//ChuuyaxReader (E/3), első szerelem, halál, gyilkosság, öngyilkosság említve, önsértés említve, komor hangulat, mentális zavar említve, manipuláció, toxikus kapcsolatok//

//Ez egy egészen más rész, mint az eddigiek. Dazai nem is nagyon kerül elő benne, de a téma miatt megfér itt a történet. Reader-chanos, de kénytelen voltam E/3-ban írni. Remélem, ez nem zavar meg az olvasásban.//

astrographicnak ajánlom, mert már várt egy új részt ♥ 

Chuuya megtorpant, amikor a kéz a kabátjába kapott. Nem számított újabb támadásra: egy tucat sebesült feküdt körülötte az utcán. Nehéz volt megmondani, ki sérült és ki tényleg halott, Chuuya nem is ért rá ezt latolgatni. A munkája véget ért. Semlegesítette a képességhasználót, a halála után felszabadítva az agymosás áldozatául esett embereket – az ellensége katonáit. Az a néhány összezúzott autó és lángoló roncs járulékos veszteség volt. Mori, de még maga Chuuya is megengedett ennyit Yokohama békéjéért, így a fiú nem izgatta magát túlságosan a pusztítás miatt.

Ha nem állítja meg a képességhasználót, nagyobb károkat okozott volna. Már menni készült, de a rántás a ruháján maradásra bírta. Megfordult, várakozásával ellentétben mégsem egy tomboló, üres tekintetű ember, hanem egy lány állt a háta mögött. Az arca és a karja véres volt, a ruhája elszakadt, de komoly sérülés nem látszott rajta. Chuuya zavarba jött. Ritkán tudták megingatni, de a lány rá vetett pillantása mélyre hatolt, rég kiégett vészvillogókat bekapcsolva a fejében.

– Hé. – Chuuya idegennek érzete a hangját. – Veszélyes itt. Menj haza!

Úgy szólt hozzá, mint egy gyerekhez, de a lány talán csak egy évvel volt fiatalabb nála. Chuuya közelebb ment, vékony csuklóját megragadva meglepően finoman próbálta lefejteni a kezét a kabátjáról.

A lány meg sem mozdult. A tekintete, mint a többi felnőttnek, üres és fénytelen volt, pedig az áldott halálával megszűnt a befolyása. Amit Chuuya agymosásnak hitt, valójában sokk lehetett. Semmi sem volt a lány szemében, de nem akarta megtámadni őt. Egész testében remegett, a szorítása mégis erős volt, Chuuya nehezen tudta levenni a kezét magáról.

– Hallasz? – Idegesítette, hogy nem válaszol. Chuuya nem tudta, mit kezdjen a lánnyal. Elveszettnek tűnt, otthagyni nem akarta, de azt sem szerette, hogy a közelében maradt, annyi halott és pusztítás közt. – Menj haza! Hogy kerültél ide egyáltalán?

Tényleg nem értette, mit keres ott az a lány. Egy autóroncs felől támolygott oda hozzá, talán csak véletlenül került a konfliktusba.

Chuuya felnyögött. Nem szerette, ha civilek keveredtek a Maffia útjába, minden feladatát igyekezett a lehető legkevesebb felesleges áldozattal intézni. Ugyan nem érdekelte, mekkora kárt okoz az ellenségiknek, a városiakat szánta, az érzést hiába titkolta még maga előtt is.

A lány kéretlen szemtanú volt, de nem ártott neki. Chuuya minél hamarabb meg akart szabadulni tőle, hogy ne sodorja bajba, de a sebeit és a zavarát látva elkésett. Nem sérült meg komolyan, de a történtek mindenképp hatottak rá. Chuuyára szegezte kiüresedett, sötét szemét, és elmosolyodott. Sápadt, véres arcán ez a mosoly ijesztően hatott, hasonlított Chuuya megszállottságára.

– A szüleim... – mondta a halkan. A hangjából sütő érzelem a szomorúsághoz állt legközelebb, a lány mégis mosolygott, a frászt hozva Chuuyára.

Nem ért rá, hogy gyerekeket pátyolgasson, de csak ketten voltak talpon az egész környéken. A távolban tűz ropogott, valahol egy autó riasztója sípolt, Chuuya pedig már a közeledő rendőrautók szirénáját is hallani vélte. Összevonta a szemöldökét, a vijjogás felé sandított. Az út üres volt, de csak percei maradtak. Körbenézett, tett még egy lépést a lány felé, a felborult autókban az élet nyomait kereste.

– Hol vannak? – kérdezte. A lány egy összetört kocsira mutatott. Az autó orra rácsavarodott egy villanyoszlopra.

– Odabent. – Halkan, dallamosan beszélt, Chuuya azt a rémisztő mosolyt látta a lány véres kis arcán.

Hamar a roncs mellett termett, és az erejével könnyedén leszakította a az utasoldali ajtót, de az ülésen hátra bukó, összetört arcú nőért már semmit sem tudott tenni. A sofőr, a lány apja is halott volt már. A kormányra zuhant, a légzsák sem védte. A szájából vér szivárgott, Chuuya különös, aszimmetrikus kitüremkedést látott a mellkasán, a ruhája alatt.

– Kislány... – Chuuyának kiszáradt a szája. A lány könnytelenül, mosolyogva állt mellette, fél kezét még mindig Chuuya felé nyújtva. – Menj el innen! Van hova menned?

A lány a fejét rázta.

A sziréna hangja felerősödött, Chuuya már nem tudtam a paranoiára fogni. Megfogta a lány kezét, és mielőtt meggondolta volna magát, szaporán húzni kezdte maga után, nem sokkal később bekanyarodva egy háztömb mögött.

Még ott sem voltak biztonságban, de időt nyert. Megtehette volna, hogy otthagyja őt, de a lány emlékezett volna az arcára. Chuuya szitkozódott magában. A munka egyszerű volt, az áldott sem kevert több bajt, de Mori meghagyta neki, hogy a leszámolást lehetőleg csendben intézze el, és ne hozzon még több gondot a Dokkmaffiára.

Épp emiatt őt, és nem Dazait vagy Akutagawát küldte. Chuuya ritkán dolgozott Dazai nélkül, de a fiú épp az ágyat nyomta egy újabb ostoba, rosszul sikerült öngyilkosság miatt. Chuuyának épp elég baja volt a végrehajtó mániája nélkül is, sem rendőröket, sem más felelősséget nem akart a nyakába. Az árván maradt lányt viszont el kellett tüntetnie a helyszínről, de hiába ismételgette, már maga sem hitte el, hogy képes lesz hazamenni.

Chuuya a sokk és a hisztéria jeleit kutatta, de csak azt a hideglelést keltő mosolyt fedezte fel az arcán. A lány megfogta Chuuya kezét, és egyenesen a szemébe nézett, amikor megálltak a fal mellett.

– Köszönöm – mondta halkan. Szakadt pulóvere zsebébe dugta a kezét, de a balt, amit Chuuya megragadott, nem húzta ki a fiú markából. – Nem tudom, miért tetted, de köszönöm.

Gyenge volt a hangja, de kitartott, csak az utolsó szavaknál fúlt el. Chuuya pislogott rá. Egyszerűen nem tudta, miért kezdett hálálkodni.

– Miről beszélsz?

Nem várhatta meg, hogy a sokk beüssön, és a lány összeessen vagy sikoltozni kezdjen a sikátorban. Chuuya nem akarta bántani, mert csak egy szerencsétlen civil volt, és amúgy sem szívesen emelt volna kezet egy tinédzserre. Az átéltek elsápasztották a lányt, de a sötét karikák a szeme alatt időssé tették az arcát. Chuuya, ahogy először, alaposan is megnézte őt, magával egyidősnek, de legalább tizenhat évesnek gondolta.

– Meg... meghaltak a szüleim. – Amitől tartott, bekövetkezett. A lány hangja elcsuklott beszéd közben, a szeméből könny pergett. A harc eseményei és az elszenvedett baleset végre eljutott a tudatáig, de bármit tett vele, az a borzasztó mosoly az ajkára tapadt.

– Én... – Chuuya nem tudta kimondani, hogy sajnálom. Amíg harcolt, észre sem vette, mi folyik körülötte, utána pedig már késő volt aggódni miatta.

A lány a szemét törölgette. Ahogy kihúzta a kezét a zsebéből, a pulóver bő ujja felcsúszott, jó darabot felfedve a karjából. A bőrét sötétebb-világosabb hegek szabdalták. Vágások nyoma szelte át az alkarját, kívül és belül egyaránt akadt.

Chuuya halkan felnyögött a sebeket látva. Némelyik friss volt, var szakadt fel, ahogy megakadt a lány ruhájában, de a legtöbb szinte világított, fehérségük élesen elütött a bőre alaptónusától.

Chuuya impulzív volt, gyakrabban vezették az ösztönök, mint megfontolás. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy el kell tűnnie a helyszínről, nem gondolkodott, csak cselekedett. Megszorította a lány kezét és tovább vonszolta magával, szaporán róva az utcákat, amíg messzire nem kerültek a kikötőtől.

*

Chuuya jobb és bölcsebb dolgokat is tehetett volna, mint hogy magával vitte a lányt a lakására. Jobb lett volna, ha rá sem nézve ellöki magától, amikor a kabátját markolta, és bölcsebb, ha megszabadul tőle, miután meglátta az arcát, és veszélyt jelentett rá. Chuuya azonban nem akarta megölni, és nem bízott abban, hogy tartani fogja a száját, ha olyan állapotban hagyja magára.

Végig szitkozódott, a pokolba kívánva Dazai összes felmenőjét, amíg a lakásába igyekezett a lánnyal. Ha az a hülye nem próbál meg épp a küldetés előtt végezni magával, ketten biztos jobban boldogultak volna, és a zavarodott árva talán sosem kerül az útjába.

Chuuya kikészült. A munka nem viselte meg jobban, mint általában, de a szokásos idegnyugtató pohár borát nem fogyaszthatta el. Tiszta fejre volt szüksége, hogy kitalálja, mihez kezdjen a lánnyal. Csak annyi volt számára nyilvánvaló, hogy a szülei meghaltak az összecsapásban, ő pedig magánkívül volt emiatt.

Leültette a nappaliban és ő is mellé telepedett. Chuuya ledobta a kabátját, megszabadult a véres kesztyűjétől, de utána csak nézte a lányt, és nem tudta, mit csináljon vele vagy magával.

– Hogy hívnak? – kérdezte. A lány maga elé nézett. Amióta Chuuya elengedte, mindkét kezét az ölében nyugtatta.

A keze és a lába is remegett, pedig meleg volt a lakásban. A lány bő pulóvert és szoknyát viselt, térdtől lefelé libabőrös volt. Chuuya ezt látva a vállára terítette a kabátját, mert addig sem szívesen hagyta ott, hogy takarót kerítsen a hálószobából.

A lány oldalra biccentette a fejét, de hallgatott. Csak annyi változott, hogy a leomló haja eltakarta a maszatos, véres arcát Chuuya elől. A fiú látta, hogy tördelni kezdi a kezét. Akárcsak a karja, a legtöbb ujja is sebes volt. A körbefutó, mély vágások egy tigris csíkjait juttatták Chuuya eszébe.

– Figyelj... Szükséged van valamire?

Chuuya ideges volt. Mori várta a hívását, hogy jelentést tegyen az elvégzett munkáról, de képtelen volt összeszedni a gondolatait a lány miatt. Tudta, hogy Dazai-kaliberű hülyeséget csinált, amiért elvitte magához, de nem volt jobb választása.

Ha elég hidegen, maffiózóhoz méltón viselkedik, a tigrislányt, mint egy elé gördülő akadályt, szenvtelenül elháríthatta volna. Chuuya azonban nem volt romlott a sok rétegnyi harag és bosszúság alatt. A legtöbbet Dazai piszkálódása és a kényszer hozta ki belőle. Ha Chuuya, mint egy átlagos fiú, családban és szeretetben nő fel, biztosan nem olyan emberré vált volna.

A múltja viszont meghatározta a jelenét is. Chuuya, aki hosszú ideig volt Suribachi utcai bűnbandájának királya, nem tudott hátat fordítani egy embernek, aki annyira hasonló volt hozzá. Chuuya árva volt, a többi csellengő gyerek jelentette a családját. Még azután sem tudott ellenük fordulni, hogy elárulták őt, és hiába teltek el azóta évek, Chuuyában mélyen, az új szerepei és kötelességei alá temetve maradt egy rész az egykori tizenöt évesből.

Az a gyerek sosem hagyta a hozzá hasonlókat hátra, és Chuuya, aki már a maffiáé volt akkoriban, érettebb lett, de ezt a felét ott sem veszítette el. A lelke ne hűlt és ürült ki annyira, hogy ártatlanokat bántson, így arra sem tudta rávenni magát, hogy az egyszerűség kedvéért erőszakos legyen a tigrislánnyal.

A lány megrázta a fejét. Ez is több volt, mint amit Chuuya várt tőle, egy darabig nem is nyaggatta mással. A csend és a semmittevés azonban hosszúra nyúlt. Chuuya rosszul érzete magát, ahogy mozdulatlanul ült a kanapén. Zavarta az inge, bepiszkolódott mellénye, és a telefonhívás, amit muszáj volt végre elintéznie.

– Maradj itt, amíg visszajövök – szólt Chuuya, amikor végül felállt és otthagyta őt. Az erkélyre ment, amíg beszélt, de szemmel tartotta a lányt.

Chuuyát kirázta a hideg, mert a beszélgetés alatt egyszer sem látta mozdulni. A lány mintha pislogni és lélegezni is elfelejtett volna: Chuuya ugyanúgy találta meg, ahogy hagyta, még az a viszolyogtató mosoly sem tűnt el az ajkáról.

*

Chuuya nem akart beszélni róla, de a harmadik napon már nem titkolhatta tovább, hogy valakit rejteget a lakásában. Dazai felépült, és mintha mi sem történt volna, a nyomába szegődött. Amikor nem volt dolga, egyre csak faggatta és bosszantotta Chuuyát, különösen az érdekelte, miért olyan nyúzott mostanában.

– Megint nem aludtál az éjjel? – Kíváncsi, idegesítően vidám arca ütésre ingerelte Chuuyát. Próbálta lerázni Dazait, de ő tartotta vele a lépést, és egyre olyan dolgokról fecsegett, amikre Chuuya sosem volt kíváncsi. – Gratulálhatok? Vagy nem? Végül is – töprengett –, biztos nem. Ugyan hol találtál volna barátnőt magadnak?

Dazainak, ha piszkálódni akart, Chuuya magassága mellett a lányok voltak a kedvenc témája. A kettő valóban összefüggött, de csak a végrehajtó fejében: Chuuya egyszerűen nem ért rá, hogy lányokkal törődjön.

Idegesítette is, hogy Dazai milyen sikeres volt a nőknél – amíg ki nem nyitotta a száját. De annak ellenére is, milyen bosszantó volt, mégis le tudta venni őket a lábukról. Chuuyát folyton a szüzességével és a szerencsétlenségével nyaggatta, és az sem érdekelte, hogy a kisebb fiú megütötte őt, ha már nagyon elege volt a témából.

Chuuya általában nem ment bele a játszadozásába. Dazai örülhetett magának; Chuuya bölcsebb volt, és remélte, hogyha nem veszi fel a sértéseket, egyszer magától is abbahagyja majd. A lobbanékonysága miatt azonban hamar visszavágott. Fáradt volt, egyszerűen nem maradt türelme Dazai hallgatását megvárni.

– Egy lánnyal voltam. Most már kussolj – morgott. Kiértek a szabadba, és Chuuya reménykedett, hogy végre megszabadul Dazaitól, mert neki a belvárosban, a végrehajtónak pedig a kikötőben volt dolga. Dazai azonban nem mozdult. Chuuyát meglepte a pillanatnyi csend. Amikor ránézett, Dazai tátott szája és elkerekedett szeme láttán elégedettség öntötte el.

– Tuti hazudsz. – Dazai hevesen pislogott, Chuuya pedig, akármilyen keserű hangulatban volt, elvigyorodott.

– Nem, tényleg. És veled ellentétben én tovább megtartottam őt egyetlen éjszakánál.

– Hogy hívják? – Dazai kezdett magához térni. – Hol szedted össze? Mutasd meg őt, vagy nem hiszem el!

– Mit számít, hogy elhiszed-e? – Chuuya zsebre tette a kezét és hátat fordított Dazainak. Sötét örömöt okozott a társa vívódása. Úgy döntött, visszaadja neki az addigi szurkálódást, épp eleget viselt már el belőle.

– Ne már, Chuuya! – Dazai nyafogott. Ismét elé állt és közel hajolt hozzá, hazugság nyomait kutatva. – Szép? – Chuuya bólintott, Dazai pedig fellelkesült a válaszra. – Mutasd meg!

– Azt lesheted!

– Legalább a nevét mondd meg! – Dazai nem hagyta annyiban. Chuuya felnyögött, ismét elfordult tőle. Nem akarta bevallani, hogy három nap alatt sem szedte ki a nevét a lányból, így meggondolatlanul odavágta, ahogy szólítani kezdte magában.

– Tora – morrant –, és most már akadj le erről. Semmi közöd hozzá!

– Chuuyának barátnője van! – Dazai éneklésre váltott, álnok mosolyt villantva Chuuyára. – Kíváncsi vagyok, vajon Mori-san mit szólna ehhez.

– Ha elmondod neki, megöllek! – Chuuya elvesztette a türelmét. Dazai felé ütött, de a fiú eltáncolt az útjából.

– Ígéred? – kérdezte, a szeme ragyogott. Chuuya úgy érzete, a világ összes fájdalma a nyakába szakadt Dazai miatt.

– Nem! Örökre életben foglak tartani, ha megpróbálod.

– Remélem, viccelsz.

Dazai abbahagyta a mosolygást, kihúzta magát Chuuya előtt. Valahogy komorabb lett, pedig nyilvánvaló volt, hogy Chuuya nem beszél komolyan. A kalapos nem is méltatta válaszra. Zsebre dugott kézzel, nagy léptekkel elsietett, otthagyta Dazait a fekete épület előtt

*

Tora engedelmeskedett Chuuyának, de legtöbb kérését és kijelentését csak egy bólintással vagy biccentéssel nyugtázta. Keveset beszélt, és Chuuya minden közeledése sokáig eredménytelen maradt. Arra rá tudta venni, hogy zuhanyozzon és ruhát váltson, de a lány rosszul festett az ő melegítőjében és pólójában, a méret hiába volt megfelelő számára.

Chuuya, miután a lány megvált a pulóverétől, még több sebet fedezett fel a karján. Vágások voltak a kulcscsontja felett, a vállán, és elszórtan az oldalán is, amikor pedig egyszer összefutott vele zuhanyzás után, Tora combján is csíkokat látott, a törölköző alatt.

– Mi történt veled? – kérdezte egy este, az asztalánál ülve. Chuuya későn ért haza, de a lányt még ébren találta. Hálóruhában ült az ágyán, fejét a felhúzott térdén nyugtatta. Csak a szemét emelte Chuuyára, ami ott, a lámpafényben már valamivel élőbbnek tűnt.

– Mire gondolsz?

A reakció annyira váratlanul érte, hogy Chuuya keze megállt írás közben. Letette a tollat és teljes testtel a lány felé fordult. A tekintetük összeakadt, akkor először a sajátjához hasonló kíváncsiságot fedezett fel benne.

– A tested... a sebeid. – Chuuya belezavarodott a szavakba, hirtelen nem tudta megfogalmazni, mit akar mondani. Tora felsóhajtott, szorosabbra fonta két kezét a térde körül. Kicsinek és védtelennek tűnt a szoba sötétebb felében, abban a magányos ölelésben. Chuuya váratlan szánalmat érzett iránta, de próbálta kiszorítani a fejéből.

– Én voltam – mondta rövid csend után. Megmozdította a fejét, a tekintete Chuuya arcáról a válla fölé, a széthúzott függönyű ablakra siklott. – Talán... Vagy ők?

Újabb szünet következett. Chuuya már kérdezni akart, mert semmit sem értett az egészből. Tora előre nyújtotta az egyik szétszabdalt kezét, lassan forgatni kezdte az arca előtt.

– Mondd, ki tehet róla végül, ha én vágtam, de a kezemet valaki más vezette?

– Valaki rávett, hogy bántsd magad?

Chuuya nem bírta megállni, az íróasztalt és a jelentését otthagyva odament Torához. Leült a lány mellé, és megkönnyebbült, hogy nem húzódott el. Igazán nem is törődött a közelségével, továbbra is a sebeket vizsgálta a karján.

– Mindenki, de ők főleg. – Tora elrévedt, az utált, lelketlen mosoly ismét az arcára tapadt.

– A szüleid..?

Chuuya nem fogta fel, mit művelnek. A helyzet, a beszélgetés, maga a lány is valótlan volt. Tora bólintott, rosszullétet keltve Chuuyában. Máris többet beszélt, mint rövid ismeretségük alatt bármikor, de Chuuya úgy érzete, ha Tora megszólal, méreg csöpög a szájából.

– Persze, ők is. Segítséget kértem és megtagadták tőlem – nyögött fel, jobb keze helyett a bal, frissebb sebekkel teli karját forgatva. – Azért vagyok hálás, hogy legalább te segítettél rajtam.

– Mondd, mi történt veled?

Chuuya megfogta Tora előre nyújtott kezét és finoman lenyomta a takaróra. Rosszul volt, ha a csíkokra nézett. Keveset értett meg a magyarázatból, de amit leszűrt, haragra gerjesztette. Nem a semmiért vágott ki darabokat magából, de Chuuya nem tudta elképzelni, mi csinált testi-lelki roncsot egy tinilányból.

– Nem akartam meghalni, de mind azt mondták, hogy kár volt megszületnem. – Tora maga elé nézett, az arca visszatükröződött a város sötétje előtt az ablakban. Hagyta, hogy Chuuya fogja a kezét, meg sem rezdült az ujjai alatt. – Ők meg – mondta hűvösen. Chuuya, ha nem szokta volna meg, sosem jön rá, hogy a szüleire utalt a névmással –, sosem vették komolyan, és sosem segítettek rajtam.

Chuuya némán ült Tora mellett. Rengeteg érzés támadt benne, de ezek egyikét sem tudta szavakba foglalni. Szorongatta a kezét, oda sem figyelve, lassan simogatta a kézfejét, de a torkát gombóc kezdte feszíteni, amikor átfutott a sebek alkotta kis barázdákon.

– Tényleg érdekel – szólt akkor másképp, egyenesen Chuuyához –, vagy később te is bántani fogsz miatta?

– Nem akarok neked ártani – mondta Chuuya. Halkan beszélt, de őszinte volt; haragos, kusza érzéseit a háttérbe szorította.

Tora csendesen nevetett, a tenyerével takarva a száját. Fehér csíkos ujjai elfojtották a hangját, de Chuuya uralkodott magán, és nem nyúlt utána.

– Ki vagy te, Chuuya? – suttogta. Chuuya szemébe nézett a homályos tükörképben, pedig ha felé fordul, mindkettejüknek könnyebb lett volna.

– Aki vigyáz rád.

Chuuya összepréselte az ajkát. Még mindig nehezen jöttek a szavak, a kérdés pedig az elevenébe talált. Ő sem volt tisztában azzal, kicsoda valójában, a saját személyisége is csak tíz éve létezett igazán.

Alig volt valami kapcsolat köztük, mégsem érzete úgy, hogy hazudott Torának. Chuuya egyenes volt, még ha nyers is, Kouyou ezt a vonást nem tudta egészen kiirtani belőle.

– Nem vagyok jófiú – mondta a kezüket nézve –, de nem bántalak, és másnak sem engedem.

– Keres a rendőrség. – Tora megint révetegen beszélt. – Miért rejtegetsz előlük?

– Láttad, mi történt, Tora-san – mondta halkan Chuuya –, nem engedhetem, hogy elvezesd őket hozzánk.

– Tora-san? – A lány a fejét rázta. – Mostantól így fogsz nevezni?

– Nem tudom, hogy hívnak – mentegetőzött. – Nem akarod elárulni?

– Nem, nem akarok ő lenni tovább – sóhajtott Tora. Hosszú idő óta ismét közvetlenül Chuuyára nézett. Ahogy felé fordult, a válla Chuuya hasához ütődött. – És titeket sem árullak el, ha megmondod, mit jelent ez valójában.

– Dokkmaffia. – Chuuya belátta, hogy könnyebb, ha elkezd nyíltan beszélni Torával. Már nyakig benne volt, értelmetlenné vált a további titkolózás. A lány egyelőre hozzá tartozott, és ha őszinte volt, könnyebben tudta kezelni. – Maffiózó vagyok, te pedig, amíg itt vagy, a védelmem alatt állsz. Sem a rendőrség, sem más nem nyúlhat hozzád, rendben? – Azt nem tette hozzá, hogy ugyanúgy védte volna Moritól vagy Dazaitól is, mint bárkitől, aki korábban kezet emelt rá.

*

Nem tartott ki sokáig Chuuya szerencséje. Egy küldetése annyira elfajult Dazaijal, hogy kénytelen volt használni a megszállottságot. Összeroskadt a harc után, Dazainak kellett feltámogatnia. Chuuya alig emlékezett valamire a következő pár órából.

Csak néha tért eszméletére, de mindig a város váltakozó éjszakai fényei ringtak a szeme előtt, mielőtt súlyossá vált szemhéja újra lecsukódott volna. Nem volt ereje beszélni. Dazai karjába kapaszkodott és összefüggéstelenül motyogott. Próbálta vele megértetni, hogy nem viheti haza, de fogalma sem volt, hol vannak, és még reménykedni is túl fáradt volt, hogy Dazai a saját szállásán fekteti majd a kanapéra.

Éktelen fejfájással ébredt. Hunyorogva nézett körül a besötétített szobában. A teste sajgott, a ruhája összegyűrődött, a torka pedig égett. Olyan rossz állapotban volt, mintha egy egész éjszakát átmulatott volna, és azt kívánta, Dazai bárcsak egy kocsmából vitte volna haza az utolsó, végzetes pohár vörösbor után.

Nehezen tudott mozogni, mégis felült az ágyban. Chuuya egyébként is rosszul volt, de ahogy magához tért, és éberebben újra körülnézett, leverte a víz. A saját lakásában volt, egyedül a hálószobában, a nagy ágy másik oldalán pedig lapos volt a takaró.

*

Dazainak mintha másodlagos képessége lett volna, hogy bárkivel könnyen szót tudott érteni. Chuuya konyhájában ült az egyik magas széken, egy csésze kávét kevergetett, és halkan beszélgetett a pult másik felén ülő, lehajtott fejű Torával. A lány már megitta a kávéját, keze kettejük közt hevert. Dazai, ahogy letette a kiskanalat, finoman megérintette a lány ujjait, de a beszédet nem szakította meg. Tora az arca helyett feltűrt ujjú zakóját és az alóla kibukkanó kötéseket nézte. Figyelmesen hallgatta Dazait, a kezét sem mozdította meg a kezében.

– Osamu! – Chuuya annyira megrendült a látványtól, hogy a fiú ritkán használt keresztneve bukott ki a száján. A hálószoba ajtajában támaszkodott, de villámló szemmel nézte őket. Bármilyen elkínzott volt a teste, a harag aktiválta a képességét, vörösen izzott fel körülötte a levegő. – Hagyd őt békén!

– Nahát, Chuuya! Élénk, mint mindig. – Dazai elengedte a lányt és lecsúszott a bárszékről. Az érintetlen kávéját otthagyta a pulton, és a társához ment, figyelmen kívül hagyva Chuuya rángatózó száját. – Hogy vagy? – Megfogta a karját, mielőtt a fiú bármit lerombolt volna, de rögtön utána hátrébb lépett biztonságos távolságot teremtve maguk között.

– Jobban lennék, ha nem te volnál az első, akit meglátok – sziszegte. – Minek vagy még itt?

– Nem hagyhattam a kisasszonyt egyedül – sóhajtott fel, gyors pillantást vetve Torára. Ez még idegesebbé tette Chuuyát, de Dazai azelőtt másra terelte a szót, hogy felrobbant volna. – Amúgy rád vártam. Mori-san azt üzeni, hogy menj be hozzá. Szívesen.

Indulni készült, de Chuuya elkapta a karját, és behúzta a szobába, kikerülve Tora látóteréből.

– Ne szólj senkinek róla. – Chuuya még szédült, de a gyengeségét titkolni próbálta Dazai elől. A padlót nézte, remélve, hogy pusztán a hangja elég nagy hatást tesz Dazaira, a tónus mégis inkább kérő volt; nem volt ereje sem kiabáláshoz, sem fenyegetéshez.

– A kisasszonyról? Vettem. – Dazai játékosnak tűnt, de ahogy Chuuya ránézett, a szeme sötét és érzéketlen maradt. – Mondd, Chuuya, ő tényleg a barátnőd?

– Egy szóval sem mondtam.

– Ó, akkor nem baj, ha próbálkozom? Úgy láttam, tetszem neki.

Az arca változatlan volt, Chuuya a szemében is azt a hűvös, könyörtelen villanást látta. Fogalma sem volt, Dazai komolyan beszél-e, vagy morbid tréfát űz vele, de mindkét lehetőséget zsigerből utálta.

– Próbáld meg, szaros, és lesz oka a kötéseknek rajtad. – Chuuya foga megcsikordult. Szeretett volna halk lenni, mert nem csukta be az ajtót maguk után, de Dazai néhány pillanat alatt elérte, hogy a plafonon legyen miatta.

Dazai nem felelt. Undok, ijesztő végrehajtó-tekintete még egyszer megpihent rajta, aztán megfordult, és Chuuya zakójába kapó kezét lerázva magáról kiment a hálószobából.

*

Chuuya egész nap feszült volt, és később sem tudott megnyugodni. Állandóan attól félt, hogy Dazai már csak bosszantásból is beszél valakinek a titkáról, de telt az idő, és minden változatlan maradt. Nem hitegette magát azzal, hogy Dazai megfeledkezett róla, talán csak később akart visszaélni Torával.

Chuuyát másféle aggodalom fogta el, amint ez tudatosult benne. Sokszor vetélkedtek, amiből általában Dazai került ki győztesen. Chuuya nem akarta, hogy az a bosszantó kölyök még valamiben padlóra küldje. Tora az első lány volt, aki iránt gyengéd érzés kezdett kifejlődni a kicsi szívében, és nem hagyhatta, hogy Dazai elvegye őt tőle bármilyen szeszély miatt.

Chuuya, ha együtt voltak, kezdett másképp viselkedni Torával. Általában is kedves és szelíd volt vele, a Kouyou-tól tanult összes finomságot és jómodort bevetette, hogy biztonságos légkört teremtsen számára. Az igyekezete felesleges volt: mindketten tudták, hogy Yokohama egyik legveszélyesebb embere rejtegeti a lakásában. Chuuya mégis mindent megtett, hogy érzéseket és fényt lásson a lány szemében, rémisztő, Dazaira emlékeztető mosolyát pedig örökre eltüntesse az arcáról.

Egyszer, cselekedet közben megállt, és elgondolkozott, mégis miért teszi. Chuuya nem tudott számot adni magának a motivációjáról, mert józan érvek helyett csak a lány tigriscsíkos, elgyötört teste, kis keze, illatos haja jutott eszébe. Egy darabig Chuuya kozmetikumait használta, de az ismerős illat Tora sajátjával keveredett. Chuuya néha érzete ezt a ruháin és este a párnáján, amikor munka után hazakeveredett.

Olykor azon kapta magát, hogy az alvó lányt nézi maga mellett az ágyban. Chuuya egyszer felkönyökölt és kisimított egy hajtincset az arcából. Félt, hogy felébreszti, de a lány aludt tovább, kis, egyenletes lélegzetvételei melengették Chuuya csuklóját, mielőtt elhúzódott tőle.

Még mindig keveset tudott róla, mert Dazai érkezése után a meghitt beszélgetéseknek vége szakadt. Chuuya már nem erőltette, hogy meséljen, Tora pedig megelégedett a csenddel, ha a közelében volt.

Gyakran ült Chuuya mellett, elgondolkodva a kezébe támasztva az állát. Chuuyát feszélyezte a hallgatása, de mélyen el is szomorodott. Nem tudta, mi volt még Dazaiban, ami belőle hiányzott. Miért volt könnyebb Torának helyette a kötszerpazarlóval beszélni?

Chuuya nem vette észre a nyilvánvalót: annyi keserűség és halálvágy lakott mindkettejükben, hogy feltartóztathatatlanul vonzódtak egymáshoz. Mondhatott bármit a lány azelőtt, Chuuya mélyebb magyarázat nélkül csak ezt értette meg: nem akart meghalni, de ezer seb volt rajta. Valami rávette, hogy inkább megszabaduljon az élettől, mint hogy úgy létezzen tovább.

Tora is gyakran gondolt Chuuyára; a megfigyelés volt a valódi ok hosszas hallgatására. Egy este, amikor Chuuya a szokottnál hamarabb érkezett haza, Tora az ágya szélén ülve várta, amíg visszatért a fürdőszobából.

– Mi az? – Chuuya megérezte, hogy nézi. Öltözni készült, de megállt, a kezében tartott ruhákat letette a takaróra.

– Kérlek, ne haragudj rám – mondta a lány. Összefonta az ujjait az ölében.

Sápadt arcát gyorsan terjedő pír öntötte el. Chuuya nem tudta eldönteni, miért: a szoba hűvös volt, és Tora a meztelen mellkasára is alig egy pillantást vetett. A zavarát valamiképp átragasztotta Chuuyára. Félrenézett, érezve, hogy ő is vörösödni kezdett.

Tora félreértette a fiú motyogását. Halkan, de érthetően beszélni kezdett, sötét szeme ide-oda járt Chuuya nyaka és arca között.

– Nem kell féltékenynek lenned – mondta, elhallgattatva Chuuyát –, tudom, hogy egy embernél többet egyszerre tilos szeretni.

– Mégis miről beszélsz..? – Chuuyát már nem tartotta stabilan a lába. Torától nem messze leült az ágyra, de csak lehajtott fejjel, a haja alól nézett felé.

– Barátságok, szerelmek, minden a világon – mosolyodott el Tora szomorúan –, tudom, hogy egyszerre csak egyet szabad kezelni.

– Ki mondta ezt neked?

Chuuya zavarát hitetlenkedés váltotta fel. A pír, ahogy jött, el is múlt az arcáról. Már képes volt ránézni a lányra, de ez sem segített megérteni őt. Tora néha olyan elvont dolgokról beszélt, hogy Chuuyának értelmező szótár kellett volna hozzá.

– A legjobb barátom – mondta –, aki miatt így hívsz. – Tora keresztbe tette a lábát bokánál, egy darabot kivillantva sérült combjából. – A féltékenysége ölte meg a testem, hogy senki más ne akarjon rám nézni. De nem működött – nevetett fel, keserűségével libabőrőssé téve Chuuya csupasz karját –, és más, aki még tartott, szintén eldobott. A te féltékenységed ugye nem hagy ilyen sebeket rajtam?

Reménykedő tekintete Chuuya bordái közé döfött. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a boldogtalan, karcos nevetéssel Tora elesett, beletörődő lényét, ahogy Chuuya ítéletét várta.

– Megmondtam, hogy nem bántalak. – Megragadta a lány mindkét kezét és maga felé fordította ültében. – Hallod? Nem tudom, beszélsz, de én... – Chuuya hirtelen elhallgatott. A meggondolatlanság, ami majdnem kiszaladt a száján, elsápasztotta.

Tora kinyitotta a száját, de végül semmit sem mondott. Lesütötte a szemét, nem tartott sokáig a bátorsága.

Chuuya nem szerette így látni őt. Eleresztette fél kezét, tenyerét az arcára simította. Finoman felemelte a fejét és közelebb hajolt a lányhoz. Kifújt lélegzetük összekeveredett, hevesebbé téve Chuuya szívverését. Adrenalin áradt szét benne, elzsibbasztva az ujjait. Alig érzete, ahogy megsimogatta Torát, elérve, hogy a pillantása elváljon a takaróról.

– Nem vagy tárgy – suttogta. – Te egy lány vagy. Egy nagyon szép lány... És nem fogom hagyni, hogy bajod essen, főleg nem miattam.

Chuuya ostobaságokat beszélt, de akárhányszor fulladt el a hangja, nem tudta végleg befogni a száját. Remegett Tora puha arcát érezve a keze alatt. Még közelebb hajolt hozzá, ahonnan már a haja illata is meglegyintette, és lehunyta a szemét.

– Nem leszek féltékeny – mondta halkan. – Elhiszem, ha azt mondod, velem akarsz maradni.

Tora nem felelt, de Chuuya az ajkát érezte az ajkán. A lány megcsókolta őt, forróságot és szorítást keltve Chuuya mellkasában. Olyan volt, mintha valaki a bordáira lépett volna, de Chuuya nem küzdött az érzéssel. A melegség győzött, és csak fokozódott, amikor viszonozta a csókot. Az első volt, amit valaha adott, és Chuuyának később sem lett viszonyítási alapja. Dazai beszélhetett bármit, nem számított, mert ő Torán kívül többé nem kezdett mással.