Valahogyan különösebb incidens nélkül kijutottunk a szobámból, hiába kiabált korábban Nordel, vagy sírtunk együtt. Emiatt reménykedni kezdtem benne, talán fenntartható ez a kapcsolat köztünk. Miután egymás ajkát faltuk, hosszan ölelkeztünk. Emiatt végül teljesen megnyugodtunk. Immár béke honolt közöttünk.

Úgy éreztem korábban, muszáj megosztanom vele a kétségeim. Örültem a végső kimenetelnek. Megtöltötte a szívem szeretettel meg hatalmas adag boldogsággal. Ő az első szerelmem, ráadásul viszonozza az érzéseim. Kívánhatnék ennél többet és jobbat?

Szabadságot, a családom látványát... Amint felbukkant ez a gondolat, el is távolítottam a fejemből, nem akartam, hogy teljesen beszennyezze ezeket a pillanatokat. Hiába ötlött fel bennem időről-időre a hiányuk, nem juthattam ki innen. Hátha van valami módszer, Nordel vagy az apja lehet ki tudnak eszelni valamit. Bár, őt ismerve, már rég megtette volna értem.

– Gyere, menjünk, keressük meg Cloelt meg Flannert!

– Flanner nincs itt.

– Mi az, hogy nincs?

– Elmozdították az őrhelyéről – közöltem vele szomorkásan. – Cloel teljesen maga alatt van, még nézni is szörnyű.

– Akkor lehet jobb kerülnünk, talán elkeseredne a látványunktól.

– Egyetértek!

***

Rövid, titkos csókkal váltunk el a barna hajú gárdistával, miután az egyik beugróban bejelentette, miszerint ma az utcákon kell szolgálatot teljesítenie. Eközben én unottan vártam. Elmentem a melankolikus hangulatban lévő ágyashoz, aki éppen a fejét támasztotta a reggelizőasztalnál, és az előtte lévő ételt piszkálta.

– Szia, Cloel!

– Szia. Hogy van Nordel?

– Jól.

– Összejöttetek? – halkította le a hangját.

– Igen, amikor megérkezett, akkor. Én... Nem beszélnénk inkább másról?

– Miért, zavar a téma?

– Nem, csak nem szeretném, ha még jobban szomorkodnál.

– Aranyos vagy, Sadler, de hozzászoktam már ahhoz, hogy az élet kicsesz velem. Örülök a boldogságodnak. Emlékszem, mennyire szörnyű állapotba kerültél, mikor berendelték a seregbe.

Közel hajolt hozzám, a fülembe súgta a szavakat, majd a kezét a szájához tette, és kacagott. Követtem a példáját, ugyanis megláttam valakit. Teren nem is olyan messziről figyelt. Azonban így sikerült úgy tenni, mintha éppen valami rendkívülit pletykálkodnánk. Ettől unottan elfordult, azt hihette, róla esett szó. Talán megijedt, miszerint leszóljuk a méreteit.

Hamarosan megláttam Nordelt megérkezni. De nem jött egyedül. Az erős felépítésű Flanner sétált az oldalán, akit a mellettem ülő észre sem vett, csak tovább piszkálta az ételét. Szeme enyhén könnyesnek tűnt, míg a két barát arcán finom mosoly tetszelgett. Megráztam a bambuló Cloelt, a világos hajú hamar észhez tért.

– Nehogy visszafordulj, inkább pillants oldalra!

– Hagyjál má-

– Igen, erre céloztam. Mégsem kell örülnöd nekünk, örülhetsz neki.

Láttam a szemében a realizációt, majd az örömöt. Fel akart állni a helyéről. Hatalmas hirtelenséggel szorítottam a combjára a kezem, és nyomtam vissza. Az evőeszközök hangosan ugrottak egyet. Minden szem ránk szegeződött, emiatt gyors megoldásra lett szükségünk.

– Te teljesen idióta vagy! – csaptam le hangosan a villát, míg az ágyast szidtam.

– Te meg egy paraszt, nyomogasd le az anyádat, ne engem!

– Hé, valami baj van, fiúk?

Nordel meg Flanner ügyesen vágtak közbe, mintha mindössze elhárítanának egy lehetséges verekedést. Eközben a magasabbik keze megveregette Cloel hátát, mire a fiú hátranézett rá. Megfordultam a padon. Addig az én bátor gárdistám égkék szemével engem méregetett, karját keresztbe tette. Ezután felnézett, a tekintete pedig rögtön összetalálkozott Terennel. A keze ökölbe szorult, a légzése felgyorsult. A zsigereimben éreztem a belőle áradó dühöt, a merevséget, ami belőle áradt a látványától.

– Úgy tűnik, itt minden rendben – mondta Flanner hirtelen. – Igaz?

– Szerintem is.

– Nincs több veszekedés, értettétek?

– Értettük – mentünk bele a játékba.

– Helyes. Azért ellenőrizni fogunk titeket.

Ekkor szedtek maguknak némi ételt, s nemes egyszerűséggel leültek nálunk. Nordel a bal oldalamra, Flanner a szerelme jobbjára. Eközben mindketten a minket figyelő férfit szuggerálták, aki kiismerhetetlen arccal vette fel velünk a szemkontaktust. Egyesével. Ez mit jelentsen? Valami azt súgta nekem: egyetlen rossz mozdulat és mindegyikőtöket kivégeztetem Santonnal, ha megtudja, a tulajdonával kavartok.

Hamarosan mindenki az evésnek szentelte a figyelmét, viszont az idegesítő férfi a határokat feszegette. Nem elég, hogy elment mögöttünk, majd a vállamhoz ért, mellette még le is telepedett velünk szemben, úgy majszolta tovább az ételét. Kezdtem átérezni a párom pusztító dühét. Fel akartam állni s széttörni a tányérom a fején. De nem mertem.

Főleg, mert legbelül tudtam, mi lenne a következménye. Mégis a kárörvendő mosolya rettentően mérgessé tett, főleg, hogy az én dühöm Nordelével keveredett. A szerelmem majdnem nekirontott, épphogy sikerült elég hangosan leraknom a poharam, így rájött, nincs itt az ideje.

– Hogy s mint vagytok? – kérdezte meg-megvillanó tekintettel. – Te, Sadler?

Összerezzentem. A mézesmázos hangjától sírni támadt kedvem, rögtön könnyek szöktek a szemembe.

– Hát Santon nem leckéztetett meg eléggé?

– Mi közöd van hozzá, Dronel?

– Nordel – igazította ki Flanner.

– Tök mindegy. Ahogy az is, hogy mit csinálok a kis kurváddal, mert lehet köpni fogok.

– Nincs mit mondanod, csak vigyázok rá. De talán te nem tudod, mit jelent ez a fogalom, hiszen csak rontani szoktál mindenen.

– Egy nap megkeserülsz mindent, Vardrick, értetted? – állt fel, a keze megfeszült a korsóján. – Aztán a nagy tábornok majd sirathatja a pici fiát. Figyeld meg!

– Ha halott leszek, nem figyelhetek meg semmit, Teren. De az ész sosem volt az erősséged.

Idegesen figyeltem a kettejük közötti társalgásnak sem nevezhető eszmecserét. Minél tovább hallgattam, annál jobban elfogott a félelem, amit Nordel miatt éreztem. Mi van, ha tényleg végez vele? Azt nem bírnám ki, rettentően fájna. Ösztönösen közelebb húzódtam a gárdistámhoz, ezt pedig a szőke is észlelte.

– Tudod, mit teszek, miután megdöglöttél? – sziszegte a foga között. – Fogom a drága kis ribancod, majd addig baszom, míg el nem vérzik tőle.

– Hordd el magad, Teren, elég volt belőled! – Flanner szigorú hangjára már felkapta a fejét, egy utolsó, erőfitogtató pillantást vetett a szerelmemre, s a másik társához fordult.

– Veled szintén számolok, Oscis. Úgyis kettő ágyas jobb, mint egy. És Santon azt híreszteli, hogy Cloel Brewster ráadásul kiváló az ágyban, csodálatos lesz majd Sadler társaságában a te drágáddal is foglalkozni!

Ijedten a mellettem ülőkre pillantottam. Cloel teljesen elsápadt, így átnyúltam a párom mögött, megsimogattam a karját, mire rám vezette a tekintetét. Az ajkammal egy nyugtatónak szánt mondatot tátogtam neki: minden rendben van. Azonban az arcán lévő kétségbeesés nem olvadt le. Nem vártam el tőle. Én épp ugyanolyan szörnyű gondolatokkal küzdöttem, mint ő, mikor a számomra fontos személy halálát emlegette az előttünk ülő szörnyeteg.

***

Az egyik beugróban bújtunk meg a kastély egyik elhagyatottabb szegletén, ahová általában senki sem ment. Az ott található padokon ültünk. A világos hajú fiú Flanner ölében helyezkedett el, azóta sem higgadt le. Engem szintén szomorú képek gyötörtek, erősen fogtam Nordel kezét.

– Ez meg akar minket ölni – összegezte a helyzetet a barna hajú.

– Igen. Elég elmebeteg.

– Ígérd meg nekem, hogy nagyon vigyázol magadra, Flan!

– Nyugodj meg, bogyó! Túl gyáva ahhoz, hogy egyelőre bármit is csináljon.

Hiába ölelte magához szorosan, Cloel sírásban tört ki. A zokogása elkeserített. Ahogy belegondoltam, én mit éreznék, hasonlót akartam tenni. Odafordultam az égkék szeműhöz, aki elgondolkodva meredt maga elé. A combjára helyeztem a kezem, azonban könnyezni kezdtem a ténytől, hogy nem érinthetem meg fájdalom okozása nélkül.

– Sadler, mi a baj?

– Az öledbe feküdhetek? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

– Persze, gyere csak!

A hátamon helyezkedtem el, az ujjai egyből az arcomra siklottak, melengették. Addig én elkaptam néhány hajtincsét, s azokkal játszadoztam. A közelsége kezdett megnyugtatni, hamarosan elégedetten mosolyogtam rá. Főleg, mert némi idő után, rájöttem, a karját, amit rajtam olyan lelkesen átvetett, szintén foghatom.

– Jobban vagy már, bújós?

– Igen, csak elkeseredtem kicsit, amiért nem igazán bújhatok hozzád a sebed miatt, de már minden rendben.

– Megtaláltad a módját.

– Meg.

– Viszont, ha szeretnél, én megengedem, nem fáj annyira, érted meg amúgy is megéri – válaszolta lágy hangon, miközben a homlokomat simogatta. Elöntött a forróság, felhőtlenül boldoggá tett ezzel a mondatával.

– Nem akarlak feleslegesen kínozni, majd nemsokára úgyis begyógyul.

– Ez igaz. Olyan szép vagy... Szeretlek.

Az arcomra hatalmas vigyor költözött, a szemembe örömkönnyek gyűltek. Amikor legutoljára kimondta, nem reagáltam rá megfelelően, megszólalni sem voltam képes. Azonban most elhatároztam, biztosítom róla, mennyire fontos a számomra. Erősen megfogtam a kezét, Amennyire tudtam, öleltem az alkarját. A szívem hatalmasakat dobbant a mellkasomban mindössze a ténytől, hogy ki fogom mondani.

– Én is szeretlek, bátor gárdistám.

– Jaj, de aranyosak vagytok!

A könnyes arcú Cloel minket figyelt, míg korábban a párja vállgödrébe rejtette a fejét. A szája enyhén felfelé görbült. Mindvégig Flanner nyakába kapaszkodott, aki szerelmes tekintettel vizslatta az ágyast. Én addig felnyúltam Nordel fejéért, majd lehúztam magamhoz.

Felkacagtam, mikor a selymes haja a nyakam csiklandozta. Az ajka az enyémre tapadt, hosszú csókot váltottunk. Ködös tekintettel emelkedett fel, éreztem, őt pont annyira feltüzelte, mint engem. Mégis ahelyett, hogy elvonultunk volna, a többiek mellett maradtunk.

– Szóval... Mihez kezdjünk? – vetette fel finoman a szerelmem.

– Mindannyian legyünk körültekintőek, ne lankadjon a figyelmünk!

– Igen, egyetértek. Szerencsére Santon egyelőre nem gyanít semmit, pillanatnyilag pedig nem jönne ki jól abból, ha árulkodna. Egyelőre ahhoz még túl zabos.

– Beszélhetünk valami másról?

– Ne akadj ki ennyire, bogyó, nem lesz semmi baj!

– Valamiért nem hiszek neked – felelte Cloel, és szájon puszilta Flannert.

– Na, de miről akarsz beszélni?

– Arról, hogy hogyan hoztad vissza őt?

– Eléggé magad alatt voltál, így elmentem egyeztetni Santonnal, aki tudja, Flanner a barátom, ezért végül elfogadta, majd átosztotta. Aztán elküldött ma szólni neki.

– Ó, te intézted nekem? Köszi, pajtás!

– Igen, köszönöm, Nordel! A hálám örökké üldözni fog!

– Azért üldözni ne üldözzön, néha aludnék is – kacagott fel a szerelmem, s mi vele együtt nevettünk. – Örülök, hogy újra itt vagy köztünk, Flanner.

– Én is örülök neked, egyébként mikor jöttél vissza?

– Körülbelül egy hete.

– Hogyhogy?

– Ti mi a fenéről beszélgettetek idáig? – kérdeztem meglepődve. – Mármint, amíg elhoztad őt. Teljes némaságban jöttetek?

– Tudod, milyenek, mindenféle baromságról szó esik, csak a lényeges dolgokról nem.

Egyetértően bólogattam, kiismertük már őket az utóbbi időben. Ha semmi fontos nem akadt, lényegtelen témákról csevegtek, amiket csak ők érthetnek. Ettől függetlenül mi ketten mindig hallgattuk őket, mert azt hiszem, kijelenthetem, megnyugtatott minket a társalgásuk. Habár mi magunk Cloellel nem nagyon pletykálkodtunk egymással, sok mindenben egyezett a véleményünk.

– Tényleg, ezt el is felejtettem.

– Ha kitárgyaltátok, miről beszélünk meg miről nem...

– Jól van, csak mondjátok már!

– Na, tehát hogy is jutottál haza? Úgy hallottam, még javában tart a háború.

– Ó, ez egyszerű, megsérültem. Amikor elváltunk Sadlerrel, megcsókoltam, ami miatt valahogy nagyjából tudjuk, mit érez a másik. Nem igazán megy az elmagyarázása...

– Ez most komoly? Vagy szórakozik? – nézett rám, mire bólogattam.

– Teljesen komoly. Amióta elment, azóta olyan furcsán éreztem magam. Mert az, amit ő érez, szintén ott van a tudatom határán, néha pedig át is veszem, ezért eléggé kavargott bennem minden.

– Miután visszatértem, észrevette, hogy emiatt lehet. Mivel az egyik nap pont akkor hasogatott ott, ahol megsérültem, mikor éppen megtörtént. Még mindig fáj, ha nekem fáj, igaz?

– Igen, így van.

– Szerinted átvernek? – súgta Flanner Cloel fülébe, aki határozottan rázta a fejét. Nem sikerült elég halknak lennie.

– Ne hülyéskedj már, ezek nem viccelnek!

– Szóval megsérültél.

– Igen. Aztán majdnem meghaltam. Csak apa ott volt szerencsére, velünk harcolt, így kimentett onnan. Elvitt a gyógyítóhoz, akiről azt mondják, az egyik legjobb, és életben maradtam. Utána apu elintézte, hogy eljöhessek. Magát is kimentette szerencsére. Habár otthon még nem jártam, ezért nem tudom, anya miként fogadta őt.

– Hála Saolnak, hogy megúsztad! Minden nap azon gondolkodtam a toronyban, vajon merre jártok, és jól vagy-e.

– Hát... jól nem vagyok még teljesen. Viszont Sadler majd begyógyítja a sebeket – mondta, és megfogta a kezem. Összefontuk az ujjainkat, engem elöntött a hála. Még azóta sem fogtam fel így egy hét elteltével sem, hogy hazatért. – Ugye, te begyógyítod?

– Igyekezni fogok.

– Na, de menjünk, Santon délutánra kéretett minket magához!

– Ugye, nem büntetésre? – kérdezte Cloel félve.

– Dehogy, megbeszéljük a holnapi tervet!

– Akkor jó. – felelte megkönnyebbülve.

Alkotó Saol, állítsd meg a hitszegő halálos szavát!