Másnap mosolyogva keltem, ahogy Sadlerre gondoltam. Igaz, elmentünk pihenni, mivel úgy döntöttünk, képtelenek lennénk igazán élvezni az együttlétet a feszültségkeltő események után, mégis örültem a tegnapi napnak. Ha nem mondja, sosem gondolok bele, miszerint kétmillió shelinget gond nélkül feláldoztam a kapcsolatunk oltárán. Viszont akárhogy néztem, nem bántam meg.

Kikeltem az ágyból, majd reménykedve egy, a tegnapinál sokkal jobb napban. Magamra vettem a ruhám, aztán a páncélom. Amint elég erősnek éreztem magam, kiléptem az ajtómon, hogy találkozzak Flannerrel, s utána együtt menjünk le a szerelmünkhöz. Viszont, amint megláttam a barátom, láttam, valami nincs rendben. Teljesen letörtnek tűnt.

– Szia, pajtás! Valami baj van? Szarul nézel ki – kérdeztem óvatosan, mire megrázta a fejét.

– Felfedezett minket...

– Kicsoda?

– Teren, ki más?! Amikor éppen Cloellel, öhm, együtt voltunk.

– A francba. Miért nem mondtad?

– Féltem, téged is belekevernélek! Nem egyedül látott meg, erre készült, tanút vitt magával! – járkált feszülten, a hangja kétségbeesésről árulkodott. – Légy nagyon óvatos Sadlerrel!

– Már mindegy. Igaz, egyedül, viszont minket szintén látott, amint... csókolózunk, igen, csókolózunk!

– Tudod, előttem nem kell szégyenkezned!

– Tudom, tudom.

– És mit tettél? – érdeklődött tovább folytatva a sétálgatást.

– Lefizettem. Odaadtam a tarsolyom benne minden pénzzel, ami épp nálam volt. Kétmillió shelinget kapott, hogy tartsa a száját.

– Erre a lehetőségre nem gondoltam – vakarta meg a tarkóját. – Szerinted elárul minket?

– Nem tudom, képtelenség kiszámítani őt. De jellemzően egy álnok kis tetű.

– Igaz. Menjünk le reggelizni, akkor úgyis rájövünk, mi folyik itt. Sadlerrel és Cloellel sem ártana beszélnünk.

– Rendben!

Sietve indultunk el a gárdisták szárnyából, de az egyik nagydarab férfi az utunkat állta. Mosen. Két méter magas, masszív, a szeme pedig akárcsak egy vérebnek. Idáig sosem piszkált minket, azonban ebben a pillanatban rosszat sejtettem. A fejemben lévő dobolás megváltozott. Itt baj lesz.

– Jó reggelt, Mosen – köszöntem neki illedelmesen. – Elengednél minket?

– Nem.

– Miért nem? – érdeklődött Flanner.

– Santon azt mondta, át kell adjátok nekem a páncéljaitokat.

– Átadni? Mégis mi a fenéért?

– Nekem ennél többet nem mondott. Így meg kell, hogy kérjelek titeket, adjátok ide, különben erőszakot fogok alkalmazni! A házában felmentett titeket a szolgálatotok alól, emellett büntetésre is számíthattok!

– Tehet egyáltalán ilyet? – fordult hozzám a barátom, mire aprót bólogattam.

– Sajnos igen, van elég hatalma hozzá.

– A francba...

Érzelemgombóccal a torkomban, de odaadtam Mosennek a felszerelésem, egyedül a kardom tarthattam meg, ami nem az Aegisi Gárdista Liga tulajdona, hanem édesapám készíttette számomra. Gyengének éreztem magam a páncél óvó biztonsága nélkül. Ráadásul egyre jobban féltettem Sadlert. Szerencsénkre az óriás rögvest elengedett minket, tényleg csak az öltözékünkre lehetett szüksége.

***

Az étkező felé vettük az irányt, siettünk. Ott próbáltuk meg minél hamarabb megtalálni az ágyasokat, és reménykedtünk benne, hamarosan a közelünkben lesznek. Különben túl kiszolgáltatottak egyedül. Vajon egyáltalán megtaláljuk őket? Vagy máris a főtérre vitték őket, s éppen levágják a fejüket?

– Gyerünk, fuss, fuss, Santon előtt oda kell érnünk! – sürgettem Flannert, aki egyből gyorsabban haladt.

Amint megérkeztünk, beigazolódott a legszörnyűbb rémálmom: sehol sem láttam őket. Felszívódtak. Elkeseredetten néztem körbe, a társam barna szemében már keserű könnyek gyülekeztek. Én is egyre jobban aggódtam, körbe-körbe forogtam, hátha megpillantok két világos hajzuhatagot, viszont nem sikerült. Vagyis nem rögtön.

Ugyanis a helyiség ajtaja hamarosan szélesre tárult, és egyből minden szem a két meggyötörten botorkáló fiúra szegeződött. Sadler Cloel mellett lépdelt, mindketten teljesen lecsupaszítva, könnyekkel pöttyözött arccal. A szerelmem mögött Santon érkezett, mellette a kutya arcú Teren sétált.

– Fla-Flanner, nézd – rebegtem, mire ő is odapillantott az érkezők felé. Az ajka elnyílt a csodálkozástól, nagy levegőt vett.

– Ez a két ágyas, akiket itt láthattok – kezdte Santon dörgő hangon –, Cloel Brewster és Sadler Thark, akiket ma megkorbácsoltattam a gárdistákkal folytatott viszonyuk miatt. Itt láthatjátok a két emberem, akik elárultak engem: Flanner Oscist és Nordel Vardricket, Estelok tábornok – idáig – nagy becsben tartott fiát! – mutatott az irányunkba. – Itt vannak a ringyóitok!

Legszívesebben előhúztam volna az oldalamon függő kardot, hogy lekaszaboljam a két mocskosul mosolygó férfit. Ahogy a szerelmemre néztem, megszakadt a szívem: rázkódott a válla, hangosan sírt. A világos hajú sem csinált másképp. Lánc fogta össze a kezüket, rettentően sápadtnak tűntek mindketten.

Néha láthatóvá váltak a hátukon futó, hosszú, vöröslő csíkok, a korbács nyomai. Alig kaptam levegőt. A combjukon a saját vöröslő vérük csordogált lefelé, ebből tudtam, Santon brutálisan megerőszakolta őket, mielőtt büntetésbe vonta volna kettejüket. Lecsordult az arcomon néhány könnycsepp. Mégis igyekeztem uralni a helyzetet.

Hirtelen Teren előrelépett, és a kezében lévő kulccsal eloldozta először az egyiküket, majd a másikat. Ekkor megálltak, a szőke nevetett, az őszülő Santon dühösen méregetett minket. Ekkor nagyot löktek a rettegő párjainkon, hangosan felnyögtem a lelkem karcoló istenségek késétől. Sadler pár lépésre állt meg tőlem, így a maradék távot botorkálva tette meg.

Amint megláttam, magamhoz öleltem, kezem védelmezőn helyeztem a hátára, egy sértetlenebb területre. Szörnyen nézett ki. Egész testében remegett, a kezét egyből a nyakam köré fonta. Flannerre néztem, akinek a síró Cloel a derekába kapaszkodott a lábával, és a vállgödrébe rejtette az arcát. Összefonódott a pillantásunk. Rajta ugyanazt a tehetetlenséget láttam, amit magamon.

Elengedtem a karomban tartott szőkét, majd sebesen levettem a felsőm, hogy eltakarjam a testét a figyelő tekintetek elől. Amint magán érezte, hálásan simult hozzám. Éreztem a rettegés meg a kín mellett. Mivel az ugyanígy itt pulzált bennem reggel óta, viszont harcosként nem fókuszáltam rá igazán, a fantomfájdalom megszokott a köreinkben. A valódi meg annál is inkább.

– Remélem tudjátok, ezzel nem úsztátok meg! – szólalt meg újra Santon. – Négyőtökre büntetés vár, értettétek? Kivéve, ha... ketten közületek magára vállaljátok.

– Vállaljuk, vállaljuk, csak nekik ne essen bántódásuk!

– Sa-Sadler...

A hangom elcsuklott a sírástól, hiszen egyikük sem adott nekünk elég időt. Mi akartuk vállalni, mégis Cloellel megelőztek minket. A barátom immár teljesen összetörten fogta a szerelmét. Én még épphogy tartottam életem értelmét. Nekem kellett volna megvédeni őt, nem fordítva. Ó, nagyságos Aegis, hát miért vagy ilyen igazságtalan?

Azt hittem, véget ér a világ, amint a velünk szemben állók kinyújtották a kezüket. Ezer darabra törtem legbelül. Próbáltam keresni az értelmet az életben, ha Sadler már nincs, de nem találtam semmit. Csak a szőke hajába akartam túrni s nézni, ahogy a halványzöld szemében vágy gyullad. Már sosem láthatom őt.

– Nem, hagyjátok őket!

– Ők gyorsabbak voltak, ez van, Oscis – válaszolta hűvösen Teren.

– Nem fogadjuk el! Csak pár nap gondolkozási időt kérünk! Hazamegyünk, és megfontolunk mindent. Remélem, lesz az úr olyan kegyelmes, hogy ezt megengedi nekünk. Átgondolnánk a lehetőségeinket.

A hangom bizonytalanul szólt, mégsem veszett ki belőle az az él, amivel a vezetőkhöz és feljebb valókhoz szokás beszélni. Meghunyászkodtam, közben nem teljesen.

– Legyen, ha ezt akarjátok, viszont, amint megtudom, hogy elhagytátok Aegist, megnézem, mit szólnak a családtagjaitok a büntetéshez – mondta Santon magabiztosan. – Addig is, menjetek haza, kaptok öt napot! Te, Teren pedig egy ujjal sem érhetsz hozzájuk!

– Értettem, uram.

– Köszönöm, hogy megengedi ezt nekünk, uram – hajtottam le a fejem engedelmesen, miközben egy percig sem eresztettem el Sadlert. – Visszajövünk értetek – súgtam a fülébe, s szorosabban fűztem köré a karom. – Szeretlek.

A szőke, csapzott, vörös vérrel pöttyözött hajzuhatag közül előbukkant az a halványzöld szempár, amit annyira szerettem. A szívem nagyot dobbant. A kedvesem bólintott, biztosítva engem a bizalmáról. A szívem sajgott a ténytől, miszerint el kell válnunk, de reménykedtem benne, apának lesz néhány használható ötlete.

Éltető Krewel, forraszd össze a sebet, amellyel sújtottad szerelmem!