Egy árvalányhajas mezőn ébredtem. Az ég gyönyörű kék volt, de valahogy nyugtalansággal töltött el. A ruháimból kövér cseppekben csöpögött a víz. Iskolai egyenruhám teljesen átázott. A névkártyám szottyanó hangot hallatva hulott a földre fekete blézeremről.
Choi Emma.
Kisöpörtem a hajamat a szememből. Minden végtagom remegett, a hideg víztől libabőrös lettem és dideregtem. Lassan fölálltam és körbenéztem. Sehol semmi. Körbefordultam, hátha látok valmit, a tekintetem a semmibe révedt, amikor egy hang szólt a hátam mögül:

-Choi Emma vagy, igaz?-kérdezte az elegáns hölgy. Harmic évesnél egy évvel sem tűnt idősebbnek. Fekete haját szoros kontyban hordta, ajkai vérvörösre voltak rúzsozva. Hófehér ruhája a bokájáig ért. Karcsú lábai magassarkú cipőben végződtek.

-Igen, Emma vagyok.-bólintottam.

-Remek! Kérlek fáradj utánam!-biccentett.

-Hova megyünk?

-Csillaghullás Elmeklinika.

-Tessék?!-a lábaim a földbe gyökereztek.

-Elsőre is jól hallottad.-förmedt rám.-Gyere, mert elkésel! Vagy örökre itt akarsz maradni?
Csendben követtem a nőt. A szívem megtelt félelemmel és nem éreztem magamat biztonságban. Normál körülmények között nem követtem volna egy idegent, de fáztam, éhes voltam és esteledett. Átázott cipőim cuppogó hangot hallattak minden egyes lépésnél, nedves ruhám hozzám tapadt.
Nem sokkal később megérkeztünk egy hatalmas épülethez. Magas volt, nem lehetett látni a legtetejét. Borostyán borította a téglafalait, és több méter magas acélkerítés vette körbe az építményt. Kis ablakai voltak, kívülről ráccsal megerősítve. A nő megragadta a karomat és türelmetlenül rángatott engem, mint egy rongybabát. Az épületet belülről kék pillangós tapéta borította, a padló öreg fadeszkákból volt, melyek minden lépésnél nyikordultak, mintha fájna nekik, hogy rájuk lépek. Több emeletet mentünk fölfelé, a lábaim kezdtek fáradni. A hosszú lépcsőzés után megérkeztünk egy sötétkék ajtóhoz. A nő megszólalt:

-Köszöntelek a Csillaghullás Elmeklinikán! Én leszek a kezelőorvosod. Kang kisasszony vagyok, örvendek! A világ minden tájáról érkeznek ide emberek. Téged olyan lányokkal foglak egy szobába rakni, akikkel megértitek majd egymást, és hasonló a korotok. Eredményes ittlétet, és gyors gyógyulást! Vacsora húsz perc múlva a szobátokban.-majd se szó, se beszéd belökött a szobába.
Négy döbbent szempár meredt rám. A négy lány kérdőn nézett rám.

-Choi Emma vagyok.-hajoltam meg.
Az egyikőjük, akinek hosszú, festett lila haja és nagy, barna szemei voltak így szólt:

-Ayoki Haru vagyok.-hajolt meg a lány. Japán, de tökéletesen beszél koreaiul. Magas, vékony, hosszú combokkal. Tejfehér bőr, vékony, piros ajak. A hangja kellemesen mély, búgó.-de hívj csak Harunak nyugodtan. Örülök a találkozásnak!-mosolygott rám.

-Oh Mi Gyeong vagyok.-biccentett az ágyán ülő lány. Hosszú, fekete haja a derekáig ért. Arca markáns volt, mármár fiús, de jól állt neki. Hangja Haruénál is mélyebb volt, de illett hozzá. Kedvesen mosolygott rám.

-Lee Ga Ram vagyok.-intett, egy a lámpa fényében rajzoló lány. A karjaira kis képregénykockák voltak tetoválva, különleges kisugárzása volt a lánynak. Melegség sugárzott belőle.
A negyedik lány az ágyában feküdt szótlanul, mozdulatlanul. Azt hihettem volna, hogy halott, ha nem emelkedik meg néha a mellkasa, jelezve, hogy levegőt vesz.

-És ő ki?-kérdeztem a többieket.

-Ma Ho Rang. De nem beszél sokat.-felelte Ga Ram.

-Vagy inkább semennyit.-sóhajtott Haru.-Pedig próbálkoztunk.
Bólintottam, jelezve, hogy értem nit mondanak, majd az ablak alatti üres ágy felé vettem az irányt. Csendben leültem és az eget bámultam. Annyira kék, mintha mű lenne. De nem boldog-kék. Valami más érzés jut róla eszembe...

-Ti hogyan érkeztetek ide?-tettem fel a kérdést.

-Egy mezőn voltam, és nagyon fájtak a csuklóim.-mondta Mi Gyeong.

-Nekem a hasam fájt pokolian.-felelte Ga Ram.

-Én köhögtem.-motyogta Haru.

Reménykedve Ho Rang felé néztem, hátha válaszol, de csendben meredt a plafonra.

Nem sokkal később kopogtattak az ajtón. Mi Gyeong ajtót nyitott. Kang kisasszony volt az és néhány fehér ruhás ápoló. Kis, fehér porcelántányérokon jajangmyeon hoztak nekünk. Kang kisasszony egy fehér hálóinget nyújtott át. Magam elé tartottam a darabot; bő, hófehér lebernyeg. Hosszú ujjai és nyakrésze finom csikpkés.

-Ez a klinikai egyenruha. Kötelező viselet.-jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Bólintottam, jobb a békesség, amúgy is már le akartam cserélni a koszos, vizes ruhámat. Amíg a többieknek kiosztották az ételt, én félrevonultam a fürdőbe és végre levetettem az átázott egyenruhát. Megmosakodtam és belebújtam a puha hálóingbe. Olyan bő volt, hogy szinte elvesztem benne. Jól esett megtisztálkodni. A tükörbe néztem és őszintén nem értettem, hogy mit keresek itt. Mármint, nincs semmi emlékem az árvalányhajas mezőn ébredésemen kívűl. Mégis, amikor kinyitottam a réten a szemeimet elképesztő fájdalmat és ürességet éreztem. És nem tudom az okát. Csak fájt. A mező pedig egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Lehet, hogy elraboltak? Miért tették volna? Ez butaság.
-Emma, jól vagy?-kérdezte Mi Gyeong. Elhessegettem a furcsa gondolatokat és kiléptem a párás, meleg fürdőből.  Az igaz, hogy nem tudom, miért vagyok itt. De nincs más, ahova mehetek. Kifogytam a lehetőségekből. Különben sincsenek emlékeim. Ahelyett, hogy kételkedek, inkább hálásnak kéne lennem, hogy befogadott Kang kisasszony, nemde? Rámosolyogtam a többiekre és magamhoz vettem egy tányér ételt. Lehuppantam az ágyamra, éreztem, ahogy a fájó lábaim megkönnyebbülnek. Nagy falatokban és mohón lapátoltam a számba a finom ételt. Lehet, hogy bután hangzik, de abban a pillanatban, amikor teli szájjal néztem ki a csillagokkal borított eget, és a puha ágyamon ültem tiszta ruhában megkönnyebbülést éreztem. Biztonságban vagyok, azt hiszem.

Miután megettük a vacsorát az ápolók egy kis pirulát adtak nekünk. Akkora volt, mint a kisujjam körme. Királykék színű, gömb alakú tabletta.

-Vegyétek be!-szólt Kang kisasszony.-nem véletlenül vagytok egy elmegyógyintézetben. Megvan az oka. Rajtatok múlik, hogy mikor hagyhatjátok el ezt a helyet.-majd az embereivel együtt otthagyott minket.

-Vedd be nyugodtan, Emma.-biccentett Haru.-segít elaludni.-mosolygott rám biztatóan. Visszamosolyogtam rá és egy korty vízzel lenyeltem a kis pirulát. Harunak igaza volt. Néhány perccel később elnyomott az álom, mintha kövek nehezedtek volna a szemhéjaimra. Az állomvilág megragadott és magába rántott.

Álmomban egy lányt láttam. Az arca el volt mosódva, nem láttam tisztán. Mintha, egy fátyol takarná az arcát. Az íróasztala felett görnyed és tanul. Egyszer sem néz fel a könyveiből. Kis idő múlva elkezdtek remegni a vállai. Görcsösen rándult össze. Kis idő múlva a kezeit a füléhez kapta és kétségbeesetten suttogni kezdett:

-Ne hadarj! Hagyjatok pihenni! Nem akarok... kérlek ne! Aludni akarok!

A könnyei potyogtak. Nem láttam az arcát. Nem láttam a szemeit. De egy valamit tudtam: a mosoly már régen elhagyta a szemeit. Az álomkép szertefoszlott és egy új tűnt fel a semmiből. A lány dolgozat felett görnyedt. A pad alatt remegett a keze. Tollát görcsösen a lapra nyomta és villám gyorsan írta a válaszokat. Újra változott a kép: a lány otthonában voltam. Két felnőtt előtt állt, biztosan a szülei. Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik, mert a lány apja lekevert neki egy pofont.

-Miért lett csak ennyi pontod? Csak második vagy! A második az első vesztes! Takarodj a szobádba tanulni!

Még mindig nem látom a lány arcát. De a mosoly biztosan ismét elhagyta a szemét.

-B-bocsáss meg... jobb leszek, ígérem!-és mélyen meghajolt. És lehet, hogy a mosoly nem elhagyta a szemét. Soha nem is volt ott. Felment a szobájába és a sarokba kucorodott. Fájdalomtól rezdült össze és minden izmát megfeszítve rázkódott.

Haragudtam a szüleire. Vajon látják, hogy mennyire szenved a lányuk? Felriadtam az éjszaka közepén. Letöröltem verejtékes homlokomat és felálltam, hogy igyak egy kis vizet, amikor zihálást hallottam. Körbe néztem a sötét, félhomályos szobában. A hang Ho Rang irányából jön. A sötétben manőverezve az ágyához siettem és gondolkodás nélkül, szorosan magamhoz szorítottam. Nem tudtam, hogy miért sír, de ott, amikor ezt a lányt öleltem egyetlen dolog jutott az eszembe: az sem érdekel, ha nem enged közel magához, ha nem mondja el, hogy mi a baj. A legeslegrosszabb érzés, amikor egyedül sírsz a sötétben. Próbálsz csendben szipogni, nehogy más is meghallja. Ici-picire összehúzod magad, és próbálsz némán eltűnni. Szóval nem akartam őt egyedül hagyni. Egyáltalán nem akarok senkit hagyni, hogy egyedül sírjon. Mert a sötétben, valami, akármi... egy ember szívének kell lennie. Csak eltűnt a mosoly a szeméből.