Amint sikerült bejutnunk, Sadler kábán elterült az ágyon. Fájó vállal és hassal, de egyből leterítettem, majd csókokkal jutalmaztam az elgyötört testét. Mindenem lángolt, sosem éreztem még ekkora vágyat. Amikor visszatértem, elveszítettem a fejem, viszont nem bántam. Az ártatlan arcú fiú úgy simult hozzám, mintha egymásnak teremtettek volna minket.

Az ajkát faltam, nyelvemmel a szájába törtem. Ügyeltem rá, nehogy kellemetlenséget okozzak neki. Habár a saját sérüléseim hasogattak, pillanatnyilag mindent megtettem volna az élvezetéért. Még annál is többet, olyanokat, amiket vissza kellett fognom, különben megsérül.

Teljesen rám bízta magát, néha aprókat rándult a teste, a karja a sajátom szorongatta. Ágyékát próbálta az enyémhez érinteni. Dörgölőzött, ahogy csak tudott, azonban féltem, ha engedem, elvesztem a józan eszem, így tartottam némi távolságot. Pedig mindkettőnk nadrágja jócskán szűk lett már az izgalomtól.

Az alattam elterülő, szőke, ártatlan arcú férfi szólásra nyitotta a száját, mikor egy rövidke pillanatra megtorpantunk, hogy kapkodjuk a levegőt. Tudtam, mit akar: könyörögni.

– Kérlek – nyöszörögte megint azt a szót, amivel korábban is próbált meggyőzni. Elvesztem tőle. A szívem hevesen dobogott.

– Nem tehetem.

– Azt mondtad, megteszed!

– Fogok valamit tenni, de nem vagyok hajlandó ártani neked, értetted?

– Hidd el, kibírnám, szerintem nagyon élvezném! – győzködött tovább, azonban én határozottan ráztam a fejem.

– Szerintem pedig nem.

Az ajkát lebiggyesztette, a halványzöldes szempárban elkeseredést láttam. Már majdnem könnyezett. A szívem összeszorult. Erőt vettem magamon, majd eltávolítottam a fejemből minden önző gondolatot. Most egyedül vele szeretnék foglalkozni, határoztam el.

– Légy szíves!

– Figyelj, megpróbálom máshogy... – ötlött fel bennem valami, ezért máris munkához láttam.

Finoman kigomboltam a felsőjét, míg teljesen meg nem szabadultam tőle, s az ágyra dobtam. Amint megláttam a fedetlen mellkasát, végigsimítottam rajta, hiába csodáltam már meztelenül, bármely felbukkanó testrészét varázslatosan gyönyörűnek találtam. Ekkor következett a nadrágja.

Kicsatoltam az övét, és kihúztam. Óvatosan, végig a szemébe nézve vettem le, figyelve rá, kapok-e engedélyt a folytatásra. Az arcán a vágy meg az elégedettség keveredett szépséges eleggyé. Láttam rajta, nem ellenkezik, mindent gyenge nyöszörgéssel fogadott. A szívem hevesen dobbant a mellkasomban, mintha éppen a legtökéletesebb testet fedezhettem volna fel.

Lehúztam róla a cipőt, ezután a nadrágjától szintén megszabadultam. Sadler kicsire összehúzta magát, mikor meglátta a tekintetem végigvándorolni a testén. Bátorítón rámosolyogtam, amitől ő visszamosolygott rám. Boldognak éreztem magam. Akartam őt. Rettenetesen. De az túlságosan fájna.

– Hibátlan vagy – mondtam teljes meggyőződéssel, mire pirulva fogta meg a kezem. – Tényleg. Sosem láttam még ennyire ártatlan arcú fiút, mint te.

– Nagyon kedves vagy.

Ezután lehajoltam, az ajkammal és a kezemmel is feltérképeztem őt. A mellkasát simogattam, a puha bőrét. A combjára siklott a tenyerem, ami a gyengéim közé tartozott. Erre enyhén feljajdult, viszont hamar megszokta a szabad kutatásom. Nyögései megnyugtattak, s felszabadítottak, öröm áradt szét bennem.

Ahogy csókoltam mindenét, kivéve azt, ahol az egyik legjobban kívánt, éreztem a hatalmas szeretetet, ami minden nappal erősebbé vált bennem. Ekkor jöttem rá igazán, mennyire hiányzott, különben nem mertem volna nekiesni ennyire szabadosan. Mégis a hiány... a hiány az bátrabbá tesz.

Puszilgattam a nyakát, keze a hajamba tévedt. Ettől hátradöntöttem a fejem, hogy megszabaduljak a szemem elé kerülő fürtöktől. Legszívesebben helyben a magamévá tenném, de a józan eszem visszafogott. Akkor megutálna... Nem lehetek ennyire önző, hiszen ő egy annyira aranyos, szeretetéhes személyiség. Vagyis legalább olyan szinten szeretetéhes, mint amennyire én magam is vagyok.

– Tenned kell valamit. Me-mert megőrjítesz – motyogta Sadler zavartan, ajka elnyílt egymástól, a szeme csodálatos, izgatott fénytől csillogott.

– Máris, szerelmem.

– Köszönöm, bátor gárdistám.

Az új elnevezés egészen a csontomig hatolt. Zihálva adtam át magam annak a forróságnak, ami a mellkasomból kiindulva terjedt végig mindenemen. Halkan sóhajtottam az élménytől, míg kezem visszavezettem a szépséges ifjú combjára. Megmarkoltam, s észrevettem azon valamit.

– Ez mikori?

– Már nagyon régi.

– Akkor jó.

Miután megnyugodtam, hogy az azon húzódó heget nem Teren okozta, finoman követtem annak vonalát, majd leültem az ágyra. Elhelyezkedtem a lába között, a vádliját a csípőm két oldalán vezettem el, ujjaimmal még utoljára érintettem. Ezután az álló farkára markoltam, amitől egyből megkönnyebbülten vetette hátra a fejét. Ugyanis idáig engem figyelt. Minden mozdulatom. A hangjától átvágtatott rajtam a sóvárgás, szinte erővel kellett megállítanom a feltörni készülő ösztönös cselekvéseket.

– Szólj, ha bármi kellemetlen a számodra! – szóltam lágyan. Megborzongott.

– Rendben.

– Idáig minden élvezetes?

– Igen, csodás vagy! Köszönök mindent!

– Még nem is történt meg – kacagtam.

– Viszont tudom, igyekszel boldoggá tenni.

Az arcán lévő bágyadt mosolytól megint elöntött a szeretet. A kezemben lévő férfiasságát kezdtem újra kényeztetni. Balommal a lábszárát simogattam teljes hosszában, miközben a farkán munkálkodtam. Az arcát néztem, annak minden rándulását. Azt, ahogy be-behunyta a szemét az élvezettől, és fellihegett.

– Szeretlek – buggyantak ki belőlem a szavak, azonban a hangja elnyomta őket. Nem hallotta őket.

Mégsem bántam, amíg őt nézhettem. Az egész reakcióját annyira földöntúlinak találtam, Ethan sosem viselkedett volna így. Szégyellni kezdtem magam, amiért gondolni mertem rá. Igaz, Sadlert a halott férjemhez kötöttem valamilyen szinten. Akármikor, amikor ránéztem, arra gondoltam, a sors tényleg küldött nekem valakit, aki tökéletes számomra. Akibe szerelmes lehetek, pusztítóan.

Csak néztem őt, akárcsak egy festő a műve alanyát. Kielemeztem a lankáit, a domborulatait, a formáit. A részeket, ahol a bordái kicsit még kiálltak a sok éhezés után. A kissé húsosabb combot, ami rettentően tetszett. A lapos hasat, a finoman alkotott arcvonalat. Eközben pedig mindvégig mosolyogtam.

– Elképesztően gyönyörű vagy – vallottam be. Kócos fejét felemelte, halványzöld írisze megkereste a tekintetem. – Mintha a világ legügyesebb szobrásza faragott volna téged.

– Ó, Nordel, az istenekre!

A szájából az eddiginél is hangosabb nyüszögés szaladt ki, keze a takarót markolászta. Addig az enyém az izgalma tárgyán járt, minden másodperccel közelebb lökve őt a beteljesüléshez. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai, az arca eltorzul, majd egy utolsó erőteljesebb nyögéssel elment. A saját élvezete a hasára spriccelt, mindene remegett.

De engem a vonásai érdekeltek igazán, hogy miként hat rájuk az orgazmus. Emiatt gyorsan rájöttem, képes lennék ezerszer elnézni, amint hangosabban zihálni kezd, miközben az összes része átadja magát az extázisnak. Sosem vonzódtam különösebben a halk férfiakhoz, viszont ő egyáltalán nem bizonyult annak.

Hagytam, hadd fújja ki magát, addig is én elvarázsolva vizslattam őt, a fel-le emelkedő s süllyedő a mellkasát, az engem pásztázó pillantását.

– Hányszor élted ezt át? – kérdezte halkan, miután kissé megnyugodott.

– Micsodát?

– Hányszor láttad őt pont így, ilyen arckifejezéssel elélvezni? – Belém nyilallt a felismerés: Ethanről beszél.

– Sokszor. Ő... szeretett rám mászni.

– Nordel...

Ahogy a nevemet formálta, volt benne valami szomorú. Kétségbeesve néztem rá, főleg, amikor könnyek csorogtak le az arcáról, én pedig nem értettem, mi váltotta ki. Segíteni akartam rajta, bármi áron.

– Valami rosszat mondtam? Nem tetszett, amit csináltam?

– Nordel, én... én nem akarok Ethan-pótlék lenni.

– Ethan-pótlék?

– I-igen.

– Miért lennél az? – Értetlenül kérdeztem, eközben a torkom fájdalmasan összeszorult. Úgy tűnt, ami kialakult köztünk, egy röpke pillanat alatt elillant.

– Én nem tudom! Talán hasonlítok rá vagy a személyiségére, de én nem szeretnék az lenni, akivel meggyászolod a halálát, és egy pár percre elhiteted magaddal, hogy még mindig él!

Hitetlenkedve meredtem rá. Ezt gondolná rólam, miszerint ilyen vagyok? Ettől nekem is megjött a kedvem maszatosan bőgni, amíg teljesen ki nem száradok. Reméltem, a puszta tekintetemmel meggyőzöm, ez nem valós, azonban egyre megbizonyosodni látszott a saját igazában. Megéreztem a hangulata folyamatos romlását, az erős bánatot. Rám telepedett.

– Nem bízol bennem?

– De bízok.

– Akkor hidd el, hogy Ethan kicsit sem volt olyan, mint te!

– Biztos volt valami, ami rá emlékeztet.

– Hát nem érted?! Nincs, semmi! – válaszoltam felháborodva.

– De...

– Azt hiszed, Ethant szépnek találtam? Tudod, milyen volt? Desszinai származású, nagy orrú, alacsony, széles vállú, izmos, aki sosem hagyná a Santon-féléknek, hogy parancsolgassanak neki!

Könny szökött a szemembe, ahogy felidéztem az emlékeket.

– Olyan, aki utálta a családját, sőt házasságba menekült előlük! Olyan, akit ezerszer kívántam a pokolra, mert mindig elvonult, és nem tudtam onnan kirángatni – kiabáltam lihegve, a düh elöntötte mindenem, ahogy a férjemre gondoltam. A könnyek lefolytak az arcomon. – Talán elmondhatom, szeretett rám mászni, de soha nem bújt hozzám magától, hacsak valamit nem akart tőlem! Te nem ilyen vagy! Te szereted a családod, csodálatosan szép vagy, ölelkezős. Te sosem közölnéd velem, akkor is, ha így lett volna, a halálod előtt, hogy sosem szerettél. Hogy az, amit én négy év során éreztem, nem kölcsönös.

– Ezt mondta neked?

A hangja ijedtnek tűnt, picire húzta össze magát. Ezt jól elcsesztem. Rettentően félt tőlem, a riadalom kiült az arcára. Ethan sosem mutatta ki, mit érez, egyedül a negativitását fitogtatta. Próbáltam nagy levegőkkel nyugtatni magam. Azonban hüppögve, teljesen az ágyra rogyva sírtam az emlékek hatásától.

– Ezt. Én azt hittem, mi ketten szeretjük egymást... Tudod, a szerelmem sok mindent szebbé varázsolt. Szerettem őt, ezt nem tagadhatom. Viszont a férjem halott, te nem vagy az. Nekem te kellesz.

– Biztos nem csak egy új Ethanre vágysz? – kérdezte akadozó lélegzettel.

– Nem, nekem... én még sosem tapasztaltam első látásra a szerelmet. Mégis, mikor megpillantottalak a házatokban, valahogy jobb helynek tűnt a világ. Ha nem a te apádról van szó, valakinek már levágtam volna a kezét.

– Csókolj meg, kérlek! – kérte.

Én meg katonaként teljesítettem. Csókoltam. Csókoltam, ahogy Ethant soha, teljes szenvedélyemmel, tudva, viszonozza. Nekem nem számított más, csak ez, a köztünk kialakult béke, csak ő, Sadler Thark, a legártatlanabb szépség, akihez valaha szerencsém lesz.

– Sajnálom, amit mondtam.

– Nem, semmi baj. Bocsánatot szeretnék kérni amiatt, amikor olyan hirtelen reagáltam, mikor a ruhájához nyúltál...

– Nem kell, megértem, nem akartad, hogy beszennyezzem.

– Féltem, ha túl sokáig tartod a kezedben, nem gyászolok eleget. Azonban rá kell jönnöm, örökké fogok, ahogyan szeretni is. De nem akarok a múltban ragadni, mert már kialakultak bennem olyan érzések, amik a jelen és a jövő dalának a részét képzik.

– Összezavarsz. – Sadler hangja bizonytalanul csengett, mire megcsóváltam a fejem.

– Veled akarok lenni. Fontos vagy nekem, szeretlek. Röviden ennyi.

A szőke ajka elnyílt csodálkozásában, majd kérdés nélkül ült fel. Karját a testem köré fűzte, én pedig nem ellenkeztem, hiszen miért tenném? Azonban hamar észbe kapott, s elengedett, mikor megérezte a vállában meg a hasában a fájdalmat. Viszont nem engedtem eltávolodni, magamhoz vontam, számmal lágyan pusziltam a néhány zúzódással beborított nyakát.

– Melyiket törte el? – kérdeztem a csuklójára utalva, mire egyből megmutatta a jobbját.

Finoman a tenyerembe vettem, úgy vizsgálgattam. Látszott rajta, nem forrt össze tökéletesen. Megnyomkodtam, a zöldes szemű szépség halkan felszisszent.

– Nagyon fáj?

– Csak egy kicsit. Sosem lesz már hibátlan.

– Kivéve, ha újra eltöröd, és elmész vele az ispotályba. Vagyis, ha jól sejtem, magadnak próbáltad rögzíteni, nem igaz?

– De... igen. Butaság volt, mi?

– Az – mondtam, miközben megfeszegettem.

– Ugye nem akarod eltörni?

– Na, jó, én megyek.

Felálltam az ágyról, s készültem, hogy kinyissam az ajtót.

– Miért?

– Mert nem bízol bennem, hiába állítottad korábban, miszerint azt teszed. Bizalom nélkül egy kapcsolat sem működőképes. Ártottam én neked valaha szándékosan?

– Nem, sajnálom. Ettől a helytől túl negatívan gondolkodom mindenkiről. Ne haragudj, kérlek!

Megtorpantam. Egyből visszamentem, majd megint lehuppantam a matracra. Nem fordultam felé, kezem az ölembe ejtettem. Csak néztem a falat, azon gondolkodva, mihez kezdjek vele. Szeretem. De úgy érzem, mintha ő képtelen lenne ezt elhinni. Mikor nekem ez minden vágyam.

– Mi a fenét, csináljak, Sadler?

– Maradj! – felelte feszülten, majd megpróbált a takaróra húzni.

Eldőltem mellette. Ezután közelebb húzódott hátulról, keze a mellkasam ölelte. Azon most is az arany páncélom hordtam, mint valami megkülönböztetést, amitől felsőbb rendűnek kellett volna éreznem magam. Inkább átok. Azonban úgy tűnt, a fiút nem zavarta a fém hűvös érintése, egyszerűen tartott. Egyébként az öltözék sokat segített a fájdalmon, amit emiatt nem éreztem annyira erősen.

– Nehéz eset vagy.

– Sajnálom.

– Már mindegy, beléd szerettem – mosolyodtam el halványan. – De jó újra itt lenni.

– Milyen a háború?

Az ujjaink összefűztük, míg én a messzeségbe néztem, már amennyire az aprócska szoba engedte. Nem volt benne sok minden, mindössze az ágy, egy komód felette tükörrel meg az éjjeliszekrény. A szoba falain virágos minta húzódott, a takarón szintén.

– Szörnyű. Első nap azt hittem, fülem-farkam behúzva elmenekülök, pedig akkor még el sem kezdődött. Viszont pár srác piszkálni kezdett. Legszívesebben bekuckóztam volna melléd, eléggé megbántottak.

– Mesélj csak! – biztatott Sadler, s tudtam, a teljes figyelmét nekem szenteli.

– Apa és a nagybátyám is ott harcoltak. Apu elképesztően harcol, belőtt egy nyilat valaki sisakjának a szemnyílásán. Sok társam halt meg, túl sok is. Nagyon jó emberek, olyanok, akikre a jegyesük várt itthon. A rassosiak közül néhányan még gyerekek voltak. De megtámadtak, nem tehettem mást... csak...

– Semmi baj, nem ítélkezem! Mondd tovább, ne tartsd magadban, bátor gárdistám!

– Láttunk falvakat, amikben mindenkit megöltek. A sajátjaikat. És még el sem temethettük őket... Minden este arra gondoltam, mi lenne, ha téged kéne néznem holtan, a földön heverve.

– És mire jutottál? – érdeklődött, miközben a fejét a jobb vállamra támasztotta.

– Azt hiszem, abba belehalnék. Így is kisgyerekként dühöngtem az élet igazságtalansága miatt. Nem tudom, érezted-e...

– Éreztem. Szerencsére vagyok annyira békés, hogy nem ütöttem meg Santont. Ha megtettem volna, szerintem már nem élnék.

– Az valószínű. Csókolózunk még egy kicsit?

– Csókolózzunk! – válaszolta Sadler, míg én megfordultam a karjában.

Ragyogó Arita, világítsd meg a szerelmesek jövőjének útját!