Már virradt, ezért a felkelő nap fénye felébresztett. Hamar realizáltam, hogy szombat lévén nem kell dolgoznom, hiába vágytam rá olyannyira. Szerettem volna még némi pénzt hazahozni a családomnak, viszont ez így egyelőre lehetetlennek bizonyult.

Valójában a hétvégére most nem is kerestem munkát, inkább itthon segédkeztem, és sürögtem-forogtam apa körül. Amióta ellátták valamennyire, majd hazaküldték, azóta minden nap megmondtam neki, mennyire szeretem.

– Ez az utolsó darab zabkenyerünk – nyújtottam oda neki egy pohár víz keretében.

– Nem kérem, add oda Aleshának!

– De, apa...

– Nem, ne ellenkezz, most a húgod fontosabb!

– Te is fontos vagy, kérlek, edd meg! A húgomnak találok mást, málnát vagy szedret, esetleg elcserélek valamit a piacon.

– Jó, rendben, megeszem. Semmiképp ne engedd neki, hogy túlságosan éhezzen! – mondta lágyabban, mire én bólogattam.

Aleshát mindenki védte, hiszen még fiatal, érzékenyebb a betegségekre és az éhezésre, hiszen fejlődik. Ráadásul külön csoda, hogy idáig megmaradt, így mindent megtettünk az életben maradásáért. Sokszor áldoztuk rá az időnk, igyekeztünk minél több szeretetet adni neki, megmutatni, hozzánk bármikor fordulhat segítségért.

***

Ahogy édesapám utasított, elmentem ételért. Míg a családom többi tagja most a picinyke, szinte semmit sem termő földünk rendezgette, házimunkát végzett, vagy pihent, addig én gyűjtöttem valamennyi bogyót, és utána elmentem nézelődni a piacra.

Persze tudtam, szinte semmit sem tudnék megvenni, mégis valahogyan megnyugtatott a sok étel látványa, közben mégis elborzasztott. Felmerült bennem a lopás gondolata, és egyből szörnyülködve fordultam el onnan. Majd az aegisi küzdőtér lelátója mellett fordultam be, igyekeztem elkerülni a feltűnést.

Azonban egy pillanat alatt hőköltem hátra, miután egyenesen nekisétáltam valakinek. Ahogy megtántorodtam, észrevettem az aranyszínű páncélt, aminek vállán ott helyezkedett el a gárdisták jele, a hollókoponya babérkoszorúban. Egyből felismertem az előttem álló férfit, és elöntött a rettegés.

– Ó, bocs-bocsánat... hé, éppen téged kerestelek! – vidult fel az arca, mire tettem két lépést hátra.

Az előttem állót néztem, aki egy pillanatra elhallgatott, amint észrevette a reakcióm. Addig én megfigyeltem őt alaposabban is. Az égkék szempár az enyémbe fúródott, de én a többi részletre koncentráltam, ugyanis eddig minden figyelmet az a gyönyörű szín kölcsönözte magának.

Vállig érő, egyenes, barna haja néhol az arcába lógott, textúrája rendkívül selymesnek hatott. Megérinthetném.

Olyan közel állt hozzám, hogy még ki sem kellene nyújtanom a karom teljesen, mégis elérném. Végigpillantottam rajta. A szívem hevesen dobogott, egyszerre féltem, s váltam izgatottá a közelségétől. Azt hittem, magasabb. Mégis... talán kevesebb, mint tíz centiméterrel nőtt túl rajtam, azonban a testalkata jóval erősebbnek bizonyult nálam.

Habár én sosem voltam túlzottan erős, ebben az éhezésben pedig megerősödni se volt lehetőségem.

Enyhén szétálló füle kilógott a hajzuhataga alól, a testén lévő, dombormintás arany páncél visszaverte a nap fényét. Nem sűrűn látni olyan gárdistákat, akik csak úgy szóba álltak a köznéppel. Legtöbbször igazságszolgáltatás, mások megalázása, őrködés közben látni őket hasonló helyzetben. De, amikor nem éppen ezt teszik, akkor az uralkodócsaládot és az aegisi nemességet őrzik.

Emellett arról hallani pletykákat, hogy őket küldik titkos küldetésekre, sőt, a háborúkba is behívják őket. Egyesek állítják, a gárdisták egy része nemesek házában szolgál, s felügyeli a biztonságot. Azonban gondolatmenetem hamar megszakadt, miután a férfi az oldalán lévő szütyőbe nyúlt.

– Kérem, ne bántson!

– Halkabban! – szólt rám szinte suttogva. – Nem érted jöttem, adni akarok valamit.

Ez felébresztette bennem a kíváncsiságot, közben megnyugtatott afelől, hogy nem elvinni akar. Próbáltam megnyugtatni a zakatoló szívem, hátha mindössze túlreagálom a jelenlegi helyzetet. Emlékeztetnem kellett magam, Estelok tábornok fiát még nem láttam kegyetlenkedni.

Ismét visszanyúlt oda, ahová korábban tette a kezét, azonban most az egész kis zsákot leakasztotta onnan, és idenyújtotta nekem. Érdeklődve néztem, de nem voltam benne biztos, tényleg el akarom-e venni.

– Mi ez?

– Étel. Ha lopnia kell az édesapádnak, azért, hogy enni tudjatok, akkor különösen szegények lehettek.

– Azok vagyunk – feleltem bánatosan. Közben a szívem melengette a gondolat, miszerint talán ezt nekünk akarja adni. – Alig jut enni a kishúgomnak. Félek, hogy ő is... mint a többi testvérem.

– Sajnálom és őszinte részvétem. Tudom, nem sok, de ennyit sikerült elcsenni.

– Én... köszönöm, nagyon köszönöm! – mondtam hálától duzzadó szívvel, majd ösztönösen fontam a dereka köré a karom. Amint realizáltam a hibám, elhúzódtam tőle, és még a szemkontaktust is kerültem. – Jaj, elnézést! Nem szabadott volna...

– Semmi baj, nincs miért félned, nincs baj.

– A-akkor jó.

Ezután röviden a kezemhez ért, majd megemelte azt, és beletette a szütyőt. Tenyerét két oldalról tette rá, jelezvén, ez immáron az enyém, miközben végig rajtam tartotta a pillantását. Az szinte égetett, míg az érintésétől bizsergett a kezem.

A furcsán meghitt pillanatnak akkor lett vége, mikor meghallottam egy, az elmúlt napokban igen ismerőssé vált hangot. A múltkor látott nemes, aki meg akart vásárolni, a környéken járt. Ahogy kinéztem az oszlopok között, megláttam az alakját, és ösztönösen bújtam el a gárdista másik oldalára.

– Félsz tőle? – kérdezte hanyagul hátrapillantva, majd ő úgyszintén az unszimpatikus alakot fürkészte.

– Igen, olyan nyugtalanító.

– És tudod, hogy kicsoda?

– Nem, csak egy és fél hete láttam először.

– Pedig már régóta itt van, viszont nem jellemző rá, hogy kimozdul. Santon Bergils az, korábban a gárdistákat vezette, viszont inkább lemondott a posztjáról. Szerintem inkább elküldték, mert valami nincs rendben a fejében – ecsetelte az arany páncélos.

– Tényleg?

– Igen. Na, most miért félsz tőle ennyire?

– Megkérdezte, mennyibe kerülök.

– Ó, jaj...

– Ez mit jelentsen?

– Akkor én a helyedben tényleg elkerülném. Túl nagy befolyása van ahhoz, hogy megállítsd a céljai elérésében. Jobb is, ha megyek, mielőtt bajba jutsz miattam... Sadler, igaz? – válaszolta lágy hangon.

– Igen, honnan tudja?

– Utcai pletykák. Na, de fuss haza, addig én elterelem a figyelmét!

– Rendben. Még egyszer köszönöm.

Az utolsó mondatomra halvány, lágy mosolyt kaptam, ami különös melegséget indított el a mellkasomban, majd mindketten ellentétes irányba fordultunk. Én sietve mentem végig az utcán, míg ő kifordult a sarkon. Mikor még egyszer hátrapillantottam, már együtt sétáltak Santon Bergilsszel, és úgy tűnik, bájcsevejt folytattak egymással.

Szerencsémre éppen időben értem a következő utcasarkot, ahol immár nyugodtabb tempóban mehettem egészen hazáig. Amint megláttam a szegényes, romos házunk, mosolyogva léptem be, örülve annak, hogy van nálam némi étel.

A hálám a gárdista iránt egyre csak nőtt, pedig elsőnek beszélgettünk. Idáig mégis úgy tűnt, ő a tettek embere, mégis minden szava együttérzésről árulkodott. Talán nem mindegyikük olyan szörnyű. Vagy de? Talán a batyuban lévő étel lopás tárgyát fogja képzeni? Esetleg mérgezett?

Inkább bevonultam a házunkba, aminek az ajtaját azóta új fadarabbal helyettesítettük, majd belenyúltam a kis zsákba. Abban annyi étel volt, hogy ma este mind kellemesen megvacsorázhatunk. Az arcomra levakarhatatlan mosoly költözött, miközben arra gondoltam, milyen rendes emberrel ismerkedtem meg a mai nap.

– Szia, kincsem! – köszöntött anya egy nagy öleléssel, mire egyből magamhoz vontam. – Mi van a zsákban?

– Képzeld, az egyik gárdista adta, étel! Vacsorára lesz mit ennünk!

– Ko-komolyan?

– Igen, megállított, beszélgettünk, és ezt nyomta a kezembe. Nagyon kedves! – soroltam lelkesen, akárcsak egy kisgyermek, hogy mi történt vele aznap. De valójában ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem magam, meg akarom osztani az örömöm a többiekkel.

– Erran, Alesha, Sadler jó hírt hozott ma nekünk!

Ahogy édesanyám kimondta ezt a mondatot, mindenki idesereglett, apám is felkelt, hiába köteleztük ágynyugalomra. Addig előttem a gárdistával folytatott beszélgetés visszhangzott a fejemben. Azt hiszem, ezt a kedvességet egy életre megjegyzem.

Gazdag Terrea, lásd el gyermekeid további étellel!