Újabb hajnal érkezik, a hatalmas fénylő égitest is lassan ébredezni kezd, s beszökve a redőny rései között keltegeti a puha paplanok alatt megbúvó szerelmes párt. A napsugarak utat találnak a fekete tincsek rengetegében, s lágy mozdulatokkal kezdik cirógatni a puha bőrt, mire az arc tulajdonosa összeráncolja pisze orrát, s résnyire kinyitja szemeit. Telt rózsaszín ajkaira boldog, kissé kómás vigyor kúszik, ahogy a mellette még igazak álmát alvó, jelenleg kikopott rózsaszín tincseket birtokló fiúra pillant, aki már hosszú-hosszú ideje birtokolja szívét. Boldogság - már mióta ez az egy szó jellemzi mindennapjait, melyeket élete szerelmével tölthet el, s nem is lehetne hálásabb, hogy ilyen az élete.
Ujjait lassan vezeti végig párja állkapcsának éles vonalán, mire az idősebb mocorogva húzza magához karcsú testét, ahogy ő is lassan nyitogatni kezdi szemeit.

“ Imádok így ébredni minden egyes reggel ” suttogja halkan a rózsaszín tincseket birtokló Taeyong, miközben csodálattal pillant szerelmének kisimult vonásaira. A kisebb ajkaira széles vigyor kúszik, hiszen tagadhatatlanul egyetért az előbb elhangzottakkal; összeköltözésük óta eltelt már két év, s nem is lehetnének teljesebbek, hiszen mindenük meg van amire csak szüksége lehet egy embernek az életében. Van egy csodálatos otthonuk, melyet már rengeteg emlékkel töltöttek meg, édes háziállataik, akik felvidítják az unalmas napjaikat, s a legfontosabb; ott vannak egymásnak, olyan szeretetben részesítik a másikat, melyben sosem volt még részük, s máskor sem lesz - de nem is kell, hiszen ők együtt akarják leélni hátralévő idejüket; akkor is, ha az egy nap, vagy ha egy egész örökkévalóság.

“ Tudod, hogy én is ” forgatja meg szemeit mosolyogva Ten, miközben az idősebb mellkasán támaszkodik meg karjaival, majd Taeyong puha húspárnáin hagy egy rövidebb csókot, ám ezzel nem elégszik meg a festett hajú - kezét a kisebb édes vonásaira simítja, s visszahúzza magához, hogy egy rendes, érzelmekkel átitatott keringőt lejthessenek ajkaik. Nem sietnek sehova, húspárnáik tánca lassú, gyengéd, s óvatos, mintha ez lenne az első alkalom, mikor egymáshoz simulva lejtenek szerelmes keringőt. A csókba mosolyognak majdhogynem egyszerre, mielőtt elszakadnának egymástól, majd Ten egyből teljesen ráfekszik Taeyongra, aki hangosan felnevet, ahogy párja szinte rácsimpaszkodik, miközben arcát a nyakhajlatának rejtekébe fúrja, hagyva hogy orrát teljesen átjárja a jól ismert, s hőn szeretett bőr illata.

“ Sosem gondoltam volna, hogy lehet valami ennyire rendben ” szólal meg szinte suttogva Taeyong, rekedtes hangszíne pedig libabőrt csalogat párjának hófehér, selymes bőrére, s kissé meg is borzong egész testében, mire az idősebb ajkaira mosoly kúszik, hiszen imádja, hogy konkrétan semmit sem kell csinálnia ahhoz, hogy hatással legyen Tenre. Csontos ujjait a thai gerincének vonalán simítja végig, ezzel még inkább borzongásra késztetve a mellkasán pihengető fiút, aki csupán feljebb kúszik, s előbújik Taeyong nyakának takarásából, hogy ismét szemkontaktusban forrhassanak össze íriszeik. “ Annyira tökéletes minden és annyira nagyon szeretlek, Ten. ”

“ Én is nagyon szeretlek téged, Taeyongie ” dobban nagyobbat a fekete hajú bordáinak fogságában raboskodó, ereibe vért pumpáló szíve, melyben mintha a szerelem virágokat keltene életre, amik ezernyi színnel töltik meg Taeyonggal közös univerzumokat. Újabb, s újabb rózsák, liliomok, napraforgók bontogatják szirmaikat szerelmük virágoskertjében minden egyes mosoly, pillantás, érintés, s csók - minden nappal, minden perccel egyre színesebb ez a kert, egyre több apró, halandó növény kel életre. Igaz, mindig minden nem lehet rendben, nem süthet örökké a Nap, viszont eső nélkül, könnyek nélkül sem maradhatna életben ez a burjánzó kert. A viharos napokat is közösen élik meg, támaszt nyújtanak egymás számára a nehéz pillanatokban, hiszen tudják; együtt minden jobb.

S ahogy most elvesznek egymás íriszei nyújtotta, ezernyi csillagot birtokló univerzumban, mintha ténylegesen lelassulna körülöttük az idő; az óra számlapján alig mozdul a mutató, a percek óráknak tűnnek, a porszemek a levegőben mintha egy helyben rekedtek volna, s ha most esne az eső, még a cseppeket is külön meg lehetne érinteni. Csak nézik egymást, mindkettejük ajkain - melyek biztosan egymásnak lettek teremtve, hiszen semmi sem passzol össze ennyire nagyon, mint puha húspárnáik, mikor édes csókban forrnak össze - boldog mosoly pihen, hiszen ebben a momentumban egyáltalán nincs okuk búslakodásra, hiába áll még előttük megannyi mélypont, megannyi szomorú pillanat, most minden tökéletes.

Sok mindent megéltek együtt, ennél pedig még jóval több mindenen mennek még keresztül, s igaz ez félelmetes, ám a legnagyobb szélvihar sem sodorhatja el őket egymástól; olyan erős kapocs fűzi őket össze, melyet sosem lehet szétszakítani, mely még az idők végzete után is létezni fog, mert ebben a múlandó világban csupán szerelmük állandó, s ezért minden bizonnyal ők a legszerencsésebb emberek, hiszen ezen a hatalmas földbolygón egymásra találtak, egymásba szerettek, s a nehézségek ellenére is együtt maradtak.

Hiszen ha van ember, akit Taeyong egyedül szeretni tud, az a gyönyörű mosollyal megáldott, földre szállt angyal, aki mellkasán pihenget, s íriszeit fürkészi minduntalan, hiszen sosem tudna kiábrándulni a sötét szemek fénylő ragyogásából, Ten pedig ugyanígy érez iránta; szíve minden egyes érintéstől, mosolytól, csóktól hevesebb ütemet kalapál, s ahogy maguk mögött hagynak megannyi percet, melyek órákká formálódnak, egyre jobban, s jobban beleszeret Lee Taeyongba. Mielőtt egymás életébe keveredtek, nem hittek az igaz szerelemben, de bebizonyították, hogy igenis létezik a nagy Ő, s hogy egymás számára a másik az igazi.

ههههه

「 vége. 」