//szerelem, féltékenység, veszekedés, depresszió említve, párkapcsolati erőszak említve, öngyilkos gondolatok említve, grafikus önsértés, tetoválások//

//ez egy nagyon személyes rész, tehát nem biztos, hogy mindenki tökéletesen bele tudja élni magát. Felkavaró lehet. Aztán ki tudja :')//

– Egy újabb? Milyen? – Osamu egyszerre volt lelkes és kíváncsi. Megfogta bekötött kezed és magasra tartotta, hogy a fénytörés ne zavarja a fólián.

Szégyenlősen hajtottad oldalra a fejed, amíg a tetoválást nézte. Ez volt a harmadik, a friss sebből még szivárgott a festék. Mire hazaértél, eljött az ideje, hogy leápold.

– Nagyon szép, (Név). – Osamu elengedett. – Mit jelent?

– Csak egy kedves emlék a gyerekkoromból – mosolyogtál rá. Megpróbáltad elterelni a témát, így hozzábújtál. – Ha lemosom, segítesz még egyszer bekötni?

Osamu türelmesen várt a fürdőszoba ajtajában, amíg a víz alá tartottad a karod. Óvatosan értél hozzá, a meggyötört bőr még a levegőre is érzékeny volt. Egyedül is el tudtad volna látni, de jólesett, hogy Osamu csinálja. Hagytad, hogy megszárítson, bekrémezzen, és összepréselt szájjal, lehajtott fejjel mosolyogtál, mert nem akartad, hogy tudja, fájdalmat okoz a gondoskodással.

*

Ideges voltál, mit szól, ha az újabb mintát látja. Az, hogy tetováltatni mész, nem nagyon érdekelte, épp egy olyan percben említetted, amikor teljesen elúszott a munkával. A fél karodat már azelőtt fekete-fehér képek fedték, hogy megismerkedtetek volna. Amikor először került sor arra, hogy levedd a pulóvered, hasonló izgalom járt át. Osamut elbűvölték a képek. Megsimogatta a karod, ujját végighúzta a vékony vonalakon, te pedig borzongtál, mert éreznie kellett a hegeket alatta.

Az új tetoválás egy nem látható sebet takart el, ezért hazudtál a hozzá kapcsolódó érzéseidről. Köze sem volt a jó gyerekkorhoz, de muszáj volt valamit felelned. Osamu okos volt és sok mindent megértett, mégis úgy gondoltad, képtelen lennél neki elmagyarázni. Szükséged volt valamire, ami eltakar és segít felejteni. Kevés sérülésed volt, amit más okozott, de a színes kis kép alatt egy idegen kéz szorítása rejlett, és beteges iszonnyal próbáltál tőle szabadulni. Évek teltek el, amíg együtt éltél a nyomával. Miközben menteni próbáltad magad és a bal karod épségét, elfeledkeztél róla, de amint betelt, megkörnyékezett a kis barna folt emléke. Szentül hitted, hogy azért teszed, hogy eltakard, de a tetoválás kész volt, és minden, amit el kellett volna rejtenie, világított a vörös, festékes bőröd körül.

Hegek voltak a könyökhajlatodban, vágások a karod oldalán, az istenverte idegen ujjnyom helyén, mert egyszer megpróbáltad kikaparni magadból. Egy vágás a csuklódon, tenyér alatt, mert hiába mentetted meg a másik karod, egy kis tinta nem volt elég, hogy a fájdalmat is távol tartsa.

*

Osamunak semmit sem mondtál el ebből. Felnőttél, ezek a dolgok pedig a zűrös kamaszéveidhez tartoztak. Régen azt hitted, a kesztyű elég lesz. Elfedi a sebeket és meggátolja, hogy ismét kést vágj magadba. Reménykedtél, de a kesztyű a sarokban végezte, és az évek során megundorodtál a hosszú ujjú pólóktól. Osamu épp ezt a vad kettősségedet szerette. Végtelenül nőies tudtál lenni, ezen a sötét tetoválások és a legújabb választásod, a kis rózsaszín sem változtatott.

Szeretett, mert ez voltál te. Nem voltál biztos benne, hogy a múltadat is könnyen elfogadná. Próbáltál túllépni rajta, és olyan emberré válni, amilyen egyébként lehettél volna. Felemelted a fejed, előre tekintettél, és próbáltad a lehető legtöbbet kihozni a helyzetedből, hiába indultál természetesen hátránnyal Osamu mellett. Te nem voltál áldott. Képesség híján a tűrőképességed a töredéke volt az övének, mégis hamar világossá vált, hogy Osamunál sokkal könnyebben birkózol meg a testi fájdalommal. Amikor a kés megszaladt és elvágtad a kezed, sziszegtél és szitkozódtál. Azért mentél Osamuhoz, hogy átöleljen és megcsókolja az ujjad, de ha egyedül lettél volna, csak víz alá tartod, és egy perccel később el is feledkeztél volna az egészről.

Osamu szenvedett, mert gyakran sérült meg, te viszont ezeket a sebeket sosem láttad. Amióta ismerted, a teste nagy részét mindig kötés takarta. Észrevétlenül hárította el a kérdéseket, amikor érdeklődni kezdtél, mi van alatta. Szemérmetlen, édes szavakkal vonta el a figyelmed, és a kezedet is máshova vezette a karjára tekert fáslikról. Ezt tette, amióta csak megengedhette magának. A megismerkedésetek véletlen, a kapcsolatotok hihetetlen nagy szerencse volt, de könnyen engedtél neki, ő pedig hamar bebizonyította, hogy jó társad, és nemcsak szédíteni akart a bókjaival.

*

Középiskola végén találkoztál Osamuval, az egyik utolsó vizsgád délutánján. Tavasz volt. Megálltál egy parkban hazafelé menet, még ha nagy kerülő is volt az iskoládtól. Sírtál a stressztől és a szabad ég alatt elöntő megkönnyebbüléstől, az érzéseidet átengedted a virágillatú, langyos szélnek. A fűbe ültél egy szökőkúttal szemben, élvezted a nyugalmat, és próbáltad kiüríteni a fejed. Akkor őszintén örültél, hogy élsz, pedig évek óta elfeledkeztél erről az egyszerű érzésről. Magad mellett támaszkodtál, a füvet simogattad, és egy kis időre nem gondoltál semmire a jelenen kívül. Hogy mi lesz veled nyár végén, nem számított. Se a munka, se az egyetem nem érdekelt, csak az, hogy megszabadultál a körülötted lévőktől, és végre nem akartál meghalni, mert senki sem volt mögötted, hogy ösztönözzön rá.

Osamu így talált rád. Az iskolai egyenruhádat viselted, lehunyt szemmel a nap felé fordítottad az arcod, és nem vettél tudomást a külvilágról. Amikor Osamu leült melléd, kinyitottad a szemed. Az eltelt két évben két dolog maradt igazán éles az első találkozásból: Osamu felhajtott ujjú, kék inge és a ragyogó, izgatott mosolya.

Még mindig ugyanolyan izgalommal nézett rád, mint azokban a lázas, szerelmes napokban. Szép időszak volt: Osamu akkoriban kezdett dolgozni a Fegyveres Nyomozóirodában, te pedig frissen szabadultál a középiskolából.

Mire a vizsgáid véget értek, sok mindennel gazdagabb voltál. Ott volt a diplomád, ott volt Osamu, és a kedveskedése miatt támadt gyenge, de kitartó élni akarásod. Amikor felajánlotta, hogy költözz hozzá, fülig pirultál, hiszen alig ismerted. Mégis igent mondtál, mert bíztál benne. Más volt, mint a korábbi férfiak, és mert annyira eltért tőlük, nem féltél az újabb csalódástól. Egyébként is eltökélted, hogy megvéded magad: a lakásába a csomagjaidon két friss tetoválással érkeztél, idejekorán gátat vetve minden próbálozásnak.

Elrejtetted a sebeidet Osamu elől, de a nyomokat, amik a lelkedben maradtak, nem titkolhattad örökké.

*

Ritkán veszekedtetek komolyan. Csodálkoztál, milyen harmonikus a kapcsolatotok, mikor Osamu fárasztó volt, a te humorodat pedig jobb híján is csak sötétnek lehetett nevezni. Mégsem voltak köztetek nagy ellentétek. Osamu jól bánt a szavakkal, és ha valami bántott, egy-két apró kedvességgel könnyen meg tudott békíteni.

Nem tudtad, tényleg ilyen-e, vagy neked és az egész világnak is csak számtalan különböző arca egyikét mutatja. Azt hitted, kitüntetett figyelemben részesít téged, de és kellett jönnöd, hogy az összes fiatal nővel így bánik. Hiába bizonygatta, hogy szeret és senkire nincs szüksége rajtad kívül, a könnyen szórt, ragyogó bókjai tüskeként fúródtak a szívedbe, ha Osamut egy nő közelében láttad.

Az egyik ilyen alkalom volt az utolsó csepp. Egyébként is rossz passzban voltál, de amikor hallottad, hogy cseveg valakivel hazafelé menet a telefonján, rángatózni kezdett a szád sarka. A szelíd flört után egyetlen szikra elég volt, hogy robbanj. Osamu megpróbált békíteni, de végül feladta. Betekintést engedett önmagába, amit egyébként értékeltél volna, de akkor a mosolya és a kötszerei alatt rejlő kemény feketeség kirántotta a talajt a lábad alól.

Sosem vesztetek még így össze, egészen megijesztetted magad. Nem voltál féltékeny típus, és azt hitted, meg tudod szokni Osamu szertelen szerelmét, de az idegeid pattanásig feszültek, és nem tudtad magad tovább egyben tartani.

Rengeteg dolgot vágtatok egymás fejéhez, aminek a felét sem gondoltad komolyan. Osamu végül otthagyott a hálószobában. Azt mondta, hagy időt lenyugodni, de a kedvesség kiveszett a hangjából. Ez az új Osamu hatalmas és távoli volt. Ha nem ismerted volna – és komolyan gondoltad, hogy ismered őt –, elhiszed, hogy megvetés érződött ki a hangjából.

Fel-alá járkáltál a szobában, amikor becsukódott mögötte a lakásajtó. Nem tudtad, hova megy, vagy milyen sokáig lesz távol, mert még sosem fordult elő, hogy így váljatok el egymástól. Osamu ragyogó napsugárként érkezett haza hozzád, és egy órával később már sehol sem volt, zivatart ígérő jégverés söpört a nyomában.

*

Hevesen kapkodtad a levegőt, a szemed egyik tárgyról a másikra cikázott. Dühös voltál, csalódott, és olyan érzések feszítették a melled, amikről azt hitted, mar magad mögött hagytad a középiskolával. Ütni, vágni, fájdalmat érezni akartál, hogy az a sok tébolyult gondolat kiszabaduljon a fejedből. Remegett a kezed az ajtóhoz érve, de végül nem nyitottad ki, hogy kimenj a konyhába. Újabb kört tettél a szobában, és igyekeztél megfeledkezni arról a tartóba állított, tizenkét darab késről.

Megálltál Osamu íróasztalánál a sarokban, gyakorlottan mérted fel az írószeres dobozát. Papírvágó kés és olló állt ki a tolltartójából. Remegtél, amikor a kitárt ollót a markodba zártad.

A jobb karod szabad volt, a színes képecske csak a felső részét fedte el. Gyors egymásutánban tizenkét-tizenöt szúrást ejtettél az csuklód felett, a kis sebekből szinte rögtön szivárogni kezdett a vér.

Felnéztél, de Osamu még nem jött vissza. Letetted az ollót, füleltél, mégsem hallottad a lépteit a lakás előtti nyitott folyosóról. A karod égni kezdett, de ez még nem volt elég. Egyre sötétebb gondolatok borítottak el, mire megint kézbe vetted az ollót. Vágnod kellett, csíkokat hasítottál a karodba, de egyik sem volt elég mély, hogy a lelked megnyugodjon.

A papírvágó kés jobb választás volt. Gondolkodás nélkül a csuklódba döfted, és akárcsak az ollót, ezt is gyorsan, számolás nélkül cibáltad a húsodban. Fájt, égett, vér serkent a nyomában. A vékony, felszíni vágások egymást keresztezték, csillag alakban szétnyílva minden találkozásnál.

A kezed bedagadt és vöröslött. Újra és újra kiserkenő véredet előbb letörölted, majd lecsókoltad a csuklódról. A véred ismerős ízétől kitisztult a fejed, még a szokottnál is élesebben láttad a valóságot. Lehúztad a ruhád ujját, és visszamentél az ágyra, ahol Osamu hagyott. Hallottad, hogy visszajött a lakásba, csukódott mögötte az ajtó.

*

Letérdelt eléd, két kezébe fogta az arcod, és bocsánatot kért, amiért olyan lehetetlenül bánt veled. Te sírva fakadtál, pedig a karodat metélve messzire elkerültek a könnyek. Átölelted Osamut, aki próbált megnyugtatni, és ettől csak még nyomorultabban érezted magad. Azt hitted, jól vagy, és amióta a barátnője voltál, vele is igyekeztél elhitetni. Akkor azonban úgy viselkedtél, mint tizenhét évesen, a legrosszabb napjaidban, és muszáj volt megmondanod neki, mit tettél, mert elképzelni sem tudtad, mi lesz, ha másnap ő jön rá magától.

Osamu nem beszélt neked a múltjáról, de akkor este valamit megsejtettél belőle. Sokáig nézte a vérző sebeket a karodon, közben az arca megkeményedett, a tekintete pedig elsötétült. Ő is utazott az időben, rémisztő változást hozva magával. Ha Osamu huszonegy évesen is a Dokkmaffiánál lett volna, valószínűleg olyanná válik, ahogy a sebes karodat szorította, összeszorított, mosolytalan szájjal.

– Fáj? – kérdezte. A hangjában nem ismertél a mindig vidám, drága Osamura, aki olyan könnyen magába bolondított a szökőkút előtt.

– Nem. – Nem hazudtál, mert a karod égett, emellett a sebek fájdalmát meg sem érezted.

Osamu keményen markolt a csuklódra, még egyszer, alaposan megnézve a sebeidet. A keletkezésük óta eltelt vagy egy óra, a legtöbben megalvadt a vér. Mielőtt rájöhettél volna, mire készül, az egyik vágásra hajolt, és előbb megnyalta, majd szívogatni kezdte, de nem serkent belőle vér. Osamu erősen tartott, de a szája nem okozott fájdalmat. Inkább az ijedtség miatt nyögtél fel, Osamu mégis elhajolt a csuklódtól. Sötét tekintete foglyul ejtette a tiéd, képtelen voltál másfelé nézni.

– Kár, hogy nem érzem az ízed – mondta, majd teljesen váratlanul: – Nem azért csináltad, hogy fájjon?

Nem tudtál felelni. Kimerült voltál, a fejed elnehezült a sírástól, de úgy tűnt, Osamu addig nem enged el, amíg nem mondasz valamit. Nyeltél, lejjebb kényszerítve a fojtogató gombócot a torkodban, és azt mondtad:

– De. Ha fáj, minden más kimegy a fejemből.

Osamu felállt a földről, melléd ült, és az ölébe vette a lábad. Átölelte a hátad, magához szorított, a hajadat simogatta, és amikor felszisszentél, új pózban rendezett, vigyázva, hogy ne érjen ismét a sérült karodhoz.

– Nem akartalak bántani – mormolta a hajadba, egy pillanatra sem abbahagyva a simogatást. – Nem akartam, hogy ilyesmit tegyél miattam.

Osamu ingébe temetted az arcod, már nem érdekelt, mivel kened össze a vállát. El akartad neki mondani, hogy nem ő, hanem a saját butaságod tehet róla. Ha mások nem vesznek rá korábban ezerszer, a veszekedés miatt sem jutott volna eszedbe, hogy vagdosni kezdd magad a stressztől.

Osamu nem sejthette, hány sebet, hány másik vitát, és hány megaláztatást dugtál el a tetoválásaid és a pólód alatt. Akárhányszor csókolta végig a nyakad és a melled, kicsi, alig látható vágások mentén haladt. Mindegyik egy olyan darabja volt a múltadnak, amin túl voltál ugyan, de elfelejteni nem tudtad igazán.

A valódi kétségbeesés mindig a karodon látszott, a tested többi részén nem halálvágyból, csak megalázottságból próbálkoztál. Amikor megvetetted a lábad az életben, elejét akartad venni minden további kísérletnek, de Osamut ölelve rájöttél, hogy nem szabadulsz meg az ingertől, amíg szabad bőrfelület marad rajtad.

*

A legújabb szerzeményed akkor készült, amikor a var lepergett a vágásokról. A kis rózsaszín alatt kapott helyet, a nem túl régi csíkok alig lógtak ki alóla. Osamu csodálkozva nézte a karod, amikor a városból hazaérve vetkőzni kezdtél. A hátad mögé állt és a derekadra tette a kezét. Megpuszilta a nyakad, csak utána fordított szembe magával, és finoman a kezébe vette a jobbod, hogy közelről is megcsodálja.

– Még egy, drágám? – Mosolyogva csóválta a fejét. Az arca végre újra olyan volt, mint mindig, nem emlékeztetett arra az éjszakára. – Nagyon szép. – A homlokodhoz dőlt, cinkosan folytatta. – Ha meggyógyult, megcsókolom.

– Addig csókolj meg engem. – A nyaka köré fontad a karod, lábujjhegyen álltál, hogy elérd az ajkát. A tested Osamuhoz simult, halkan sóhajtott a szádba.

– Bekössem..? – Bizonytalan volt a hangja. Póló nélkül voltál, és úgy érezted, inkább kibontana a maradék ruhádból, mint hogy még egy réteget tegyen rád.

– Kérlek – mondtad, megsimogatva az arcát –, de előbb gyere zuhanyozni.

A fürdőszoba felé húztad, de háttal voltál, hagytad, hogy Osamu vezessen. Amikor a combod a kád peremének ütközött, leültél. Osamu letérdelt eléd, a lábadat cirógatva húzta le a szoknyádat.

– Tudod, (Név), ez is egyfajta kötszer – mondta halkan, két, a combodra nyomott csók között. Nem értetted tisztán, mit mond, így felhúztad a fejét, hogy megismételje. Osamu a lábának támasztotta a fejét, arcod helyett a bal karodat nézte, lassan érintve a vágásokat a fekete foltok alatt. – A tetoválásaid – mondta, kezébe véve a kezed. – Azért viseled, hogy megvédjen, nem? Hogy valamit, amire nem vagy büszke, mindig eltakarjon.