Cím: After the rain

Alkotó: _TheyCallMeIdol_

Párosítás: VKook/Taekook - BTS Jungkook x BTS Taehyung

Besorolás: 16+

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: 18+-os jelenetek, trágár beszéd, depresszió, BL

Összefoglaló: A jövő mindent megadott Jeon Jungkooknak. Szerető családot, jól fizető állást és kiegyensúlyozott életet, viszont azért, hogy kapj valamit, cserébe el kell engedned egy olyan részed, mely valóban te voltál. Egész életében más volt, mint amilyennek mutatta magát, de még magának is nehezére esett bevallania, nemhogy másnak.
Mindennapjai fenekestől felfordulnak, mikor előléptetik kiváló munkája miatt. Egy olyas valakit kell szárnyai alá vennie, kivel kapcsolata törékeny és tökéletlen

- Jungkook -

Fáradtan estem be házam ajtaján, közben folyton agyalva azon, amit a pszichiáter mondott. Mégis, hogy vállalhatnám fel ezt Taehyung előtt, aki két centet nem tesz rám? Ő nem értené meg, ő csak elítélne, s nem fogná fel a helyzetet, amelybe belerekedtem. Neki megvolt a lehetősége, hogy őszinte legyen, amit az én szüleimmel ellentétben, az ő családja elfogadott, s ez volt az igazán szomorú: olyan szabad akartam lenni, mint a sógorom. Tudtam, hogy lehetetlen, sorsom pedig le van régóta pecsételve, éppen ezért nem tettem semmit, csak mosolyt varázsoltam az arcomra, s ugyanaz maradtam, akinek kellett lennem. Az emberek ridegnek tartanak, egy olyan személynek aki nem szereti a családját, pedig ez nem éppen így van. Én csak boldogtalan vagyok, mert egy olyan világban élek, amit nem tudhatok a magaménak.

Fáradtan túrtam dús tincseim közé, és levettem a cipőmet, hogy utána a kényelmes papucsba bújhassak. Az asztalon ezúttal nem volt vacsora, viszont feleségem ügyesen sürgött-forgott a konyhában, egy köténnyel a derekára fűzve. Nem vette észre érkezésem, amit mondjuk nem is bánok, mert addig csendben segíthetek neki, úgyis sokat dolgozott, amíg én távol voltam. Részben szégyellem magam, mert itt hagytam őt egyedül a két kisgyerekkel, de közben úgy érzem, hogy legalább ennyi nekem is kijár. Nem mondom azt, hogy neki nincs szüksége pár óra alvásra, vagy egy kiruccanásra, de az ő lelkén nem szárad titok, sem hazugság. Ő, velem ellentétben, él és szereti azt, amije van. Sosem gondoltam még arra, hogy bevalljam neki mindazt, amit eddig magam után húztam, mert úgy éreztem ez egy olyan dolog, ami őt összetörné. Yong-sun egy remek nő, iskolás korunkban is szorgalmas, aranyos lány volt, csak nem nekem. Talán, ha lehetne rá lehetőségem, hogy változtassak az életvitelemen, akkor egy olyan fiúval randiznék, mint amilyen ő. Okos, törődő, gyönyörű, és még sorolhatnám, viszont én nem vonzódom hozzá. Néha azt kívánom, bárcsak ne ilyennek születtem volna, de a fentiek nem így akarták, s látni szeretnék, ahogy küzdök a sorsomért. Tudni szeretném, mit kéne tennem azért, hogy felszabaduljak, mert nekem már fogalmam sincs, hogy mi a teendő.

- Szia. - köszönt végül, miután sikeresen kipakoltam a tányérokat és az evőeszközöket az asztalra, apró családunk minden tagjának. - Merre jártál? - kérdezte kíváncsian, miközben leszűrte a spagettinek való tésztát.

- Edzésen voltam. - vontam meg a vállamat, majd pár lépést téve, megszakítottam a köztünk lévő távolságot, és csókot nyomtam az ajkaira, de azt ő nem viszonozta. - Valami baj van? - kérdeztem halkan, ugyanis rá sosem volt jellemző a vitatkozás, sem a mérgelődés, csak ha valaki tényleg kihozta őt a sodrából.

- Szóval, elmentél edzeni, és itthon hagytál a két gyerekkel, emellett pedig vacsorát is kellett főznöm, illetve kimosnom az alsógatyáid. Örülök, hogy tudunk közreműködni egymással, de komolyan. - mondta, majd hátat fordított.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy zavar. - hajtottam le a fejem, ilyenkor úgy sem tudtam mi a teendő. Csak el kellett fogadnom, hogy ebben a házban nőuralom van.

- Inkább menj és költsd fel a gyerekeket, nem fognak éjszakára aludni. - küldött az emeletre, ahol apróságaink szobája volt található. - Egyébként, felhívott Taehyung. - tette hozzá, én pedig minden mozdulatomban megálltam. Tudtam, hogy nem bízhatok meg a férfi kedvességében, mert ezek szerint nincs ideje. Ő egyről beszél, én pedig másról, s ezáltal eltérünk egymástól. Sosem értettem meg, miért kezel engem ilyen alpári módon, mikor konkrétan nem ártottam se neki, sem pedig a nővérének. Nem szeretem? Oké, de sosem mondtam nemet semmire. - Átjön vacsizni ő is, szóval jó lenne ha picit összeszednéd magad. - persze, megint én vagyok a hibás.

- Rendben. - sóhajtottam, és elindultam az emeletre.

A folyosón sötétség uralkodott, a gyerekek mély álomba szenderültek, biztos kifáradtak a sok játéktól. Örülök, hogy jóban vannak, habár a nagyobbik fiam néha féltékenykedik az öccsére, de szerencsére azóta elmúlt neki. Elmagyaráztuk neki, hogy egy kisebb gyereknek szüksége van a törődésre, és, hogy ugyanannyit kapott ő is mikor megszületett, s végül megértette. Azóta nagyon szoros kötelék van kettejük között, szinte elválaszthatatlanok. Együtt kelnek, együtt alszanak, mindent ketten csinálnak, s ennél büszkébb nem is lehetnék rájuk. Az egyetlen dolog, ami miatt megérte feláldoznom a karrierem, az életem, azok ők. Nem tudnám elképzelni a mostani életem nélkülük, egy olyan kötelék lett közöttünk, amit senki és semmi sem tudna elszakítani. Azt viszont sajnálom, hogy nem tudok sok időt tölteni velük, mert ennél jobb apukát érdemelnek, de próbálom minden megadott alkalommal bebizonyítani, hogy igenis megérdemlem, hogy az ő apukájuk legyek.

- KiBum, KiJung, ébresztő. - léptem be idő közben a szobájukba, és kettejük ágya közé guggoltam, hogy mindkettejük hátát lágyan simogassam. Mikor mindketten megszülettek, folyton a hátukat simogattam, hogy elaludjanak, de azóta ezt arra használom, hogy felköltsem őket. A kisebbik fiam nehezebben ébred, a nagyobbikkal ellentétben, aki korán kelő típus, ám mégis lusta. - Sziasztok, gyertek vacsizni. - mosolyogtam rájuk kedvesen, majd a kiságyból kiemeltem KiBumot, kinek szájában még mindig ott volt a cumi. Próbáltuk őt leszoktatni erről, de egyszerűen nem szeretné, így hát rá hagytuk, hátha kinövi idővel.

- Apa. - dörzsölte meg szemét KiJung fáradtan, majd ő is az ölembe kívánkozott. - Hol voltál? - kérdezte szomorúan.

- Apának volt egy kis elintéznivalója a városban, de most itt vagyok. - pusziltam bele fekete tincsei közé, majd mindkettejükkel a karjaimban felálltam, hogy levihessem őket az ebédlőbe, ahol már meg volt terítve, és az étel is ott gőzölgött.

Yong-sun már az asztalnál ült, szokásához híven egy pohár bort kortyolgatott, míg én elhelyeztem a fiúkat. Szedtem nekik egy kevés ételt, éppen elegendőt, hogy ne lehessenek éhesek, majd én is helyet foglaltam, de az ajtó ekkor nyitódott. Taehyungnak külön kulcsa volt a házhoz, mivel sokszor vigyáz a kicsikre, és éppen ezért adtuk oda neki a zár oldóját. Szerencsére, a gyerekeket imádta, még akkor is ha az enyémek voltak, de nem hibáztat két gyermeket, csak mert tőlem származnak.

- Megjöttem. - mosolyodott el, majd gyorsan megölelte a nővérét, utána pedig a kicsikhez rohant, hogy szorosan megölelje őket. - Álomszuszékok. Úgy látom jól kipihentétek magatokat, hiányoztatok hyungnak. - csücsörített nekik, figyelmen kívül hagyva az én létezésem.

Az évek alatt rájöttem milyen ember Taehyung valójában, s nem mondanám azt, hogy kétszínű, de abban biztos voltam, hogy nem százas. Az elején még elengedtem magam mellett a szúrós megjegyzéseit, de idővel egyre nehezebben kezeltem a hozzászólásait. Ízléstelen, rossz májú, szinte már undorító volt az, ahogyan kezelt engem, de amíg a gyerekeimnek nem ártott, addig én csendben tűrtem. Voltak napok, mikor én is visszaszóltam, de olyankor megkaptam Yong-suntól, hogy így nem beszélhetek egy tinédzserrel, mert még gyerek, tombolnak benne a hormonok, de mostanra már felnőtt, így igazán tudhatná a helyét. Viszont annak igazán örültem, hogy a két fiú el volt fogadva, és törődött velük. Néha még féltékeny is voltam, mert nekem nem örülnek annyira, mint a fiatalabbiknak, de mit is vártam el? Órákat dolgozom, van hogy nem is látom őket, akkor persze, hogy a kicsik úgy kezelik nagybátyjukat, mint a saját apjukat.

- Elnézést, hogy így bepofátlankodtam, de nem volt semmi kaja otthon, és mikor mondta Yong-sun, hogy spagetti lesz, nem tudtam neki nemet mondani. - szedte tele a saját tányérját, majd enni kezdett. Nem volt gond azzal, hogy eszik, hiszen egy elég sovány fiúról van szó, de ettől függetlenül zavart, hogy megzavarta az úgymond családi idillt. Szerettem volna, ha egyezünk, mert nekem soha nem voltak testvéreim, és örültem volna egy öcsinek, de az élet jól seggbe rúgott és azt mondta kapjam be.

- Semmi baj. - motyogtam csendben, majd szedtem én is magamnak, de éreztem szúrós pillantásait magamon.

- Nem is a te engedélyedet vártam. - vonta meg a vállát, teli szájjal persze. Annyira neveletlen és utálatos, hogy legszívesebben leütöttem volna. - Jaj, Sun, képzeld el kivel találkoztam ma a városban. - kezdte el Taehyung, mire rá emeltem tekintetem, s próbáltam valahogy szuggerálni, hogy egy szót se mondjon. Úgy manipulált engem, ahogy csak akart. - Chanyeollal, voltunk kávézni. - mosolyodott el ravaszul, orrát pedig a tányérjába nyomta, de legalább nem szólt semmit. A kezdeti sokk, méregbe ment, s úgy éreztem, elegem lett belőle.

- És a számmal hogy állsz? - kérdezte a nő kedvesen, miközben segítette a kisebbik fiamat az evésben.

- Ja hát azzal sehogy, majd Jungkook megírja nekem. - vonta meg újból vállait.

- De azt neked kellene megírnod, nem nekem. - szóltam bele, mert ez egy alap szabály volt az idolok világában.

- Viszont nem bűn, ha a menedzserem írja meg helyettem. - nézett rám mosolyogva, de olyan gonoszul, mintha azt kívánná, hogy akadjon az étel a torkomon. - Egyébként is, kettőnk közül neked több tapasztalatod van, hiszen egykor idol voltál. - rúgott oda, ahol a legjobban fájt.

- Sajnálom Taehyung, de a válaszom nem. - ráztam meg a fejem, mire néma csend uralkodott el a konyhán, s csak a gyerekek csámcsogását lehetett hallani.

- Nem? - kérdezte vigyorogva. - Semmi gond, sógor. Nem szeretnélek olyan dolgokra kényszeríteni, amiket nem akarsz megtenni, ez egyértelmű. - vágta hozzám flegmán. - Csak tudod, tartozol nekem. - kezdett bele komolyan, villámat pedig a tányéromnak csaptam. Így lehet elrontani egy békés, családi vacsorát.

- Mivel? - kérdezte feleségem kíváncsian, mire mindketten Taera néztünk, aki keltette az egész feszültséget.

- Ezzel, azzal. - mondta a fiú teli szájjal. - Valamivel ki kell fizesse a bébiszitterkedésem. - simított KiJung fejére, aki mosolyogva tűrte az érintését. - Szóval, Jungkook, szerintem ez nem egy rossz üzlet. - most minden tekintet rám szegült. Az utolsó falatokat ettem ki a tányérból, s miután lenyeltem, majd megtöröltem a szám, megszólaltam:

- Rendben. - mondtam csendben, s felálltam az asztaltól, hogy a mosogatóba helyezzem a tányérokat, evőeszközöket.

Hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzám, mindenki sorban adogatta a tányérokat, melyekből nem is olyan rég ettek. Yong-sunt elküldtem aludni, s megígértem neki, hogy a gyerekeket majd én elaltatom, amiért hálásan pillantott rám. Cuppanós puszit nyomott arcom egyik oldalára, mire mosolyt varázsoltam az arcomra, ezzel pedig el is tűnt a konyhából. Megérdemli, nehéz napon van túl, holnap pedig kezdheti az egészet az elejétől. Már csak én, a gyerekek és Taehyung maradtunk. Amíg ő a fiúkkal játszott, addig én mosogattam, s magam elé bámulva próbáltam eltűrni jelenlétét. Aranyos srácnak tűnik a távolból, akit mindenki könnyedén megszeret, de az én szememben csak egy véremet szívó szúnyog volt, aki elviselhetetlenül zümmögött a fülemben.

- Jungkookie, én szerintem lassan megyek. - mondta, s kezét a vállamra tette, mire elhúztam magam tőle. - Na, ne legyél ennyire kiborulva. Ajánlatot hoztam.

- Elegem van a játékaidból, Taehyung. - sóhajtottam, majd megtöröltem nedves kezeimet, és felé fordultam, karjaimat pedig összefontam mellkasom előtt.

- Oh, pedig ezt igazán élveznéd. - mosolyodott el, s ezúttal karját lendítette vállaim felett. - Szerintem mindketten jobban járunk, ha csendben gyűlölnénk egymást. Tudod, a nővérem érdekében. Neked csak azt kell tenned, amit mondok, különben tudatom vele, hogy titkolsz valamit, ami nagyon, de nagyon bűzlik. - suttogta a fülembe. - Szóval, légy a kutyám, és akkor nem lesz gond. - ajánlotta.

- Te komolyan ennyire hülyének nézel engem? - kérdeztem fennhangon, majd felnevettem idegemben. - Éppen elég volt az, amit csinálsz velem már évek óta. Szerinted ez normális? Én és a nővéred...

- Nem, nem szeretitek egymást, legalábbis te nem. De miért, Jungkookie? Mi az oka? - kérdezte. - Mégis ki az az elvetemült, aki képtelen szeretni azt a nőt, aki életet adott a gyermekeinek? Aki feláldozta a fiatalságát annak érdekében, hogy egész életében több szerepet is betöltsön? - tette fel az újabb költői kérdéseit. - De ha nem, hát nem. Én eddig engedékeny voltam, viszont most már nincs visszaút. - lépett hátra, majd megölelgette a fiúkat. - Ki fogom deríteni, hogy ki vagy valójában, és akkor mindent elmondok Sunnak. Csak várj, és élvezd, amint minden darabokra hullik körülötted. - intett, utána kilépett az ajtón.

Nem fogsz rájönni soha, mert olyan szinten nem látod a fától az erdőt, hogy képtelen vagy racionálisan gondolkozni.

⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛
Sziasztok! Köszönöm szépen, hogy elolvastátok. A hibákért elnézést, illetve ha tetszett a rész, szavazzatok. 🥰♥️