Miután felébredtem, kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom, majd visszasomfordáltam az ágyig, hogy még pár percre visszabújjak a takaró alá. Szinte félálomban heverésztem ott, a gondolataim pedig folyamatosan cikáztak.

Hiába igyekeztem elterelni őket, Sadler Thark képe újra és újra a fejembe férkőzött. Egyszerűen nem tudtam nem gondolni a szőke hajú, halványzöld szemű parasztfiúra. Akármikor láttam idáig, megesett rajta a szívem, hiszen voltam a rettenetes állapotban lévő házukban, és az ölelésekor éreztem, mennyire le van soványodva.

Azonban eljött az ébredés ideje, ezért ismét kikászálódtam, majd kényelmes, gyapjúból készült, kék felsőt vettem magamra, és fekete nadrágot húztam. Ezután elhagytam a szobám, hogy egyek pár falatot, mielőtt elindulok a reggeli futásomra.

Amint kiléptem onnan, észrevettem édesanyám alakját, aki éppen az étkezőhelyiség egyik fából készült, mívesen faragott székén ült az asztalnál. Azon hófehér, horgolt terítő kapott helyet. Rajta mézes illatú tea gőzölgött, mellette gyümölcskosár foglalt helyet.

– Jó reggelt! – mentem oda anyához, hogy köszönésképp átöleljem.

– Menj már arrébb, nem vagy már kisgyerek!

– Bocsánat.

– Mi ez a hangzavar?

– Az, Estelok, hogy a fiunk képtelen túlzott bújás nélkül rendesen viselkedni.

– Sajnálom – hajtottam le a fejem, miközben a betegségétől gyenge anyámra pillantottam, utána apámra siklott a tekintetem, akinek égkék szemében, mintha némi megértés bújt volna meg.

Mégis nagyon fájt, mikor ilyeneket mondott. Ő mindig is hűvös, szigorú, erős asszony érzését keltette bennem, azonban az utóbbi időben az ereje elhagyta őt. Azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor összeesett előttem.

Akkor jöttünk rá, valami kórság kínozza, ami miatt állni sem tud sokáig, a napjait pedig idebent tölti. A cselédek ellátják őt és néha olyan, mintha őket jobban szeretné, mint engem. Mikor a gyereke vagyok. A fia, aki a melegségére vágyik.

– Lynda, drágám, ne is törődj vele, nem bánnak kesztyűs kézzel a gárdistákkal! – szólt apám lágy hangon, és végigsimított anya kézfején. Engem elöntött az irigység, hogy mindössze az én érintésem zavarja. – Nordel, gyere ide!

De egy röpke pillanat alatt foszlott szét ez a keserűség, ugyanis apa kitárta a karját, míg én hálásan sétáltam bele az ölelésébe. Magamhoz szorítottam, fejem a vállára támasztottam. Hamar átjárt a megnyugvás az utóbbi időben történt események s a mindennapos szigor után.

– Minden rendben, csak egy kis szeretetre van szüksége – simogatta meg a hátam, majd elengedett. – Jót tett, igaz, fiam?

– Igen, nagyon jót. Köszönöm.

Mélyen a szemébe pillantottam, hogy utána elmosolyodjak. Akárhogyan néztem, fontosak nekem a szüleim. Hiába kényszerültem erre a pályára, vagy nőttem fel szabályokhoz igazodva, nem tudtam nem rajongani értük.

– Mit tervezel mára?

– Eszem, aztán elmegyek futni egyet odakint.

***

Egyik lábam a másik után tettem, sebesen szeltem a homokkővel kirakott utcákat. Élveztem a sebességet, amivel haladtam, emellett örültem, amiért ma nem kellett dolgoznom. Utáltam gárdistának lenni. A kegyetlenkedés, a büntetések, a szolgálat nem vonzott magához. Főleg, amikor Sadler apja felett álltam, akkor éreztem ezt igazán.

Hiába próbáltam minden erőm összekaparni, hogy képes legyek lesújtani, nem sikerült. Nem vágytam a vérre, a zokogásra, az üvöltésre. Már az előtte kivégzett fiú fejével síró anya is óriási hatást gyakorolt rám, el sem tudtam képzelni, az a nő mit élhetett át.

Igyekeztem elfelejteni ezeket a borongós gondolatokat, így gyorsítottam, majd bekanyarodtam az előttem lévő utcasarkon. Észre sem vettem, de a lábam ösztönösen a Thark család rozoga vityillójához vezetett, ahol megtorpantam, amint megláttam a nyitott ablakból figyelő Sadlert.

– Jó reggelt! – intettem oda neki, és közelebb mentem hozzá.

– Jó reggelt, maga... mit keres itt?

– Futottam.

– Azt láttam – mosolyodott el halványan.

– Elégnek bizonyult az ennivaló?

– Igen, megvacsoráztunk belőle, rettentően hálás vagyok, amiért megtette.

– Semmiség! Amúgy tegezz nyugodtan, hagyjuk a társadalmi különbségekre alapozott szociális elvárásokat!

– Bonyolult kifejezés – görnyedt össze a nevetéstől, mire szőke haja követte a mozgását. – Elnézést, csak annyira... körülményes. De rendben, akkor vállalom ezt a kitüntetést! Mondjuk a neved még mindig nem tudom...

– Nordel Vardrick.

– A Vardrickra már rájöttem, Estelok tábornok az apád, igaz?

– Aha – motyogtam bizonytalanul, miután nem tudtam eldönteni, ez számára pozitív, negatív vagy esetleg semleges jelentéstartalommal bír.

– Hasonlítotok.

– Igen, sűrűn mondják, ezért el is várják a szigorát.

Legalább egy percig néztük egymást némán, láttam rajta, éppen feldolgozza az eddig hallottakat, míg a tekintetem az ő finom, ártatlan arca vonalain siklott végig. Annyira gyönyörű. Minden porcikám elragadtatva figyelte a szegénységben és éhezésben megbúvó szépséget, akiért valamiért úgy éreztem, érdemes lesz bajba sodornom magam.

– Bejössz? Vagyis... öhm... elég nagy rendetlenség van odabent, nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta.

– Tegnap este egy farkasok által kibelezett, két napja rohadó félben lévő tehenet kellett elvinnem az egyik birtokról, szerintem nem kell aggódni – mosolyodtam el, mire nyugodtabban sietett az ajtóhoz, hogy beinvitáljon.

Nyugodtan léptem be a házba, és egyből megláttam Sadler édesanyját, akitől a különleges szemszínét örökölhette. A nő karcsú, lefogyott az éhezéstől, ruhái piszkosak, szakadtak voltak, haja a vállára lógott. Miután felvette velem a szemkontaktust, egyből lesokkolt, nem mozdult. Valószínűleg felismert, esetleg látta a ruháimon, azok nem parasztemberhez tartoznak.

Szinte láttam, ahogy a tüdejében bennrekedt a levegő, de a kis sikkantása is erről árulkodott. A közelében lévő, fiatal kislány, akit a fiuk úgy szorított a téren magához, mintha éppen őt vennék el tőle, a három, feltehetőleg nagyon apró helyiség közül az egyikbe sietett.

– Jaj, ne – hebegte Sadler halálra vált arccal, és eltartott egy darabig, mire rájöttem, mi okozza a nagy problémát.

Döngő léptekkel érkezett a bekötözött karú édesapja, akinél csak most jöttem rá, mennyivel magasabb az alacsony termetű fiánál. Sőt, az ő alkata jóval erősebbnek bizonyult, hiába éhezett hosszú időkön át. Még legyengült szervezettel is óriási erő lakozott benne.

– Alesha, menj anyádhoz! – küldte el az árulkodó kislányt a félelemtől megbénított nőhöz.

Kérdés nélkül sétált elém, majd ép kezével a falhoz szegezett. Mindkét tenyerem a levegőbe emeltem, hogy utána megcsóváljam a fejem. Hiába nem katona, kifogna rajtam, ha meg kéne támadnom.

– Te rohadt, alávaló, sznob! – kiabált rám, miközben közelebb húzódott hozzám. A halványzöld szemű fiú eközben ijedt tekintettel fürkészett, teljes döntésképtelenségében. – Ha bármit a fiam, a lányom vagy a feleségem nyakába varrsz, én megöllek!

– Engedjen el!

Láttam rajta, meglepődött, mikor nyugodtan kértem, mégis a düh újabb hulláma törhetett rá, mert a karját a torkomhoz nyomta, teljes sakkban tartva engem. Persze ez nem olyan, amiből teljes páncélban ne tudnék szabadulni, mégis fegyvertelenül valahogy nem fűlött a harchoz a fogam.

– Kérem, engedjen el! – mondtam neki újra. – Nem vagyok járőrszolgálaton. Azonban – nyomtam meg ezt az egy szót –, minden gárdista egészségi állapotát rendszeresen ellenőrzik, ha pedig megtudják, hogyan és ki keze által sérültem meg, annak a fejét veszik, amennyiben nem gyakorlat közben történt valamiféle baleset.

– Erran, szívem... légy szíves, ereszd el!

– Nem érted, Mona, ez az ember árthat nekünk!

– Árthatok, viszont nem akarok. Sadler behívott a házba, azért jöttem.

– De... de mégis miért? – kérdezte csodálkozva, miközben elengedett.

– Ő adta nekünk az ételt.

A szőke hajú fiú lehajtott fejjel, szégyenlősen közölte a mondanivalóját, majd megkereste a pillantásom, és bocsánatkérő arckifejezést vágott. Hogy őszinte legyek, nem haragudtam rá. Sőt, a családjára sem. Én is pont ilyen dühös lennék, ha felmerülne hasonló kockázat.

– Komolyan? És ezt miért nem mondtad?

– Mert nem bíztatok volna benne!

– Pedig az lenne a helyes döntés! – kiáltott rá az apja. – Így ki tudja, mi a jó büdös francot etettél velünk!

– Én... Én...

– Nem tettem bele mérget, mi hasznom származna belőle, ha ártatlanokat gyilkolok?

– Ártatlanokat?

– Igen, azokat.

– Annak tartanál? – lepődött meg Erran Thark, mire határozottan bólogatni kezdtem.

– Annak. Csak a családjáért cselekedett, ugyanilyen helyzetben én is megtenném. Mint látja, nem kellett ahhoz semmilyen hasonló sem, hogy lopjak.

– Amiért nagyon hálás vagyok – nézett rám Sadler ártatlanul, miközben az ujjaival babrálta a ruháját.

Nem tudtam irányítani önmagam, ösztönösen elmosolyodtam az angyali jelenésen. Egyszerűen minden porcikájából sütött felém a szépség, ami teljesen megbabonázott, akárcsak a látványa a legelső napon. Ez pedig olyan kísértés, melynek muszáj leszek ellenállni innentől.

– Semmiség.

– Kérlek, ne ismételd, hogy az, rengeteget jelent a családomnak az az egy nap is! – győzködött, amitől kellemes melegség áradt szét a mellkasomban. Meg akartam ölelni. Mindennél jobban vágytam arra a bizonyos ölelésre, mégsem engedtem a sóvárgásnak.

– Nem egy napról van szó. Úgy gondoltam, majd máskor is hozok.

– Té-tényleg?

A mód, amivel az a halványzöld szempár felragyogott, biztosította, ezek a kockázatos akciók meg fogják érni számomra. Habár még mindig nem értettem teljesen, mi vett rá erre némi vonzódáson és elveken kívül, valamiért minden porcikám azt súgta, ez a helyes döntés. Ki vagyok én, hogy felülírjam?

– Biztosan nem túl veszélyes a számodra?

– Az nem számít, segíteni szeretnék, ezért fogok is.

– Én komolyan annyira hálás vagyok! – mondta boldogan, majd ismét nem bírt magával, így megint egymás karjában kötöttünk ki. Viszont ezúttal szorosan magamhoz vontam, és el sem engedtem, amíg ő nem döntött úgy, eltávolodik. – Tartozom neked – közölte örömkönnyektől nedves szemmel.

– Dehogy tartozol, felejtsd el ezt a butaságot!

– De tartozom! Meg fogom találni a módját, hogy sikerüljön megfelelően kárpótolni téged.

Majdnem kimondtam, amire gondoltam, azonban az túlzottan pajzán, emellett nem igazán becsületes dolog lett volna. Egyből lemondtam erről, ahogyan a fejemben felvillanó, igen félreérthető képektől szintén elvonatkoztattam. Nem ronthatok meg, sőt, nem vágyok megerőszakolni senkit sem.

– Jobb, ha megyek – közöltem válaszadás helyett, ugyanis annyira elhatalmasodott rajtam a vágy mindenféle őrült dologgal kapcsolatosan, ezért inkább úgy döntöttem, ideje kihátrálnom ebből a helyzetből.

– Máris?

– Még futni szeretnék valamennyit, utána otthon ebédelek, elteszek nektek valamit, ami kitart holnap reggelig, amikor átadom Sadlernek, rendben?

– Rendben – válaszolta a szőke, azonban kicsit lehangoltnak tűnt. Legbelül én is az voltam, viszont a világért sem akartam elmondani neki. – Hol adod majd oda?

– Ahol tegnap, ott megfelel?

– Igen, megfelel. Köszönöm.

A szívem már majd' felrobbant ettől a rengeteg érzelemtől, így elfordultam tőle, és inkább kiléptem az ajtón. Egy intéssel köszöntem el a család összes tagjától, aztán teljes erőmből rohanni kezdtem, hátha azzal leküzdhetem a bennem dúló érzelmeket.

Ragyogó Arita, világítsd meg az utat a vak szerelmeseknek!