Tik, Tak, Tik, Tak...

... esküszöm kimegyek és lebaszom azt az órát a falról. Jelenleg az idő negyed négyre ketyeg. Gondolom én ha nem számoltam félre a kattogásokat mely minden egyes másodperccel egyel kevesebbet vesz el az életemből. A plafon mindig is jó társalgóm volt de most még is hallgatagabb a szokásosnál. Nyom el a csend. Nem szeretem ezt az érzést. Megint most kezdődik az a forgatókönyv, hogy bámulok a nagy semmibe és amennyire merev az egész testem az agyam aképpen ugrál a hülyébbnél hülyébb gondolatok közt.

Nem értem. Nem akarom érteni.

Beleszülettem ebbe a mocskos világba ahonnan csak kapirgálom a fényt és majd ha egyszer sikerül is előre törnöm, undorodva nézek vissza a gödörbe és az akkori önmagamra melyet az a sötétség szült ami benne van.

Senki sem mondta, hogy visszakéne néznem. Megváltoztam. Tudom! Remélem.. hiszem.

Sokan mondják, hogy gyerekes vagyok. Pedig én csak visszaakarom kapni azokat az éveket amikor nem lehettem az. Túl hamar akartam felnőni... nem is. Azt akarták, hogy túl hamar felnőjek. És mint egy zsinórra kötött rongybaba, ráncigálnak jobbról-balra, mert tudták, hogy akkori naív énem nem gondolja, hogy ez ennyire elbassza majd az életem.

Már nem vagyok láncra verve..

Chuuyat is otthagytam. Egyedül szenved most abban a pöcegödörben. Szánalmas vagyok. Velem jöhetett volna.

Jobb neki ott.

Szeretem.

(Eltörtem az ujjam vagy valamit csináltam vele az biztos. Most is fél kézzel írok. Azért igyekszem)