Már két hét eltelt, mióta felszabadultam. Azóta rengeteg időt töltöttem Nordel házában, amit együtt kezdtünk el berendezni, miután ő nem különösebben tette. Nap végén pedig mindig meglátogattuk a szüleit, esetleg áthívtuk Cloelt és Flannert, akik mindig örömtelien, mosolyogva fogadtak minket. A fekete hajú meg egészen jól érezte magát a sérülése ellenére is.

Addig esténként a gárdistám karjában, az ágyunkban bekuckózva aludtam el. Boldoggá tett, de valami hiányzott. Az intimitás. Leginkább a szeretkezés gondolata kezdte lekötni a mindennapjaimat, számláltam a napokat, amikor végre készen állhatok erre.

– Jó reggelt, bátor gárdistám! – csókoltam meg, majd egyből hozzásimultam. A kezem a mellkasára helyeztem, és megcirógattam a fedetlen bőrét.

– Szia, bújós! Jól aludtál?

– Igen, te?

– Én is – költözött mosoly az arcára, miközben még szorosabban húzott magához.

Csókolni kezdtem az ajkát, miközben folyamatosan az izmaira tévedt a kezem. Addig Nordelé a derekamra siklott, a másik az arcom fogta. A finom érintése feltüzelt, legszívesebben átadtam volna magam neki, mondván, az övé vagyok, mindenestül.

Elszakadtam a szájától, felsóhajtottam. Mélyen az égkék szempárba néztem, ami szeretetteljesen vizslatott. Tudta, érezte, amit én. Ezután a hónaljam alá nyúlt, majd teljesen magára fektetett. Tetszett, hogy nem zavarja a súlyom, habár nem voltam nehéz. A forró testhez préselődtem, s lemondtam arról, a mai nap történik meg az a különösen forró éjszaka.

– Látom, mennyire szeretnéd, viszont nem lehet! Ha vársz még egy, esetleg egy és fél hetet, szerintem addig rendbe jössz – felelt lágyan a fel nem tett kérésemre, míg a keze a hajamba túrt.

– Rendben, megpróbálom kibírni.

– Köszönöm! Remélem tudod, nekem is nehéz ez!

– Igen, tudom, sajnálom, ha néha emiatt nem tudok viselkedni, egyszerűen... annyira vágyom rá – motyogtam, mire végigpuszilta az arcom. – Néha eszembe jut, lassan olyan sokáig kell várnod, inkább elhagysz valakiért, aki könnyűvérű, ráadásul ki tud elégíteni.

– Sadler, te ezt érzed?

– Van, amikor igen.

Kicsire összehúztam magam, miközben igyekeztem tudomást sem venni a torkomban kialakuló gombócról. Ezt jól elszúrtam, szinte biztosra veszem. De valahogyan nem ért semmiféle düh a túloldalról. Melankólia ütött meg helyette. Nordel szomorú. Miattam.

Lesütöttem a pillantásom, miközben kitartóan az egyik barna hajtincsét vizslattam.

– Hé, nézz rám! – mondta finoman. – Sadler, kérlek, beszéljük meg!

– Sajnálom, amiért ezt mondtam! Nem kellett volna.

– Figyelj, ha benned van ez a kétség, akkor igenis beszélned kell róla! Különben magunkba fojtjuk a problémákat, mikor itt áll előttünk a jövő, ami akár szép is lehet!

– Igazad van – egyeztem bele apró bólintás keretében. Nem engedett el, fogott, kitartóan a hátam simogatta. Felszisszentem, amikor a sebeimen végighúzta a kezét.

– Bocsánat... nem akart-

– Semmi baj, szeretem, ha szeretgetsz.

– Akkor jó. Tehát, mi ez a mizéria, amiről az előbb szó esett?

– Félek, elhagysz, mert ennyit kell várnod – közöltem vele már majdnem sírva, de próbáltam nem zokogni.

– Nem foglak, hiszen itt vagyok veled! Két hónapot vártam korábban, ez már semmi! Ráadásul éveket hajlandó lennék, ha egyszer megkaplak.

– Té-tényleg?

– Igen, tényleg. Emlékszel még, amikor ott ültünk Sanont egyik fürdőjének a padlóján? Miután azt hittem, megbántottalak.

– Emlékszem. Minden pillanatra, amit veled töltöttem – vallottam be szipogva.

A szívemben lévő félelem mintha alább hagyott volna, a helyére némi melegség költözött. Immár nem kell elviselnem Santon Bergils kegyetlenkedéseit.

– Nem tudom, észrevetted-e, viszont majdnem megcsókoltalak.

– Észrevettem. Még kissé dühös is voltam, amiért nem tetted meg.

– Komolyan? Pont azért nem tettem, mert nem akartam még nagyobb súlyt a nyakadba akasztani, Sadler. Aztán a háború gondolatától elvesztettem a fejem, és csináltam, amit jónak láttam – vallotta be őszintén, miközben a szívem nagyot dobbant. – Túlságosan is megijedtem. Féltem, meghalok.

– Végig rettentően féltettelek! Főleg, mert szerintem senki sem mondta volna meg, ha meghalsz.

– Hidd el, lettek volna páran, akik az orrod alá dörgölik!

– Az előfordulhat – válaszoltam jókedvűen, miután arra gondoltam, már nem kell tartanunk tőlük. – Akkor most mi legyen? Elmegyünk valahová?

Nordel pár percig teljes némaságban feküdt, miközben elgondolkodva nézett rám. Láttam rajta, erősen tűnődik, próbál valamiféle izgalmas elfoglaltságot kitalálni nekünk. Valójában rendkívüli örömmel néztem őt közben, és türelmesen várakoztam. Reméltem, valami kreatív vagy természettel kapcsolatos dolgot mond.

– Felfuthatnánk a közeli dombra az erdőség határán. – Elmosolyodott. Én szintén.

– Erdő, domb, csodás ötlet, imádom!

– Utána leheveredhetnénk felhőket bámulni, hátha újra kicsit gyerekek lehetünk.

– Gyerek akarsz lenni?

– Ki nem szeretne néhanapján újra azzá válni? – tette fel a kérdését, mire egyetértően bólogattam. – Na, beleegyezel?

– Már hogy a fenébe ne tenném, ilyet nem hagyok ki!

– Szeretsz kint lenni a szabad levegőn, nem igaz?

– De igen! Amikor a csatában voltál, egyik nap teljesen megbabonázott a látkép, csak utána elterelődtem... öhm... veled.

– Tehát azért lettem annyira felajzott? – vonta fel a szemöldökét játékosan. – Te rám izgultál!

– Igen... az lehet.

– Na, akkor megreggelizünk, és megyünk?

***

Igaza volt, gyerekké váltam tőle. Először lassan sétáltunk ki a városból, majd Aegis homokkőből épült falán túl már rohanva indultam meg előre. Könnyedén követett, nem is vártam mást egy gárdistától. Örültem, amiért hétvégékre nem őt osztották be, mert így most szabadon garázdálkodhattunk együtt.

Még egy pillantást vetettem az arany babérkoszorúval díszített fehér lobogóra, s ezután élveztem a kötetlenségem pillanatait.

– Gyerünk, rohanj fel a domboldalon! – biztatott, miután elengedte a kezem. – Előzz le!

– Esélyem sincs, de legyen!

Kacagva indultam meg a zöld fűvel borított emelkedő felé, ami az erdő határán kapott helyet. A lábam alatt kilapultak a növények. Nordel hiába maradt le szándékosan, utolért. Azonban csak annak tetején csapódott nekem. Nevetve terültünk el a talajon, miközben szorosan egymásba kapaszkodtunk.

Megpróbáltam magamról lenyomni a férfit, akivel kisebb birkózás vette kezdetét. Semmi esélyt nem láttam a győzelemre. Mégsem zavart. Ehelyett mélyről jövő biztonságérzetet adott, örültem neki. Hiszen ő szánt szándékkal sosem ártana nekem.

– Jól van, jól vagy, győztél! – mondta kifulladva, miközben feltartottam a kezem, hogy hárítsam a csípőmön ülő játékos ütéseit.

Ekkor kiterült mellettem, míg én egyből a tenyerébe csúsztattam a sajátomat. Együtt feküdtünk a domb tetején a zöldellő fűben. A kék eget néztem, ami felidézte bennem Nordel szemét. Mutogatva igyekeztünk kitalálni, hogy melyik bárányfelhő emlékeztet minket valamire.

Jobb kezem a baljába simult, a vállunk összeért. A mellkasomban szétáradt a forróság, azonban nem a nyári napfény melengetett ennyire, hanem az az érzés, ami már a gárdista megismerése óta kavargott bennem: a hála.

– Köszönöm, hogy kimentettél onnan – szólaltam meg hirtelen.

– Én köszönöm, hogy megmentettél.

– Mitől? – kérdeztem meglepődve, miközben próbáltam felidézni, mire utalhatott.

– A magánytól. Nélküled talán még mindig magamba zuhanva gyászolnám Ethant. Viszont te reményt ébresztettél bennem, és kirángattál abból a gödörből, amibe estem.

– Tudod, bátor gárdistám, te vagy, aki megmutatta nekem, mi az a szerelem. Idáig aggódtam: a családomért, a megélhetésünkért, jövőnkért. Ez pedig elterelte a figyelmem a többi érzés felől, ami egyébként egy jólétben élő családban már korábban felmerült volna.

– Hát, nem éppen maradt időd mostanában ezen rágódni. Azon csodálom, megtetted.

– Mert csak rád számíthattam az utóbbi időben. Amikor kellett, megöleltél, mikor sírtam, megnyugtattál.

Ekkor egy szót sem szólt, mindössze szorosan magához vont, és az ajkamra tapasztotta a száját. A csóktól valahogyan elöntött a vágy, hogy zokogjak. Mert igaz, megtettem az utóbbi időben, mégis mintha kimaradt volna egy része. Elfojtottam. Ráadásul meghatott, amiket mondott. Hirtelen jutott az eszembe a kérdés, de szinte mindent elsöpört.

– Nordel, te hiszel a Szent Tizenkettőben?

– Hiszek és te?

– Sosem foglalkoztam velük igazán. A szerelmünk... szerinted Aegis műve?

– Mindőjüké egyszerre, azt mondanám. Azonban a sors ura beszél hozzám igazán. Vagyis inkább zenél... nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Ahogy azt sem, más megértené-e.

– Én megértem.

Nem válaszolt. Latolgatta a lehetőségeit, miközben aggodalmaskodott. Éreztem az igazság és egy másik téma közti gondolkodását, s észleltem az arcán, pontosan mikor döntötte el, mit mond nekem.

– Van a fejemben egy ilyen dal – kezdte kissé idegesen, mindvégig a kezem szorongatva –, ami folyamatosan szól. Ez pedig azt hiszem, amikor meghal valaki, megváltozik. Ugyanez a boldog történéseknél.

Nem gondolkodtam, hatalmas mosollyal másztam rá. Szorosan magamhoz szorítottam, a lelkem szinte elszállt belőlem a boldogságtól. Társra találtam. Talán ezért történt köztünk az, ami. Igazán sosem töprengtem el rajta, honnan jön az a kapcsolat köztünk: az átérzés. Viszont örültem neki, utat mutatott nekem.

– Összetartozunk. Összetartozunk...

Hitetlenkedve ismételtem el még egyszer. Nem akartam hangosan kimondani, hiszen akkor megtudja, éppen milyen bugyuta gondolatok szelik át az elmém. De talán így kellett lennie. Kimondva, kettőnk között.

– Tessék?

– A dal... én is hallom. Tudom, mire gondolsz.

– Té-tényleg? Amikor egyszer Flannerrel meg apával beszéltem róla, azt mondták, butaság. Te komolyan hallod?

– Igen, nevet is adtam neki: Aegis melódiája.

– A városra vagy az istenségre gondolsz?

– A városra. Szerintem azt érzem, ha azon belül történik valami.

– Igazad lehet. Ezen sosem gondolkodtam igazán. Akkor... szerinted összetartozunk? Azért van ez a...

– Igen. Talán sorstársak vagyunk, lehet a képességünk miatt, én nem tudom.

***

Tovább hevertünk ott, miközben mindenféle témát megvitattunk, szerelmes pillantásokat váltottunk. Jól éreztem magam, főleg, amiért megoszthattam a dalt, ami bennem lakozott. Egészen más színben láttam miatta a világot. Olyan gyönyörűnek tűnt, hibátlannak, annyira mesebelinek, amilyennek még sosem.

– Elmegyünk sétálni az erdőbe? Tudok egy pompás helyet! – mondta lelkesen, és felkelt a földről.

– Nyomás!

Kitartotta a kezét, azonnal elfogadtam. Felhúzott onnan, lelkesen indultam útnak a terebélyes lombkoronájú fákkal teli rengetegbe. Ha mással jöttem volna ide, valakivel, akit nem kedvelek, elgondolkodnék azon, megölni visznek-e. Nordel esetében eszembe sem jutott. Szerettem őt, minden porcikámmal. Ezért teljes bizalmammal lépdeltem utána.

Az ujjai izgatottan szorongatták az enyémeket, nem értettem, miért ilyen. Nem említettem meg neki, inkább örültem az izgő-mozgó viselkedésének. Annyira... aranyosnak találtam miatta. Néha beleakadtunk egy-egy bozótba, de igyekeztem óvatos lenni. A barna hajú szerelmem hirtelen torpant meg. Egyenesen a hátának sétáltam, mire nagyot szusszantam.

Lepattantam róla, a fenekemre estem. Egyből hátrafordult felém, aztán letérdelt. Gyűrűvel a kezében. Elnyílt az ajkam egymástól, míg neki a szeme tágult kétszeresére a meglepetéstől.

– Sadler, hozzá-

– Leseggeltem – közöltem vele az első gondolatom némi kuncogás keretében. Nevetett. Jóízűen, csodás, csilingelő hangon nevetett. – Jaj, ne törődj velem, mondd tovább, csak lehet kicsit kiterülök itt!

A hasamra tettem a kezem, ami már fájt a jókedvtől. Lényegében fetrengtem tőle, miközben szegény Nordel csak kacagni tudott. Amint összekapartam a méltóságom darabkáit, felkeltem, megálltam előtte. Szégyenlős pillantást váltottam vele. A kezem a vállára tettem.

– Annyira sajnálom, hogy nevettem! – motyogtam végül bűntudatosan. – Nem akartam elrontani semmit sem.

– Semmi baj, lehet nem ártott volna figyelnem rád.

– Na, tehát...

– Sadler Thark, hozzám jössz?

Nem hittem, ekkora hatása lesz a második próbálkozásnak, viszont elárasztott a boldogság. Hiába az esés, a kérdés tökéletes hatással rendelkezett önmagában is.

– Igen, igen! – kiabáltam, miközben a nyakába vetettem magam.

Szorosan öleltem, legszívesebben végigcsókoltam volna mindenét. Az összes porcikáját. A hajába túrtam, a hátát simogattam, míg folyamatosan örömkiáltások hagyták el a szám. Megkérte a kezem! Össze fogunk házasodni, mikor alig jöttünk össze még! De tényleg alig... Ráadásul ő az első férfi, akibe beleszerettem, nem feltétlenül ő az igazi.

– No-Nordel – kászálódtam ki az öléből. – Még le sem feküdtünk, biztos jó ötlet ez?

– Nem akarsz a férjem lenni?

A szeme sarkában könnyek tűntek fel, mire a még mindig térdelő párom állára tettem az ujjam. Úgy irányítottam, hogy összefonódjon a pillantásunk. Végigsimítottam a bőrén, a fejemben pedig eltűntek hirtelen a kétségek. De, a férje akarok lenni. Az, akit örökké szeretni fog, míg világ a világ. Mert összetartozunk.

– Sadler... – Finoman szólított meg, bánatos hangon.

– Akarok. Én... akarok, a férjed akarok lenni!

– Egészen biztosan?

– Igen! – feleltem, mire felragyogott a tekintete. – Bocsánat, amiért megingtam.

– Megértem, ha nem akarsz rögtön elköteleződni, csak beszéljük meg, rendben? Nem muszáj velem lenned, ha esetleg kényszernek érzed.

– Dehogy érzem annak! Egyszerűen elbizonytalanodtam kicsit. De azt hiszem, nem igazán tudnék mással lenni, főleg úgy nem, hogy érzem, amit te. Összetörne.

– Ne ezért légy velem! – jelentette ki határozottan.

– Nem, én tényleg nem ezért vagyok! Szeretlek. És talán nem tudod, de első pillanattól fogva megakadt rajtad a szemem.

Felállt onnan, lassan elém lépdelt, megfogta a kezem. Finoman ráhúzta a gyűrűt, amit idáig nem figyeltem meg. Apró, halványzöld és égkék kövekkel kirakott, aranyban és ezüstben pompázó darab volt. A szerelmünk egyetlen ékszerben. A szemünk színe.

– Az istenekre, annyira szép! – mondtam lelkesen, miközben a levegőbe tartottam az ujjaim. – Tetszik a kék része. A kedvenc színem.

– Tényleg? Arról van mintáz-

– A szemszínünkről.

– Igen. – Bólintott, majd halványan elmosolyodott. – Imádom a szemed, annyira szép, az égre emlékeztet!

Néma ölelésbe vont engem, a fejét a vállgödrömbe fúrta. Elöntött a boldogság. A forrósága szinte megbolondított, az édes illata beszökött az orromba, aztán képtelennek bizonyult a szabadulásra. Végigsimítottam a hátán... remegett. Tudtam, szüksége van arra, hogy könnyítsen az érzelmein a zavarodottsága után. Tartottam, míg rám nem emelte azt a barátságos, szeretetteljes tekintetét, ami egyből csókra késztetett.

A szájunk összetapasztva kapaszkodtunk össze, mintha így ellenállóvá válnánk a világ összes fájdalmával szemben. De nem zavart, beleringattam magam ezekbe az ábrándokba, hiszen annyira élveztem Nordel közelségét.

– Akkor most minden rendben? – érdeklődött óvatosan a hosszú hajú.

– Minden a legnagyobb rendben, ne aggódj!

– És most tényleg igaz az az első pillantásos?

– Teljesen, az a fene égkék szemed elcsábított! – kuncogtam fel.

– Annyira aranyos vagy! Na, körülnézel?

Megtettem, amint kimondta. Egy tisztáson voltunk. Idáig nem figyeltem fel rá. A fák körbevettek minket. Sütött a nap, az ég gyönyörűnek tűnt. Körülöttünk a fűben pedig színesebbnél színesebb virágok nőttek, mind arra várva, hogy megszagolják őket. Emellett láttam néhány gyógynövényt is, amiket lelkesen tapogattam meg.

– Ez csodálatos! El tudnék ücsörögni itt jó hosszan.

– Akkor legyen, ücsörögjünk!

Miután elfoglaltuk a helyünket, Nordel mellkasára hajtottam a fejem, akinek a szíve nagyokat dobbant. Úgy éreztem, minden rendben, innentől tökéletesen boldog élet vár rám a szerelmem társaságában. A leendő férjemében, aki immár a vőlegényem.

– Sadler – törte meg a csendet a gárdista.

– Igen, drágám?

– Ha elég gyorsan megszervezem az esküvőt, lehetnénk együtt elsőnek a nászéjszakánkon?

– Miért?

– Mert azt hiszem, romantikus lenne – válaszolta teljes meggyőződéssel a hangjában. – Na, mit szólsz hozzá? Két hét alatt megszervezzük!

– Ki fogunk merülni.

– Nem baj, miután elkényeztettelek, kipihenjük! Főleg, mert felmondok.

– Hogy felmondasz?

– Igen, azt tervezem, nem vagyok túl jó gárdista. Meg akkor nem is lehetek veled annyit. Ezért úgy döntöttem, ez lesz a legjobb – felelte a hajam simogatva, miközben némi bánatot hallottam ki a hangjából. – Így már nem leszek annyit Flanner közelében, viszont majd sűrűn áthívjuk őket.

– Rendben! Csak akkor mit fogsz csinálni?

– Én még nem tudom teljesen, azonban keresek majd valamit. Jaj, ne nézz ennyire... nem is tudom, hogy! Egy életre elég pénzem van!

– Akkor jó, megnyugodtam! Ha lehet, én keresek magamnak valami kerti munkát, és folytatom a faragást.

– Amit csak akarsz, bújós! – mondta, és finoman csókolni kezdett.

Drága Aegis, vezesd aszerelmeseket az oltárhoz!