Sokáig maradtunk összeölelkezve a sötétben. Ho Rang sírása először szipogássá, majd szuszogássá csillapodott. A félhomályban egymásra néztünk, és mintha láttam volna valamit a szemében; fájdalom. És akkor eszembe jutott, hogy mi az a dolog, ami közös a szobatársaimban: fájdalom és fáradtság nehéz fénye csillog a szemükben. Nem mondott semmit, csak oldalra fordult az ágyában és a fejére húzta a takarót. És lehet, hogy nem mondott semmit, de nem is vártam el tőle. Nekem elég, hogy nem volt egyedül. Halkan visszaosontam az ágyamhoz és visszaaludtam. Az álomlány képe hamar visszatért. Az ágyában feküdt, és aludni próbált, de nem tudott. Meredten bámulta a plafont. Felült, a hajába túrt és az íróasztalához kuporodott. Óvatosan vette elő a tankönyveit, mintha mindegyik egy bomba lenne, ami bármikor fölrobbanhat. Ceruzát vett a kezébe és írni kezdett. Egész éjszaka. Az álomképhez siettem és megpróbáltam megrázni a vállait, de nem tudtam megérinteni. Kiabálni próbáltam hozzá, de nem jött ki hang a torkomon. Csendben, tétlenül kellett néznem, ahogy a lány pusztítja önmagát. A kép változott, a lány egy hídon állt. A korlátra támaszkodott és sírt. Volt valami egészen fájdalmas abban, hogy sírni látom őt. A lány elkezdett átmászni a híd korlátján. A szívem elfelejtett dobbani és a levegő is bennem rekedt. Rohantam felé, őrült módon kiabáltam. És az emberek csak mentek tovább. Senki nem állt meg megállítani őt. A telefonjukat nézték és siettek munkába. Már az én könnyeim is patakzottak. Kérlek nem ugorj le! Kérlek! Először az egyik lábát tette előre, majd amikor a másikat emelte egy kéz megragadta a karját és visszarántotta őt. A lány meglepetten nézett a kéz tulajdonosára. Egy gyönyörű lány volt az. Magas, vállig érő fényes hajjal. Az arcát nem láttam tisztán. Szorosan átölelte az álomlányt. Az álomlány úgy fogta szorosan a megmentőjét, mint az utolsó mentőövet a süllyedő hajón. Talán mert a lány volt maga a süllyedő hajó. Az elvárások lelassították őt és lyukat ütöttek a boldogságába. Mint egy emberi Titanic.

-Minden rendben.-simogatta a megmentő az álomlány haját.

A kép ismét változott. A lány szobájában voltak. Álomlány és a megmentője. Nem láttam az arcukat, nem tudtam, hogy mosolyognak-e. De álomlány tartása már nem volt olyan görcsös. Az álomkép nem változott többet, mert felébredtem. Körbe néztem a napfénytől bevilágított szobában, de a többiek már nem voltak ott, kivéve Ho Rangot. Ő, mint mindig az ágyában feküdt, de már nem a plafont bámulta, hanem óvatosan rám sandított.

-Jó reggelt! A többiek hova mentek?-nem szólt semmit, az ajtó felé mutatott. Ahogy a mutatott irányba néztem, megláttam egy ajtóra ragasztott papírfecnit.

,,Emma, lementünk reggelizni a konyhára. Gyere utánunk!"

-Hol találom a konyhát?-nem felelt semmit. Szomorúan nézett rám. Talán meg is akart szólalni. Lehet, hogy olyan régóta nem beszélt, hogy nem emlékszik már, hogy hogyan kell. Lehet, hogy a fájdalomtól némult meg.-Nem baj, majd megkeresem, és ha már ott jarok, hozok neked is valamit enni.-mosolyogtam rá. Egy szalaggal felkötöttem a hajamat és kiléptem a kék ajtón.

Amint megláttam az odakint lévő embertömeget, teljesen elállt a lélegzetem. A világ minden tájáról láttam embereket: afrikaiakat, gyönyörű barna bőrrel és göndör fekete hajjal. Láttam indiaiakat színes ékszerekkel. Európaiakat hamvas, fehér bőrrel. Mintha ez a hely lenne a világ vége, mintha itt találkozna minden ember. A nagy forgatagban megpróbáltam megkeresni a konyhát. Benyitottam egy sötétkék ajtajú szobába. Először nem hittem a szememnek. A szoba fala tele volt kis képkockákkal, amiken emberek voltak. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem a mozgó jeleneteket. Az első kockában egy idős bácsit láttam. Egy halom üres sörösdoboz volt előtte az asztalon. Újabb és újabb üvegek kerültek elő, míg a bácsi az alkoholtól elálmosodva az asztalra borult. Hirtelen valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. Kellemetlen. Odébbléptem és a következő jelenetet néztem. Egy nőt láttam. Középkorú volt, talán anyuka. Egy sír mellett ült és imádkozott. Az eső eleredt, de nem mozdult. A furcsa érzés egyre jobban a hatalmába kerített, szinte bódultan léptem a következő képkockához. Egy családott láttam, akik az étkezőasztalnál ültek és veszekedtek. Ordítottak és vadul gesztikuláltak. De nekem nem ez tűnt fel elsőnek, hanem az üres hely az asztalnál. A család lassan lenyugodott és az üres székre néztek. Innentől pedig csendben ettek tovább, vigyázzva, nehogy újra az üres helyre nézzenek. A fejemet a következő kockára kaptam es a földre rogytam. Mert...a jelenet álomlány megmentőjét mutatta. A furcsa érzés fájdalommá vált, a könnyeimtől nem láttam tisztán. Megmentő csendben bámult át az ablakon a csillagos égre. A Hold fénye megcsillant a könnyes arcán. A vállai vadul rázkódtak, de ehhez a jelenethez már hang is társult. Amint meghallottam a szipogását, a szívem, mintha ki akart volna szakadni. És megmentő egyetlen  mondatot ismételgetett:

-Hiányzol. Hiányzol. Hiányzol. Hiányzol.-mint egy gép, úgy mondogatta újra meg újra. Akkor és ott azt kívántam, bárcsak elhallgatna a jelenet. Minden pillanata elképesztő fájdalmat okozott. Összekuporodtam a földön, könnyeim kis tócsába gyűltek előttem. Ki akartam menni a teremből, de minden erőm elhagyott. Lábra sem bírtam állni. Fájdalomtól elhomályosult szemekkel néztem az ajtó irányába, ami menekvést jelentett volna a fájdalmam elől. Olyan közel volt, mégis távol. És mintha valaki meghallotta volna a gondolataimat, az ajtó kinyílt, Kang kisasszony lépett be rajta. Döbbenten nézett rám, majd felnyalábolt a földről és kivitt engem a nyomasztó szobából.

-Mi volt ez?-suttogtam.

-A hátrahagyottak fájdalma.-mondta kimérten.

-Ki volt az a lány? Akinek a jelenete előtt sírtam?

-Majd megtudod.-a konyha ajtaja előtt álltunk. Kang kisasszony megtartotta nekem az ajtót én pedig beléptem az ételszagú terembe. Rengeteg asztalt láttam, és még annál is több embert. Kérdőn fordultam Kang kisasszony irányába, de ő már nem volt ott. Hirtelen kiabálást hallottam egy asztal irányából:

-Emma, ide gyere!-kiáltott Ga Ram. Elhesegettem minden rossz érzést és emléket arról a szobáról. Leültem a lányok közé és csöndben enni kezdtem. Tömtem magamba a pirítóst és a bacont, de a hangzavarban csakis egyetlen dolgot hallottam: megmentő sírását. Az ablakon áttörő napfény a könnyes arca volt. A terítő tiszta, fehér színe akár a bőre is lehetett volna. Mindenhol őt láttam, újra és újra. Az edények es evőeszközök összeütődése, mintha azt mondta volna: ,,hiányzol". A bacon a torkomon akadt, köhögni kezdtem. Mi Gyeon ijedten ütögette a hátamat, Haru vizet hozott nekem, Ga Ram pedig aggódva figyelt.

-Jól vagy?-kérdezte. De én csak azt hallottam: ,,hiányzol."