megcáfolni a hülye jóslatait.

Gondolom, a jövő ugyanúgy állandó, mint a múlt.

Már nem emlékszem, aznap akadt-e valami fontos közlendője az arctalan seggfejnek. (Nagy összegben mernék fogadni arra, pontosan tudta, mi fog történni a délután, de nem vette rá a fáradságot, hogy engem is informáljon róla...)

Amikor végül felébredtem, nagyjából annyira voltam friss és üde, mint egy kifacsart mosogatórongy. Még akkor is kipihentebb lettem volna, ha az éjjel alvás helyett inkább negyvenszer körbefutom a Crowford-birtokot.

Fél szemmel a karórámra pillantottam, és megállapítottam, hogy a picsába.

Túlságosan is reggel volt.

Nem egészen három másodperc múlva visszafogott kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Yvette kisasszony, ideje felébredni! – kellemetlenkedett Gilbert úr.

Tüntetőleg a fal felé akartam fordulni, de mint kiderült, nem volt fal, és majdnem lefordultam a kanapéról. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy az éjszakát a nappaliban töltöttem.

Belefúrtam az arcomat egy díszpárnába.

– Adjon öt percet! És ne szólítson kisasszonynak... – dünnyögtem bele a huzatba.

– Ahogy kívánja, Yvette kisasszony. – Gilbert úr tapodtat sem mozdult az ajtóból, sőt, szerintem még a zsebóráját is elővette, és mérte rajta az öt percet.

Olyan istentelen hangokat adtam ki, amit The Walking Dead bármelyik statisztája megirigyelt volna, de végül csak feltápászkodtam, és nyújtóztam egyet.

(Ezzel indult a végzetes hibáim sorozata. Sokkal jobban jártam volna, ha ezen a ponton inkább csak összegömbölyödöm a kanapén, és kómába esem a következő három-négy évre...)

Gilbert úrnak általában nem jelentett gondot, hogy pókerarcot vágjon; ez is része lehetett a munkaköri leírásának. Viszont, amikor aznap reggel bevonszoltam magam az étkezőbe, még neki is magasra szaladt a szemöldöke.

Nem hibáztatom. Úgy néztem ki, mint egy letojt veréb.

A problémák a hajamnál kezdődtek... Ann-Rose csak úgy emlegette a frizurámat, hogy "merénylet egy tisztességes ifjú hölgy kinézete ellen" – és megeshet, hogy ezügyben igaza volt. Eredetileg punkos-focistás frizurát akartam nyírni maganak, de a művelethez valamiért egy papírvágó ollót használtam... A végeredmény tehát nem lett se punkos, se focistás, ellenben nagyon úgy festett, mintha átment volna a fejemen egy fűnyíró.

A problémák az arcommal folytatódtak. Még tekintélyes mennyiségű alapozóval sem sikerült eltüntetni a karikákat a szemem alól... de így legalább az egész fejem riasztóan sápadtnak tűnt és úgy fénylett, mint egy elcseszett diszkógömb. Egyszóval gond nélkül játszhattam volna vámpírt valamelyik Twilight filmben.

A problémák az iskolai egyenruhámban csúcsosodtak ki. Nem tudom ki tervezte ezeket a vackokat, de szeretnék találkozni azzal az emberrel, és szemen köpni. Az egész húgysárga volt. Ráadásul a designer valahogyan azt is elérte, hogy az egyenruha egyszerre nézzen ki úgy, mint egy szemeteszsák és mint egy köztéri szeméremsértés. Az szoknya nem rövid volt, hanem gyakorlatilag nem is létezett, lehajolni meg végképp nem lehetett benne úgy, hogy ne okozz életre szóló traumát a körülötted állóknak.

Teljes letojt veréb valómban lehuppantam az (antik!) étkezőasztalhoz, mielőtt még Gilbert úr kihúzhatta volna nekem a székemet.

Ann-Rose ragaszkodott hozzá, hogy mindig együtt reggelizzünk. Sokáig azt hittem, hogy ennek is köze van a "mi vagyunk a felső tízezer, és úgy is kell viselkednünk" megszállottságához, de most már hajlok arra, hogy egyszerűen csak több időt akart tölteni az unokájával.

Ő maga már az asztalnál ült, a The Times aznapi számát lapozgatta, és a reggeli kávéját kortyolgatta.

– Jó reggelt, kislányom! Borzalmasan nézel ki – pillantott rám a sportrovat fölül.

– Köszönöm – grimaszoltam.

Ő bezzeg úgy nézett ki, mint akit egy skatulyából húztak elő. Szürke kosztümjén még véletlenül sem lehetett volna gyűrődést találni; ezüst haját pedig olyan szoros kontyba fogta, hogy az már biztosan fájt. Úgy meredt a napilapra, mintha nagyot csalódott volna benne. Általában minden másra is így meredt, az arcizmai valószínűleg nem ismertek más kifejezést.

Ha ez így eddig (valami oknál fogva) nem lenne elég rémisztő számodra, akkor még azt is hozzá kell tennem, hogy Ann-Rose fiatal korában szolgált a seregben. Ez nem látszik a külsején, de érezni a kisugárzásán. Igaz, a bevetéseken többnyire csak a sérültek ellátásában segített, de biztos vagyok benne, hogy abban is nagyon eredményes volt. A betegei valószínűleg egyszerűen csak nem mertek meghalni, nehogy azzal magukra haragítsák...

– Gondolom, nem sikerült elkapni a Rettenetes Kádembert – jegyeztem meg.

Ann-Rose lefitymálóan csücsörített.

– Nem fűzök nagy reményeket az "összehangolt nyomozáshoz". Barnes emberei augusztusban még Simpsonék kutyáját sem voltak képesek előkeríteni.

Halványan emlékeztem az esetre:

– Nem úgy volt, hogy háromszor is megtalálták?

– De mindháromszor a másik kutyájukat. Azt, amelyik nem veszett el. – Felhörpintette a kávéja maradékát. – Félreértés ne essék: ha a hétköznapi nyomozás nem vezet eredményre, akkor rendkívüli eszközökhöz fogok folyamodni. Nem hagyom, hogy valami suhanc büntetlenül betörjön a házamba, és halálra rémissze az unokámat.

– Nem rémültem halálra! – tiltakoztam (nem valami meggyőzően.).

(Ebben a pillanatban még túl fáradt voltam ahhoz, hogy úgy istenigazából átérezzem a hajnalban történtek kínosságát. De nem kell aggódni, később álmatlan éjszakáimon kísértett az a kép, ahogy ott toporogtam kukán a küszöbön. Azt vártam volna magamtól, hogy egy ilyen helyzetben Bruce Lee-t megszégyenítő pörgőrúgással terítenék le egy támadót... vagy legalábbis nem nyögném be, hogy "foglalt a fürdőszoba". Az már tényleg mindennek a legalja volt.)

Gilbert úr sasszézott be, mindkét karján tányérokat egyensúlyozva.

– Asszonyom, jól sejtem, hogy ön szerint a tegnapi incidens... nem a hagyományos hatóságok jogkörébe tartozik? – kapcsolódott be a beszélgetésbe a komornyik, miközben elénk pakolta a reggelit. A Pennine-hegység elbújhatott volna a magasra tornyozott bacon– és kolbászhalmok mögött.

– Nagyon jól sejted, Gilbert. – A kés hegye csikorgott a porcelánon, ahogy Ann-Rose brutálisan feldarabolta a tükörtojást. Nem szívesen lettem volna a reggelije helyében. – Hallottál mostanság Philip felől?

– Egy szót sem, asszonyom. Akármire készül is, Mr. Stafford nem vette a fáradságot, hogy engem is beavasson.

Ann-Rose bosszúsan hümmögött.

– Itt volna az ideje annak, hogy tanítsunk a régi barátainknak egy értékes leckét, nem gondolod, Gilbert?

(Pro tipp: ha Ann-Rose a "régi barátjának" titulál, akkor fuss.)

– Egyetértek, mint mindig, asszonyom.

– Most a Szenátusról beszélünk? – értetlenkedtem.

Nem kaptam választ.

Ann-Rose olyan agresszívan tűzött villahegyre egy bacont, mintha annak a bizonyos Philip Staffordnak döfné át... valamilyen lágy testrészét.

– Azt képzelik, hogy bármikor belerondíthatnak a békés nyugdíjaséveimbe – sziszegte. – De az sem érdekel, ha Augustus személyesen kúszik elő a római pincéjéből... ezt már nem veszik el tőlem.

Sem Ann-Rose sem Gilbert úr nem érezte szükségét annak, hogy magyarázatot fűzzön az előbbi beszélgetéshez. Azt állították "nem rám tartozik" meg "biztonságosabb, ha semmit nem tudok ezekről az ügyletekről" meg "YVETTE KISASSZONY, MINDJÁRT ELKÉSIK AZ ISKOLÁBÓL!"

Ez az utolsó felkiáltás végül belémfojtotta a szót, és sietve behajigáltam mindenfélét az iskolatáskámba. (Többek között a nagymamám szemüvegét is, mert hasonló tokban volt, mint a körzőm.) Kutyafuttában felhúztam a kesztyűmet is. (Az elegáns bőrkesztyűk az iskolai alapfelszerelésem részét képezték, igen.)

Mielőtt kivágtattam volna az ajtón, Ann-Rose még utánam szólt:

– Vigyázz magadra!

– Te is! – Hátra sem néztem.