Alesha kezét fogva haladtam keresztül Aegis homokkővel kirakott utcáin, és együtt nézelődtünk. Tekintve, hogy a húgom, akivel nagy köztünk a korkülönbség, ezért mindig időt szakítottam rá külön is, hogy megértsem a nézőpontját, a gondolatait. Mert minden jobb, mint akár véletlenül is elfojtani az érzelmeket.

– És mit gondolsz az új játékodról? – kérdeztem az egyik általam faragott tárgyra utalva.

– Nagyon tetszik! De én... nem akarok erről beszélni.

– Hanem miről szeretnél, Ale?

– Apuról. Hol van, mit csinálnak vele?

– Nem tudom, viszont hamarosan úgyis hallanunk kell felőle – motyogtam elszoruló torokkal.

Ezt a témát inkább magamban tartottam volna, rettenetesen fájt belegondolni is, de Alesháért megérte. Fontos, hogy megértse a világ történéseit, a helyzetét a társadalomban, ahogyan ezeket a szigorú törvényeket úgyszintén. Mi történt az apánkkal? Talán megkínozzák, megalázzák, tovább éheztetik, majd durván megbüntetik némi áruért, ami valójában édeskeveset ért az eladója számára.

– Ugye, nem titkolsz semmit, bátyus? – kérdezte magas hangján.

– Figyelj, vannak dolgok, amiket most még nem tudhatsz.

– Miért nem?

– Mert kicsi vagy. Tudom, ez idegesítő tud lenni, de a te érdekedben mondjuk. Nem mindent lennél képes feldolgozni. Értesz engem?

– Igen – motyogta lehangoltan, mégis ezután átölelte a derekamat. – Azért köszi.

Már éppen más ötletekkel próbáltam volna elterelni a figyelmét, azonban ebben megakadályozott az, hogy a távolból sikolyok érkeztek hozzám, s ösztönösen elindultam annak irányába, magam után húzva a nyolcéves húgom. Ő sebesen kapkodta a lábát utánam, míg én meg nem láttam a szörnyű hangok okozóját.

A főtéren kötöttem ki, ahol egy asszony sírt, mellette egy fiatal férfi feküdt levágott fejjel, míg körülöttük nagy kör gyűlt. A gárdisták sora tartotta távol ezt a tömeget a hóhéroktól. Azonban szemembe nem ettől szökött könny, hanem édesapám látványától. Tudtam, mi következik: büntetés. Igazságszolgáltatás?

– Alesha, most nem nézhetsz ide, fuss hazáig! – parancsoltam rá a kishúgomra, aki megrázta a fejét, majd meredten nézte apát. – Kérlek, menned kell! – győzködtem tovább, viszont még mindig hevesen rázta a kobakját.

Mindenem remegett, alig kaptam levegőt, úgy vettem a karomba, szorítottam a vállamra a homlokát, és megpróbáltam befogni a fülét, amennyire csak tudtam. Először pár dolgot vettem észre: mindene csont és bőr, az apám észrevett, az égkék szemű gárdista pedig előlépett a többi közül.

Az ő feladata megtenni. Mi lesz a büntetése? Ne vegyék a fejét, az istenekre, ne vegyék a fejét! Szükségem van rá, nem veszíthetjük el őt is! A fiatal férfi, akiről meg azt gondoltam, egészen semleges, egy pillanat alatt vált a szememben szörnyeteggé. Miért engedi a társadalom, hogy igazságtalanul erősen sújtsanak le a szemükben bűnösökre?

– Engedj, látni akarom! – kiabált a húgom, míg én lefogtam.

– Nem láthatod, csak maradj veszteg! Kérlek, maradj veszteg!

Ezekre a mondatokra Alesha kicsit lenyugodott, habár érezhette, mi folyik mellette pár méterre. Talán azt is tudta, mitől rázkódik ennyire a vállam. De a könnyeim elállíthatatlannak bizonyultak, főleg, amint meghallottam az összegyűlt lakosok örömteli kiáltását, míg a síró asszony a karjába vette a halott fejét, amíg el nem rángatták az útból.

Erősen szorítottam magamhoz Ale-t, aki immár nem próbált szabadulni, hanem teljesen odasimult a vállamra. Az aranypáncélba öltözött, fiatal gárdista felemelte a magasba a kezében lévő, fényesen csillogó bárdot. Egy másik férfi édesapám kezét az előtte lévő asztalra húzta.

Nagy levegőt vettem. A hóhér ugyanígy tett. Meglendítette a karját, azonban az megállt félúton, amitől fellélegeztem. Talán mégsem büntetik. Még van remény.

– Add azt ide! – hallottam meg egy erőteljes férfihangot, s az ifjú mellé lépett egy idősebb, aki kivette a kezéből az éles fegyvert. Ekkor nyilallt belém a felismerés, miszerint ez Estelok tábornok, a gárdista meg az ő fia lehet. – Menj odébb!

Ahogy ráparancsolt a saját gyermekére, az pedig bizonytalanul lépett hátrébb, valahogyan ismét megváltozott a véleményem. Nem volt képes megtenni, ő nem gyilkos. Vagy talán csak nem gonosz. A bárd ismét magasba lendült. Kiáltottam. Teli torokból üvöltöttem, mert tudtam, ő már nem fog megállni emiatt.

– Ne!

A húgom felsikoltott a karomban. Én meg szorítottam, mintha az életünk múlna rajta. Az éles fém sebesen érte el édesapám karját, nekem mégis perceknek tűnt. A vére kifröccsent, s láttam a tulajdon kezét a földre zuhanni. A vörösség elárasztotta alatta a fából készült tárgyat, míg a mellkasomban fájón ragadt benn a levegő.

Egyszerre, mintha elvették volna minden erőm, a térdemre rogytam, akárcsak a kivégzésre várók a halál pillanata előtt. A látásom teljesen elhomályosult, fülemben édesapám kíntól megtört hangja zengett, mellette a szívem dobolt valamiféle feszített ritmusra.

A gyász dallamára? Aegis változástól megtörő melódiájára? Netán a saját életem keserűségének zenéjére?

Felemeltem a pillantásom, apa immár nem vergődött ott. Először azt hittem, a földön lesz mellette holtan, azonban elvitték a csillogó aranyba öltözött gárdisták. Ellátják. Még túlélheti, minden rendben lehet, visszatérhet hozzánk.

– Minden rendben, nyugodj meg, még bármi lehet! – mondogattam a húgomnak, miután engem is elértek ezek a kissé optimistább életszemléletet mutató gondolatok.

– Biztosan?

– Nem tudok biztosat mondani, sajnálom, pici! De rendbe jöhet az egész, ha elég erősen reménykedünk.

– Csak azért mondod, hogy ne sírjak!

– Talán... vagy nem, nem tudhatod. Éppen ezért próbálj meg lehiggadni, jó?

– Jó.

– Helyes.

A tekintetem immár a vérrel borított térkövekről az egyetlen alakra vándorolt, aki még nem ment el innen. Égkék szempár fúródott az enyémbe, érzelmek kavalkádja lakozott benne. Fél percig tartott ez a különös pillanat, amíg egymás meggyötört arcát néztük, majd finom biccentés keretében ő is távozott.

Magunkra maradtunk, mindennel. A gondolatainkkal, a vér szagával, a fájdalommal, a félelem lüktetésével, a büntetés intenzitásával. Közben bennem mélyen megint ott éledezett Aegis melódiája, a város hangja, ahogyan a hely ismét megtelt nyüzsgéssel, s én a húgommal keltem fel a kövekről.

– Menjünk – fogtam meg a kezét, míg letöröltem a könnyeim, hogy utána együtt hagyjuk el a szörnyű tortúra színhelyét.

Közben éledezett bennem egy újabb érzés: a remény. Reménykedtem benne, a világ mégsem olyan kétszínű, mint idáig gondoltam, az emberek pedig talán nem annyira romlottak, mint hittem. Még lehet jövőnk, még van remény. És amíg táplál ez a különleges jelenség, addig én bizony nem halok meg. Hanem száz meg száz pofon után is újra talpra kecmergek majd, hogy újra éljek azokért, akik a legfontosabbak számomra, a családomért.

Emellett tudtam, ma este mivel töltöm az estém, gondolkodni fogok. Töprengeni Estelok tábornok fián, aki képtelen volt lesújtani és ezzel megsebesíteni egy senkit. Igaz, ez a senki az apám, mégis megkímélte őt.

Mondd csak, te ismeretlen gárdista, mi hajt téged?

Nagylelkű Lamort, kerüld el vérző fiad ágyát!