Ilyenkor októberben szeretek nagyokat sétálni a természetben. Szerintem ez az év legszínesebb, legcsodálatosabb évszaka, nemcsak a szemnek színes, de az illatok is nagyon vegyesek. Reggel az eső áztatta földet érzem, délután a későn érő virágok illatoznak, este pedig eljön az a párás, nyúlós köd, ami rabul ejti a kéményekből kipufogó füstöt.
Egyik kedvenc kiránduló helyünk a Vácrátóti Arborétum. Nem csak az őshonos élővilágot találjuk itt, hanem az üvegházban soha nem látott, ufószerű kisebb-nagyobb növényeket is megcsodálhatjuk.
A bejáratnál miután jegyet veszünk, egy kis tábla mutatja a javasolt irányt, ha tényleg arra fordulunk, egy nagy térképbe botlunk. Telefonnal lefényképezem, hogy ha később valahova vissza szeretnénk menni, ne bolyongjunk sokat. Továbbra is jobbra tartva lassan az üvegházakhoz érünk. Bent párás meleg fogad, azonnal lekapjuk a pulóvereket, mert igencsak nagy a különbség a kinti és a benti hőfok között. Kint hiába süt a nap, a hatalmas fák árnyékában annyira nem tud felmelegedni az idő, ilyenkor a pulóver, vagy egy könnyű kabát kötelező.
Az üvegházban egyik ámulatból esek a másikba, a Föld túloldaláról érkezett növényeket csodálhatunk meg. Jól átmelegedve lépünk ki onnan az útra, ami alatt egy kis patak szalad át, benne vadkacsák úszkálnak, néha alámerülve, finom falatok után kutatva mutatják nekünk a popsijukat.
A patak mentén sétálva egy kis vízimalom fogad, itt mintha visszaröppenénk pár száz évet az időben, kicsit mohásan, vadregényesen. Tovább haladva feljuthatunk a hegyre, ahonnan pompás kilátás nyílik a tetején lévő kis pihenőből. Ahogy ott megszusszanunk, folyamatosan leszálló levelek susogását halljuk, láthatatlan madarak csivitelnek, veszekednek egymással az ágakon. Mélyet szippantok a levegőből, különféle növények illata keveredik az orromban, szinte átmossa a lelkem ez a sok gyógynövény.
Miután lemegyünk a kis hegyről, egy kis hídon sétálunk át, már messziről látjuk a tömeget, hiszen mindenki a lótuszokra kíváncsi, csakúgy mint mi.
Nagy nehezen helyet találunk a kis stégen, ami korláttal védi a bámészkodókat, hiszen elveszve a látványban, könnyen mellé léphet az ember.
A gyönyörű tenyérnyi lótuszvirágok hosszú száron nyújtózkodnak a napfény felé, egyesek már elnyíltak, de még így is jó pár bimbót veszek még észre. A nagy leveleik szinte betakarják a tó vizét, de a móló szélén megritkulnak, így kiszúrom a méretes pontyot a sekély vízben, aki a part mentén pihen. Pár percig még csodáljuk ezt a virág mezőt, majd tovább indulunk, emerre csak a kis út visz.
Egy kis romhoz lyukadunk ki, ami mint egy elfeledett királykisasszony mese, úgy szomorkodik a tarkálló levelek között, de nem dőlünk be neki, tudjuk, hogy csak díszlet.
Már látjuk, hogy lassan utunk végéhez közeledünk, és épp elkezdek keseregni, hogy nem találkoztunk mókussal, mikor hirtelen száraz levelek zörrennek meg a fák alatt. Kis izgő mozgó rozsdás farkú mókus tekereg lent az avarban, lehulló magok után kutatva. Észrevesz minket fekete kis gomb szemeivel, majd felszalad az egyik fára, mint egy kis akrobata, ugrál egyikről a másikra. Kicsit követjük az útján, megállunk amikor ujra leugrik a földre, majd befal szemünknek láthatatlan apróságokat. Feláll, hegyezi apró kis pamacsos füleit, majd vissza iramodik a fákra és ágról ágra ugrálva eltűnik a szemünk elől. Mi meg boldogan hagyjuk el ezt a csodás helyet, látva, hogy ilyen kis apró lényeknek milyen jó helyük van itt. Kijáratnál veszünk egy sajtos-tejfölös, jó fokhagymás lángost, aminek az illata ott száll a levegőben.
Lehulló levelek között sétálunk hazafelé, élvezve még az utolsó napsugarakat, majd otthon már begyújtok a kandallóba és egy bögre meleg kakaóval zárom a napot, a tüzet bámulva.