Agresszív impulzus-kontroll zavar . IED. Ezzel diagnosztizálták nyolc éves korában, miután a dühkitörései, és az agresszívítása kontrollálhatatlanná vált. Tisztán emlékezett az édesanyja arcára, amikor az orvos közölte vele. Aznap délután bezárkózott a szobájába, és csak sírt. Másnap úgy tett, mintha mi sem történt volna. Úgyanúgy reggelit készített a fiának, leültek az asztalhoz beszélgetni, még nevetett is! De, Liam látta a kisírt szemeit, a fáradságot, az aggódalmat megbújni. Látta, ahogyan remegő kézzel szorongatja a szája előtt tartott kedvenc bögréjét. Jenna erős asszony volt, mert mindezek ellenére mosolygott. Liam előtt mindig leplezni próbálta a valós érzelmeit, próbált nem a fia előtt összetörni. Valójában csak kevesen tudták, hogy három év elteltével is magát hibáztatja, amiért a férje így viselkedett velük. Bántalmazta őt, és Liam-et. Ivott a fiúk előtt, nem foglalkozva azzal, hogy a tulajdon öt éves gyermeke a nappaliban játszik a tévé előtt. Azzal sem foglalkozott, amikor Liam a lépcső tetejéről, sírva figyelte, ahogyan az apja ájulásig veri az édesanyját. Ha lehunyta a szemét, sokszor eszébe jutott a jelenet. Talán soha nem fog tőle szabadulni, sokszor még az álmaiban is visszatért, de olyankor nem tudta megmenteni az édesanyját. Jenna évekig tűrt. Csak tűrt, és tűrt, amiért rettenetesen utálta magát. Gyenge volt, mert hagyta, hogy a férje bántsa Liam-et. Annyira rettegett, hogy nem volt képes megállítani a férfit. Hónapokig nem mert belenézni a tükörbe. Több réteg ruha mögé kellett elrejtenie a saját, és a fia testét is, akinek a kórházban igazolásokat kért, csak hogy ne kelljen átöltöznie a többiek előtt testnevelés órára. Liam hét éves volt, aznap tartották a születésnapját, de sajnos nem hívhatott meg senkit, így a bulija elmaradt. Jobb is. Az édesapja aznap nem csak ivott, hanem kábítószerezett is. Teljesen kifordult magából. A házban létező összes ablakot kitörte, neki esett a bútoroknak is, és a tévé sem úszta meg. Jenna ruháit szétszabdalta, miközben folyamatosan azt hajtogatta, hogy a nő megcsalja őt. Liam a konyhában ült a tortája előtt. Emlékezett, hogy mennyire szerette volna elfújni a gyertyát, és kívánni valami szépet! De, aztán Jenna felállította a székről és a bejárat felé terelte. Nem jutottak sokáig, mert az apja visszarángatta az édesanyját. Ütötte, ahol tudta, a parkettán rúgdosta, Liam meg csak sírt. Amikor az anyja elájult, az apja vérágas, eszelős tekintettel fordult felé. A fiú tudta, hogy futnia kell, Jenna ezt tanította neki! Sikerült a lépcső közepéig felérnie, már majdnem az emeleten volt..Az apja megragadta a lábát, és egyszerűen ledobta a lépcsőfokról. Az anyja mellé esett, összegubózott, és csak sírt, miközben a kezét ölelte a mellkasához, ami olyan nagyon fájt. Utána már nem emlékezett sokra. Hallotta, ahogyan az apja fájdalmasan felüvölt, szirénák hangját, majd az édesanyja sírását. A kórházban ébredt fel. A keze gipszben, pár bordája eltört, de legalább az anyukája mellette volt, az apja meg börtönben. A szomszédjuk, Mr. Hannigan mentette meg őket, ő hívta a rendőrséget a törött ablakok láttán. Azt hitte betörtek Geyerékhez, úgyhogy azonnal értesítette őket. A férje tárgyalása után-ahol súlyos testisértést, valamint kábítószer birtoklásért elítélték-Jenna azt hitte, hogy most már minden rendben lesz. Hatalmasat tévedett, mert a java még csak akkor jött. Liam-et heti három alkalommal pszichológushoz járatta. Az eset után a fiú frusztrálttá, hallgataggá vált. Minden este rémálmok gyötörték, és nem egy alkalommal fordult elő, hogy összevizelte magát. Továbbá észrevette, hogy Liam a legkisebb, könnyen megoldható problémára dühösen reagál. Jenna jobbnak látta, ha szakemberhez fordul.
Liam nyolc éves volt, amikor az igazgató behívatta az édesanyját az iskolába. A folyóson ült, idegesen, könnyek között várta, hogy kijöjjön. Nem akarta megütni azt a fiút, de annyira felidegesítette! És, különben sem Liam kezdte az egészet, hanem ő. Rhoda Johns az ebédszünetben mellé ült. Aznap Mason nem ment iskolába, Liam mellett nem ült senki. Rhoda nagyon aranyos lány volt, a kékszemű fiúnak jó rég óta tetszett már. Ő volt Liam első gyermekkori szerelme, még óvodába is együtt jártak. Olyan vörös arccal ült ott, mint egy rák, amikor Rhoda megkérdezte hogy érzi magát, aztán a lány csak úgy beszélgetni kezdett vele. Nevettek, megosztoztak egy szendvicsen, és minden tök jól alakult, egészen addig, míg Aiden meg nem jelent. Liam hallgatott, nem akart visszaszólni, nem akart mérges lenni, nem pont Rhoda és a fél általános iskola előtt. De, a baj gyorsan megtörtént, amikor Aiden úgy döntött milyen vicces dolog lenne Liam-et nyakba önteni kakaós tejjel. A ragacsos, édes lötty belefolyt a ruhájába, összetapasztotta a haját, sőt a nadrágja eleje is olyan lett. Az étkezőben mindenki rajta nevetett, és ez volt az a pillanat, amikor teljesen elkattant az agya. Nekiment Aiden-nek. Csak ütötte, és ütötte, míg egy tanár szét nem választotta őket. Pechére, Aiden beütötte a fejét az asztal lábába, eszméletét vesztette, úgyhogy még a mentőket is ki kellett hívni. Rhoda elfutott, és attól a naptól kezdve, az általános végéig kerülte Liam-et. Miután az édesanyja kijött az igazgatói irodából egy szót sem szólt, csak megragadta Liam kezét, és kivezette az iskolából. Otthon leültette az étkező asztalhoz, és könnyes szemekkel, nehezen lélegezve közölte a fiával, hogy két hónap felfügggesztést kapott.
-Ez így nem mehet tovább kicsikém-suttogta akkor az édesanyja megtört hangon. Pontosan jól tudta, hogy mire céloz. Nehéz időket éltek, Liam meg csak halmozta a problémákat. Nem akart olyan lenni, mint az apja! Nem akarta elijeszteni magától az anyját, már csak ő maradt neki semmi más! Ijesztő volt szembesülni nyolc évesen azzal, hogy nem minden klappol vele. Úgyhogy beleegyezett abba, hogy Jenna elvigye őt egy specialistához, aki hosszú kivizsgálások során azonnal megállapította a problémát. IED. Olyan betegség, amivel az ember együtt tudott élni, de nem mindig. Kapott rá gyógyszert is, rendszeresen terápiára kellett járnia. Sokszor csak ő, és a mentora volt, akivel néha elmentek csoportos beszélgetésekre, ahol olyan emberek voltak, mint ő. Húzta a fogát, de bármire képes lett volna azért, hogy az édesanyja szeresse őt, és ne a volt férjét lássa Liam-ben, akárhányszor csak ránéz. Az évek során sok nehézség akadt, amikor nem tudta kontrollálni a dühét. Elkezdett Lacrosse-ozni, abban reménykedve, hogy az majd segít leküzdeni a testében végigfutó, folyamatos haragot. Még szerencse, hogy a lacrosse agresszív sport, mintha pont neki találták volna neki. A mélypontjai csak akkor jöttek elő, amikor elbukott. Amikor összeverekedett a folyóson, amikor bosszúból meghúzta az osztálytársa autóját a lakáskulcsával, amikor egy meccs közben nemes egyszerűséggel betörte az ellenfél kapitány orrát, csak mert olyan durván fellökte. Vagy amikor ráüvöltött az anyjára, és a falnak vágott egy tányért közvetlenül Jenna feje mellett. Olyankor összeomlott, sírt az anyja karjai között magát hibáztatva, utálva az egész lényét, míg el nem aludt. Mindig ez történt, de az édesanyja soha nem hagyta magára, csak annyit kért, hogy szedje a gyógyszereit. De, Liam ezt az egyet soha nem tudta betartani. Az a gyógyszer pokoli volt! Nyílván azokon a napokon, amikor nem érezte lelkileg túl jól magát, akkor bevette, de amúgy nem. Mindig álmos volt tőle, nehezen koncentrált, és nem érzett. Mintha nem önmaga lett volna. Még a jogosítványt sem tehette le! Ő volt az egyetlen tizennyolc éves a gimiben, akinek nem volt jogsija sem pedig autója. Állandóan cipeltetnie kellett magát, meg buszoznia. Röhej.
Sóhajtva hajtotta hátra a fejét a kanapén, arcát a fehérre meszelt plafon felé fordította. A nappali csendjében hallotta, ahogyan a szíve aggódalmasan rándul össze. Félt a holnapi nap miatt, mert tudja jól, hogy mi vár rá. Befogják hívatni Jennát, és elfogják tanácsolni. Lehet az edző még a csapatból is kirúgja majd. Fájt belegondolni, hogy elveszítheti a posztját, az esélyt, hogy bekerüljön egy jó egyetemre, azért mert megint idióta volt! Miért kellett megvédenie Nolan-t? Jó, ez baromság, hiszen Nolan a legjobb barátja, és persze, hogy megfogja védeni történjen bármi...De, miért pont ma kellett ez? Így is olyan szar napja volt! Miért?!
-Scott hívott.
Liam, tekintetét lassan szakította el a plafontól, majd szemöldökét felvonva nézett a hátát falnak támasztó fiúra.
-És?
Theo megvonta a vállát. Karjait összefonta, kék kapucnis pulóver fedte mellkasán-Boston Eagles, valamint az iskola címére díszelgett rajta-, bokáit egymás előtt kereszetve döntötte oldalra a fejét, miközben pimasz mosollyal az arcán nézett Liam-re. Liam nagyot nyelve kúszott feljebb a kanapén. Idegesen játszadozott az ölébe ejtett ujjaival.
-Aggódsz, mi?
A kékszemű összehúzva szemöldökeit, megrázta a fejét.
-Szerinted?!
Theo nevetve lökte el magát a faltól. Liam szemeivel követte végig Theo mozgását. Látszott a testén-annak ellenére, hogy bő pulcsit és farmert vizselt-, hogy sportoló. Kezei a sok konditól hatalmasak voltak, kézfejein duzzadt erek sokasága sorakozott. Liam-nek lapos volt a hasa, a keze sem volt brutál vékony, de Theo-hoz képest, ő úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves fiú. Theo szokásos lazasággal foglalt helyet mellette, egész törzsével felé fordult. Ajkain féloldalas mosoly ült, miközben játékosan csillogó zöld szemeivel, türelmesen nézte Liam-et. A fiú legszívesebben odahajolt volna, hogy eltűrje a homlokába hulló, őt borzalmasan zavaró, barna tincseket. Theo felsóhajtott, mielőtt megszólalt volna.
-Eltörted Gabe orrát, a szemöldökét felszakítottad, de amúgy nem olyan vészes..Kapott pár öltést, ennyi. Azt mondja ma estére bent tartják-Liam megkönnyebbülten dőlt hátra. -De, ez nem azt jelenti, hogy te megúsztad!-emelte meg a hangját Theo-Holnap reggel lesz egy kellemes találkozód az igazgatóval. Anyádat is értesítették, csak az a szerencséd, hogy dolgozik, és nem vette fel.
Liam szemei a rémülettől hatalmasra tágultak. A telefonja biztosan megállás nélkül csörögne, ha az édesanyja fülébe jutott volna a hír. Valóban szerencséje volt. Viszont, már előre félt a holnap reggeltől. Jenna egy hosszú, kórházi műszak után, pihenés nélkül, a haza vezető út helyett mehet majd az iskolába, ahol végig hallgathatja, hogy a fia mennyire erőszakos, nehezen kezelhető alak. Mindig ez volt, mindig ezt mondták, és ezúttal biztos is volt abban, hogy majd eltanácsolják. Ugrott a jövője, az anyja utálni fogja, és örök szobafogságra ítéli majd. A szobájában fog meghalni, magányosan, egyedül.
-Nekem végem-nyögte fojtott hangon, arcát a tenyerébe temetve.
-Reméljük, hogy nem. Scott nem fogja hagyni, és akármekkora seggfej is Finstock tudja jól, hogy te vagy az egyik legjobb játékosa. A bajnokság előtt nem hullhat ki a csapatkapitány-magyarázta Theo a vállát megvonva. Liam-et egyáltalán nem nyugtatták meg a szavai. Pont ez az, hogy ő volt a csapatkapitány! A kapitány, aki nem veszítheti el csak úgy a fejét! Be kellett volna fognia a pofáját, és hagyni, hogy Nolan saját maga oldja meg a problémáit. Viszont azzal, hogy félre áll saját magát hazudtolta volna meg. Ő mindig kiállt a barátai mellett. Soha nem hagyott senkit a szarban, ha kellett saját magára vállalta a balhét csak azért, hogy a barátai megússzák. Neki amúgy is mindegy volt. Ő már egy ideje megbélyegezve lébecolt, megszokta.
-Haza kéne mennem-motyogta a fiatalabbik. Fintorogva nézett le a kezeire. Bütykei felhorzsolódtak. Rászáradt vér éktelenkedett a kézfején, amely végig folyt az alkarján egészen a könyökéig. A sajátja, meg Gabeé keveredett egymással. Undorodott még a gondolattól, meg saját magától is.
-De, nem akarok egyedül lenni-suttogta megtörten, nagyot nyelve fordította fejét Theo irányába. Theo őt nézte.
-Akkor maradj-nézett a szemébe. Olyan természetesen mondta, olyan könnyedén, mintha nem is lenne olyan nagy dolog. Pedig az volt, Liam szemében hatalmas dolog volt.-reggel együtt mehetünk iskolába.
Liam bólintott, fejét felhúzott combjaira hajtotta.
-Fürödj le! Büdös vagy-húzta fel az orrát fintorogva Theo, mire Liam sértődötten felhorkant. Felemelve a fejét Theo-ra meredt, aki értetlenül húzta fel a szemöldökét.-Mi van? Még mindig az átizzadt mezedben vagy!
-Mintha nem tudnám!
-Hát, eddig nem úgy tűnt, mintha zavarna.
-Mert jelenleg ez a legkisebb gondom-húzta el a száját, és bár valóban érezte a saját izzadságát, inkább elhallgatott, mert tudta jól, hogy feleslegesen vitatkozik. Theo-nak volt igaza.
Theo fejét rázva dörzsölte meg nadrág fedte combjait, mielőtt felállt volna a kanapéról.
-Menjél! Aztán rendelünk valamit enni, mert már kilyukad a gyomrom-morogta, kényelmetlenkedve simítva végig a hasán. Liam a szemeit forgatva állt fel, és visszatartva további szemtelen megjegyzéseit, a szűk folyóson végig trappolva benyitott az üres fürdőszobába. Elég jól ismerte már Theo belvárosi,- a szülei által vásárolt puccos- lakását ahhoz, hogy tudja itt mindig hihetetlenül forró a víz. Vagy két percig keresgélte a megfelelő hőfokot, míg be tudott lépni a párás zuhanykabinba. Fejét a hideg, fekete csempének támasztotta, miközben arcát a langyos víz sugár felé fordította. Haját a víz a koponyájához tapasztotta, végig folyt az arcán, a véres, sérült bütykein, és hirtelen észrevette, hogy mennyire fáradt is valójában. Zúgott a feje, az összes izma, nem csoda, hiszen az összes tartalék energiáját is felhasználta. Még sem lehet annyira hiperaktív, ha kilenc órakor az ágyába kívánkozik. Fáradtan kel, fáradtan veszéli át a napot, fáradtan fekszik..Erről is csak az a hülye gyógyszere tehetett, de legalább nem kellett már olyan magas dózisban szednie, mint előtte. Sokszor napokig nem járt iskolába, egésznap aludt, míg a szervezete hozzá nem szokott a gyógyszerhez. Ha a szülei nem voltak otthon, Mason ment át hozzá iskola után, hogy megetesse és lefürdesse. De, a mai nap történései után, lehet, hogy az édesanyja majd jól visszaküldi a terápiára, aztán át orvosához-akit így is havonta kétszer látott-aki természetesen megemeli az adagját. És, akkor pápá lacrosse, meg szociális élet, újra magába fogja nyelni a saját ágya, és a saját önpusztító gondolatai.
A tüsfürdőért nyúlt, amikor a zuhanykabin ajtaja kinyílt. A válla felett átnézve, szemöldökét megemelve figyelte, ahogyan Theo ártatlanul mosolyogva belép mellé.
-Hát te?-kérdezte a fiatalabbik, miközben rendületlenül súrolta a rászáradt vért a karjairól. Gabe makacs nyomot hagyott a bőrén..
-Jöttem zuhanyozni-szólt, mintha nem lenne egyértelmű.
-Várj a sorodra! Különben is, te mondtad, hogy fürödjek meg-tárta szét karjait a kékszemű fiú, majd újra a zuhany alá dugta a fejét, és hagyta, hogy a folyó víz lemossa testéről a habos tüsfürdőt. Behunyta a szemeit, és úgy tett, mintha Theo ott sem lenne.
-Azt nem mondtam, hogy egyedül gyere.
-Ki ne találd, hogy spórolni akarsz, és csak ezért jöttél-morogta a fiatalabbik, kicsalva Theo-ból egy halk, kuncogásnak tűnő hangot.
Liam egész testében megremegett, amikor Theo bezárva a köztük lévő kis távolságot elé lépett, ezzel együtt pedig átkarolta a derekát. Remegve hunyta le a szemét, fejét a csempének támasztotta, miközben igyekezett egyenletesen levegőt venni.
-Miattad jöttem-Theo arcát Liam nyakhajlatába temette. Szorosan húzta magához a fiút, míg meztelen testük végül érintkezett egymással. Liam ajkai közül halk sóhaj szakadt ki, szemeit csak lassan merte kinyitni. Ujjai automatikusan csúsztak végig Theo mellkasán, egészen fel a fiú arcáig. Hüvelykujjával megsimította rózsaszín, puha alsó ajkát, és az aprócska anyajegyet közvetlenül az arca bal oldalán. Zöld szemei vágytól csillogtak, őt nézte, türelmesen mégis várva valamire. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, egyedül a szívverése árulta el a fiút. Theo közelebb hajolva támasztotta homlokát Liam homlokának. Liam érezte a fiú forró leheletét az arcának csapódni, nagyot nyelt, miközben Theo ujjai derekába vájtak.
-Még mindig szeretnéd, ha kimennék?-suttogta, orrával megbökve Liam arcát.
Liam hosszú szempillái mögül Theo ajkait nézte. Kiszáradt a torka.
-Nem, már nem-rázta meg a fejét, mire Theo elvigyorodott, és Liam füléhez hajolt.
-Akkor légy jó fiú, és térdelj le!
A fiatalabbik a szemeit forgatta, és anélkül, hogy elzárta volna a vizet lassan térdre ereszkedett Theo meztelen teste előtt.

Hogy mik voltak ők pontosan egymásnak? Szeretők, talán barátok, legjobb barátok, esetleg idegenek közös titkokkal, és lopott pillanatokkal. Egyikük sem tudta. De azt igen, hogy kétségbeesetten szükségük volt a másikra. És, Liam imádta ezt az érzést.
Liam kilencedikes volt, amikor Theo leigazolt a Boston Eagles egyetemi futball csapatához. Emlékezett arra, hogy az iskola micsoda bulit tartott, amiért sikerült nekik megszerezniük Jordan Baker irányítót valamint Theo Raeken szélső elkapót. Több, mint négy iskola harcolt értük, szponzorok százai álltak sorban abban reménykedve, hogy reklám cuccokért cserébe megvásárolhatják a hűségüket. Amikor a két fiú hivatalosan is bejelentette, hogy ősztől irány Boston, mintha a világ a feje tetejére állt volna. Liam kis kilencedikesként sokszor megnézte a foci csapat edzését. Mason-nel az oldalán ült a lelátón, és gumi gilisztákat majszolva kielemezték az edzést. Megtanulta a posztokat, a figurák, a cselek neveit, mert amúgy tetszett neki ez a sport is, és tökre érdekelte őt. De a foci nem bizonyult olyan érdekesnek, mint a lacrosse, amit tíz éves kora óta játszott. Amikor az anyja bemutatta neki David-et, plusz pontnak számított Liam-nek, hogy Dávid lacrosse-ozik. Onnantól kezdve a pályán kívül, csak is a nevelő apjával volt hajlandó edzeni. Mason mindig az oldal vonalról szurkolt neki. Kissé bénának számított. A barátságukban ő volt az ész, míg Liam inkább az erő. Sokszor ez jól jött, néha hátránynak számított.
Két éven keresztül, minden délután edzés után ott maradtak, hogy megnézzék a focistákat. Akkor már Corey és Nolan is képben voltak. Mason volt az első, akinek feltűnt, hogy nem feltétlenül a futball miatt ültek ott délutánonként.
-Szerintetek Theo helyes?-kérdezte meg egyszer hirtelen, egy hűvös márciusi délutánon.
A kérdés olyan hirtelen jött, hogy Liam köpni-nyelni nem tudott. Nolan, és Corey a szájukat húzták, de végül bólintottak. Corey szerint Theo egy seggfej, viszont nagyon jó a teste.
-Brett helyesebb-vonta meg a vállát Nolan, miközben vörösre színezett ujjaival megigazította a sálját a szája előtt.
-Öhm oké, Liam? Te mit gondolsz, Liam?-Liam legszívesebben orrba vágta volna a fiút. Ártatlanul pislogott rá, miközben szélesen vigyorogva megemelte a szemöldökét.
Liam arca elvörösödött. Szemeit leszegve lopva tekintett a pálya felé. Theo nevetve passzolta a labdát egy magas, szőke, kigyúrt fiúnak, JJ-nek. Hallotta maga mögül Mason hangos nevetését, majd a legjobb barátja a füléhez hajolva csak ennyit mondott:
-Ne lennél ennyire egyértelmű-suttogta. Szerencsére Nolan, és Corey nem hallotta, túlságosan lefoglalta őket valami új videojáték, amit aznap dobtak piacra.
Mason tudott arról, hogy Liam reménytelenül oda volt Theo-ért a sztár elkapóért, de sok másról például soha nem szerzett tudomást.
Tizenegyedik nyarán történt, amikor két hosszú év után, Theo és Liam egy társaságba keveredtek. Tracy bulit rendezett Layla-nak, a lány akkor töltötte a tizenhetet, Tracy pedig kötelességének érezte, hogy bulit csapjon a legjobb barátnője tiszteletére. Mason nem tudott eljönni, lebetegedett. Corey ápolta, úgyhogy Liam csak Nolan oldalán tudott megjelenni. Akit körülbelül tizenöt perc elteltével el is raboltak az osztálytársai. Liam egyedül koválygott a nagy házban. Azt sem tudta, hogy kinél voltak, -valószínűleg Tracy-nél, de mivel a lány túlságosan nem szentelt túl nagy figyelmet a berendezésre, ez nem volt olyan biztos-alig ismert pár embert, úgyhogy totál egyedül érezte magát. Általában soha nem ivott a gyógyszerei miatt. Nehezebben viselte a másnapokat, és sajnos könnyebben is berúgott.
-Idd-nyomott a kezébe egy piros papír poharat, a magas szőke srác a foci csapatból.
-Én..én nem iszom, de köszi!-nyújtotta vissza a poharat a srácnak. JJ a szemöldökét ráncolva nézett rá.
-Nem vagy bulis, kölyök..
-Nem hát, mert egy vinnyogós csecsemő!-Hayden a semmiből jelent meg mellettük. A lány, általános óta gyűlölte Liam-et. Egyszer történt, hogy Hayden rosszkor volt rossz helyen. Liam ökle csúnyán el találta a lány orrát, pedig az ütést nem is neki szánta. Hayden attól a naptól kezdve utálta, és akkor kezdődött el a fiú felé a saját kis bosszú hadjárata. Ahol csak tehette, mindig kicseszett a fiúval. Rágót ragasztott Liam székére, elgáncsolta a folyosón, leöntötte vízzel. Egy tesi óra alkalmával kidobósoztak, Hayden akkor nyert elég tételt, amikor a labdát egyenesen Liam arcába hajította. Eltörött az orra, de legalább a lány többé nem csesztette. Ennyit megért az egész, vagy nem?
-Add vissza-morogta a fiú, kikapva JJ kezéből a műanyag poharat, és egy húzással el is tüntette a tartalmát. A wiskey marta a nyelőcsövét, a mellkasát. Utálta.
-Erről van szó!-üvöltötte JJ, Hayden meg elborzadva mérte végig a fiút.-Még egy kör!
Abból az egy körből lett vagy harminc, Liam meg azt vette észre, hogy Tracy és Layla közre fogják őt. A pulton táncoltak, Nolan-aki a semmiből került elő-vigyorogva kamerázott. Az az egész este totális köd volt, de Liam azt a pillanatot soha nem fogja elfelejteni, amikor az összeverődött banda úgy döntött, ők most felelsz vagy merszezni fognak. A nappaliban ültek a szőnyegen nagy körben. Jobb oldalán Nolan és Gwen. Ott volt Hayden, Layla, Tracy, a fél lacrosse csapat, valamint néhány focista. JJ, Brett, Scott, Jordan, és Theo. Liam nem tudta levenni róla a szemét. Megbabonázta a féloldalas mosolyával, a csillogó zöld szemeivel, a nevetésével, a kócos, tüskésre nyírt barna hajával.. Liam arra lett figyelmes, hogy az összes létező szempár várakozva mered rá. Lepillantott. A zöld üveg szája a padlón felé nézett.
-Huh?
-Felelsz vagy mersz Dunbar?-biccentett felé Brett vigyorogva.
-Öhm..merek-vágta rá meggondolatlanul, mire Brett egy futó pillantás erejéig Theo-ra nézett, aztán vissza Liam-re.
-Hét perc mennyország Theo-val az emeleten-mondta ki, Liam-et pedig elöntötte a hideg verejték. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Theo arcáról hirtelen olvadt le a vigyor. Liam inkább lesütötte a szemét, abban a pillanatban azt kívánta bárcsak elnyelné a föld.
-Gyerünk már!-tapsolt JJ türelmetlenül, és a többiek is rákezdtek. Theo hujjogások, hangos füttyszavak közepette lépett Liam elé. A karját megragadva egy rántással talpra állította. Liam iszonyat büszke volt magára, amiért nem esett el, pedig elég ingatag lábakon állt. Szédülten nézte, ahogyan Theo a szemeit forgatja. Nagyon nem tetszett neki a helyzet, mégis megindult az emelet irányába.
-Addig folytassuk!-hallotta maga mögül JJ izgatott üvöltését. Liam az összes lépcsőfokot hiba nélkül hárította, kivéve az utolsót. A legfelső lépcsőfokon ingott meg, és ha Theo nem kap utána, valószínűleg holtan feküdt volna a lépcső aljában kitört végtagokkal. Theo durván rántotta fel az egyik szoba ajtaját.
-Kifelé!-kiáltotta el magát, mire az ágyon turbékoló, félmeztelen pár megszeppenten felkapkodták a ruháikat, és távoztak. A pár fiú tagja becsapta maga után az ajtót, kizárva a lentről felszürődő hangzavart. Csak ketten maradtak a csendes szobába, ő és Theo. Liam, csendesen álldogált a kínos csendben. Mindenfelé nézett, csak nem az előtte álló focistára, aki őt nézte karba tett kézzel, felvont szemöldökkel. Már hányingere sem volt annyira, kezdett kitisztulni az agya, kissé szédült még, de nem bizonyult olyan rossznak az állapota, mint lent a nappaliban percekkel ezelőtt.
-Hét percünk van.-suttogta maga elé.
-Mégis mire?-szólalt meg végre az idősebbik fiú.
Liam vállat vont.
-Bármire.
Legnagyobb meglepetésére, Theo elnevette magát. Azt az arogáns, nagyképű nevetését hallatta, amit Liam egy év után is rühelt, és már akkor sem volt a kedvence.
-Nem úgy nézel ki, mint aki képes hét perc alatt bármire.-vonta meg a vállát könnyedén, Liam szemei pedig hatalmasra tágultak.-Nem sértés, de olyan merev vagy, mint egy asztal!
Liam szaporán pislogva próbált magához kérni. Egy pofán veréssel érték fel Theo szavai. Hogy mi? A fiú, aki kilencedik óta tetszik neki, ilyeneket mond? Jó persze nem is ismerték egymást, de azért mégis!
-Nem vagyok merev!
Theo szemöldökei még magasabbra szaladtak.
-Valóban? Ittál, mégsem tudsz feloldódni. Egész este olyan vagy, mint egy robot.
-Ez nem igaz!-rázta meg idegesen a fejét. Volt benne némi igazság, de nem Theo Raeken-nek fogja bevallani, hogy Mason nélkül, ismeretlen helyen mindig befeszült. Már nem is tűnt olyan helyesnek a focista-gondolta, miközben megindult az ajtó felé.
-Hová mész? Még nem telt le a hét perc.
-El innen! A többiek már biztosan megfeledkeztek rólunk, hiszen atomrészegek!-Liam már éppen rátette a kezét a kilincsre, amikor meghallotta maga mögül Theo unott hangját:
-Kisgyerek.
-Mit mondtál?-kérdezte halkan, megpördülve a tengelye körül.
Theo hátával a falnak támaszkodva állt. Megnyalta az ajkait, mielőtt válaszolt volna.
-Jól hallottad. Kisgyerek vagy! Valaki mond valamit, és megsértődsz.
-Ismeretlenül kritizálsz!-kiáltotta a fiatalabbik.
-Miért kell ismernünk egymást ahhoz, hogy közöljem veled egy merev kis szardarab vagy!
Liam legszívesebben neki ugrott volna a fiúnak, aki abban a pillanatban lökte el magát a faltól, és lépett elé. Theo csak pár centivel volt magasabb, mint ő, mégis felnézett rá, ahogyan ott álltak egymás előtt. Mellkasuk szinte összeért. Liam kezei ökölbe szorultak a teste mellett Theo önelégült vigyorát látva. Mintha direkt cukkolná őt. Lepillantott Liam kezeire.
-Most megfogsz ütni?-kérdezte unottan, és valóban Liam agyán nem először futott át a gondolat. De, ahelyett, hogy felemelte volna az öklét, hogy végre jól beverje vele Theo Raeken pökhendi fejét, inkább bezárta a közöttük lévő aprócska távolságot, és nemes egyszerűséggel megcsókolta a fiút. Hogy hogyan lett ennyi bátorsága? És, hogy miért tette? Fogalma sem volt róla. Talán az alkohol, talán a harag, vagy talán az, hogy olyan rég óta vágyott már erre. Két év után megtette a lehetetlent. Először megijedt. Theo valószínűleg nem meleg, nem vonzódik a fiúkhoz, úgy, ahogy Liam, de amikor Theo átölelte a derekát, és magához húzva elmélyítette a csókot azonnal megkönnyebbült.
-És oda a merevség..-kuncogott az idősebbik, amikor elváltak. Liam a szemeit forgatta, és ezúttal ő volt az, aki hagyta, hogy Theo megcsókolja. Hagyta, hogy átvegye felette az irányítást.
-Nem fogják észrevenni, hogy eltűntünk?-könyökölt fel Liam a nagy francia ágyon fekve. Csillogó szemekkel figyelte, ahogyan Theo lehúzza a pulcsiját, és az alatta lévő pólóval együtt a padlóra hajítja.
-Atomrészegek-ismételte vigyorogva Liam szavait, miközben lehajolt, hogy újra szájon csókólhassa a fiút.
Aznap éjjel lefeküdtek egymással. Másnap reggel egymás mellett ébredtek. Senki nem vette észre őket, még csak fogalmuk sem volt arról, hogy mi történt az emeleten a két fiú között. Liam-nek sem volt fogalma arról, hogy mégis mi a franc történt?! Olyan hirtelen jött az egész, és csak arra eszmélt, hogy hangosan nyög Theo kibaszott Raekan alatt! Theo Raekan-nel veszítette el a szüzességét! Ő volt az első alkalma! De, mint pár héttel később kiderült nem az utolsó.
A buli után, mintha Theo mindenhol ott lett volna. Egyre többször futottak össze az iskolák közötti folyóson, a közös mellék udvaron, az ebédlőben. A legfurcsább az volt az egészben, hogy a focisták megjelentek a lelátón. Soha nem nézték végig az edzéseiket, -pedig akkor Scott még nem lett felkérve segédedzőnek-,ezáltal olyan furcsának tűnt a jelenlétük, már-már zavarónak hatott. Liam kerülni kezdte Theo-t. Szégyellte magát, olyannyira, hogy még Mason-nek sem mesélt a buliban történtekről. Azt hitte, hogy Theo titkon rajta nevet, amiért ilyen könnyen kapható volt..
-Miért kerülsz, kicsi?-Liam ijedten nézett fel az alakra, aki szemtelen módon berángatta a mosdóba. Szerencsére senki sem látta őket, mindenki órára ment.
-Én.. én nem kerüllek-rázta a fejét. Ujjaival megmarkolta maga mögött a fehér, porcelán mosdókagylót. Theo fél oldalas mosollyal az arcán rázta meg a fejét.
-Ha attól félsz, hogy bárkinek is meséltem a mi kis kalandunkról, akkor megnyugodhatsz. Nem mondtam senkinek semmit, úgyanis senki nem tudhat erről-mutatott kettejükre felváltva. Liam szemeit lesütve bólintott. De, mielőtt bármit is mondhatott volna, Theo egy lépéssel elé lépett, és mutatóujjával felemelte Liam állát. Liam szinte reszketett a pillantása alatt, miközben Theo mélyen a szemébe nézett.
-De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet folytatása-közelebb hajolt, forró lehellete Liam nyakának csapódott. Behunyta a szemeit.-Ugye neked is tetszett?
Liam tétován bólintott.
-Mondd, hogy te is úgy akarod ezt, ahogyan én?-Theo kezei lassan csúsztak fel Liam nyakán, egészen az arcáig. Elhúzódott, de tenyereivel finoman közre fogta Liam arcát. Liam egész testében remegett. Forróság öntötte el a mellkasát, de nem mert megmozdulni. -Addig nem teszek semmit, amíg nem adsz rá engedélyt! Gyerünk kicsi, mondd mit szeretnél?-ajkai csak néhány miliméternyire voltak Liam ajkaitól, érezte a rágójának mentolos illatát, valamint kölnijének aromáját. Theo-nak mindig olyan jó illata volt, egyszerűen megbabonázta!
-Csak szex?-suttogta rekedten a fiatalabbik.
Theo bólintott.
-Senki nem tudhat rólunk.
Liam tudott ezzel együtt élni.
Egyetlen szó nélkül ragadta meg Theo felsőjét, és tapasztotta össze az ajkaikat.

Azóta eltelt másfél év. Azon kívül, hogy senki nem tudott a kettejük közötti kapcsolatról, elég sok minden változott. Az iskolában szexelni csábító, sőt elég izgató dolog, de a lebukás veszélye igencsak magas volt. Nem egyszer nyitott rájuk valaki a mosdóban, az öltözőben. Az üresnek vélt osztálytermekbe valaki mindig megjelent az éppen ott felejtett tankönyvért, vagy mobiltelefonért. Ezért Theo úgy döntött, hogy iskola és edzések után a lakásán találkoznak majd. Ez volt az első nagy változás. Hétvégéket kivéve, mindennap találkoztak. Beszélgetni kezdtek. Nevettek egymás viccein, miközben megosztottak magukról minden érdekes, és érdektelen tényt. Megismerték egymást, a hónapok elteltével pedig barátokká váltak. Liam rájött, hogy Theo nem egy nagyképű, üresfejű focista, hanem annál több. Theo valóban nagyképű, önelégült szardarab, de emellett törödő, empatikus, és vicces. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek Liam adott a véleményére. Ő volt az, aki letudta őt nyugtatni egy-egy kiborulása után. Ő volt az, aki támaszt nyújtott neki, néhány szóval elérte, hogy Liam sokkal jobban érezze magát a bőrében. Ő volt az, akivel a semmin is összetudott veszni, aki kiakasztotta őt. De, még az is olyan jó volt! Remekül kiegészítette Liam-et, akinek hiányozni kezdett a fiú, ha nem lehetett vele. Hiányzott a társasága, és nem csak a szex, hanem ő maga. Theo Raeken. Theo, aki érzéseket kezdett kiváltani belőle.
Az egyik legnehezebb dolog volt titkolózni. Sokszor bántotta meg Mason-t az elmúlt másfél évben. Programokat mondott le, késett, összevissza dolgokat talált ki. Mason látta, hogy Liam titkol valamit, de soha nem volt elég bátorsága, hogy színt valljon. Nem akarta, hogy rámenjen a több éves barátságuk, mert Mason-t elveszíteni olyan lett volna, mintha nem kapna többé levegőt. Ott enyhültek a dolgok, amikor Mason és Corey végre összejöttek. Akkor megkönnyebbült, mert Mason minden szabad idejét Corey-val akarta tölteni, így már ő sem keltett nagy feltűnést.
De, a legnehezebb dolog mégis az volt, hogy végig kellett néznie, ahogyan Theo összejön lányokkal. Nyilvánosan megjelent velük, elvitte őket randizni, bemutatta az adott lányt a haverjainak, miközben Liam a háttérben meghúzódva hallgatott. Tudta jól, hogy Theo-nak ő nem több egy testnél, akit kedvére használhatott esténként, de azért rettenetesen rosszul esett neki. Féltékeny volt. Szomorú, becsapott, és reménytelenül szerelmes. Ez volt ő. Százszor elátkozta már magát, amiért másfélévvel ezelőtt könnyelműen belement egy barátok extrákkal kapcsolatba. Gondolhatta volna, hogy ő lesz majd az első, aki érzéseket kezd táplálni a másik iránt! Sosem mondta el Theo-nak, hogy mit érez. Az idősebbik fiú előtt nagy jövő állt, nem tehette tönkre. Theo még saját magának sem vallotta be, hogy a fiúkhoz is vonzódik, tagadásban élt, Liam ezt jól tudta. Elveszíteni sem akarta őt, Theo a lelkitársa. Liam-nek jó volt így. Képes hazugságban, és tagadásban az árnyékban élni, míg Theo az életében van.
Hónapok után is hihetetlen volt számára, hogy ő és Theo. Theo és ő. Amikor hosszá szokott volna a helyzethez mindig történt valami, ami kizökkentette, és rájött, hogy lehet nem fog örökké tartani.
Egy hosszú zuhany után Theo hálószobájában feküdtek. Az időközben rendelt pizza utolsó darabjai valahol a padlón hevertek a zsíros papír dobozban. Az idősebbik a laptopján körmölt nagy bőszen, nem vette észre, hogy Liam a könyökére támaszkodva őt figyeli. Legalábbis azt hitte, hogy nem vette észre.
-Bámulsz-morogta a zöldszemű, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el a képernyőjéről.
Liam összerezzent.
-Nem bámultalak!-ült fel. A takaró lecsúszott a mellkasáról. -Csak megnéztem, hogy mit csinálsz.
-És, mire jutottál, mit csinálok?-sóhajtotta az idősebbik, ujjaival gépelve valamit.
-Nem tudom-vonta meg végül Liam a vállát, majd sóhajtva Theo csupasz mellkasához bújt. Theo rá sem nézve puszilt Liam kócos tincsei közé.
-Aludj-utasította-fél kettő van.
-Neked is késő van nem csak nekem!
-Tudom-sóhajtotta-de ezt még be kell fejeznem. Új edzésterv kellett a csapatnak, azt írom. Holnapra kész kell, hogy legyen.
-De, miért nem az edző írja?-ráncolta szemöldökeit értetlenül, ujjaival Theo meztelen mellkasát simogatva.
-Mert már így is el van havazva. Ahhoz, hogy időben felkészüljünk, időben el kell kezdenünk normális terv szerint edzeni. És, mivel ilyen jó fej vagyok, besegítek Baker-nek-végre Liam-re nézett. Szemei fáradtan csillogtak, mégis mosolygott, amikor homlokukat összeérintette.
-Te meg a jóságod-jegyezte meg Liam, mire Theo halkan kuncogva megpuszilta az orra hegyét, mielőtt elhúzódott volna.
-Tudom, hihetetlen vagyok, tudod?-vigyorgott, Liam csak a szemeit forgatta. -Li, aludj! Ezt tényleg be kell fejeznem még..
Liam sóhajtva engedte el a fiút. Magára húzta a takarót, és durcásan oldalra fordult. Lehunyta a szemeit, de Theo idegesítő nevetése nem hagyta koncentrálni.
-Most megsértődtél?
-Nem.-vágta rá. Addig fészkelődött, míg el nem érte az ágy szélét, közöttük meg szakadéknyi hely támadt.
Hallotta, ahogyan Theo felsóhajt, és a laptop tompa puffanással lecsukódik. Az ágy süpledni kezdett, hamarosan pedig megérezte maga körül Theo karját. Az egyik kezével átkarolta Liam derekát, míg a másikat a fiú feje alá dugta.
-Ha a reggeli kis találkozó miatt igulsz az igazgatóval, akkor megnyugtatlak nem lesz semmi baj-suttogta. -Szépen elmondod, hogy mi történt, hogy Gabe egy segg és folyamatosan szekál. Említsd meg, hogy majdnem eltörte a legjobb barátod lábát.
Liam-nek eszébe jutott Nolan. Nem vette fel neki a telefont, pedig hívta, és még csak az üzenetére sem válaszolt. Bűntudatot érzett.
-Hónapok vannak vissza a suliból, Li. Egyetemre mész, kétlem, hogy most fog veled kicseszni, és felfüggeszt. Max két hétig nem játszhatsz, és akkor? Legalább ennyivel megúszod.
Liam az ajkát beharapva bólintott. Megfordult Theo karjaiban, így szemtől-szemben lehettek egymással.
-Mindig eléred, hogy jobban érezzem magam. Köszönöm-súgta, tenyerét Theo mellkasára fektette, közvetlenül a hosszú vágás fölé, ott ahol Theo szíve volt.
-Mert én nem mindjárt a legrosszabra gondolok. Kettőnk közül te nem gondolkozol logikusan!
-Hé!
-Tudod jól, hogy igazam van-sóhajtotta, majd szorosabban ölelte magához a kisebbiket.-Most pedig hunyd le a szemed, és kapcsold ki az agyad..Bár, mondjuk neked nincs mit, úgyhogy...
Liam beleharapott a fiú vállába.
-Liam!-szólt rá az idősebbik.-Szájba váglak!
-Te sértegetsz-motyogta csukott szemmel. Fejét Theo mellkasára fektette, és miközben a fiú szívverését hallgatta, érezte, hogy az izmai elnehezülnek. Nem hallotta már Theo szavait. Csak nedves ajkakat érzett az arca oldalán. Theo illata elbódította, nem sokkal később el is aludt.

2024.02.14.