Huha.. Eddig is elért ez.. Komoly...

Bts:Jimin

Sose hatja meg a könyörgésem🙄

//most jut eszembe.. Megint nem anime képes meme lett. Wksnjajs.. Sorry//

Most beilleszteném ide az egyik kis novellámat, amit már kiraktam az egyik könyvembe.. De azt le is töröltem😅
/Leesett, hogy azért nem írok annyi novellát... /

Azért szeretném megosztani veletek, mert baromi fontos témája van... És egyszerre fájdalmas és csodaszép.. Meg kicsit elgondolkodtató...

Egyszerűen imádommm.. Remélem nektek is tetszeni fog. Aki meg már olvasta, annak köszönöm <33

->>

Utoljára

Az egész még fiatalon kezdődött..
Újként érkezett az osztályba, ott abban a pillanatban megfogott benne valami. Nagy barna szemei voltak, de inkább mondanám azt feketének. Dús világos barna haja, amit folyton úgy söpört el a szemei elől, hogy lásson. Vörös ajkait idegessége miatt sebesre harapta. Emlékszem, mellém ültették le, én meg vizes zsebkendővel kezdtem el le törölgetni neki a vért. Ekkor még csak ötödikesek voltunk, talán ha ezek után nem láttuk volna egymást nem így alakultak volna a dolgok. Onnantól kezdve én meghallgattam minden bánatát, akárcsak ő az enyémet.
Elérkezett a középiskola, én itt csak a bajt kevertem, ő még is mellettem maradt, és feltakarított utánam. A kapcsolatunkat sokan félreértették, hiszen mégis csak két fiú voltunk, kik ölelgették egymást, és a megszokottnál közelebb álltak egymáshoz. Sajnos olyanok is akadtak, kik azonnal elítéltek, és erőszakkal akartak elszakítani minket. Mi ezt mégsem vettük magunkra, azt gondoltuk, hogy biztos csak irigyek, hogy nekik nem ilyen barát jutott. Barát....ez a szó is igazán vicces. Mi sose voltunk azok, mindig ott volt az a szikra, ami végzős korunkban robbant. Féltékeny voltam minden pillanatban mikor mással láttam nevetni, féltem, hogy valaki elveszi tőlem! Tudtam már, hogy szeretem, de vajon ő tudni akarta ezt? Igen, tudni akarta, különben nem nézett volna rám olyan vadul fekete szemeivel, ajkaival nem nyomott volna nyálas puszikat az arcomra, nem aludt volna mellettem, miközben forró testét szorosan magamhoz ölelem.

Az a bizonyos őrült buli után támadtam le, akkor meg is történtek dolgok, amit egyikünk sem bánt. Persze sokáig emlegette, hogy örült volna, ha nem részegen történnek dolgok...de mégis, örültünk.
Onnantól kezdve kimondtuk mindenkinek az igazat. Szeretjük egymást! A helyzet igazán eldurvult ezek után. Mind a ketten ugyanarra az egyetemre mentünk, de más szakra. Nem tudtam megvédeni... Nem voltam ott mellette mikor igazán kellettem volna! Egyre sűrűbben kerültünk ki mind a ketten az egyetemről félholtra verve, de mégis, csak egymás szemébe néztünk és ennyi elég volt. Kézen fogva sétáltunk a közös lakásunk felé, és ápoltuk le egymás sérüléseit. Utáltam látni sebesült arcát, mert tudtam, hogy miattam bántják, azért mert szeretjük egymást. Minden nap kék-zöld foltok voltak rajta, bal karját el is törték egyszer, súlyosabb sebei nehézkesen gyógyultak be. A gondolataim meg lassan elkezdtek felemészteni engem. Nem tudtam kihez fordulni segítségért, mind a kettőnk szülei kitagadtak minket, barátaink nem voltak. Magunkra maradtunk. Ez lenne az élet? Szenvednem kell, mert olyat szeretek akit mások szerint nem szabadna? Miért baj az, ha a saját nememből szeretek valakit? Ugyanazt érzem, mint más, örülök, ha láthatom a mosolyát, szeretném megvédeni, és támaszt nyújtani neki. Én szeretnék lenni az akiben megbízik. Ezzel nincsen baj, gondoltam én ezt eddig, de ha sokan rám mutatnak, mint hibás, akkor abban van igazság, nem?
Egy év, ennyit bírtunk ki az egyetemi megaláztatásokból, már az utcára sem tudtunk lépni. Bármerre fordultunk csak ütést kaptunk.

Röviden így kerültünk mi most ide, a tetőre, a csillagos ég alatt. Felkészültünk már, de mégis, remegve ölelem magamhoz, és nem akarom elhinni, hogy ez az utolsó. Sose akarom elengedni őt, de ha itt maradunk akkor csak fájdalmat fogunk kapni. Én már nem bírom nézni szenvedő arcát, fáj, hogy nem tudom megvédeni. Hibátlan testét mára már hegek borítják, és tiszta lelkét bemocskolták. Ezt érte el a világ. Ez a világ, mely csak az ugyanolyanokat fogadja be...
Egy szót sem tudtunk szólni könnyeink hullásától, de nem is kellett. Éreztük, hogy ez a búcsú ideje, és örökké szeretni fogjuk egymást. Kezeinek összekulcsolva kezdtünk el lépkedni a peremhez. A levegőt már csak nehézkesen tudtam a szervezettembe juttatni, ugyanis a sírás miatt már fuldokoltam. A legszéléhez érve lenéztünk az elénk terülő világra, arra a mocskos helyre, mely ezt teszi velünk. Éjszaka módján itt a város szélén minden olyan csendesnek tűnt, égtek a fények, mégis a hangok eltűntek. Hátat fordítottunk mindennek és, újra összekulcsoltuk kezeinket, de most örökre. Utoljára néztem bele azokba a szemekbe, olyan csodálatos, a legszebb ezen a világon. Ez a fiú tökéletes, mégsem értékelik, csak azért mert szeret.

Megtettük. Hátra dőltünk, és zuhanni kezdtünk. Nem maradt már sok időnk, de még így is csak egymást néztük. Azt kívánom következő életében fogadja be a világ, és éljen boldogan, én meg következőre meg sem akarok születni.
Nekem Ő az egyetlen!

Szeretlek.