Tegnap este mindvégig együtt voltunk Nordellel, egymás karjában aludtunk, mintha minden rendben lenne. Egy rövid ideig azt is elhittem, ilyen lesz az életünk a csata után. Emellett, a gárdistám azt mondta, ő már hajnalban nem fog gyakorolni, csak bemelegíteni, feleslegesen fárasztaná magát. Ettől függetlenül egy fárasztó tevékenységet mégis megtett.

Meztelenre vetkőztetett engem, majd mindenem végigcsókolta. Akkor valahogy visszanyertem minden bizalmam, mikor az ajka finoman puszilta a bőröm. A mellkasomtól egészen a belső combomig haladt, míg végül ki nem elégített úgy, ahogy a múltkor. Hiába a könnyelmű gesztus, nem tudta vele eltakarni a könnyes szemét vagy a szomorúságát.

És minél jobban közeledett a reggel, ő annál kevésbé tűnt magabiztosnak. Egyszerűen nem voltam képes sokat aludni, de ő sem igazán. Reggel még idő előtt, felkelt, az agyam addigra szintén zakatolt. A csatározást képzeltem ezer meg egy különböző kimenetellel. A fejemben természetesen a tragikusak uralkodtak. Amint ezt Nordel észrevette rajtam, addig csókolt, meg simogatott, míg tűrhetőbben nem lettem.

– Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra! – közöltem vele, mikor öltözködni kezdett.

Ezelőtt mindvégig engem ölelt, s próbálta elmulasztani a rettenetes hasfájásom meg remegésem, amit az aggodalom okozott bennem.

– Nyugodj meg, Sadler, már ötéves korom óta tart a kiképzésem! Apa húsz éve foglalkozik a tanításommal, mindig is erre készültem. Vagyis, nem... de érted.

– Miért lettél hirtelen ennyire nyugodt?

– Annak tűnök?

– Igen – válaszoltam bizonytalanul, miközben próbáltam rájönni a titkára.

– Az jó, Santon nem láthatja, mennyire ideges vagyok. Gyere, öltözz! Találkozunk Flannerrel meg Cloellel, és együtt eszünk pár falatot, majd kimegyünk az arénához.

– Nordel, én rettentően félek! Nem harcolhatnánk mi is, hogy hasznosnak érezzük magunkat?

– Sajnálom, de nem. Akkor még be kéne vonnia két másik embert is. Azzal nem csupán a káosz szabadulna el, hanem kettővel több nehéz ellenfél lenne a pályán.

– Értettem.

Szomorúan hajtottam le a fejem. A torkom egy igen makacs érzelemgombóc szorongatta, folyamatosan a sírás szélén álltam. Azóta sem bírtam csillapítani a fejemben kavargó ezernyi érzelmet. Ezek miatt észre sem vettem a Nordelhez tartozókat, annyira lefoglaltak a sajátjaim. Azonban rövid időre megtapasztaltam az általa érzett keserűséggel, bánattal meg szeretettel keveredő egyveleget.

Lassan vettem magamra a ruhadarabokat, hátha megnyugszom közben. Természetesen nem sikerült. Ehelyett ügyetlenkedve öltöztem, végül a gomboknál muszáj volt a szerelmem segítségét kérnem, annyira bizonytalanul mozgott a kezem. A barna hajú először végigsimított a mellkasomon, csak azután foglalkozott az öltözékemmel.

– Gyönyörű vagy, Sadler, ezt jegyezd meg! Ha meghalnék, soha ne hagyd, hogy bárki kevesebbnek tartson, annál, ami vagy!

– Nekem csak te kellesz, bátor gárdistám – válaszoltam neki bánatosan.

– Hidd el, találsz jobbat...

– Nem hiszek neked. Idáig senki sem keltette fel annyira a figyelmem, mint te. Úgy értem, most vagyok elsőnek szerelmes.

– Elsőnek? Ne viccelj! Biztos egy ponton az életedben tápláltál már érzelmeket valaki iránt.

– Igen, irántad – feleltem kissé dühösen. Miért nem hisz nekem?

– Tudod, mire gondolok!

– Tudom, viszont butaság.

– Hát, legyen akkor igazad! – mondta kissé sértődötten, mire azt hittem, visszaszólok neki. Összeveszünk, mielőtt elválunk? – Sajnálom.

– Én is, nem akarlak feldühíteni előtte. Szeretlek.

– Szeretlek.

Finoman az ajkamra hajolt, elárasztott engem a hála. Nem értettem, miért hagytam magam olyan gyorsan felidegesíteni. Viszont egyből elöntött a félelem, amint Nordel kissé türelmetlenebb hangnemet ütött meg velem szemben. Hiszen mi van, ha az irántam érzett dühe okozza a vesztét? Nem akarok a sok hasonló történet egyike lenni. Rosszban váltak el, ezért talán azért halt meg a másik, mert nem tudott koncentrálni.

– Ne haragudj, kérlek!

– Nem haragszom, minden rendben van köztünk. Azt hiszem, mindketten a kelleténél könnyebben húzzuk fel magunkat ebben az állapotunkban.

– Igazad lehet – motyogtam feszülten, miközben megmarkoltam a kezét.

– Mehetünk reggelizni?

– Menjünk, habár nem sok esélyt látok rá, hogy bármit is tudnék enni.

– Sebaj, azért megpróbáljuk.

Amint kiléptünk a szobából, újra rettegni kezdtem, míg Nordel viszonylag nyugodtan sétált mellettem. Csak ekkor realizáltam igazán, ezek a dolgok mennyire ösztönösen jöttek a részemről. Megfogtam a kezét, előtte öltöztem, együtt aludtunk. Mintha tényleg elfogadott volna a kapcsolatunk.

– Jó reggelt! Készen állsz, pajtás? – jelent meg Flanner, akinek fekete haja kócosan meredezett mindenfelé.

Az oldalán Cloel lépdelt, aki szorosan hozzábújt a párjához. Mindene reszketett. Rögtön felén nyújtottam a karom üdvözlésem jeléül. Egy pillanatra belekapaszkodott, aztán elengedte. Kissé nyugodtabbnak tűnt tőle.

– Sziasztok – köszöntem nekik, mire mindketten bólintottak.

– Szia. Te nem félted őket, Sadler?

– Már hogy ne félteném? – sugdolóztunk az ágyassal. – Ezek teljesen megőrültek.

– Hé, mi is halljuk, mit pletykálkodtok! És jelentjük, erről szó sincs, minden rendben van a fejünkben.

– Igen, ne legyetek ennyire kishitűek! Van esélyünk.

Mikorra ezt Nordel kimondta, már lent jártunk az étkező ajtajánál, s hamarosan már némi étellel a tányérunkon ücsörögtünk a fából készült padokon. Egymással szemben helyezkedtünk el, szorosan a szerelmünkhöz bújtunk. Ilyenkor még senki sem járt itt, ráadásul egész hűvösnek bizonyult a levegő. Igaz, mert tegnap éjszaka esett. Reméltem, a fiúknak nem egy sáros, csúszós arénában kell majd megharcolnia Santonnal meg Terennel.

– Na, gyerünk, egyetek! Még a végén elájultok itt nekünk! – biztatott a barna szemű, mire mindketten bekaptunk néhány falatot.

Épphogy lenyeltem az ételt, máris „visszavonultam" a menedékembe, vagyis ismét magamhoz öleltem a gárdistám izmos karját. A közelsége és a teste melege valahogy – ha rövid időre is – elfelejtette velem a szörnyűségek sorát, ami a fejemben sejlettek fel előttem. Minden porcikám feldúltan várta a szörnyű összecsapást.

– Ideje indulnunk – szólalt meg Nordel fél óra zaklatott étkezés után. – Még haza kell mennünk a feszerelésért.

***

Körülnéztem a hatalmas arénában. Legbelül a remény és a tehetetlenség szaggatott szét, miközben engem Cloellel egyetemben kikötöztek az ovális alakú küzdőtér csúcsos végébe. Santon azt mondta, azért vagyunk itt, hogy ne szökjünk el, azonban, bárki megsebesít, vagy szánt szándékkal megöl minket, automatikusan a másik fél nyer, így kissé megnyugodtam ezzel kapcsolatosan.

Eközben a kivételesen bőrből készült, könnyű öltözékben lévő férfiakat néztem. A szívem majd megszakadt értük. Sőt, magunkért úgyszintén. Hiszen, ha ők meghalnak, egyszerűen lekaszabolnak minket. Vagyis... mégsem. Ugyanis Santon előttünk ígérte meg Terennek, miszerint neki ad minket a harc után, de előtte mindkettőnket megdolgozna még egyszer.

Így nem tudtam, meddig tart a szenvedésünk, hiába hittük korábban, ő maga végezne velünk. Ezek szerint a szőke hajú gárdista különös tehetséggel bírt mások meggyőzésével kapcsolatosan. Ennek pedig mi fizetjük meg az árát.

– A francba is, nem vagyunk állatok! – kiabálta Cloel dühösen, míg felrúgta a port, és a kezére feszülő kötéllel ügyetlenkedett.

Én meg sem próbáltam, helyette megvártam Nordelt meg Flannert, akik idejöttek hozzánk még utoljára. Nem tudtam átkarolni őt, viszont kérdés nélkül a bátor gárdistám ölelő karjába sétáltam, majd hagytam, hogy megcsókoljon.

– Kérlek, vigyázz magadra! – rebegtem sírva, miután teljesen összeomlottam az érintésétől.

– Megteszek mindent, ami tőlem telik. Szeretlek, bújós.

– Én is téged, bátor gárdistám.

Még fél percig a szerelmem égkék szemét néztem, amit gyönyörűnek találtam, majd hagytam, hogy elhagyjon engem.

– Nehogy elpatkolj nekem, Flan! – motyogta Cloel, aki még képtelen volt elengedni a párját. Addig Nordel már elment innen, hiányzott az érintése.

– Minden rendben fog menni, bogyó. Ha láttad volna, hogy harcoltunk a múltkor, kétséged sem lenne.

A barna íriszű elmosolyodott, aztán ő is megfordult. Felpillantottam a nézőtérre. Ott néhány ember ült: Estelok tábornok, Lynda Vardrick meg feltehetően Flanner családtagjai. A szülei meg valószínűleg a négy testvére. Ezek szerint ő nem egyke. A másik oldalon Terenhez hasonló kinézetű nő meg férfi ült, mellettük kissé sötétebb hajú fiú foglalt helyet. Azonban a harc még nem kezdődött el, hanem a gárdisták éppen egyezkedtek egymással.

– Szerinted miről beszélhetnek? – fordultam oda Cloelhez, miközben összefonódott a tekintetem a kilátón elhelyezkedő égkék íriszű tábornokkal. Megterheltnek tűnt. A többi családtag szintén.

– Sadler!

A hang hirtelen jött. Úgy árasztott el, mint egy tenger. Elmosott, magával sodort, megdobbantotta a szívem. Odapillantottam. Apa összetört mondata mindössze a nevemből állt, mégis rengeteg mindent kihallottam belőle: fél, aggódik, szomorú. Anyával és Aleshával jött, ekkor teljesen elkeseredtem. Üvöltve rángattam meg a kötelékeim, miközben ők letelepedtek valamivel arrébb, elkerülvén Estelok tábornokot. Nordel édesapjának tekintete végig követte az enyémet, azonban nem véltem benne felfedezni semmiféle ellenségeskedést sem.

Ale-nek nem szabadna itt lennie. Hiszen még csak kislány. És eleve, ki a fene hívta őket ide? Amikor a homokos aréna közepe felé néztem, észrevettem, ahogy a szerelmem engem vizslat. Ő volt az.

– A családod? – kérdezte a mellém kikötözött ágyas.

– Igen. Ha az összes testvérem élne, elfoglalnának annyi helyet, mint a két család együtt.

– Sajnálom.

– Nincs értelme, már úgyis meghaltak.

– Remélem Flanékkal nem így lesz – mormolta szipogva, és hirtelen összerezzent. – Nézd, kezdődik!

Amikor ezt kimondta, csak az ellenük harcoló két férfit tudtam nézni meg a fiúkat. Idegesen vettem a levegőt, próbáltam némi éltető oxigént préselni a tüdőmbe. Mindketten nekifeszültünk a kötelékeinknek.

Teren mozdult először. Kétkezes kardjával lesújtott, azonban Nordel időben elgurult onnan, majd máris ütött. Flanner odaszökkent mellé. Kivédte Santon támadását.

– Lomhák – jegyeztem meg az ellenséget figyelve.

A vérnyomásom az egekbe szökött. A szívem dobolását a fülemben hallottam. Az ellenségnek szóló szurkolás hangját elnyomta a többieké.

Santon nevetett. Masszív alakja önbizalmat sugallt. Nem igazán támadt, inkább kivárt. Flanner meg Nordel pedig egyáltalán nem őt célozták. Terennel foglalkoztak. A magas gárdista körbe-körbe lóbálta a fegyverét. Mindig kitértek előle.

– Hé, Teren Daran, de szar neved van! – cukkolta hangosan Flan.

– A tiéd az, te rohadt szemét!

Hirtelen mozdult, összeszorult a szívem. Nordel felé vágott... közel. Túlságosan közel. Lényegében a nyaka előtt egy centivel ment el a penge. Azonban, ami követte... Nem számítottam rá. A párom ezzel a mozdulattal lehajolt. A könnyű fegyvere Teren combjába vágott.

A férfi menekülni kezdett. Hátrafelé lépdelt. Santon becsatlakozott, és megtámadta Flannert. Váratlanul érte, viszont a barna hajú nagy ugrással szökkent közéjük. Kivédte. A fém hangos csattanással találkozott egymással. A homok szállt a levegőben.

– Gyerünk, szívem, öld meg! – üvöltött Cloel, míg mind közeledtek hozzánk.

Egyszerre védték Santon és a szőke ütéseit. De valahogy az egykori gárdista vezető túl lassúnak tűnt ahhoz képest, amiket mondtak róla. Elkapott a félelem. Nagy levegőket vettem. Meg kell nyugtatnom magam. Hiszen Nordel legutóbb is miattam sérült meg. Az érzelmeim miatt.

Remegtem, épphogy nem estem össze. Teren egyre inkább az irányunkba szorult. Talpa alatt buckát képzett a homok. Feltartotta a kardját. A fiúk felváltva csapkodták őt, miközben végig ügyeltek az őszülő nemesre. Mint a bányászok a sziklát vagy a kovácsok a megmunkálandó fémet.

– Nordel, vigyázz! – figyelmeztettem a felé nyúló Santonra. Elugrott.

– Köszi!

Teren vére a porba csöpögött. Felüvöltött a nekifeszülő Flannertől. Santon felgyorsult. Hirtelen erősebben harcolt, viszont még bírtak vele. Legbelül üvöltöztem, de nem akartam megzavarni senkit sem a keserűn csengő hangommal.

Nem tudom, meddig néztem ezt. Talán negyed óráig? Viszont a harc kiegyenlítettségét hamarosan gúsba kötötte valami. Teren addig hátrált, míg el nem jutott hozzánk. Izzadt, zihált. Őrülten harcolt. Kiabált, sértegetett. De őket nem lehetett felhúzni.

– Cloel, vigyázz! – kiáltottam fel, mikor a szőke túlságosan közel jött.

A világos hajú behúzta a fejét. Tekintete hálásan csillogott. Épphogy el nem találták. Heves kardcsapások hangja csengett. A fém összekoccant. A Terenből folyó vér csíkot húzott a homokon, megmutatva az útját. És hol volt Santon? Középen. Várt... de mire?

Értetlenül néztem a jelenetet. Viszont a veszélyes játszma előttünk jobban zavart. Elvetődtem. Leguggoltam. Felálltam. Elhajoltam. És ezt ismételtem, mikor vészesen közel került a fegyver. Néha vetettek ránk egy pillantást. Igyekeztek elterelni a magas férfit az útból.

– Takarodj el, mielőtt megsérül valaki! – kiabált rá Flanner.

– Például ti?

Erre Nordel lesújtott rá, megvágta a karját. A következő ütését kivédte. A kardok összeakadtak, elcsúsztak egymáson. Terené nagy lendülettel érkezett, eltalálva a kötelet. Az majdnem elszakadt. Az égkék szempárba néztem, tekintete összefonódott az enyémmel. Csak egy másodpercig.

És míg Flanner a másik gárdistát kezelte, ő elvégezte a maradékot. Átvágta a kötelet. Immár szabadon futhattunk. Egyből rohanni kezdtünk. Magam előtt toltam Cloelt, sürgetve őt. Megbotlottam a forró homokban. Arcra estem.

– Gyere, állj fel! – nyújtotta a kezét az ágyas. Elfogadtam. Felsegített. Kicsit arrébb vonultunk.

Feszülten figyeltem, mi történik. Kardcsapások. Santon távol maradt még mindig. Mit tervez?

– Sadler... Nem furcsa neked, amit Santon csinál?

– De pont ezen gondolkodom – merengtem. – Teren halálát várja. Vagyis...

– Azt, hogy elbír-e velük egyedül.

A felismerés villám módjára szelte át az idegpályáimat. Kifárasztja őket. Vár, aztán támad. Eközben két irányba figyelnek, igyekszik megzavarni őket. Rettegve néztem tovább a harcot. Szóljak nekik, ne szóljak? Kétségek kínoztak. Azonban Teren elbukott. Mikor kardja meglendült, az keresztbe vágott a fekete hajú mellkasán. A férfi a porba zuhant, Nordel üvöltött.

– Flan, szívem! – kiáltotta Cloel, majd meglódult előre. Elkaptam. Szorítottam, tartottam, nem engedtem a közelükbe. Hiába sírt, nem eresztettem. – Flan! Engedj oda, kérlek!

– Nem lehet, belehalnál!

Végül nem szabadult. Rájött, túl veszélyesnek lenne. Engem a szerelmemből áramló düh szinte elvakított. Hatalmas erővel rontott neki a szőkének, aki reagálni sem tudott rá, legalábbis időben biztos nem. Láttam a tekintetét. A kegyetlen, kíméletlen tüzet, ami benne égett.

Nem kímélte. Sebesen találta el háromszor is: megvágta az arcát, aztán felhasította a nyakát, aztán teljes erejéből átszúrta rajta. Teren összecsuklott. Elöntött a borzalom. Meghalt valaki. A családtagjai üvöltöttek, teljesen összetörtek. Egy pillanatra elnéztem Nordel és Flanner szüleinek az irányába. Aggodalom meg rettegés érkezett onnan. Lesokkolt kiáltások, ölelkezés.

– Oda kell mennem!

– Nem szabad! Él még, nyugodj meg!

– Honnan tudod? – kérdezte könnyek között.

– Mozog a keze. De nem mehetsz oda, megértetted?

– Értettem...

Erre ismét elernyedt, nem kellett már tartanom. A szerelmem Flanhoz közel találkozott össze Santonnal. Az őszülő ember mosolygott. Minden porcikám feszült lett tőle.

Egymásnak rontottak. A kardjuk hangosan csattant össze. Nordel ugyanúgy harcolt, ahogy korábban. Elgurult, elugrott. A nemes pedig kiismerte már, hiszen idáig lényegében csak megfigyelt. Elöntött a páni félelem, mindenem reszketett, mégsem engedtem el a néha-néha nekem feszülő Cloelt.

– Az istenekre, Sadler, meg fogja ölni!

– Nem, ki fog tartani! Hisz gyakoroltak, azt mondták!

– Nézd meg, az az idióta Teren mit tett Flannal! – sírta, miközben a mellkasán átfutó karom markolta. – Meg fogja ölni őket...

Ekkor a barna hajú felugrott, a kardjuk nagyot csattant. Hinni kezdtem a társamnak. Talán megbénítottam az érzelmeimmel. De már nem voltam képes legyűrni őket. Elengedtem őt. Futva indulta meg előre.

– Mit csinálsz?

– Megölöm őt! – jelentettem ki, aztán a legközelebb eső kardhoz nyúltam. Megpróbáltam felemelni, nem sikerült. – Segíts! Nem bírom egyedül!

Nem késlekedett, hanem egyből idefutott hozzám. Közös erővel tartottuk a levegőben, míg a közelünkben harcoló férfiakhoz mentünk. A nekünk háttal álló Santon mit sem sejtett. Hangosan nevetett. Nordel szemében félelem lakozott, majd a következő ütéssel kiesett a kezéből a kardja. Rémülten próbált meg hátrálni a homokban.

– Mit ér húsz évnyi gyakorlás, ha ilyen szánalmasan halsz meg? – kacagott a férfi. – Élvezni fogom a kis ringyód halálát.

– Dögölj meg!

Ahogy kiáltott, mi megmozdultunk. Együtt emeltük a fegyvert. Mintha mindig egyek lettünk volna.

Santon éppen a magasba tartotta a sajátját. Nordel a porba markolt. Meg fog halni. A szívem ezzel riogatott... meg fog halni. A szeme kitágult, dühösen meredt felfelé. Ahogy előresiettünk, és mögé kerültünk, szúrtunk. Késlekedés nélkül.

Kiáltottam. Cloel szintén. A nemes hegekkel borított hátát találtuk el. A kard elmerült benne. Megborzongtam a szörnyűségtől.

Felszakította a húsát. Fröccsent a vére. Hörgött, a fegyvere megállt az egekben. Kihullott a kezéből. Egy utolsó lökéssel bentebb nyomtam a pengét. Hirtelen minden elnémult körülöttem. Csak én voltam, a szerelmem Nordel iránt meg Santon, aki elbukott. Vége a harcnak, győztünk.

Gyilkos Krewel, mutass példázatot a hitszegők vérével!