Eltelt az öt nap. Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság lettem volna Nordel nélkül. Egy szobában kellett lennünk egész végig, az ételt felhordták nekünk, nehogy elszökjünk. Mindenem sajgott, a könnyeim már teljesen elapadtak, annyit sírtam az elmúlt napokban. Cloel sem tett másképp. Talán őt még nálam is jobban megviselte ez a helyzet, rettentően félt, álmában – ha egyáltalán tudott aludni – mindig motyogott.

Habár nem csodáltam, engem is kínoztak a szörnyű képek. Még sosem éreztem akkora fájdalmat, mikor Santon a teljes dühét kiélte rajtunk. Aztán elvárta, hogy talpra álljunk, majd korbácsütések hosszú sora után engedett el minket.

Amikor Nordel meg Flanner karjába engedett minket, őszintén meglepődtem. Nem hittem, még valaha ölelhetem a szerelmem. Ráadásul úgy, ahogy. Amikor hozzábújtam, egy percre elhittem, minden rendben lesz. De az elmenetelük óta kétségbeesetten igyekeztem kapaszkodni az emlékeimbe a bátor gárdistámról.

Nem hagynának magunkra, ugye? Vagy mindössze játékok voltunk nekik?

Próbáltam nem gondolni rá. A szívem azóta is darabokban hevert, Santon agresszivitását már nem tudtam elfeledni. Habár a korábbiakkal meg-megbékéltem, az utolsó alkalom örökre az elmémbe égett. Főleg, mert láttam a világos hajút, amint teljesen széthullik, és elkeseredetten sír, míg végig ugyanazt a nevet mondogatja: Flanner, Flanner, Flanner.

Akkor vesztem el végleg. Vele együtt, miután kifordították önmagából, s a személyisége elporladt, helyette a túlélési ösztönök vették át a helyüket. Viszont nem tehettünk semmit. Santon könyörületlenül élvezte a helyzetet, nevetett, miközben mi a saját vérünkben feküdtünk. Mégis életben maradtunk.

Csak tarts ki, ezt mondogattam Cloelnek napokon át, és el sem engedtem. Összekapaszkodtunk, hogy legalább egymás vállán azt gondoljuk, egy percig is biztonságban vagyunk.

– Letelt az idő – közölte hidegen Santon, miután kitárta az ajtót.

Elkeseredtem, összetörtem. Hát nem jöttek el? Azonban a kegyetlen nemes elállt az útból. Mögötte meg ott álltak ők ketten: Nordel és Flanner. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, elöntött a remény, mikor megláttam őket. Legszívesebben odaszaladtam volna a szerelmemhez. A nyakába vetném magam, hátha ott túlélhetem az élet akadályait.

– Mint láthatjátok, azóta egy ujjal sem értünk hozzájuk – szólalt meg erőteljes hangon az egykoron teljesen fekete hajú férfi. – Végre tárgyalhatnánk? – kérdezte sürgetőn.

– Igen. De odabent.

– Legyen.

Ekkor mind befáradtak a szobába, kivéve Terent, aki szerencsére nem a közelünkben kódorgott. Amint Nordel elém ért, némán akaszkodtam a nyakába. Könnyed mozdulattal nyúlt a fenekem alá, ami miatt felszisszentem, így egyből áthelyezte a tenyerét a combom alá.

Nem foglalkozott az ura reakciójával, egyszerűen az ölébe kapott. Összerezzentem az érintésétől, hirtelen elragadott a félelem. Azonban igyekeztem nagy levegőket véve emlékeztetni magam, az engem tartó férfi nem akar ártani nekem. Mégis idegesen fészkelődtem, próbáltam elnyomni az emlékeket a fejemben. Miért félek tőle?

– Sadler. – A párom hangja bizonytalanul csengett. Bánatot véltem felfedezni benne.

– Jól vagy?

Amint meghallottam a szomorúságát, gondolkodás nélkül fordultam felé. Az elképesztően gyönyörű égkék szemébe néztem, és az arcára tettem mindkét kezem. Ekkor elöntött valamiféle biztonságérzet, a bennem lévő nyugtalanság elillant, amint összefonódott a tekintetünk. A bőrét most is forrónak éreztem, rendkívül puhának.

– Ha nem akarsz, nem kell az ölemben lenned – felelte halkan. – Megértem azok után, amit átéltél.

Nem szóltam, maradtam. Azért, mert éreztem, mennyire rosszul érinti a távolságtartásom. Hiszen minden érzelme ott lebegett a tudatom határán minden nap minden percében. Hát miért rettegtem én annyira? Talán a határozottság meg az öröm miatt, ami minden nap ott kavargott benne némi izgatottsággal vegyítve.

Cloelre pillantottam. Ő teljesen odasimult Flannerhez, aki folyamatosan simogatta. Láttam, ahogy mozog az ajka, és beszél az ágyashoz, aki válaszolt neki. Csak suttogtak, de tudtam, a kapcsolatukról lehet szó. Az övéké már nem ennyire új, jobban megbíztak egymásban.

Amikor Santonra siklott a tekintetem, nyeltem egyet. A tekintete szinte megperzselte a bőröm a dühtől, amit felfedeztem benne. Ekkor gyorsan visszafordultam Nordelhez, majd megcsókoltam. Mert nem akartam elhagyni ezt a világot a csókja nélkül. Arra vágytam igazán, ha a testét sosem kaphatom meg, ezt kértem utoljára.

– Akkor megszületett a döntés? – mondta Santon hosszú percek elteltével.

– Meg.

– És mi lenne az?

– Erxes Varistus – adta meg a választ a bátor gárdistám.

– Erxes Varistus... Hát legyen.

A földesúr arcán láttam némi kárörömöt, de nem értettem, miről van szó. A világos hajúval összepillantottunk, próbáltunk rájönni, miről lehet szó. Értetlenkedve néztem Nordelre, aki halványan elmosolyodott. Nem tudtam felfogni, mit jelentenek a szavai.

– Igen, harcolni fogunk – válaszolta Flanner. – Értetek.

– Harcolni?

– Igen, bújós, harcolni.

– Nem értem.

– Az Erxes Varistus törvény huszonötödik törvénycikkelye nevében jogukban áll harcolni ellenem vagy egy általam kiküldött emberem ellen. Ha nyerek, megölöm őket, aztán azt csinálok veletek, amit csak akarok. Ha ők nyernek, megölnek engem, és külön-külön megkapják a vádló felek örökségének egyharmadát – magyarázta Santon, mire folyamatosan bólogattam.

Eközben lassan összeállt bennem a kép, miszerint Flannerrel készek feláldozni magukat a szabadságunkért. Amint belegondoltam a szörnyű végkimenetel lehetőségébe, sírva borultam a nyakába. Erősen kapaszkodtam, jelezvén, mennyire szeretem őt. Magához szorított, a forró lélegzete a nyakam melegítette. Igyekeztem minden érzelmem belesűríteni ebbe az egy ölelésbe, hátha átadhatom neki az összes hálám.

– Együtt szeretnénk harcolni, nem pedig külön-külön.

– Tehát nem akartok egyedül meghalni.

– Nem. – Nordel hangja erőteljesen szólt, meglepően magabiztosan.

– Akkor ketten leszünk.

– Tudjuk.

– Teren és én.

– Igen, számítottunk rá – felelte Flanner, és kicsit kihúzta magát. Mit terveztek, fiúk?

– Holnap az arénában, reggel nyolckor. Nem kell felkészülési idő, könnyen elbánok veletek anélkül is. Most pedig, ha megbocsátotok, megkeresem azt az idióta Terent. Addig ti csináljatok egymással, amit akartok. Ez és a mellette lévő háló a tiétek.

Ahogy ezt szigorú hangján kimondta, elhagyta a szobát, és behajtotta az ajtót. Ekkor feltört belőlem minden érzelem, amit inkább elfojtottam Santon előtt. Hatalmas lendülettel vontam csókba a bátor gárdistám, aki elterült az ágyon. Csak arra gondoltam, mit érzek most. A múlt rémképei egyszeriben megszűntek körülöttem, átadtam magam az érzékszerveim által érzékelt szenzációknak.

– De heves valaki! – mondta Nordel, miközben az állam puszilgatta. – Hogy érzed magad, bújós?

– Így, hogy itt vagy, sokkal jobban.

Rámosolyogtam. A bensőm ismerős melegség árasztotta el. A szerelem égető forrósága. Az abban történő feledés kiváltsága, a körülöttem megszűnő világot felváltó béke.

– Először féltem, nem jössz el.

– Mindig eljövök érted, sosem hagylak teljesen magadra, értetted?

– Értettem. Annyira szeretlek! – mondtam meghatódva, miközben a kezem a kellemes tempóban mozgó mellkasára helyeztem, míg én a csípőjénél ültem.

– Én is téged.

– Biztos, hogy minden rendben megy majd?

– Az elmúlt öt napot felkészüléssel töltöttük, apa segített benne. Szerintem készen állunk, főleg Terenre, vele hamar végzünk.

– És akkor szabadok leszünk, ha nyertek?

– Igen, mindannyian megmenekülünk, ráadásul Santon meg Teren vagyonának egyharmadára is szert teszünk – szólt közbe Flanner, aki éppen Cloelen feküdt, a fiatal férfi meg közben erősen ölelte.

– Tényleg megtennétek ezt értünk?

– Bármit.

– De biztosan minden rendben megy majd? – dünnyögte az ágyas a szerelme vállába.

– Reméljük, hogy igen. Meg fogunk tenni mindent a szabadságotokért és persze a sajátunkért is. Viszont más megoldásunk nem maradt, ugye, pajtás?

– Nem igazán, ez az egyetlen lehetőség, ahol mindenki sikeresen kijöhet belőle.

Az alattam fekvő felsőjéhez nyúltam, majd finoman szétnyitottam. Meglepődve nézett rám, mikor előbukkant a meztelen, izmos mellkasa, amibe már első alkalommal beleszerettem. Előredőltem, a kezem bevezettem a ruhája alá, ahol a karja alatt helyeztem el a sajátom. A fejem letettem a felhevült bőrére, majd hallgattam a szíve dobbanását. Talán ez az utolsó alkalom, amikor még megtehetem.

Teremtő Saol, tartsd életben a szerelmeseket!