Cím: After the rain

Alkotó: _TheyCallMeIdol_

Párosítás: VKook/Taekook - BTS Jungkook x BTS Taehyung

Besorolás: 16+

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: 18+-os jelenetek, trágár beszéd, depresszió, BL

Összefoglaló: A jövő mindent megadott Jeon Jungkooknak. Szerető családot, jól fizető állást és kiegyensúlyozott életet, viszont azért, hogy kapj valamit, cserébe el kell engedned egy olyan részed, mely valóban te voltál. Egész életében más volt, mint amilyennek mutatta magát, de még magának is nehezére esett bevallania, nemhogy másnak.
Mindennapjai fenekestől felfordulnak, mikor előléptetik kiváló munkája miatt. Egy olyas valakit kell szárnyai alá vennie, kivel kapcsolata törékeny és tökéletlen.

____________________________________

____________________________________

- Jungkook -

Éreztem a vállaimra nehezedő súlyt. A fájdalom ellepte szívemet, teljes ürességet hagyva maga után. Démonjaim újból elfoglalták lelkem trónját, egyedül maradtam, csak én és a hangok, melyektől azt hittem, egykor már megszabadultam. Ugyanazon dolgokat súgják fülembe: Vajon tényleg megéri? Elnyel a sötétség, nem érzem a talajt a lábam alatt, csak lebegek a sötét mindenségben, a hideg kiráz. Gerincem mentén hűvös tornádó szánt végig, pedig azt hittem nem lehetne ennél is rosszabb. Szenvedek. Sírni akarok. De kinek mondanám el, ha a magány újból a magáévá tesz? Ki értené meg a testemben dúló háborgó tenger mély érzéseit? Senki. Talán ez a szó jellemez leginkább engem is. Egy üres gödör, melybe az emberek figyelmetlenségből lépnek bele. Ennyi lett volna? Ez lett volna az élet, melyről oly sokat hallottam volna? Akkor hol vannak a kacajok, hol vannak a szerető karok, melyeket magam körül éreztem? Így van: eltűntek, személyemmel együtt. Így éreztem mélyen, legbelül. Azt hittem, egy nap minden helyre fog jönni, de hatalmasat tévedtem. Az egész életem egy hatalmas mókus kerék volt, melyből sosem szállhattam ki. Tűrnöm kellett a nehéz munkát, a fájdalmat, és ha megszomjaztam, megvonták tőlem a folyadékot. Gyűlöltem az életem, gyűlöltem magam és mindent, ami velem együtt jött. Baj, baj után, hiba, hiba után, és még reggelig sorolhatnám, de ki vagyok én panaszkodni? El kell fogadnom azt, amit a sors nekem szánt, ha pedig véletlenül is ellenállok, akkor bűnhődhetek.

Már éjszaka volt, észre sem vettem az idő múlását. Jól esett kicsit kint lennem, a tavaszi lágy szellőtől képes lettem volna elaludni, akár a réti füvön is, de vissza kellett mennem. Kétlem, hogy valaki gondolt rám, ha mégis megtette, nem érek annyit. Megfogadtam magamnak, hogy többé nem nyavalygok, hiszen felnőttem, már úgysincs értelme. És egyébként is, egy gyerekről van szó, ő terrorizált, amióta csak összejöttem a nővérével, így az egyetlen megoldás az, hogy figyelmen kívül hagyom megjegyzéseit. Inkább elhalmozom magam egy rakat munkával, csak ne kelljen találkoznom vele.

Annyiszor próbáltam vele kedves lenni, az öcsémként tekinteni rá, de képtelenség volt. Tehetségtelennek tartott, rossz férjnek, rossz apának, egy rossz embernek. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, de az igazság fáj. Taehyung az a tipikus srác, ki mindenben sikeresen elhelyezkedett. A középiskolába, majd az egyetemre egyből felvették, ráadásul oda, ahová ő akarta. Nem voltam rá féltékeny, ő volt a tökély megtestesítője. Mindenki szereti őt, egy hibátlan gyöngy volt a sok üres kagyló között. Vele ellentétben, én csak egy üres, kiszáradt alga voltam, kinek szerepét senki sem szerette volna átvenni. A negatív szereplő egy történetben, kit mindenki elítél első látásra. Az álmokban megjelenő démon, ki gyermekeket kísért. Még én is féltem önmagamtól, de mindezt el kellett rejtenem. Nemet kell mondanom, s elfelejtenem ezt a részem, ugyanis addig nem lesz egy csepp nyugtom se.

Az autót óvatosan leparkoltam a kijelölt parkolóhelyre, majd miután kiszálltam belőle, gondosan bezártam. Szerencsére, Yong-sun szülei biztonságos helyen laktak, így a rablások száma is alacsony volt, de ez még nem volt ok arra, hogy ne zárjam be az autóm. Egyrészt, drága kocsiról van szó, másrészt pedig, még haza szeretnék utazni. Nincs gondom az anyósommal és az apósommal, hiszen remek embereket fogtam ki, akik tisztelnek és sajátjukként szeretnek engem, de ha egyetlen kívánságom lenne, akkor legszívesebben sosem találkoztam volna a gyermekeim anyjával. Gyönyörű, segítőkész nőről van szó, s bárki aki hamarabb szemet vetett volna rá, szerencsésnek nevezhetné magát, én viszont nem így érzek. Ő az egyik oka a boldogságnak, s habár köszönettel tartozom neki, én nem kérek belőle. Nem kérek abból az életből, melyet jól beletekertek rózsaszín cukormázba, belül pedig egy sötét, fekete lyuk foglalt helyet.

Az ajtóhoz léptem, kezemet pedig a kilincsre helyeztem, de mikor lenyomtam azt, az ajtó nem akart kinyílni. Magyarán mondva, kizártak engem. Kezeimet testem mellé eresztettem, s miután kétszer is megnyomtam a csengőt, annyiban hagytam. Lassan lecsúsztam a hátammal a falapnak támaszkodva, arcomat pedig tenyereimbe temettem. A sírás kerülgetett, de erősnek kellett lennem, magamért. Nem szerettem volna gyengének mutatkozni, egy férfi nem sírhat, legalábbis ezt verte belém apám, minden egyes pofonjával. Üzenetet is írtam Yong-sunnak, de nem válaszolt, ezek szerint már biztos lefeküdt aludni. Az idős párt nem szerettem volna megzavarni, így már csak egy választási lehetőségem maradt.

- Igen? - hallottam meg a mély hangot, mely Taehyungtól származott. Valószínűleg már aludt, de az legyen a legnagyobb gond. Ezt amolyan visszavágásnak szántam.

- Engedj be. - válaszoltam, mély, lényegre törő hanggal. Nem volt kedvem veszekedni sem, csak be szerettem volna menni, hogy ne kelljen az autóban töltenem az éjszakát.

- Kivel beszélek? - játszotta a hülyét, de tisztán ki lehetett venni, hogy éppen mosolyog.

- Jungkook. - sóhajtottam a telefonba. Direkt csinálja, s egyértelműen jobban is, mint én.

- Milyen Jungkook? - kérdezte újból. Az idegösszeomlás szélén álltam, de nyugodtnak kellett maradnom, nem engedhetem meg neki, hogy ezúttal is nyerjen.

- Jeon Jungkook, a sógorod. Kérlek, engedj be Taehyung! Biztos vagyok benne, hogy ez is a te műved. - masszíroztam meg homlokomat erősebben.

- Elsősorban, te voltál az, aki drámaian kiviharzott a házból. - sóhajtott, s hallottam, amint kikel az ágyból. - Másodsorban pedig igazad van, én zártam rád az ajtót. - hallottam meg az ajtó nyikorgását, s most már állva figyeltem a mosolygó, magas srác arcát, ki büszke volt művére. Olyan volt, akár egy gyerek, aki éppen egy rossz dolgot követett el, mégis élvezi a helyzetet. Tudja jól, hogy nem fogom bántani, viszont ez csakis rajta áll. - Szánalmas vagy, Jungkook. - rázta meg a fejét, majd ellépett, s hagyott helyet, hogy belépjek az otthonba. Lomha léptekkel indultam az emelet felé, kikerülve a fiatalabbikat, nem volt kedvem több vitára, csak át akartam öltözni, befeküdni az ágyba, és aludni legalább délig.

Feleségem és gyermekeim már aludtak, békésen szuszogtak a sötét szobában, melyben az egyetlen fényforrás a tévé. Éppen valami gyermek mese ment, amit legalább háromszor láttam már a kicsiknek köszönhetően. Leültem az ágy végébe, és meredtem a semmiben, elgondolkozva a mai eseményeken. Az emberek szemében valóban én vagyok a rossz fiú? Egész életemben dicsértek, az iskolában is kitűnő voltam, aztán karriert, illetve családot alapítottam. Megbuktam volna az emberi létben? Sokszor tűnök ridegnek, de ez nem jelent gátat abban, hogy kedves legyek. Gyűlölnek, mert jobb vagyok náluk? Nem. az képtelenség, mert nem vagyok az. Nem vagyok holmi tökéletes ember, sem istenség, kitől félni kéne. Én csak Jeon Jungkook vagyok, a férfi, aki többé már nem önmaga.

Hátranéztem a családomra, utálnom kellene őket, de nem tudom. Mégis, ki az az önző alak, aki képes lenne valami olyat gyűlölni, amit ő hozott létre? Inkább hálás vagyok, hogy ennyi boldogság adódott nekem is.

Másnap reggel fáradtan keltem. A tükörben visszapillantó személy, nem is én voltam, csak egy alak, aki hasonlított rám. A megszokott lila karikák a szemeim alól, ezúttal sem tűntek el. hosszúkás, fekete hajam az égnek állt, tegnapi ruháim pedig még mindig rajtam voltak. Mikor felébredtem, Yong-sun és a gyerekek már nem voltak mellettem. Egyedül feküdtem le, egyedül is keltem ki az ágyból. A mai szokásos program a grillezés. A kicsik imádták a hét ezen szakaszát, mert nemcsak, hogy eljöhettünk meglátogatni a nagyszüleiket, hanem azért, mert a szabadban lehettek. A házunknak is volt udvara, csak állításuk szerint, az nem volt olyan jó, mint az itteni. A kellemes idő ellenére, a fű nedves volt az esti pára miatt. Olyan volt, mintha egy erdőben ébredtem volna, csak itt volt hol feltöltsem a telefonomat, ha a szükség megkövetelte.

Ráérős léptekkel indultam el az udvarra, hogy segítsek a kint szórakozó családomnak, mikor megtorpantam a konyha bejáratni ajtajában. Taehyung póló nélkül készítette a salátát, egyedül volt. A beszivárgó Nap sugarai rávilágítottak bronzos bőrére, mely megadta a fiú természetes szépségét. Nem hasonlított a két testvér egymásra. Míg Yong-sun inkább az apja vonásait örökölte, addig Taehyung édesanyja nőies vonásait kapta ajándékul. Gyönyörű férfi volt, ezt bárki meg tudta volna mondani, de ha hangoztatnám, akkor pedig azért lennék szánalmas. A férfi hangja visszhangzott a fejemben és a tegnap esti rövid trécsünk az ajtóban. Nem tudtam volna szavakba megfogalmazni azt a savanyú ízt a számban, amivel utána muszáj volt lefeküdnöm aludni. Bántotta a lelkiismeretem, hogy valami nincs rendben, de hogy mi, azt nem tudtam volna megfejteni. A férfi rosszabb volt a nőknél, bonyolultabb, ugyanis a nővére akárhányszor problémával küszködött, mindig hozzám fordult. Viszont sógorom, ő nem osztotta volna meg velem szavait, még akkor sem, ha az élete múlna rajta.

- Azt a- - nézett rám a borzos hajú fiú, jellegzetes doboz mosolyával, mi sokszor volt gúnyos, főleg hogyha felém intézte szavait. - Jó szarul nézel ki. - kuncogott fel, mire megforgattam szemeimet és tovább álltam. Megígértem magamnak és a becsületemnek, hogy nem veszem többé figyelembe, de lehetetlen küldetésnek minősült. Szavai olyan szinten képesek megbántani az embert, hogy azt egyszerűen képtelenség semmibe venni.

Az üvegajtón keresztül, tisztán láthattam a munkálatokat. Apósom, szokásosan sörrel a kezében sütkérezett, a család női tagjai pedig teljes mértékben elvoltak egymással és a gyerekekkel. Apró mosoly kúszott ajkaimra. Belegondolva abba, hogy hány szerencsés fickó állna most itt a helyemben rémisztő, egyben furcsa érzés. Bűnösnek érzem magam egy olyan dolog miatt, melyet nem is én követtem el.

- El az útból. - lökdösött arrébb a fiatalabbik, meztelen lábával pedig rálépett a nedves fűre.

- Kincsem, miért nem veszel fel egy papucsot? Úgy akarsz járni, mint KiBum? - kérdezte az édesanyja, tekintetem pedig azonnal kisebbik fiamra vetettem, kinek feneke csupa sár volt, ezek szerint elesett.

- Ugyan kérlek, én már felnőtt vagyok. - vonta meg hanyagul vállát, s bohóckodni kezdett. Idő közben pedig én is elindultam a kis család felé, kik nemlegesen rázták fejüket a fiú ostobaságaira, kivételt képeznek a kicsik, ők majdnem eldőltek, annyit nevettek nagybácsijukon. - Látjátok, semmisé- - be se tudta fejezni mondata utolsó szavait, ugyanis lassan elcsúszott a nedves füvön. A salátás tál a levegőbe repült, belőle pedig kiestek a zöldségek, viszont a komolyabb gond az Taehyung volt, ki lassított felvételben zuhant a földre. Azon nyomban cselekednem kellett, így még időben sikerült alá csúsznom, hogy megmentsem őt egy jó kis fenékre huppanástól. A pillanat, amikor a lélegzet eláll, a gondolatok elszöknek, a szív pedig ki akar ugrani helyéről. Mikor a tenyér izzad, a fejed fáj, a belső hangod pedig ordít, de nem tudod eldönteni, hogy miért. Akkor, abban a pillanatban így éreztem.

A fiú egyenesen a karjaimba landolt, drámába illő jelenet volt. Mintha az idő megfagyott volna körülöttünk, csak néztük egymást, mintha két ismeretlen szempár lennénk. Barna szemeiben ott csillogott a fiatalság fénye, míg én, vele ellentétben idős voltam, egy reménytelen eset. Teste könnyű volt, de éreztem, amint megfeszül. Hallottam ahogyan nyel, levegőt vesz s ha nagyon koncentrálok, akkor a gondolatait is képes lettem volna elolvasni. Féltem, hogy ezek után mi lesz, de semmi sem történt. A némaság burka körbeölelt minket, s nem hagyta hogy meghitt pillanatunkat bárki is megzavarja. Amit látok, az tiszta, gyermeki ártatlanság, sérülékenység, mintha nem önmaga lenne, csak kicserélték őt. Az agyam azt parancsolat, hogy engedjem el, míg a szívem továbbra is maradni akart.

- Úristen, jól vagytok? - sietett hozzánk Yong-sun, kétségbeesettnek tűnt, s mikor segített öccsén, én következtem. Egy szempillantás alatt történt minden, s én képes voltam lefagyni, ha pedig feleségem nem jött volna, akkor talán... Nem. Azt nem lehet. - Látod tökfej! - csapta öccse tarkóját, mire az feljajdult a hirtelen ért fájdalomra. - Ha Jungkook nem lett volna, akkor te kitöröd a bokádnak, és ezzel búcsút is inthettél volna a karrierednek. Ajánlom, hogy megköszönd neki! - ordította le őt, pusztán szeretetből, hiszen Taehyung egy tehetséges srác, tele lehetőséggel és potenciállal, amit nem szabadott veszni hagyni. A fiú lassan rám emelte fagyos tekintetét, és szinte lelkembe mélyesztette őket, majd megszólalt:

- Kösz, asszem. - köpte szavakat, s miután összeszedte a kiszórt ételt, bevonult a házba.

Bármennyire is hihetetlennek tűnik, megtörtént. Kim Taehyung megköszönte a segítségem, s habár ez nem jelenti azt, hogy most már örök barátságot és békét kötöttünk, szívem zakatolt az örömtől. Viszont, volt egy olyan érzésem, hogy egy nap megiszom ennek a levét.

⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛⬜⬛

Sziasztok, meghoztam az új részt, ráadásul Jungkook szemszögéből ❤️
Mi a véleményetek? Lassan kezdenek beindulni a dolgok 😌✨
Köszönöm szépen azoknak, akik elolvasták. Ha tetsztett a rész, szavazz bátran 😊

Elnézést a helyesírási hibákért, már lusta voltam újból átnézni XD