-Anya! Anya ne már! Várj meg!-Liam sóhajtva futott az édesanyja után az üres folyóson. Tornacipőjének talpa hangos visszhangot vert az épületben, de muszáj volt valahogyan tartania a tempót. Mrs. Geyer egy hosszú éjszakai műszak után, kis szőke hajú, apró hölgy lévén is gyorsabb volt, mint Liam. Valószínűleg csak a fia iránt érzett harag késztette arra, hogy minél gyorsabban távozzon az iskolából.
Liam, Theo-nak köszönhetően sikeresen elkésett. Miután az idősebbik fiú kirakta őt a sarkon, -távol az iskolától-eszeveszett rohanásba kezdett. Lihegve tépte fel az igazgató irodájának ajtaját, hogy aztán lehajtott fejjel, sűrű bocsánatkérések közepette helyet foglaljon az édesanyja mellett. Nem mert az anyjára nézni. Elégnek bizonyult az igazgató, aki felháborodva, már-már kiabálva kérte számon Liam-et. Jenna egy szót sem szólt. Összeszorított szájjal hallgatott, a végén pedig elnézést kért az igazgatótól, és anélkül, hogy a fiára nézett volna kisétált az ajtón. A folyosó végén érte be. Jenna elé futott, kezeit feltartva kényszerítette őt, hogy megálljon.
-Anya..
Jenna szemeit lehunyva élesen beszívta a levegőt.
-Tudom, hogy mérges va-
Kezével legyintve szakította félbe Liam-et. Látva anyja mérges arckifejezését, ajkába harapott, és csendbe maradt.
-Lehúztam huszonnégy órát a kórházban-Jenna hangja halkan, túl fáradtan csengett. Az igazgatóval való beszélgetés az utolsó energiáját is-ahol embereket varrtam össze! Idős embereket raktam tisztába, akiknek fogalmuk sincs már arról, hogy mi az a türelem. Kiabáltak velem, összevéreztek, rohangáltam, mint egy őrült megállás nélkül! Én voltam az ügyeletes, úgyhogy semmit sem pihentem! Reggel azt hittem, hogy végre haza mehetek, lezuhanyozhatok, és akkorát aludhatok, mint egy medve..Aha, aztán megnéztem a mobilom! Számtalan nem fogadott hívás az iskolától! Azt hittem veled történt valami! Nem vetted fel reggel a telefont, és meg mint valami hülye rohantam ide, hogy aztán az igazgatód közölje velem már megint verekedtél! És ezek után azt várod, hogy ne legyek mérges?!
Liam lesütött szemmel bámulta Comversének koszos orrát.
-Most hazamegyek, és beszámolok apádnak a történtekről!
-Csak Davidnek ne!-kapta fel a fejét Liam. -Anya ké-
Jenna szigorú pillantásával belé fojtotta a szavakat.
-Nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is kérj tőlem fiatalúr!-rázta meg a fejét, miközben fél kezével megigazította a válláról lecsúszott táskájának pántját. Még mindig lila nővér ruhájat viselte.-Iskola után azonnal haza jössz busszal! Vagy taxival nem érdekel-legyintett, aztán mutatóujjával Liam felé bökött.-de haza jössz! Nem jöhet át senki, és te sem mehetsz sehová! Megértetted?
-Meg.-Liam úgy érezte magát, mint a nyolc éves akkori önmaga.
-Remek-húzta ki magát az édesanyja. -Akkor én megyek! Te pedig indulj órára!-mutatott a tantermekkel ellentétes irányba, ahol tulajdonképpen csak az irodák voltak. Mindegy. Jenna néhány másodpercig magában vívódott, mielőtt fiához lépett volna. Sóhajtva két keze közé fogta a fia arcát, és hosszú puszit nyomott a homlokára.
-Ne haragudj anyu.-motyogta a fiú szomorúan. Jenna nem felelt, csak bólintott, majd sarkon fordulva elment. Liam kavargó gyomorral indult fel a lépcsőn. Húsz perc volt még vissza a töri órából. A tanárok biztosan tudhattak már az incidensről, remélte, hogy Mr. Richmonds-t nem éri meglepetésként a késése. Gondolataiba temetkezve kanyarodott be a hosszú, üres folyosóra, az történelem terem az utolsó volt a bal oldalon. Először ajtó nyitódást hallott, halk puffanást, finom lépteket, nem is foglalkozott vele, biztosan valamelyik diák indult meg a mosdóba. De, aztán valaki erősen megragadta a derekát. Az ijedtségtől felkiáltott, az illető a tenyerét azonnal a szájára tapasztotta. Nem telt sok időbe, mire Liam rájött, hogy valójában ki is az ő elrablása. Unott szemforgatással nézett át a válla felett. Theo vigyorogva nézett le rá, miközben továbbra is vasmarokkal szorította Liam testét a sajátjához. A kékszemű fejét hátra biccentette az idősebbik mellkasának, és immáron elernyedt végtagokkal, nulla tiltakozással hagyta, hogy Theo bevonszolja őt az üres földrajz terembe.
-Theo, mi a franc volt ez?!-szakította ki magát az idősebbik karjai közül. Állkapcsát összeszorítva, vadul dobogó szívvel figyelte, ahogyan a zöld szemű derekát az egyik padnak támasztja, és hangosan felnevet.-Ez szerinted vicces?! Meg is üthettelek volna!
-Az ijedtségen kívül mást nem láttam rajtad! Még csak a kezedet sem emelted fel, kicsi. Lebénultál!
-Mert lefogtál!
-És? Akkor sem ütöttél volna meg.
-Honnan veszed? Ha nem kapcsolok időben, és nem látlak meg akkor..akkor..
Theo szemöldökei összeszaladtak.
-De megláttál. Időben megláttál, nem bántottál!
-De, mi van ha nem?!-kiáltotta el magát a fiatalabbik.
Theo szaporán pislogva nézett vissza a fiúra. Látszólag meglepte őt Liam hirtelen kirohanása.
-Liam?-szólította a fiút, aki halkan hümmögve hátat fordított, és a tanári asztal elé sétált. Neki dőlt. -Tudod jól, hogy csak vicceltem..nem ezen borultál ki. Valójában mi a baj? Mi történt? Mit mondott az igazgató?
Csukott szemhéja mögül érzékelte Theo jelenlétét. Ott volt valahol előtte, jó közel hozzá.
-Kezdhetted volna ezzel is, ahelyett, hogy megpróbálsz elrabolni.
-Abban mi a buli?-Theo értetlen hanglejtésétől Liam halkan felnevetett, miközben kinyitotta a szemét. Theo egy padnak támaszkodva állt, karjait összefonva mellkasa előtt. Őt nézte. -Elmondod, hogy mi bántja a kis lelked? Nem azért léptem le az edzőteremből, hogy itt álljak, mint valami idióta.
-Te ellógtad miattam az edzést?-Liam ajkai önkéntelenül felfelé emelkedtek. -Miattam vagy itt?
Ez az aprócska kis gesztus megmelengette Liam szívét. Theo-t érdekelte, hogy mi van vele. Jó, ez nem volt újdonság, de olyan ritkán fordult elő ilyen a "kapcsolatukban", hogy Liam egyszerűen nem tudta nem észrevenni, és szóvá tenni.
-Nem ez a lényeg!-és Theo, mint mindig most is próbált hárítani.
-És, mit mondtál miért nem tudsz résztvenni az edzésen? Említetted, hogy találkozód van vagy-
-Liam te-
-Azt mondtad egy különleges személyhez látogatsz? A haverodnak neveztél? A barátodnak? Azt kamuztad mosdóba mé-
-Senki nem tudja, hogy barátok vagyunk. Emlékszel?-szakította félbe Theo a kezét fel tartva. Fejével a falon lévő órára biccentett.-Mindjárt kicsengetnek. És, ha tudni akarod Jordan falaz.-vonta meg a vállát.-Ezután be kell mennem a városba. Akad néhány elintéznivalóm.
Liam arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Már is érdekesebbnek tűntek az ujjai, meg a cipője orra. Gondolhatta volna..Senki nem tudja, hogy ők barátok. Senki nem tudta, hogy ők többek, mint barátok. Theo sem tudta, hogy Liam nem csupán szexpartnerként tekint rá.
-Megúsztam egy intővel, plusz két hétig még csak a pálya közelébe sem mehetek,-vonta meg a vállát, mintha nem is zavarná annyira a dolog.-Finstock előttem beszélt az igazgatóval. Azt mondta, hogy neki köszönhetem, amiért nem tanácsol el az utolsó pillanatban-elfintorodott-, mert ha rajta múlott volna, és nem hallgat senkire, akkor már nem lennék itt. Úgyhogy ja. Megúsztam! Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tüntessem el a felvételi papírjaimról az igazgatóit. Végül is mindegy, mert az egyetemek leinfóznak minket, nekem meg nem ez volt az első esetem-nevetett fel keserűen.
Theo megrázta a fejét.
-Megint túl aggódod. Eddig ezek eszedbe sem jutottak!
-Nem, valóban nem, pedig kellett volna. Ez a valóságom, és én tökre megfeledkeztem róla. Fogalmam sincs így melyik egyetemnek kellek majd.
-Hidd el, lesz olyan akinek te fogsz kelleni! Jó tanuló vagy, kiváló sportoló. A matekot kijavítod, mert tudom, hogy képes vagy rá!
-Aha.
Liam felnézett az órára. Öt perc volt vissza kicsengetésig.
-Figye-
-És, mi a valódi ok, amiért valójában feldúlt vagy?-szakította félbe Theo, kíváncsian nézve rá.
-Most mondtam el.
-De nem a valódi okot.
Liam fejét rázva sütötte le a szemeit. Hát persze. Theo túl jól ismerte. Azon emberek közé tartozott, akiknek nem tudott vagy nem is akart hazudni. Theo csupán egy pillantásából is kiszűrte ha valami problémája volt. Addig nyaggatta, míg a fiatalabbik meg nem nyílt előtte. De, mégis hogyan mondhatná el neki, hogy a valódi ok, amiért annyira nagyon feldúlt, az valójában ő?
-Nem szeretek csalódást okozni anyának-suttogta maga elé. Nagyot nyelt, de nem nézett fel a padlóról. Ez is bántotta őt, viszont jól tudta, hogy az édesanyja haragja soha sem tartott két napnál hosszabb ideig. Még csak megbűntetni sem tudta, hiszen Jenna és David éjjel-nappal a kórházban voltak. Liam oda mehetett ahová csak akart, és még csak hazudnia sem kellett, mert a szülei tudták jól, hogy a felügyelet nélkül hagyott gyermek nyílván nem fog a szobájában kuksolni és házit írni lacrosse edzés után.
-Nem okoztál neki csalódást, Li-Theo a lábai között állt. Olyan gyorsan mozdult, hogy még csak észre sem vette. Két tenyere közé fogta Liam arcát, miközben zöld szemeit ide-oda járatta a fiatalabbik szája és saját szeme között. Ugye, Theo-nak nincsenek természetfeletti képességei, és nem hallja Liam szívének dörömbölését? Ugye, tudja előtte titkolni az érzéseit, vagy olyan egyértelmű a viselkedése, mint egy tíz éves kislánynak? -Kicsit mérges, de nem csalódott benned.-hüvelykujjával Liam alsó ajkát simogatta. A kékszemű nagyot nyelt, és a csengő pontosan akkor szólalt a fejük felett.
-Lent hagytam a táskám az iroda előtt. Mennem kell.-motyogta anélkül, hogy Theo-ra nézett volna. Theo kezei bénán estek a törzse mellé, miután Liam szinte kiszakította magát az idősebbik érintése alól. Liam gyomra még mindig kavargott, miközben sietős léptekkel az ajtóhoz sietett. Büszke volt magára, mert nem nézett hátra. Nem akarta Theo arcát látni. Most az egyszer nem, mert biztos volt abban, hogy Theo-nak nem sok kell, és azonnal rájön Liam valós érzelmeire. Annyira nehéz volt! És, csak napról napra egyre nehezebbé vált a helyzet. Nem tudta pontosan, hogy meddig bírja még! Kilépett a folyosóra, és egy pillanat alatt elveszett a diákok között.

***
Liam vakon nyúlt a fél literes üveg víz után, miközben arcát a kék ég felé fordítva próbálta a nyelvén lent tartani a két aprócska pirulát anélkül, hogy megérezte volna keserű ízűket.
-Azért sajnálom, hogy nem jöhetsz le edzésre-nézett rá szomorúan Nolan, kiengedve ujjai közül a műanyag üveget-nélküled nem lesz ugyanolyan.
Liam vállat vont, miközben nagy kortyokat nyelt a vízből.
-Csak két hét Nol. Ha én is kibírom, akkor te is.
-Jó, oké csak-ciccegett a fiatalabbik-úgy képzeltem, hogy te is ott leszel mellettem, és segítesz..tudod, az elejétől kezdve!
-Két hét múlva ott leszek, és segítek. Addig megoldod egyedül.
-Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.-suttogta szomorúan, fejét lehajtva.-Ez túl nagy falat nekem.
Liam szemöldökét ráncolva rakta le maga mellé a kőpadra a félig üres üveget, mielőtt barátja vállára helyezte volna a kezét.
-Ez nem igaz! Igen is képes vagy vezetni egy csapatot, és igen is jó vagy-szorította meg a fiú szürke pulcsi fedte vállát, miközben lehajolt, hogy Nolan kék szemeibe nézhessen.-Finstock nem hiába választott téged!
Nolan horkanta emelte fel a fejét. Liam visszahúzódott a helyére, kezével odébb lökve a táskáját.
-Finstock csak azért választott engem, mert szétcsaptad Gabe fejét.
Liam elfintorodott.
-Sokkot kapott, amikor kiértek a mentők. Csak bámult, meg sem tudott szólalni-emlékezett vissza a kékszemű.-Scott beszélt. A kórházba is ő kísért el minket-mondta, miközben megmozgatta sérült jobb lábát. Nolan térde kificamodott. Rögzítőt kellett hordania, meg fájdalomcsillapítót írták fel neki, de amúgy nem volt vészes. Gabe kigáncsolta a pályán, és rosszul esett el.-Finstock felhívta, hogy "Holloway az új kapitány, hozzátok helyre!"-elmélyített hangon utánozta az edzőt.-Tudom jól, hogy amúgy nem engem választott volna, hanem Gabe-t. Csak az edző nem tűri a seggfejséget a csapatban. Gabe lehet, hogy jobb nálam, sőt százszor jobb nálam, de sokszor embertelen a viselkedése.
-Akkor most miért érzed rosszul magad? Nol, ne már..
-Mert nem a képessegem miatt választott engem.-Nolan frusztrált sóhajt hallatott.
Liam fejét razva fordult ismét felé.
-Az a legnagyobb bajod, hogy nem bízol magadban.
Nolan szótlanul vállat vont.
-Te nem látod magadat, ahogyan játszol, de én igen.-folyatta-Finstock nem a semmiért választott kapitánynak. Az edző látja azt, amit én látok!
-A sok bénázást?-kérdezte unottan a fiatalabbik.
-Nem, te hülye!
-Hanem?
Liam sóhajtva túrt bele a hajába.
-Az alázatot.-mondta ki, mélyen a barátja szemeibe nézve, aki szemöldökeit ráncolva, várakozva tekintett vissza rá.-Benned megvan az alázat, sok csapattársunkban nincs, még bennem sincs meg!-bökte mellkason magát.-Te oda figyelsz másokra is, nem csak magadra! Fejlődni akarsz, és ezt szeretem benned, mert sosem adod fel. Kitartó vagy! Baszki, Nolan! Kitűztél magadnak egy célt, és tegnap úgy játszottál, mint még azelőtt soha. Felszívtad magad, pedig hallottad, hogy Gabe rajtad nevet. Kevesen tudják megtenni azt, amit te..hogy elengedik a fülük mellett a gonosz megjegyzéseket, és csak egy dologra koncentrálnak. Nekem nem sikerült, neked igen! Nincs rám szükséged a pályán, mert valljuk be nem én vagyok az a személy, akitől relaxációs leckéket kéne venned..Magadon kívül nincsen másra szükséged. Jó kapitány leszel Nol! Ez ne feledd.-kocogtatta meg a saját halántékát Liam. Halványan elmosolyodott, ahogyan meglátta Nolan arcát, amelyet lassan elborított a pír.
-Köszönöm.-suttogta halkan, Liam meg csak bólintott, mielőtt fél karját átvetette volna a fiú vékony vállán.
Kint ültek az udvaron, a kőpadok egyikén a nagy lombú fák alatt, a vörös rózsabokrok mellett. Az első óra utáni szünetet töltötték kint a jó időben, a többi gimnazista társuk gyűrűjében. Nolan az igazgatói iroda előtt várta őt, jobb vállán Liam táskájával. A fiatalabbik fiú, látva Liam ideges, feszült tekintetét javasolta, hogy üljenek ki a friss levegőre. Liam nem ellenkezett, mert így legalább nem kellett elviselnie az ítélkező tekinteteket, amiket a folyóson, a mellette elsétáló diákoktól kapott. Az udvaron nem voltak olyan sokan a közelében, úgyhogy megpróbálta elengedni a dolgot. De, amikor meglátta Gabe haverjait, Garettet, és Josh-t az elengedés majdnem meghiúsult. A bejárati ajtó előtt álltak, undorító vigyorral az arcukon, amit Liam legszívesebben letörölt volna a képükről. Már majdnem felállt, hogy utánuk menjen, de Nolan a karját megragadva visszarántotta a helyére. A kezébe nyomott egy üveg vizet, kikutatta Liam táskájából a gyógyszereit, majd egy-egy szemét kivéve mindegyikből Liam tenyerére helyezte őket.
-Mély levegő.-súgta neki a fiatalabbik, Liam pedig lehunyta a szemét, és lassan ki-be lélegzett egészen addig, míg teljesen le nem nyugodott. A két fiú is köddé vált, de Liam sejtette, hogy nem csak ennyi volt. Aztán bevette a gyógyszereit.
-Nem tudom, hogy mi lesz velem nélkületek-sóhajtotta szomorúan Nolan, hatalmas kiskutya szemekkel nézve Liam-re.-már most olyan magányos vagyok, pedig még el sem ballagtatok!
Liam szíve fájdalmasan szorult össze. Eszébe jutott az első találkozásuk a fiúval. Nolan elsős volt, ők másodikosak. Nolan volt a csendes srác, a jó tanuló. A fiú, aki idegességében dadogni kezdett, ha valaki hozzá szólt. A könnyű, egyszerű kis préda, akit Gabe és a kis csapata, annak ellenére, hogy osztálytársak voltak, kispécizett magának. Liam, Corey és Mason szemtanújai voltak annak az esetnek, amikor Gabe felkente szegény Nolan-t a falra lent a büfében. Mint akkor kiderült, Gabe-nek nem tetszett az, hogy Nolan megpróbált kiállni saját magáért. Liam-nek meg már akkor nem tetszett Gabe tenyérbemászó képe, úgyhogy örömmel avatkozott közbe, miután a fiatalabbik ökle először-és utoljára-elsült. Ez volt az első alkalom, hogy Gabe miatt ült az igazgatói irodában, Gabe-vel az oldalán. Nolan rettenetesen hálás volt Liam-nek, amiért segített neki. Megköszönte, Liam-ék pedig meghívták az asztalukhoz. Attól perctól kezdve, Nolan nem volt többé magányos.
-Ne már Nol!-lökte vállba a fiatalabbikat. Nevetett, de érezte a mellkasában azt a fájdalmas csomót, amely szeptember elseje óta beette magát Liam bensőjébe.-Rengeteg időnk van még együtt. Kérlek, ne sírass!
Látta, ahogyan Nolan nagyot nyelve lehajtva a fejét.
-Oké.-suttogta, Liam meg az égboltra nézve mély levegőt vett, mielőtt lehunyta volna kék szemeit. A mellkasa furcsán szorított, ha arra gondolt, hogy valójában mennyire kevés idejük maradt.

Ebédszünetre Liam kellően lelassult a gyógyszerek hatására ahhoz, hogy többé ne pörögjön az agya. A lacrosse, Theo, az otthon ráváró beszélgetés a szüleivel távoli problémának bizonyult. A szokásos asztaluknál ült, Nolen mellett, aki szokásosan valamelyik tankönyvét bújta. Étvágytalanul piszkálgatta villájával a már kihűlt pirított thai rizsként felkonferált, ragacsos, zöldséges valamit. Arcát tenyerébe támasztotta, miközben fél füllel Mason, és Corey beszélgetését hallgatta. Aznap ez volt az első alkalom tegnap óta, hogy találkoztak, úgyhogy Liam erőtlenül, de beszámolt az edzésen, és a ma reggel történtekről az őt nyaggató Mason-nek. Liam unta a témát, kedve sem volt nagyon hozzá, inkább kiszállt a beszélgetésből, és hagyta, hogy Mason úgy pörögjön a dolgon, mintha ő verte volna pofán Gabet, emiatt pedig ő ült volna az igazgatóiban az anyjával, nem pedig Liam. Miközben a legjobb barátja hangosan szidta Gabe-t, addig gyorsan végig futtatta szemeit a zajos ebédlőben. Mindenki a szokásos helyén ült, a focistákat is beleértve, akik izzadtan, ujjatlan trikóban, egy-egy üveg ásvány vizet szorongatva ültek az asztaluknál. Liam szíve összeszorult, mert Theo nem ült ott köztük. Azon kívül, hogy valami dolga akadt a városban, Liam többet nem tudott. Legszívbesebben felhívta volna a fiút, hogy merre van, és ha teheti jöjjön elérte, mert Liam nem akart mással lenni csak vele. Hiányzott neki nagyon. Szinte viszkedtek az ujjai, elő akarta kapni a mobilját, hogy írjon Theo-nak, de tudta jól, hogy a fiú napközben soha nem válaszolt neki.
Arra eszmélt, hogy Mason és Corey várakozva néznek rá.
-Mi van?-kérdezte grimaszolva.
-Azt kérdeztem-kezdte a barna bőrű fiú-hogy miért nem hívtál vissza tegnap? Vagy háromszor kerestelek.
-Oh, én is hívtalak! Nekem sem válaszoltál.-szólalt meg Nolan is. Hosszú idő után felemelte a fejét, kíváncsian pislogva Liam felé, aki csak zavartan vállat vont.
Eltolta maga elől a tálcáját, majd hátra dőlve a barátaira nézett. Túl fáradtnak érezte magát, a szavak sem akartak jönni.
-Nem akartam senkivel beszélgetni.-felelte egyszerűen, tartva a szemkontaktust Mason-nel. Legjobb barátja összehúzott szemekkel vizslatta őt. Próbált átlátni rajta.
-Soha nem fekszel le korán, a telefonod kicsörgött, úgyhogy nem kapcsoltad ki, ergó még fent voltál.
Liam lehunyta a szemeit.
-Most ez komoly? Azt akarod, hogy számoljak be neked arról, hogy mit csináltam tegnap este?-kérdezte elhűlten a fiú.
-Hát-gondolkozott el Mason, végül megrázta a fejét.-aha.
A barátai valóban idióták. Vagy csak szerettek mindenről tudni, csak mert minden lében kanál kis szardarabok, akik rosszul érzik magukat, ha kimaradnak a drámából. Mason ilyen volt.
-Lefürödtem, aztán éjfélig játszottam. A mobilomat lehalkítottam, ott volt valahol az íróasztalomon. -mostanában Liam megszokta, hogy csak úgy ömlik belőle a hazugság, ezért is tudott ilyen gyorsan válaszolni. Az elmúlt másfél év alatt a rögtönzés, és a hazugságok mesterévé vált.
-Nélkülem játszottál?-szisszent fel Mason, tenyerével megmarkolta a pulóverét pontosan a szíve felett.-Hogy tehetted?!
Liam a szemeit forgatta. Inkább nem akarta elmondani Mason-nek, hogy amióta Corey-val járnak, azóta nem is játszottak együtt. Valahogy Mason elfelejtett átjárni hozzá úgy, ahogy régen tette.
Amikor már azt hitte, hogy vége a faggatózásnak, és témát váltanak, a kis tudatlan, ártatlan Nolan újabb kérdést tett fel:
-Kivel mentél haza tegnap?
-Buszoztam.-vágta rá gyorsan, talán túlságosan is gyorsan.
-De hát..-pechére Nolan-nek sem volt jogsija általában ő is buszozott, vagy a nagymamája jött érte. Tisztában volt a járatokkal, ezért is nézett rá furcsán, miközben láthatóan magában lepörgette a bostoni buszjáratok menetrendjét. Mielőtt Liam kusza mondatokban magyarázkódni kezdett volna-ezzel teljes gyanúba keverve magát-, az asztaluk mellett feltűnt, egy váratlan magas alak.
-Öö..segíthetünk?-kérdezte Mason, furcsán méregetve a Liam, és Nolan széke mögött ácsorgó Brettet.
Liam a szeme sarkából látta, ahogyan Nolan egész testében megdermed, és az arca vörösödni kezdett.
A focista fensőbbséges tekintetével nézett végig rajtuk. Liam ezt utálta Brett-ben. Tény, hogy jól nézett ki, de egy nagyképű, önelégült seggfej volt. Valamiféle megmagyarázhatatlan kisfiús báj övezte, ami egyáltalán nem illett egy huszonhárom éves futball játékoshoz. Magas volt, kékszemű, és tipikusan az a srác, aki tisztában volt az adottságaival, és nem is félt kihasználni azokat. Theo és Brett nem álltak közel egymáshoz. Theo elmondása szerint, csak elviselte a fiút, mert csapattársak voltak, és valahogy muszály volt jól kijönniük egymással. Mondjuk Liam nem értette, hogy Theo miért nem csapta még pofán ezt az alakot?!
-Melyikőtök Noel?-Mason kérdését figyelmen kívül hagyva, ismét végig nézett a fiúkon. Liam inkább elfordította a fejét, mert nem tetszett neki Brett tekintete.
-Nem ismerünk Noelt.-felelte Corey szemöldökeit csodálkozva emelve a magasba. Mason mellette szélesen elvigyorodott, szemei megállapodtak Nolan összekuporodott testén. Liam arcát a tenyerébe temetve nyögött fel.
-De van egy Nolan-ünk. Őt keresed, ugye?-Mason ártatlanul pislogott a magas srácra, aki furcsán nézett rá, mielőtt bólintott volna.-Nol! Téged keresnek, haver!-kurjantotta Mason. Brett semleges arccal pillantott le az előtte ülő fiúra. Nolan nyaktól a feje bubjáig vörösben pompázott.
-He..helló-intett bénán a fiú. Liam elborzadva figyelte, ahogy Nolan szája megremeg, és vörösből holt fehérré változik.
-Finstock meg Baker küldött-Brett hangja unottan csengett.-megérkeztek az új mezek, csak összekeveredtek a csapatoméval. Ki kellene válogatni, és el kellene vinni őket a suli mosodába, mielőtt kiosztanátok a csapattagoknak.
-O..oké, de mi..miért én?
-Te vagy a csapatkapitány nem?-vonta fel a szemöldökét.
-Társkapitány.-helyesbített Nolan, megeresztve Liam felé egy mosolyt, amely nem kerülte el Brett figyelmét.
-Ameddig Dunbar-t le nem tartóztatják, addig biztosan-mondta, aztán elröhögte magát. Játékosan vállon lökte Liam-et.-Ne szívd mellre Dunbar! Mind tudjuk, hogy ügyesen kijátszanád a rendőröket.
-Aha. Kösz.-fintorodott el, és inkább megfordult a székében. A vele szemben ülő Mason vállai reszkettek, ahogy lehajtott fejjel, szájára szorított tenyerével próbálta visszafogni a kitörni készülő nevetését.
-Majd találkozunk srácok.-hallotta maga mögül Nolan halk hangját. A székét betolta, a tálcáját remegő kezekkel felkapta, és már ott sem volt. Úgy kullogott Brett mögött, mint valami pincsi. Mindenki őket figyelte. A diáklányok értetlenül meredtek a páros után, nem értve, hogy egy Nolan kaliberű srác mégis mi a fenét akarhat, egy NFL esélyes focistától? Nem sokkal később Corey is elköszönt tőlük. Neki nem volt több órája, ellenben Mason-nel és Liam-mel. A két fiúnak egyetlen közös órájuk volt, angol. Így az ebédszünet végeztével ketten sétáltak át az épületbe, miközben hangosan vitatkoztak valami ostobaságon. Liam szerette ezeket a lopott pillanatokat a legjobb barátjával. Hiányzott neki a Mason-nel töltött közös idő, amikor még csak ők voltak egymásnak. Amikor nem volt Corey, meg Theo. Amikor még csak naív kisgyerekek voltak, akik tenyleg semmit sem tudtak az életről. Amikor gondtalanok, és könnyedek voltak. Amikor Liam őszinte volt, és nem egy kényszeres hazudozó. Ha jobban belegondolt, Mason semmit sem tudott már róla. Az új Liam csendes, és ijesztő volt.
-Figyu-fordult hátra hozzá Mason, amikor már az angol teremben ülve a tanárra vártak. Liam kíváncsian húzva fel szemöldökét nézett rá, miközben ujjai között egy tollat forgatott.-mit szólnál, ha valamelyik nap ott aludnék nálad? Tudod, mint régen. Csak te meg én. Videójátékozunk, pizzázunk..Viszont-emelte fel figyelmeztetőleg a mutatóujját-nem beszélgetünk.
-Mi van?-döbbent meg Liam.-Csukott szájjal, némán bámuljuk egymást? Vagy mit akarsz?
Mason nevetve hajtotta le a fejét, majd felnézve, mélyen Liam szemeibe nézett, miközben ajkain halvány, szomorú mosoly ült.
-Nem úgy értettem. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem muszáj a problémáinkról beszélgetni.
-E..ezt nem értem.
Mason sóhajtva folytatta.
-Látom rajtad, hogy valami nyomja a lelked, csak még nem állsz készen arra, hogy beszélj róla. Tudom, hogy most sok szarság van körülöttünk, de csak egyetlen egy estére söpörjünk mindent a szőnyeg alá, jó?
Liam gépiesen bólintott.
-A..az jó lenne.-erőltetett magára egy mosolyt, Mason viszonozta azt, majd visszafordult, hogy a többiekkel együtt, tökéletes szinkronban üdvözölhesse a Mrs. Martint, az angol tanárnőt.

Az elmúlt négy év alatt, talán két alkalommal hagyott ki edzést. Amikor elutaztak hétvégén a nagyihoz, és mivel későn értek haza másnap nem kellett iskolába mennie. Meg volt a tavalyi alkalom, amikor a csapatkapitány választáson megzúzódott a bokája. Egy hétig nem játszhatott, de legalább ott ülhetett a pálya szélén a kispadon a többieket nézve. Furcsa is volt este hét óránál korábban hazatérni, és időben megvacsorázni, együtt a szüleivel. Jenna mindig gondoskodott arról, hogy Liam-nek legyen mit ennie akkor is, amikor ők dolgoznak. Persze hagyott otthon neki pénzt ételt rendelni, de inkább többfélét főzött, amiket gondosan lefagyasztott, így Liam mindig házi kosztot ehetett. Egy héten kétszer vacsoráztak együtt. Általában hangosan beszélgettek, vagy nevettek, miközben a háttérben valami kellemes zene szólt. David imádta a hetvenes évek rock balladáit. Különleges küldetésének érezte, hogy megszerettesse őket a család maradék két tagjával is, de valljuk be Liam-nél ez totál kapufa volt. Ellenben a lacrosse-val, amit David sikernek könyvelhetett el, az akkor tíz éves kisfiúnál. Liam életében David volt az igazi apa figura. Évekig probléma volt a bizalom felépítéssel, ezáltal Liam nem nyitott túl könnyen David felé. Tizenkét éves lehetett, amikor először átölelte a férfit, és tizenhárom, amikor először apának szólította. Mert az volt. David Liam apja, Liam pedig az ő fia, és ez nem is lehetett már máshogy.
-Kisfiam, alig ettél valamit-csóválta a fejét Jenna. -nem vagy éhes?
Liam nem értette az anyját. Az iskolában mérges volt, azt hitte, hogy amikor hazaér, Jenna majd jól lekiabálja a fejét. Megbűnteti, felhívja a terapeutáját, elveszi a mobilját..de semmi. Jenna és David nyugodtan fogadták őt, sőt még segített is az anyjának a konyhában, miközben az apja megterített az étkezőben.
Liam lenézett a tányérjára. A hús, a borsó, a krumplipüré összeturkáltan terült szét a tányérján. Nem volt étvágya. David és Jenna összenéztek, amikor Liam szótlanul vállat vont. Hallotta, ahogy az anyja felsóhajt.
-Nem haragszunk rád, kicsim. Apád, és én sem-mondta halkan, nyugtató mosolyra húzva ajkait.
Liam felhorkant.
-Ja, csak csalódtatok bennem, igaz? Már fogadjunk időpontot is szereztetek nekem Malvin-hoz..
Jenna lehunyta a szemeit. Párja nyugtatóan megmarkolta a kezét.
-Nem hívtuk fel Malvin-t, és nem is csalódtunk benned.-vette át a szót David.-Tudjuk, hogy már csak pár hónap van vissza. Ez egy stresszes időszak, fiam! Sok minden nyomja most a lelked..
-Nem nyomja semmi a lelkem.-szakította félbe makacsul.
-Oké, akkor nem. Vagyis semmi olyan, amiről beszélgetni szeretnél velünk..
-Semmi olyan.-bólintott helyeselve.
-Liam!-dorgálta az édesanyja.
-Bocs.-tárta szét a karját. Inkább elhallgatott.
David szórakozottan csóválta a fejét.
-Nem akarlak, és nem is foglak kioktatni téged. Nem érthetem mi zajlik le benned, és nem is akarom megérteni, mert ez a te csatád nem az enyém. Én csak arra kérlek, hogyha úgy érzed baj lesz, ha túl mérges vagy..vagy csak egy kis jelét is érzed annak, hogy nem tudod visszafogni magad..Kérlek, vedd be a gyógyszereid! Ha csak a nyugtatót, nekem már az is elég, mert tudom, hogy legalább próbálkozol! Kérlek, Liam..
Liam másodpercek erejéig nézett az apja barna szemeibe, mielőtt bólintott volna.
-Felmehetek a szobámba?-kérdezte halkan, többé nem nézve rájuk.
-Liam..-kezdte az édesanyja kérlelően.-Kérlek, még beszéljünk!
-Anyu. Fáradt vagyok..hadd menjek fel..
És, Jenna bólintott.
-Köszönöm.-suttogta a fiú. Tányérját felkapta, és a pultra helyezte, mielőtt sietős léptekkel elindult volna az emeletre.
Nem tudta eldönteni, hogy most örül a szülei reakciójának, vagy sem. A részükről ez olyan volt, hogy Jaj évekig olyan sokszor büntettük meg szegény gyereket, most már lassan vége az iskolának..egyetemre megy! Legyünk jó fejek! De, Liam-nek ez nem tetszett. Inkább büntették volna meg, ahogy ezelőtt!
Mérgesen csörtetett be a szobájába. Még csak nyolc óra múlt. Ilyenkor még nem szokott aludni, hiszen még bőven edzés után az öltözőben ketetett. Vagy Theo-nál volt. Theo-nál, aki még mindig nem hívta őt vissza, és nem is írt. Mégcsak fel sem vette. Ahogy Mason, Nolan és Corey sem.
Fél óra tehetetlen téblábolás után, úgy döntött lezuhanyzik, és lefekszik. Az ágyában feküdt, frissen mosott hajjal, friss boxerben, miközben mellkasán összekulcsolt ujjaival, égő szemekkel bámulta a plafont. A telefonja némán feküdt mellette a párnán, senki sem kereste őt. Senkinek sem hiányzott, Theo-nak főleg nem. Biztosan, Layla-val volt. Talán randiztak, moziztak, vagy egy kávézóban csókolóztak, úgy, ahogy a rendes pároknál szokás. Amire Liam is vágyott.
Oldalra fordult, lábait felhúzta a hasához, és csak arra tudott gondolni, amit az apja mondott neki. .."mert tudom, hogy legalább próbálkozol..",- Liam mindennap próbálkozott. Az egész élete próbálkozások ostoba sorozatából állt. Próbált túl élni. Próbálta elfogadni magát. Meg akart felelni. Próbált nem dühös lenni, visszafogni magát. Próbált szeretni. Próbált nem szeretni. És, próbált nem túlságosan ragaszkodni, olyan dologhoz, ami talán soha sem lehet majd igazán az övé..

2024.02.28.