Két hónapig rejtegetni valamit, amit legszívesebben kikiáltanék az egész világ előtt, az egyik legnehezebb dolog. Pedig ezer eldugott zugban hajoltam Nordel ajkára, és vészeltünk át egy újabb napot. Pillanatokat, amikor Santon ismét vért fakasztott. Azóta sem tudtam meggyógyulni a párom sebeivel ellentétben. Hiszen újra meg újra kegyetlenkedés áldozata lettem. Emiatt az én bátor gárdistám nem voltam képes rávenni bármivel többre, hiába sóvárogtam az érintése után.

– Nordel, kérlek! – könyörögtem, azonban a fejét csóválta.

– Nem lehet, tudod, hogy fájna.

– És ha megkérlek rá? Ha én úgy döntöttem, bevállalom a fájdalmat?

– Akkor sem. Nem vagyok hajlandó ártani neked.

– Te kívánsz egyáltalán? – kérdeztem végső elkeseredésemben. A szívem kihagyott egy ütemet, míg a válaszra vártam.

– Mindennél jobban. Hiszen érzed, nem? Pont annyira szeretném, mint te. Nekem is nehéz ez, azonban, amíg ez bármiféle ártalmat okoz, addig nem akarom megtenni, bármennyire vágyom rá. Te nem tudod, mekkora erő kell ahhoz, hogy ne másszak rád itt helyben.

Zihálva súgta a szavakat, forró lehelete a fülem csiklandozta. Kezem a mellkasán nyugtattam, a szíve hevesen dobogott a bordái fogságában. Vadul emelkedett, s süllyedt. Eközben teljesen hozzám simult, éreztem az izgalmának a tárgyát, ami fájdalmasan az enyémhez nyomódott. Könnyes arcom a vállgödrébe temettem.

– Minden rendben, ne sírj! Szeretlek – mondta lágy hangján Nordel, miközben a hátam simogatta. Röviden elöntött a forróság, azonban a bánat még mindig jobban kínzott. – Nekem is rettentően nehéz ez. Viszont, amint meggyógyulsz, a Szent Tizenkettő égi otthonáig juttatlak.

– Ebben nem is kételkedem.

Szipogva ejtettem ki a szavakat, s immár a bőrömön lévő nedvességet törölgettem, az arcomon mosoly ült a szerelmem megjegyzésétől. Hiába borult meg néha a hitem, legbelül hittem minden szavát. Főleg abban lehettem biztos, hogy ő szíve szerint annyiszor és ott elégítene ki, ahol csak akarom. Mégis mindig előtört belőlem a kétség.

Puszit nyomott a fejemre, és kissé eltávolodott tőlem. A hihetetlenül szép, égkék szempárba néztem, ami emlékeztetett az Aegis felett uralkodó élénk égboltra meg hófehér bárányfelhőkre, majd az ajkára tapadtam. Egymást öleltük, a belsőm sürgős segítségért kiáltott, mégis elnyomtam a kétségbeesett szavát.

Nyelvünk összesimult, akárcsak a testünk. Nordel forró testének közelsége mindig segített lehiggadni, a karjában az élet kevésbé tűnt rossznak. Minden perccel, amit ott töltöttem, reménykedtem. Egy jobb életben, az istenek kíméletében, a szabadulásban.

***

Ahogy két héttel később felkeltem, máris baljóslatúvá vált Aegis melódiája. Úgy szólt, mint mikor Santon megfenyegetett. Veszélyesen, idegesen, feszes tempóban, jelezvén az istenség ismét nyughatatlanul fordít a sorson. Nekünk, egyszerű embereknek pedig el kellett fogadnunk ezt a tényt. Habár azt hiszem, ez a dal mindössze az én fejemben létezett.

Végül sikerült ignorálnom, mondván, úgysem rám vonatkozik a jóslata. Ezért úgy végeztünk mindent, ahogy bármikor máskor tennénk. Megreggeliztünk, beszélgettünk Flannerékkel, akik velünk ellentétben elmehettek szeretkezni. Ugyanis kétség sem fért hozzá, miért akartak annyira sűrűn elvonulni. Olyankor mi is hasonlón tettünk, persze bizonyos részeket kihagyva.

Azonban most már Nordel rábólintott arra, amit mindketten vártunk. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira izgatottnak éreztem magam tőle. Kívántam a teste látványát, ugyanis még sosem mutatta meg nekem. Ezért elvonultunk a mosdóba, ahol általában senki sincs ilyenkor, s egymást kezdtük falni. A gárdista keze az arcomra csúszott, míg a másik a derekamon nyugodott.

– Az istenekre, tényleg megtesszük? – kérdeztem izgatottan, miután egy pillanatra eleresztett.

– Igen, végre igen! Várom már, milyen lesz benned.

Finom beszédmodora megint a csontomig hatolt, hamarosan az ajka a nyakamra tévedt, azt borította be megannyi csókkal. Feltört bennem az izgalom, minden porcikám kívánta őt. Igyekeztem a lehető legközelebb férkőzni hozzá, miközben az arany páncélos elkezdte levenni a felsőm. Segítettem neki boldogulni a gombokkal, és ledobtam a földre. Ezután folytattam a többi darabbal.

Addig ő megszabadult a páncéljától, majd a nadrágját már én segítettem le róla. Hamarosan teljesen meztelenül maradtunk. Éreztem a belőle áradó vágyat, a tekintete fel-le siklott rajtam, szinte égetett. Én is elvesztem a testének a szépségében, az izmos mellkason, hason és vállon időztem. A sebhelyeken. Felnyögtem a látványra, szétáradt bennem a szeretet.

Nordel nem késlekedett sokat, felém lépett, s ismét hevesen csókolt. A tenyere rögtön a fenekemre siklott, megmarkolta, a magasba emelt. Addig ment előre, míg a hátam a hűvös csempét nem támasztotta. Megborzongtam. Álló farka a bőrömhöz ért. Szorosan egymáshoz simultunk, a lábam a dereka köré fontam. A belőle áradó meleg kellemes kontrasztot alkotott a mögöttem lévő fal hidegével. A kezem ott érintette, ahol csak tudta, végigsimítottam a hegein, akárcsak ő a combomon lévőn.

– Ezt még megbánjátok – szólt hirtelen egy hang. Mindössze ekkor vettem észre az ajtóban álló Terent, akinek az arcát sunyi mosoly keresztezte.

– A picsába...

Nordel hangja alig volt hangosabb suttogásnál, mégis mennydörgésnek tűnt a hatalmas csendben. Remegtem a váratlanul jött félelemtől, a lábam épphogy megtartott, miután a szerelmem eleresztett. Az erős vállába kellett kapaszkodnom, hogy ne ájuljak el. Hát ezt akartad, Aegis? Megbüntetni a fiaid?

– Santon nem lesz túl boldog, ha megtudja, miszerint te éppen az ágyasát kúrogatod.

– Először is, nem kúrogatom, másodjára pedig, fogd be a pofád! – vettette oda a párom hűvösen, és magára rángatta a nadrágját.

– Nem fogom, ezt még megkeserülöd. De talán még meggondolhatom magam...

Mézesmázos hangon tűnődött, kezét az állára tette, habár látszott rajta, fejében már rég megszületett a döntés. Mégsem szólt, várta Nordel válaszát. Reszketve fogtam meg a szerelmem karját, aki eközben lenyúlt a földre, és felvett egy apró szütyőt, amiben feltehetően pénzérmék zörögtek. Megemelte, míg tenyerét a mellkasomra tette, jelezvén, maradjak mögötte. Nem moccantam el onnan, a félelem teljesen megbénított.

– Van pénzem. Azt akarsz, nem igaz?

– Okos vagy, Vardrick!

– Mennyit akarsz?

– Ötszázezer shelinget – válaszolta, mire eltátottam a szám. Ilyen hatalmas összeget sem láttam még, bár nem voltam benne biztos, mennyi van Nordelnél. – Remélem, szépen pakolásztál abból a húszezres fizetésedből, mert most szükséged lesz rá.

– Húszezer?

– Ó, neked nem is mondta? Kis naiv! Ennyit keres egy gárdista, bizony. Míg te nyomorult ötven shelingből, ha tengetted az életed a családoddal.

Teljes meglepettségemben szólni sem tudtam. Húszezer sheling. Ha ennyink lenne, évekig nem kéne aggódnunk. Csodás házat vehetnénk belőle, földeket, ételt, cselédeket. Fájdalmasan összeszorult a szívem, eltávolodtam a gárdistától. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval, haragudjak-e, vagy hálás legyek érte.

– Tehát, ötszázezer, különben árulkodom! Van nálad annyi? – érdeklődött kárörömmel a hangjában Teren. Hűvös pillantásával engem méregetett, láthatta rajtam a szörnyű realizációt.

– Van.

– Van? – kérdeztem teljes meglepettségemben. Valamennyire megkönnyebbültem, habár a két férfi közti feszültség és a rettegett gárdista látványa továbbra is bizonytalanságra késztetett.

– Van. De nem csak shelingekben.

– Hanem?

Kinyitotta a tarsolyt, majd kiemelte belőle a legszebb rubinokat s zafírokat, amiket valaha láttam. Idáig egyedül az egyik rokonomnál nézhettem meg néhányat, amikor hazajött a világkörüli útjáról. Akkor mehettem életem első meg valószínűleg utolsó vakációjára. Azóta kedves emlékként őrizgetem azt a pár napot. De azóta sem tért vissza, nem látogatott meg minket, talán végre családja lett.

– Húha, te aztán gyűjtögettél!

Idegesen rezzentem össze a szőke hangjára, legszívesebben kirohantam volna a világból. Ösztönösen a csuklómra szorítottam a kezem. Az aznapi emlékek felélénkültek előttem, rettegve húzódtam a sarokba. Kapkodtam a levegőt, a szívem őrült sebességgel vágtatott. Nemsokára megéreztem, ahogy egy forró tenyér az arcomra simul, majd a szerelmem száját néhány szó hagyja el. Nyugodj meg, Sadler, minden rendben lesz, vigyázok rád!

Épphogy felfogtam őket, a szemem ismét a ravaszul vigyorgó Terenre tévedt. A lábával türelmetlenül dobolt, eközben a karját kitartotta előre, fejét oldalra döntötte. Szorosan Nordelhez bújtam, csak ekkor realizáltam a meztelenségem. A nagy sokkban felöltözni is elfelejtettem, ezért gyorsan a ruháimért rohantam, majd máris visszafutottam vele a bátor gárdistám védelmező teste mögé. Magamra kapkodtam őket.

– Ne húzd az időm, különben innen rögtön Santonhoz megyek! Add az egészet, nem kell az neked! – parancsolt a páromra, aki szó nélkül visszatette a drágaköveket, ezután pedig átnyújtotta neki a szütyőt. Mindenestül.

– Akkor ne felejtsd, miben egyeztünk meg...

– Nem vagyok agyatlan, Vardrick.

Ezzel a mondattal a férfi kitárta az ajtót, kiment és belökte maga után. A nekem háttal álló, félpucér Nordel keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek. Akármennyire igyekeztem feldolgozni az elmúlt percek történéseit, nem voltam képes megállni azt, hogy elmerengjek a kidolgozott teste vonalain. Hamarosan megfordult, míg én odasiettem hozzá. A karjába rohantam, magamhoz öleltem.

– Ugye... u-ugye, tartja a szavát?

– Nagyon remélem – sóhajtott a bátor gárdistám.

– Húszezer sheling.

– Mi van vele?

– Annyit keresel.

– Igen. Zavar?

– Nem, csak... meglepődtem – feleltem bizonytalanul, a hangom elvékonyodott a végére.

– Sajnálom.

Értetlenül néztem rá. A szája lefelé görbült, a szeme gyanúsan csillogóvá vált.

– Nordel, Nordel, szívem, mi a baj? Miért nem nézel rám? Valami rosszat mondtam?

– Mindegy... én... Adnom kellett volna belőle nektek, amikor megismertelek.

– Dehogy, az étellel is rengeteget segítettél! Más sosem szánt meg minket.

– Teljesen elfelejtettem. Pedig ott volt előttem a megoldás, de semmit nem tettem, mikor szükségetek volt rá!

Nem mondtam semmit, hanem a hátát simogattam. A forró testét tartottam, miközben rövidke csókokat váltottam vele. Talán nem fogta fel a valódi értelmét a dolgoknak. Hogy ő nem a saját bőrét mentette a pénzével, hanem a kapcsolatunk, mikor kijöhetne belőle jól, hiszen gárdista.

– Nordel, ne aggódj! Szerintem igenis megtetted, amit tudtál, jobb így, mert az ételt valahogy személyesebbnek éreztem. A pénz nem az.

– Tudod, mennyit kap a családod? – kérdezte hirtelen. – Havi ötszáz shelinget! Én pedig kapok húszezret, de miért, mikor nem szorulok rá, ráadásul meg sem érdemlem?

– Mennyit adtál neki, mennyit ért az, amit Terennek adtál?

– Kétmilliót, miért?

– Az istenekre, az rengeteg!

– Nem számít, ha tartja a száját – motyogta kissé szomorkásan.

– Hát nem érted?! Ennyit adtál értünk! A szerelmünkért.

– Minden vagyonom odaadnám akárkinek, ha biztonságban tudhatnálak.

– Nem tudom, mit mondjak. Hogy mivel hálálhatnám meg azt a rengeteg mindent, amit idáig kaptam tőled. Mit adjak érte?

– Magadat – súgta a fülembe, majd megpuszilta az amögött lévő területet.

– Szeretlek.

– Én is téged.

Veszélyes Aegis, szabadítsd ki fiaid a veszélymarkából!