Nordel Cloel és Flanner társaságában figyelt engem. Sikerült kicsit elvonulnunk, már a pihenőm utolsó napját töltöttem. Legbelül rettegéssel töltött el Santon Bergils alakja, bármikor, mikor megláttam a folyosókon, esetleg röviden hozzám szólt egy-egy szót. Kísértettek a pár nappal ezelőtti események.

Kicsit úgy éreztem, mintha nem lennék önmagam, valahogyan a világom mindenestül a feje tetejére állt. Amit eddig ismertem, az rettenetes erővel húzott magához. Látni akartam őket: a családtagjaim. Reméltem, tegnaptól jólétben tengetik a mindennapjaikat, míg szeretettel gondolnak rám. Vagy talán elfeledtek...

A szívem sajgott a honvágytól, vissza akartam térni a szegényes putrinkba, dolgozni órákon át a piacon, mogorva emberekkel találkozni, a falakon túlra merészkedni és felfutni a dombra. Azonban egyiket sem tehettem meg, ez pedig teljes letargiával töltött el.

– Figyelj, Sadler, fontos dologról kell most beszélnünk! – szólalt meg Nordel, mire egyből elmerültem az égkék szempárban.

– Mi-miről?

– Lassan véget ér a mai nap, persze közel sem pihentél még eleget, de Cloelnek már van némi tapasztalata ezzel a helyzettel, ezért szeretném, ha meghallgatnád.

– Rendben, igyekszem figyelni!

– Akkor jó.

– Szóval, az a lényeg, hogy Santon egy durva ember, ha kanos. Viszont visszafoghatod, amennyiben időben kielégíted a vágyait.

– Most azt mondod... nekem...

– Neked be kell hódolnod neki – mondta Nordel. Könnyek gyűltek a szemembe attól, amit mondott.

– Nem akarok... én, nem, nem akarok!

– Sadler, nézz rám! Ne aggódj, vigyázok rád! Igaz, elsőre nem tudtalak megvédeni, viszont mindent meg fogok tenni azért, hogy neked igazán jó legyen. Ehhez pedig muszáj követned a tanácsait.

Egy forró tenyér simult az arcomra, ami végigcirógatta az állam, majd rögtön a kedvenc gárdistám ölelő karja tartott. Az elmúlt két napban is ezt művelte, mikor elkeseredtem, magához vont, simogatott, a saját módján nyugtatott meg. Tudtam, sosem ártana nekem. Hisz minden erejével igyekezett kizökkenteni ebből a szörnyű, depressziós állapotból, amit az utóbbi időben átéltem.

– Sosem lesz igazán jó, amíg itt vagyok – motyogtam a barna fürtökkel rendelkező fülébe.

– Mégis ki kéne hozni belőle a maximumot.

– Igazad van, megpróbálom összekaparni magam.

– Maradhatsz, ha szeretnél, nem engedlek el, amíg te nem döntesz úgy – közölte lágyan csengő hangján. Szinte éreztem, hogy a fejemben szóló dallam kissé megerősödik, a szívem pedig hálásat dobban.

– Valószínűleg már kicsit unalmasnak tartod, de köszönöm.

– Sosem unnám meg. – Erre a kijelentésére elmosolyodtam, úgy éreztem, minden rendben lesz.

***

– Emlékezz, Sadler, amit megbeszéltünk! – lelkesített Cloel, akivel éppen Santon ajtaja előtt álltunk pár méterre. Hívatott engem. – Ha a szádba veszed a farkát, értékelni fogja, ha te magad ülsz rá, és lovagolod meg, szintén!

– Re-rendben... igyekezni fogok, azt hiszem.

Reménykedtem benne, tényleg elég ennyit tennem, és megmenekülhetek a további megaláztatások elől. Habár még mindig képtelen voltam felfogni, miként fogok én efféle dolgokat véghez vinni, mégis reménykedtem benne, lesz hozzá elég lélekjelenlétem.

Lassan nyitottam be az ajtón. Rögtön megláttam a rám váró, szakállas férfit, aki éppen egy pohárnyi bort kóstolgatott. Mikor észrevett, vigyorogva lépett közelebb hozzám, miközben a kupát tartó keze köröket írt le a levegőben.

– Hogy telt az a három nap, fiú? Sokat pihentél?

– I-igen, uram.

– Egészen biztosan nem vagy fáradt?

– Nem...

– Pedig elfelejtettél a nevemen szólítani.

– Ma-maradhatnék az uramnál? – kérdeztem óvatosan.

– Ha ez minden vágyad, ki vagyok én, hogy megállítsalak benne?

Az őszülő, fekete hajú széttárta a karját, míg hangosan nevetett. A hátamon minden szőrszál az égnek meredt tőle, a pulzusom kétszeresére gyorsult. Szinte megfagyott a levegő, pedig Aegis a meleg klímájáról híres. Azonban hamar kiderült számomra, a félelem bármilyen időjárásnál hidegebb tud lenni.

– Köszönöm, uram.

– Nincs mit! Legalább nagyon szorgalmasan használod ezt a szót. Uram, uram, uram... Milyen kellemesen is hangzik ez!

– Ténylegesen – hazudtam a maradék bátorságom összegyűjtve. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, különben remegő, síró roncsként zuhanok össze, amit magával ránt a sötétség.

– Kezdődhet a játék?

– Igen, uram, kezdődhet.

Nagy levegőket véve léptem hozzá közelebb, amit ő szintén megtett velem. Közelebb húztam magamhoz, egyik kezét a hátamra simította, a másikkal a fenekem markolta. Feszengtem, rettegtem, mégis úgy döntöttem, Cloel sokkal tapasztaltabb nálam. Így az engem vizslató, barna szempárt nem hagytam tovább kiéhezve figyelni, ehelyett magamhoz húztam egy csókra.

Gusztustalan vagyok, mocskos, undorító. Nekem nem szabadna ezt tennem. Még sosem csókolóztam, ezért hagytam, hogy ő vezessen, az ösztöneiben nem kellett csalódnom. Átvette a vezetést, szorosabban simult hozzám, dudorodó ágyéka az alhasamhoz ért. Az istenek felakasztanának ezért.

Nyelve betört a számba, szakálla szúrta az állam, alkohol íze s szaga tódult belém. Nem akarom ezt tenni. Mégis kitartottam, amíg el nem vesztette a józan eszét – ha eddig egyáltalán volt olyanja –, akkor rögtön az ágy felé tolt engem.

– Egészen megtáltosodtál, fiú! Mégis milyen ügyes ágyas lett belőled! Elképesztő, pár napnyi pihenés mit ki nem hoz az emberből – áradozott, azonban minden szava szíven döfött. Undorító vagyok.

Elhelyezkedett az alvóhelyén, s leült a szélén, engem is magával húzott. Az ölébe kényszerített, a torkom összeszorult a félelemtől, a gyomrom bukfencet vetett. Nordelt akarom. Hagytam, hogy keze eltévelyedjen rajtam, markoljon, simítson, fogjon, míg én a feltörni készülő könnyekkel küzdöttem a múltkori alkalom fel-felvillanó emlékeivel egyetemben.

– Milyen basznivaló fiú vagy! – jelentette ki, mire összerezzentem a félelemtől. – Mi az, netán nem szereted, ha nemes urak káromkodnak?

– Ni-nincs vele semmi bajom, csa-csak... meglepődtem.

– Szóval meglepődtél. De elég volt a bájcsevejből, ideje a lényegre térni, Sadler.

Aprót bólintottam, miközben óvatosan lemásztam az öléből. Eszembe jutott, amit Cloel mondott, ezért igyekeztem teljesíteni őket, hátha képes leszek elterelni Santon figyelmét az agressziójáról. Először a farkáért nyúltam, majd a kezembe vettem. Annak selymes bőre hatalmas kontrasztot alkotott a hegekkel borított testével.

– Ügyes fiú! – dicsért meg hátravetett fejjel. Csak egy játékszer vagyok. – Folytasd szépen!

Úgy tettem, ahogy mondta. Habár belül mindenem ellenkezett, mégis megtettem, ami szükséges. Ez teljesen új terepnek bizonyult számomra, magamnak sosem csináltam még ilyet. Egyszerűen a kis ház és a fontosabb problémák, talán az éhezés is úgy hozta, hogy ez az igény nem mutatkozott meg elég erősen.

Tenyerem sebesen mozgattam merev férfiasságán, míg ő hangosan nyögött. Keze a hajamba túrt, addig odalent enyhe nedvességet éreztem az ujjaimon. Minden négyzetcentiméterét undorítónak tartom. Mégis igyekeztem a lehető legjobban kielégíteni, egészen úgy éreztem magam, mint valami örömlány.

– Elég legyen! – dörrent a férfi hangja, mire a gondolataim ködös figyelmetlenségéből visszatértem a valóságba.

– Ne-nem jó?

– Félreértesz, fiú. Többet szeretnék. Talán ideje lenne annak, ho-

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, ehelyett a számba eresztettem az eres hímtagot, amitől bennrekedt Santonban a mondat második fele. Furcsán új volt ez az érzés a számomra. Bántott, amiért nem egy jobb, kedvesebb valakivel éltem át a legelsőket ezekből. Egyre csak egy égkék szempár villant fel előttem, ami megmutatta a keresett személy kilétét.

Nordel úgysem vágyna rám. Neki már megadatott a szerelem, de el is vette tőle az élet. Gyászol. Nem akarna engem, maximum Ethan-pótlék lehetnék, az azonban rettenetesen fájna. Bárcsak nem tiltaná a sors ennyiféle módon a szerelmem beteljesülését!

Míg töprengtem, addig ügyetlenül próbáltam tovább kényeztetni az alkohol szagú férfit. Előtte térdeltem, ahogy felnéztem rá, megláttam bőszen mosolygó arcát előbukkanni a szakálla mögül. Nekem nem itt a helyem.

Ha szívod a hegyét, azt szereti. A felidézett szavak utat mutattak, erőt adtak nekem. Felperzselték bennem a kijutás vágyát, így hevesebben végeztem a dolgom, hangos cuppanások keretében elidőzve a testrészen. Számban savanykás folyadékot éreztem, míg a levegőben különös illat terjengett.

A fekete hajú erősen nyögött, és csípője hirtelen megrándult. Ezzel mélyebbre tolta a farkát a torkomon, így én köhögve próbálta ismét levegőhöz jutni. Amint ez sikerült, tovább folytattam a tevékenységem, alaposan végignyálazva a nemes legérzékenyebb pontjait.

Most még viszonylag nyugodtnak éreztem magam, amíg mindössze én dolgozhattam. Azonban hamarosan eljött az idő, amikor ismét belém akart helyezkedni. A szívem gyorsan dobogott. Kapkodtam a levegőt. Addig az úr remegve megmoccant, s meglepődtem, mikor sűrű fehérség spriccelt a számba. A barna szemű zihált.

Az arcomra került néhány cseppet nézegetve, törölgetve hátráltam el tőle, míg próbáltam beazonosítani az ízét. Kicsit sós és kesernyés is egyszerre, de semmi zavaró. Azonban ismét köhöghetnékem támadt attól, ahogy a torkomba lövellt. Nem bírtam visszatartani, az élvezetét egy pillanat alatt köptem a padlóra.

– Ejnye, nem ízlik?

– E-első alkalom – nyöszörögtem az undortól meg az oxigénhiánytól kábán.

– Értem én, tapasztalatlan fiúcska vagy! A pár nappal ezelőtti volt az első alkalmad, igaz?

– I-igen.

Santon barna szeme engem figyelt, szája vicsorba torzult. Félelmetes. Ijesztő viselkedése mégis sugározta felém azt a vágyat, amiben a tekintete úszott, de ez elrettentett, mintsem felizgatott. Nordelt akarom. A védelmező karját, a nyugtató ölelését, a lágy hangját, a kedves szavait, az ösztönös törődését, a törődést, amit igazán sosem kaphatok meg szerelem formájában.

– Jól van, elmehetsz, fiú!

– Köszönöm, uram – hajtottam fejet előtte, miközben szégyenteljesen próbáltam felkelni a földről, viszont a térdembe nyilalló fájdalomtól visszazuhantam oda.

Meglepett, mikor az idősödő férfi kitartotta felém a kezét. Habozva fogadtam el, a szívem ki akart ugrani a mellkasomból. A könnyedség, amivel felállított a padlóról, megmutatta a benne rejlő nyers erőt. Ekkor éreztem igazán, ez az úr tényleg gárdista lehetett. Volt valami olyan kisugárzása, ami elrettentette volna a legbátrabbakat is. Azonban én nem a legbátrabb vagyok, hanem talán a legfélénkebb, így az egész bensőm remegett tőle.

– Kö-köszönöm – nyögtem összezavarodva.

– Most már menj!

Hevesen bólogatva hagytam el a helyiséget, és csuktam be magam mögött az ajtót. A megkönnyebbülés csak a szobán kívül öntött el, de a mocskosság érzése megmaradt bennem. Amit tettem, az mindössze a túlélésért történt. Nem azért, mert akartam, mert élveztem volna, mert felfedezésre vágytam, hanem akárcsak itt minden ágyas, én is egy dolgot tettem: szolgáltam.

***

Lihegve érkeztem a többiekkel megbeszélt helyre, ahol egyből furcsa érzés támadt bennem. A melódia is feszesebb tempót diktált, amint pedig benyitottam hozzájuk, nyögések hangja csapta meg a fülem. Mormogás, kiabálás. Nordel és Flanner... ütötték egymást, verekedtek.

S itt szintén azt láttam, amit Santonnál: tiszta erőt. Úgy látszott, az én gárdistám állt győzelemre, a nála magasabb társát könnyedén taszigálta ide-oda. A talajra nyomta, míg az védte magát, a gyengébb fél tekintete rám talált, ajka elnyílt. Az ifjabb Vardrick felhevülten húzta fel Flannert, majd a túloldali fal felé lökte.

– Mi folyik itt?

– Lekurvázott téged! – üvöltötte Nordel, s újabb ütést vitt be a barátjának. Hirtelen Cloel is megérkezett, aki megpróbálta szétválasztani a feleket.

Kurva. Ez az egy szó zengett a fejemben. Nem értettem, miért mondta ezt rólam a gárdista, mégis úgy éreztem, igaz rám. Kurva vagyok. Azzá lettem ma. Kurva vagyok, senkinek sem fogok kelleni. Santon Bergils akar engem egyedül. Undorodom tőle. Tiszta akarok lenni, újra ártatlan, de ez már nem lehetséges...

Eközben a feleket Cloel szétválasztotta, az ágyas körül keringve mozogtak, farkasszemet nézve egymással. Szinte éreztem Nordel feszültségét, a kezét ökölbe szorította. Arcát dühös kifejezés uralta.

– Ez a reakció engem igazol.

Mit igazol? Azt, hogy kurvának tart? Én tényleg az vagyok... A realizáció súlyosan hatott rám, szinte semmire sem fókuszáltam, hanem sarkon fordultam, és futni kezdtem a hosszú folyosókon.

Lángoló Signis, vértezd fel fiad szenvedélyes tűzzel!