Nagyon fogsz hiányozni, kicsikém. Örökké emlékszünk rád, fiam. Remélem, mihamarabb elenged az a szörnyeteg. Bárcsak én magam végezhetnék vele! Szeretlek, bátyus.

Szeretlek, anya, apa, Alesha. Újra meg újra ezek a szavak keringtek a fejemben, minden, amit az otthonom elhagyása előtt mondtak. Aztán megjelent ő, Nordel. Az idő letelte után ott állt a házunk előtt, éppenséggel fényes aranyszínű páncélját hordta. Értem küldték. A zsigereimben éreztem, tudtam.

Egy utolsó öleléssel szakadtam el mindenkitől, a szemem pedig könnyben úszott, mégis visszafojtottam az üvöltést, ami elő akart törni belőlem. Inkább némán léptem ki az utcára, és biccentéssel üdvözöltem a férfit. Először azt hittem, társasággal érkezik, azonban hamar realizáltam, teljesen egyedül van.

– Meg fogsz kötözni? – érdeklődtem a szállításom menete felől.

– Miért tenném?

– Gondolom, hogy el ne szökjek.

– Ha szöknél, mehetsz, elengedlek, hidd el, én sem akarom ezt tenni!

– Tudom. Értesültél róla, miként fenyegetett meg? – néztem mélyen az égkék szemébe, amiben éppen az együttérzés fénye csillogott.

– Nem hallottam semmit, csak egyik napról a másikra kiküldött ide. És mit mondott az az őrült?

– Hogy a családom könnyedén elveszítheti az otthonát, a maradék ételét vagy a fejét, ha nem megyek vele.

– Az istenekre – suttogta maga elé, majd a kezét a vállamra tette, hogy utána megszorongassa. – De egyelőre városon kívül van, valami fontos ügyben keresték, ezért rögtön ment intézkedni. Így addig hozzánk fogsz jönni, mivel az közelebb van.

Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, miután ezt közölte velem. Azt hittem, egyből ahhoz az általa őrültnek titulálthoz kell mennem. Viszont a házuk felfedezésének lehetősége határozottan feldobta az egyébként borongós hangulatom. Immár felszabadultabban sétáltam mellette, mivel láttam, nem diktál feszes tempót, hanem egyszerű beszélgetésnek és kódorgásnak tűnt az egész.

– És meddig leszek nálatok?

– Szerintem ma délután.

– Az jó – mosolyodtam el halványan, miközben nyugodt tempóban lépdeltem.

Felpillantottam az égre, amin ott úsztak a gyönyörű bárányfelhők, s igyekeztem a fejembe vésni a világ minden apró részletét. A zsebemben a kezem a fából faragott paripára vándorolt, azt simogattam, mint emléket. Ezekben a percekben kezdett el igazán sajogni a búcsú, mert nem elég, hogy a számomra legfontosabbakkal nem találkozhatok innentől, de még Aegis általam ismert részével sem.

Tekintetemmel a magasban hullámzó, fehér alapra helyezett, arany babérkoszorús lobogót figyeltem, ami a várost jelképezte. Mennyiszer néztem fel rá álmodozva! Abban reménykedve, hogy a családomnak jobb dolga lesz, mert sikerül elérnem valamit értük. Úgy látszik, a jelenlegi helyzet az, ami elvezet odáig, de én már nem láthatom a pozitív változást.

– Fáj, igaz?

– Tessék? – fordultam felé meglepődve. Csak nehezen szabadultam a gondolataim tengerétől, teljesen elmerültem bennük, talán beléjük is fulladtam volna, ha nem terel el.

– Az, hogy el kell menned.

– Már hogy ne fájna?

– A családodért élsz. Láttam, ahogy foglalkozol a húgoddal meg mennyire szereted mindegyiküket.

– Mert te nem értük teszel mindent? Az édesanyádért, édesapádért, testvéreidért.

– Testvérek?

– Igen, hányan vannak? – kérdeztem izgatottan, azonban a válasza megdöbbentett. Felnevetett.

– Nincs mindenkinek testvére, Sadler.

– Meg-meghaltak?

– Nem, mindössze sosem léteztek.

– Ho-hogyhogy nem?

– A reakciódból ítélve, ahhoz vagy szokva, a környezetedben mindenki nagy családokban él, igaz?

– Igen.

– Na, nekem nincs testvérem, egy sem.

– Ó...

Elkeseredve hajtottam le a fejem, én el sem tudtam képzelni a testvérek nélküli életet. Habár, így volt lehetősége nem félni folyamatosan, hogy meghalnak. De erről eszembe jutott, neki valószínűleg közel sem ez az igazság, hiszen a családjának sok pénze van.

– Minden nemes kevesebb gyermeket vállal?

– Jellemzően igen. Sokkal nagyobb esélyünk van túlélni.

– Az lehet.

– Azt mondtad, a testvéreid többnyire meghaltak, hányan voltak? – folytatta a beszélgetést Nordel, míg bekanyarodtunk az egyik utca sarkán. Azon már drágább házak foglaltak helyet, Aegisnek ebben a felében még sosem jártam.

– Aleshával hatan.

Ezután láttam rajta, inkább nem faggatózik, engem pedig ettől mélységes hála öntött el. Már jó ideje nem szerettem róluk beszélni. A többségük nem élt többet pár évnél, mégis mindegyikőjüket ugyanúgy szerettem. Viszont a legidősebb öcsém halála teljesen kikészített. Csak két évvel volt nálam fiatalabb, és elvitte valami járvány, ami ellen semmit sem tehettünk.

***

Egy idő után a gondozatlanabb házakat még inkább felváltották a magasba törő, drága épületek, a növényekkel és nagy parkokkal, kertekkel díszített utcák, amiken sokáig legeltettem a szemem. Legszívesebben elhoztam volna ide a többieket, hogy megnézzék, mennyire szép területei vannak Aegisnek. Olyanok, amiket mi az életünkben nem fizethetünk meg.

– Erre – szólt a barna hajú, mire követtem az egyik ház csillogóra lakkozott ajtajához. Nemsokára a zárral babrált, majd az hamarosan egy kattanással adta meg magát, és a fiatal gárdista benyitott rajta.

– Itt laktok?

– Igen, tudom, nem a legjobb, de remélem, azért tetszik.

– Nem a legjobb? Ez csodálatos! Ha ilyenben élhetnék, soha, semmi panaszom nem lenne az életben! Elképesztő!

A kijelentésemre visszafordult felém, s biztató mosollyal nézett rám. Azonban megtorpantam a kis lépcsőn, ami az utcában sorban épített házaknál lehetett találni. Nem mertem bentebb lépni. Hamarosan Nordel kilépett mellém, tenyere a hátamra simult, minden porcikám libabőrös lett tőle.

– Menj csak, nincs miért félni.

– A szüleid tudnak róla, hogy beengedsz egy koszos idegent az otthonotokba?

– Nem, viszont, ha az érdekel, nem vagy büdös.

– Pedig mindig azt hittem, az vagyok – vallottam be őszintén. Nem egyszer merült fel bennem, vajon milyen szagom lehet, és az zavarja-e ezt a kedves gárdistát.

– Akkor tévedsz, mert egészen jó illatod van.

– Csak egészen?

– Vannak illatok, amiket jobban szeretek – mosolyodott el huncutul, majd finoman befelé terelt. Amint bent voltam a házban, ismét bizonytalanul ácsorogtam. – Nyugodtan vedd le a cipőd, én is azt teszem! Utána megmutatom a házat, ahol elleszel egy pár óráig.

– Re-rendben.

Amint beléptem, tágas belsőtér fogadott, mindent tisztán tartottak, a falak mentén pedig könyvespolcok roskadoztak a különböző borítású könyvek súlyától. Azonban nem maradt sok időm a nézelődésre, ugyanis megpillantottam az idősebb Vardrickot, aki éppen egy vékony nővel beszélgetett.

– Hazajöttem! – jelentette be Nordel nyugodtan, azután odaintett nekik.

– Ő meg kicsoda?

Estelok tábornok mély hangjától megfagyott az ereimben a vér, de eleve a látványa felidézte bennem a pillanatot, amikor édesapám üvölt fájdalmában, míg ő felette állt, tudva, levágta a kezét. A torkom összeszorult, közelebb húzódtam az arany páncélba öltözött gárdistához. A fejemben felvillanó képek egyre szörnyűbb formát öntöttek, akaratlanul is könnyezni kezdtem.

– Hé, hé, hé – szólt lágy hangján a barna hajú –, minden rendben, ne félj!

Behunytam a szemem, majd próbáltam nagy levegőket venni. Az arcomhoz hirtelen valami meleg ért hozzá, és maszatolni kezdte rajta a nedvességet. Ahogy felnyílt a szemhéjam, megláttam a cseppeket két kézzel törölgető Nordelt. Halványan elmosolyodtam.

Úgy éreztem, most nem érdemes ellenállni a gondoskodásának, ehelyett jó érzéssel a szívemben, élveztem a ténykedését. Amint teljesen megszabadított a könnyártól, a jobb tenyere az állam alá simította. Rávett, hogy az égkék szemébe nézzek. Közelebb hajolt a fülemhez, forró lehelete a bőröm melengette.

– Nincs miért félned, apa nem akart ártani a tiédnek, de fel szeretett volna menteni engem a felelősség alól.

– Ki ő? – érdeklődött a nő hűvös hangon.

– Erran Thark fia.

– Tudod, Lynda, akit Nordelnek meg kellett volna büntetnie. És mi járatban erre?

– Santon úgy gondolta, ha kellően megfenyegeti, az ágyasa lesz. Jól gondolta. Azonban neki ki tudja, hová kellett mennie, így valószínűleg ma egy ideig itt lesz velünk. Hol van az a kis vakarcs?

Először nem értettem, miről beszél a fiatal gárdista, de a hangjára szinte varázsszóra megjelent egy kutya, ami farokcsóválva dobta le magát a földre. Nem vártam egy állatot sem egy ilyen házban, főleg arra nem, hogy idebent tartsák. Azonban Nordel nem zavartatta magát, egyből megsimogatta a kutyus pocakját, majd rám nézett.

– Nem simogatod meg?

– Sza-szabad?

– Persze!

– Biztosan?

– Biztosan – dörrent az édesapja hangja, amitől immár nyugodt szívvel dögönyöztem meg az állat testét. Az aranyos szemeket meresztve rám, feküdt a hátán, és továbbra is a farkát csóválta.

– Jaj, de kis aranyos! Hogy hívják?

– Mahok.

– Nagyon tetszik! – feleltem őszintén, miközben még mindig simogattam a kutya hasát. – Hogyhogy bent tartjátok?

– Hol máshol tartanánk?

– A környékünkön kiláncolják őket az udvarra.

– Az kegyetlenség, nálunk Mahok családtag, egy családtagot pedig nem láncolunk sehová.

Ahogy a hosszú hajú beszélt, a szívem határozottan megdobbant a kijelentésére. Ezek szerint pont annyira családcentrikus, mint én vagyok, mindössze nem mutatja ki olyan erősen. Jól esett az egyetértése, valahol megnyugodtam, hogy hasonlón gondolkodunk. Talán azért, mert így könnyebben ráhangolódik arra, amit érezni kezdek iránta.

– Na, megnézed az emeletet? – zökkentett ki a fiatal gárdista hangja.

***

Nordel egyenesen a szobája felé vezetett, ahol kitárta előttem az ajtót, majd betessékelt. Meglepett a helyiség hangulata, sokkal sötétebbre számítottam, fegyverekkel a falon, mindenféle harcászati eszközzel, azonban teljesen átlagosnak tűnt. Viszont nem mozdultam bentebb a bejáratból, mivel nem tudtam, mit szeretne tőlem az égkék szemű.

– Nyugodtan ülj le az ágyra! De előbb tedd arrébb Ethan dolgait – közölte teljes nyugalommal a hangjában. Én pedig tettem, amit mondott.

– Ethan?

– Igen.

– Az egyik barátod?

– A férjem... volt – motyogta halkan, az arcára pedig szomorúság költözött.

Engem, mintha szíven szúrtak volna, fellángolt bennem a féltékenység, bárki is ő. Ez az érzelem megijesztett, mikor egyre csak gyűlt bennem. Nem tudtam, hogyan kezelhetném. Fájdalmasan összeszorította a torkom, emlékeztetett rá, talán sosem leszek senkinek sem az igazi.

– Elváltatok?

– Nem, meghalt. Azért nem láthattál a környéken, mert négy évig, a házasságunk ideje alatt, együtt utaztunk Desszina szerte.

– Annyira sajnálom! – tettem a kezére a sajátom, majd összefontam az ujjainkat anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek. – Szörnyű lehet elveszíteni valakit, akit így szeret az ember.

– Tényleg az, de te is tudod, milyen a gyász.

– Igaz, tudom, mégis úgy gondolom, ez más. Akkor ezek szerint nem olyan régen tértél vissza Aegisbe?

– Így van.

– Négy év után?

– Igen – válaszolta komoran, nem éppen volt beszédes állapotába. Főleg, mert a szeme könnyekben úszott, az én szívem meg szinte két részbe tört a fájdalomtól, amit az arcán láttam.

– Hány éves vagy?

– Huszonöt, te? Gondolom olyan tizenhét lehetsz.

– Huszonegy.

– Úgy látom, ebben nem vagyok túl jó – felelte elkeseredve.

Ezután csak néztem őt, azt követően a kezembe vettem az egyik tárgyat, ami éppenséggel egy ruhadarabnak tűnt. A magasba emeltem, majd megvizsgáltam, azonban Nordel nem örült, hogy hozzáértem, mivel rögtön kikapta az ujjaim közül, és az ölébe húzta. Én értetlenül néztem a tevékenységét.

– Bocsánat, nem szeretném, ha az illatod elnyomná az övét.

Nem tudtam, mit mondjak. Rendkívül fájt a kijelentése, de így legalább realizáltam, mit értett jobb illatok alatt: Ethanét. Mégis, mintha olyannak állított volna be, aki kevesebb. Kevesebb a halott férjénél, mindössze egy járvány, ami végigvonul az értékein, s elrontja őket. Vagyis valahogyan így tudtam értelmezni a reakcióját.

– Ne haragudj, én... nem tudtam.

– Semmi baj, túlreagáltam. Nem szabadott volna ezt mondanom, modortalanul viselkedtem.

– Most ötletem sincs, mit mondjak – válaszoltam végül, ugyanis ez felelt meg a valóságnak.

– Csak ne haragudj rám, kérlek!

– Nem haragszom, minden rendben.

– Sajnos nem hiszek neked, teljesen feleslegesen megbántalak, mikor az istenekért sem szeretnélek. Ethan egyszer azt mondta, ha ő hal meg hamarabb, küld valakit, akivel majd jól érzem magam, és elfeledteti velem a hiányát. Azt hiszem, te vagy az.

– É-én?

– Te. Amikor beszélgetünk, nem jut eszembe igazán semmi negatív. Azt hiszem, a barátomnak tartalak.

A levegő a tüdőmben rekedt. A korábbi megjegyzésével már így is a sírás határára sodort, de a beszélgetés olyan hirtelen fordulatot vett, hogy nem voltam képes eldönteni, mit tegyek. A szívem heves dobogással adta tudtomra, mennyire hamar ébredtek különös érzelmeim iránta. Barát.

Még annak sem mondott senki, viszont úgy éreztem, ez szintén helyes kifejezés. A barátomnak tartottam. Rövid ideje ismerem, azonban senki mellett nem éreztem ilyen jól magam. Minden jel arra mutatott, Ethan valahogyan a túlvilágról oldotta meg ezt a találkozást.

Valójában nem hittem az ilyesféle babonákban, egyedül Aegis melódiája tűnt valósnak számomra. Úgy gondoltam, ez a dal maga a sors, ami folyton ott dobol a fülemben, és változik az idők folyamán. Innen tudom, az élet újra meg újra ismétli önmagát. Ebből jöttem rá, mikor két szív egymásra talál, a dal megerősödik, amikor pedig elvész egy élet, gyászolva elgyengül.

– Én is téged – válaszoltam némi néma töprengés után. – Sosem voltak barátaim.

– Nekem sem, még a férjem is kényszerből került mellém. Nem akartam házasodni, de apáék rávettek, de végül egyáltalán nem bántam meg.

– Értem.

Csak ez az egy szó bukott ki belőlem, mást nem tudtam mondani. Elkeserített. Tényleg féltékeny vagyok valakire, aki már meghalt? Ennyire alacsony szintre süllyedtem volna? Ezek szerint igen, ha már ennyire belelovaltam magam a szerelem gondolatába. Viszont talán az magyarázza ezt a hirtelen fellángolást, hogy sosem elmélkedtem a szerelmen.

– Sajnálom, még mindig nem dolgoztam fel. Habár fél éve volt, de nem tudom elfelejteni azt a napot – rebegte Nordel. Az irigység egy csapásra szűnt meg bennem. Megsajnáltam.

– Hogy történt? Mármint... ha nem baj...

– Nem, nem probléma! Egy desszinai kenra volt az, ami megölte.

– Nem tudom, mi az a desszinai kenra.

– Egy állat, hasonlít kicsit a tevékre meg a lovakra. Viszont ezek még nagyobbat rúgnak. Ethan meg én próbáltunk kiszabadítani egyet, mert csapdába szorult – emlékezett vissza révetegül –, akkor jelent meg egy ragadozó. A kenra megijedt, aztán mellkason rúgta őt. Nagy, lila foltot hagyott, szerintem a saját bordája szúródott a szívébe.

A gárdista szeméből folyni kezdtek a könnyek, amik az állán gyülekeztek, és onnan folytatták tovább az útjukat. Csak ültem, reménykedve benne, valami felvidítja. Ehhez én édeskevés lennék. A remegő ajkából, fájdalmas tekintetéből és az elkobozott tárgyon összeszoruló kezéből láttam, mennyire összetört.

– Részvétem.

– Köszönöm – mondta, majd magától ölelt át, és húzott közelebb. – Azt is, hogy végighallgattad. Most meg... ha adsz öt percet, összekapom magam, aztán megmutatom, hol lesz a szobád.

Folyékony Elaquine, simítsd el kettejük között az érzelmek tengerét!