Még sokáig izgatottan várakoztam az ablakban, hátha újra felbukkan Nordel karcsú, izmos alakja. Ugyanis erősen megmaradt bennem, mennyire vonzó páncél nélkül, s felbukkant a fejemben a gondolat, miszerint én a férfiakhoz vonzódom. Idáig bele sem gondoltam, hiszen évek óta csak a családom járt a fejemben, azonban így, hogy számunkra némi nyugalmat tervez biztosítani, megnyugodtam. Ezzel időm maradt a töprengésre, s egyre inkább körvonalazódni kezdett bennem ez a furcsa gondolat.

Viszont képtelen voltam eldönteni, vajon ez helyes-e vagy helytelen. Talán valami betegség terméke? Hallani egyet és mást a nemesek között, akik a saját nemüket szeretik, mégis én még sosem találkoztam senki hasonlóval. Majd megkérdezem Nordelt, mit gondol erről. Remélem, nem vet meg érte. Az kétségkívül rettenetesen fájna, mert, ahogy eddig megismertem, ő rendkívül kedves ember.

***

Már egy hete kaptunk folyamatosan az ételt az aranyos gárdistától. Ezeket az alkalmakat mindig beszélgetés követte, emiatt pedig még jobban megkedveltem, mint valaha hittem volna. Azonban ezeket a szép perceket a piacon töltött mindennapok árnyékolták be, ahol folyamatosan éreztették velem, mindössze egy árusnak tartanak.

Mégsem zavart, semmiféle elvárást nem támasztottam feléjük, én egy senki vagyok a számukra. Ahogyan irántuk én kölcsönösen éreztem efféle közömbösséget. Viszont a világ limitált számú emberrel rendelkezett, akik képesek bármikor érzelmeket kiváltani belőlem. Most már ehhez a körhöz kezdett el tartozni Estelok tábornok fia is, de ő a pozitív értelemben. Ellenben, a negatív oldalon úgyszintén felbukkant valaki, aki igen unszimpatikusnak hatott.

Santon Bergils pedig éppen az én irányomba tartott, s hamar rájöttem, lehetetlenség lesz elkerülni. Így nem ellenkeztem, csak pár bátorító lélegzetet vettem, majd lelkileg felkészültem a találkozásra. Az őszülő, de amúgy fekete hajú férfi engem célzott be. Féltem.

– Szép napot, fiú! – köszönt pajkos hangon, viszont engem kirázott tőle a hideg.

– Szép napot, uram. Mit szeretne vásárolni? Érdeklődik valami iránt?

– Igen, irántad érdeklődöm.

– Már mondtam, ami nem eladó, annak nincs értéke, sem módja a megvásárlásának – jelentettem ki kissé határozottabban, gondolván, mindössze ezt a játékot tervezi űzni, azonban arcára kárörvendő mosoly költözött.

– Azt ajánlom, fontold meg!

– Miért is?

– Mert a családod biztosan nem örülne neki, ha a fejüket vennék. Esetleg a kishúgod... Alesha, igaz?

– I-igen?

– Ha addig éhezne, míg bele nem hal. Talán az otthonuk is gyorsan elvesztenék – tette két ujját az ajkához, mintha éppen megfontolná ezeket a körülményeket.

A testemben megfagyott tőle a vér, eszembe jutottak Nordel szavai a férfira vonatkozóan: túl nagy befolyása van ahhoz, hogy megállítsd a céljai elérésében. Ez a figyelmeztetés pedig ott hordozta magában a lehetőséget, miszerint ténylegesen képes lenne hasonlót megtenni a családtagjaimmal.

Egyből csendesebb lettem, vártam, vajon mit mond még, de Santon határozottan hallgatott. A csend olyannyira hosszúra nyúlt, hogy végül én köhintettem egyet-egyet kínomban, miközben eltöprengtem rajta, mégis mi a fene előnyöm származna egy ilyen üzletből. Vagyis, a fő kérdés, kínál-e valamit ezért.

– És mit ad, ha a magáé leszek? – kérdeztem bizonytalanul, összeszorult torokkal. – Egyáltalán mit ért azalatt, hogy megvenne engem? Minek kellenék?

– Vegyük szépen sorjában a listád, rendben? Először is, nem hagynám meghalni a családod, akikről úgy tudom, éheznek. Ráadásul az édesapád, Erran Thark, mintha nemrégiben végtagveszteséget szenvedett volna a főtéren. Ellátnám őket étellel, némi pénzzel, megfelelő otthonnal.

– Té-tényleg?

– Igen. A másik kérdésedre válaszolva, ágyasnak kellenél.

– Ágyasnak? – hebegtem elhűlve, míg ez a kegyetlen szörnyeteg nevetni kezdett.

– Min csodálkozol olyannyira? Egy szép, ártatlan arcú fiú melyik normális embernek ne kéne?

Lehajtottam a fejem. Az arcom égett a megjegyzésétől, a szívem mintha kihagyott volna néhány kósza dobbanást. Mindenem úgy viselkedett, akárcsak az elfogott vad, ami utolsó erejével próbál szabadulni a testére feszülő kötelek és a vadász vagy ragadozó elől.

– Na, mi lesz, beleegyezel?

– Ha megígéri, hogy ténylegesen ellátást biztosít a családomnak, akkor igen.

– Megígérem. Ha bármikor kétséged támadna ezzel kapcsolatban, bátra kérdezd meg bármelyik ismerősöm, mind tudnak róla nyilatkozni, hogy nem szegem meg az ígéretem!

– Például? – kérdeztem a személyekre utalva.

– Estelok vagy Nordel Vardrickot, Stich Lenovski-t és Mernil Kerintet.

– No-Nordel és Estelok Vardrick?

– Igen. Netán ismered őket?

– Az édesapám büntetésén mindketten ott voltak – válaszoltam elszomorodva. Eközben felmerült bennem, vajon a tábornok Santon szolgálója-e. Hiszen, ha ismeri Nordelt... Mi van, ha mindvégig átvert?

– Á, értem már! Akkor nem örülsz majd, mikor meglátod őket a házamban! Nem, mintha különösebben zavarna, ha nem farokcsóválva közeledsz feléjük. Ezek szerint... elfogadod az ajánlatom?

– Igen, uram.

– Helyes – mosolyodott el. De nem amolyan barátságosan, hanem egészen ördögien... ijesztően.

– Mikor kell indulnom?

– Akár most is jöhetsz.

– Nem kaphatnék még pár napot, hogy elbúcsúzkodjak? – néztem rá könyörgőn, mire bólintott. Egy másodperc alatt futott keresztül rajtam a megnyugvás. Ha már nem maradhatok, elmondhatom nekik, mit és miért tettem.

– Maximum egy hetet kapsz.

– Köszönöm.

***

Ahogy hazafelé tartottam, a könnyeim csorogni kezdtek, a fájdalom, amit a beszélgetés alatt erősen elfojtottam, egyszerre tört a felszínre. A lelkem összetört, darabokban hevert. El kell hagynom azt a néhány embert, aki törődik velem. Akik a karjukba zárnak, mikor rossz napom van, majd azt mondják, minden rendben lesz. A legrosszabb pedig, hogy tisztában vagyok vele, most ugyanezt fogják tenni, azonban nem leszek képes elhinni.

– Szia, Sadler! – köszöntött édesanyám széles mosollyal. – Készítettem neked egy kis ennivalót. Az a fiú mindig nagyon ügyesen válogat, mindenképpen mondd meg neki, mennyire hálásak vagyunk!

– Rendben, anyu.

– Minden rendben? Annyira összetörtnek tűnsz.

– Mert az is vagyok. Idehívnád a többieket? Fontos dologról lenne szó.

Láttam az arcán a meglepődést, amint a szívéhez kapott a kedveszegett viselkedésem miatt. Édesanyám a jó megérzéseiről ismert a családban, mindig észreveszi, ha valami baj van. Most meg különösen ráérzett arra, mennyire le vagyok törve.

Hamarosan már mind a kicsiny étkezőben álltunk, vagyis a többiek ültek, míg én feszengve ácsorogtam egyedül. Mindenkin végignéztem, s képtelen voltam visszatartani a feltörő sírást. Erre nemsokára már köztük ülve találtam maga, és mind engem öleltek, simogattak, miközben kérdezgették, miért sírok.

– El kell mennem innen – rebegtem.

– Mi okból?

– Santon Bergils, nem tudom, ismeritek-e, de megkeresett.

– Én hallottam már róla, a gárdisták egykori vezetője – mondta apám, és láttam a barna szemében az aggodalmat. – Mit akart tőled?

– Megfenyegetett. Az-azzal, hogy titeket büntet, hogyha nem leszek az ágyasa.

– Jaj, kicsikém, te szegény! Mit válaszoltál rá?

– Természetesen igent! Azt mondta, ellát titeket, kaptok pénzt, ő pedig nem szegi meg az ígéretét... legalábbis azt állítja, erről Nordel Vardrick és az édesapja is tökéletesen tud nyilatkozni.

A gondolatom végén hüppögve adtam át magam a sírás újabb hullámának. Arcom a tenyerembe temettem, mindenem rázkódott. Mintha Aegis melódiájához nyúltak volna, a dal most feszülten hullámzott, éreztem a ritmusra átvonuló katonák döngő lépteit, a kovács ütemes kalapálását, a madarak hangos csicsergését.

Ez a zene itt élt bennem, tudtam, más nem hallja, viszont a szívem felfogja a hangját. És pont olyan valós, mint bármi más az életemben. Mint ezek a szörnyű hírek. Újra meg újra ismétli magát, lelassul, elmélyül, hogy utána ismét magasba szökjön. A boldogság, félelem, szeretet, a mindenség dallama ez, ami a születésem óta a zsigereimben van. Ez Aegisé, az egész városé.

– Úgy érted, hogy... – kezdte a kérdését apa, viszont nem hagytam befejezni a gondolatot.

– Talán. Nem tudom még. Nordel az első találkozásunkkor közölte velem, valami nincs rendben a nemes uraság fejében. Ezek szerint alatta szolgálnak.

– És ennyiből elhiszed, hogy nem akarna ártani neked?

– Muszáj leszek, főleg, mert valószínűleg még találkozni fogok vele – rántottam meg a vállam. Az egyetlen pozitív dologra gondoltam, ami létezik ebben a helyzetben: Nordel. – Szóval... igen. Értetek teszem.

– Te mindent, kicsikém. Remélem tudod, nagyon szeretünk!

– Igen, így van!

– Én is szeretlek, bátyus!

– Jaj, annyira imádlak titeket! Nálatok jobb családot nem is kaphatnék! Köszönök mindent!

– Mi köszönjük, amiért ilyen csodás fiunk vagy.

Anya végigsimított az arcomon, finoman megcsípte, és utána a hajamba túrt. Szája büszke mosolyra húzódott, míg szemében könnyek alkotta réteg csillogott fátyolosan. Magához vont, apa ép keze a vállam markolta meg, ahogy felpillantottam rá, hasonló kifejezéssel találtam szembe magam, majd szintén követte anyát.

Barna szakálla a fejem szúrta meg finoman, az ismerős érintéstől gyengén felvidultam. Alesha kérdés nélkül kapaszkodott az ölembe. A ruhámhoz bújt, így egyesültünk egy nagy, családi ölelésben. A szívem hálásan dobogott ezekért az emberekért. Tudtam, annak az egy hétnek minden pillanatát ki fogom élvezni velük.

Hiányozni fognak, mindennél jobban. Visszatérhetek még hozzátok, drága családom, kedves kishúgom?

Kegyetlen Aegis, fontold meg a döntésed!