Mikor körülnéztem, megláttam, miszerint egy fürdőhelyiségben lehetek. Minden porcikám sajgott, főképp a fenekem, ami még mindig vérzett. A szívem hangosan vert, a szememből csorogtak a könnyek. Reszketve öleltem át a térdem, és temettem a karomba az arcom.

Nemsokára meghallottam az ajtónyitás hangját, azonban nem reagáltam rá inkább. Reméltem, megúszhatom valahogy azt, hogy elfutottam. Habár kevés esélyt láttam erre. Viszont, miután nem hallottam egy percen belül üvöltözést, kiabálást, hanem mindössze feszült lélegzetvételek hangját, kinyitottam a szemem. Felismertem az előttem álló, arany páncélos alakot: Nordel.

Nyugodtabban néztem égkék szemébe, habár belül nem voltam képes igazán lehiggadni. Megráztak a hálóban történt események, hiszen óriási fájdalmat éltem át, Santon Bergils pedig erőszakkal vette el a szüzességem. Úgy éreztem, mintha bemocskoltak volna. Akárcsak, ahogy a lepedőt eláztatta a vérem, ami még mindig folydogált, úgy árasztottak el engem is a sötét pillanatok.

Ettől hangosabban tört fel belőlem a sírás, habár igen erősen igyekeztem összekaparni a maradék uralmam az érzelmeim felett, azok irányítás nélkül kavarogtak. Fájt a szívem, a lelkem, a testem, mindenem. Nem volt porcikám, amit nem kínzott meg ez a szörnyű helyzet.

– Sadler – szólt halkan a gárdista, majd közelebb húzódott hozzám. – Leülhetek melléd?

– É-én, nem tudom.

– Ha nem szeretnéd, kimehetek, de azt hiszem, rád férne egy ölelés. Emellett, Santon küldött, aki azt szeretné, hogy vigyelek vissza hozzá.

– Kérlek, Nordel, én nem... nem bírom ezt.

A férfi leguggolt elém, kezét a vállamra helyezte. Elöntött a félelem. Kényszerrel kellett emlékeztetnem magam, ő bizony nem szándékozik nekem ártani. Saját tenyeremmel a combomon lévő, tízcentis heget igyekeztem kitakarni, ami még egy gyermekkoromban történt baleset következtében került oda. Azóta már nem fáj, mégis utálom a nyomát, főleg, mikor bárki észreveszi.

– Tudom, de azt szeretném, ha kitartanál. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy kimentselek bármi alól, és eltereljem a figyelmét.

– Miért segítesz nekem?

– Mert akarok – válaszolta lágy hangon. – És már mondtam, a barátomnak tartalak. A barátok pedig segítik egymást.

– Akkor sem értem, miért vagy ennyire rendes velem.

Nem válaszolt, mindössze sóhajtott, mintha nem mondott volna ki valamit. Reméltem, nincs semmiféle hátsó szándéka, mégis újra meg újra felbukkant bennem ez a furcsa gondolat. Láttam rajta, valamit ki szeretne mondani, de inkább folyamatosan az elhallgatása mellett marad.

– Gyere ide! – felelte inkább, és kitárta a karját.

Valahol belül úgy éreztem, nem akar neki ártani. Hogy pont olyan jó, mint amilyennek kívülről tűnik. Hagytam magam, s bőgve bújtam hozzá szorosan. A hónalja alatt öleltem magamhoz, térde a mellkasom érintette.

Amint a forró teste hozzám ért, felidéztem magamban Santon érintését, akiből pont ilyen hő áramlott. Viszont tőle rettegtem, míg Nordel iránt még mindig a szerelem tűnt számomra reálisnak. Ezt az érzést a mostani viselkedése is felerősítette bennem. Ennyire senkit sem láttam gondoskodni, velem szemben legalábbis még nem volt senki, aki képes lett volna ezt megtenni.

– Így, minden rendben lesz – simogatta meg a hátam, miközben megpuszilta a homlokom, miközben ügyelt arra, nehogy beüsse a fejét a csapba –, megteszek mindent, ami hatalmamban áll, hogy jobb legyen neked.

– Köszönöm, hogy ennyit teszel értem. Én... tényleg szavakba sem tudom önteni, mennyire há-hálás vagyok neked.

– Nem is kell. Csak arra vágyom... – kezdte, azonban egyből megakadt a mondatban. – Mindegy.

Kérdés nélkül annyiban hagytam, úgy sejtettem, mindössze valamiféle érzelmet szeretne közölni, amit inkább jobbnak talált visszafojtani. Ezeket pedig semmiképp sem szabad kikényszeríteni, így némi szívfájdalommal, de elfogadtam, hogy ekképp döntött. Tovább öleltem, tenyere a hátamra simult, segített megnyugodni, ahogyan egyenletesen simogatott.

Azonban a meghittség nem tartott sokáig, kinyílt az ajtó, míg bennem megállt az ütő. Szerencsére nem Santon Bergils alakja bontakozott ki előttem, hanem két, húszas éveikben járó férfié, akik egyből becsukták a nyílászárót, majd az egyikük a falnak döntötte a másikat. Ajkuk egymáshoz tapadt, pihegve fonódtak össze.

Meglepve figyeltem a szerelmes pillanatokat, ezt Nordel figyelemfelkeltő köhintése zavarta meg. A pár szétrebbent, a hátát falnak vető, világos hajú a szívéhez kapott, míg a másik a kardjára vezette a kezét. De minket látva, rögtön eleresztette azt, és tett előre két lépést. Engem vizslatott.

– Ő kicsoda? – kérdezte az alacsonyabb.

– Neked is szép napot, Cloel.

– Na, ki a fiú?

– Santon legújabb szerzeménye. Ma volt az első alkalma, egészen idáig futott utána.

– Hogy hívnak? – érdeklődött a nagyobb, aki a gárdisták páncélját hordta.

– Sadler Tha-Thark.

– Semmi baj, ne félj tőlük, ők velünk vannak! Segíteni fognak nekünk!

– Hogy tessék? Így is elég kockázatot vállalunk, nem rejtegethetjük még valakit!

– Figyelj, Flanner – szólalt meg Nordel dühösen, amitől ijedten rándultam össze, még az ölelését is abbahagytam –, nem érdekel, mi kockázatos, mi nem, már eleget fedeztelek téged és a ringyód. Tehát, kibaszottul segíteni fogsz, ha tetszik, ha nem, értetted? – dörrent rá hangosan.

– Jól van, értettem!

Ezután a barna hajú nyugodtabban vont a karjába, míg én kissé szédültem. Szorosan öleltem újra magamhoz, a könnyeim már elapadtak. A társasága, az erőteljes fellépése mellettem, különös érzést adott, amit még semmi. Igazán szeretve vagyok egy olyan által, aki nem rokonom. Egészen idáig kizárólag az ő szeretetükben fürödtem, másokéban sosem.

– Köszönöm. Egyébként pedig, ha elvesztenéd a motivációd, emlékezz arra, milyen állapotban találtuk Cloelt az első éjszaka után!

– De mostanra már minden megoldódott – mondta a világos hajú, akinek a szeme a mohára emlékeztetett –, vagyis többnyire.

– Az lehet, ettől függetlenül biztos vagyok benne, Sadler is örülne a támogatásnak. Habár... az egyik támogatási formád az ő esetében kihagyhatnád, Flanner.

Szinte éreztem, hogy a pír az arcomra kúszik, hiszen egyből megértettem, mire gondol a fiatal gárdista. Reméltem, ezzel arra céloz... miszerint engem akar magának. Elnyomtam magamtól az ifjabb Vardrickot, majd mélyen égkék szemébe néztem.

– Jobban vagy? – kérdezte finoman.

– I-igen, csak szédülök.

– A vérveszteségtől van. Nem tudod, elállt-e már a vérzés?

– Azt hiszem, el-elállt, de nem érzem igazán. Fáj – jelentettem ki elkeseredve, s majdnem újra magával ragadt a sírás.

– Lehet jobb lenne, ha levinnélek a gyógyítóhoz. Hátha kaphatsz pár nap pihenést.

– Mindössze megitatna vele valamit, amit te magad szintén megtennél, semmi értelme – jelentette ki a Flanner nevű férfi.

– De mégis, tennünk kéne valamit! Nézzetek már rá, milyen törékeny, hisz éhezik, szegény a családja, talán meghal, ha pár napon belül hagyjuk, hogy megint...

Nordel hangja fájdalmasan csengett, mintha nem tudná feldolgozni, ha meghalok. Belülről melengetett ez a bánásmód, hiába nem volt a fürdőhelyiségben különösebben meleg. Sőt, egészen hűvös uralkodott idebent. Talán a férfi testhője felejttette el velem.

– Jó, van egy ötletem! Visszaviszlek oda, és elintézem neked a dolgot, hátha kíméletes lesz! Ti pedig, öhm, csináljátok, amit eredetileg is akartatok.

***

Amint újra találkozni kényszerültem Santon Bergilsszel, ösztönösen húzódtam közelebb a karom tartóhoz. Szédelegve, kissé bizonytalanul jártam, a fenekem folyamatosan fájt, ami akadályozott a mozgásban.

– Végre, visszatértél! Mi tartott eddig?

– Rosszul érzi magát, uram. Hányingere volt, azért szaladt ki, szükségét érezte némi pihenésnek, különben összeesik – közölte az arany páncélos hidegen, mire a férfi arca kissé kevésbé haragos kifejezést vett fel.

– Igazán? És mennyire van még ramatyul?

– E-eléggé, uram. Szédülök.

– Rendben, akkor kapsz három nap pihenést, de nem többet, nem kevesebbet!

Sérthetetlen Xalan, légy kőszikla a sors gyermekei mellett!