Paul azért szeretett játszani a basszusgitáron, mert a hangja a szívdobogáshoz hasonlított. Ahogy megpengette a húrokat, azoknak mély hangja életre keltette a zenét, életet adtak neki. Néha el is képzelte, hogy az ő szíve is a saját basszusának ritmusára ver. Most azonban pengethette volna bármilyen gyorsan, nem érte volna utol a saját vérnyomását.

- Na, mit gondolsz? – kérdezte a telefonban édesded hangot magára erőltetve.

- Benne vagyok – felelt George a maga nyugodt, brit akcentusával, mire Paul végre lehiggadhatott. – Mindenkinek jól jön egy kis nyugalom.

- Pontosan! – vágta rá Paul, miközben a telefon zsinórját kezdte tekergetni, mosolyogva.

- És mind a négy gyerkőcöt hozod? – susmogta Geo.

- Hát, Heather biztosan nem jön, neki tanulnia kell, de a többieket talán rá beszélem. Egyedül Maryt nem tudom hová tenni. Öregem, irigyellek – halkult el, majd hátradőlt.

- Dhani miatt? – vágta rá George, mire Paul csak hümmögött egyet. – Hát, vele sem olyan könnyű. Sosem hallgat rám. No, meg a nőügyek... - sóhajtott.

- Ne mond, hogy tud róluk – nevette el magát Paul.

- Ahhoz már elég nagy, és okosabb, mint az ember hinné – motyogta George megtörten, mire a basszusgitáros csak még jobban röhögött.

- Most komolyan, miért nem mondod el neki az igazat? Mindjárt tizennyolc éves. Most már igazán megérett hozzá – csendesedett el Paul.

- Miért, te elmondtad? Johnt, Briant, meg mindenkit? – vonta fel a szemöldökét George.

- Persze. Mikor megkérdezték elmondtam. ŐK a gyerekeim, joguk van hozzá, hogy tudják az apjukról az igazat. Amúgy is, ha nem vagy őszinte a fiaddal, ne várd, hogy ő is az legyen veled. Megérdemel ennyit, nem? – mondta Paul ezeket a mondatokat, amiket később egyszerre átkozott, és áldott.

A legnagyobb kérdést már mindketten megválaszolták. Vége az éveken át tartó háborúskodásnak, már belefáradtak az egészbe. Mind hiányolták a másikat, és ez a vágy felülemelkedett a büszkeségükön. Felesleges lett volna tovább hadakozni. A béke elnyerte saját helyét a trónon.