Eltelt már vagy két-három, mióta kiküldtek a harcba. Minden nap mondogattam magamnak egy mondatot: csak néhány karcolás, túléled. Azonban ezt nem mondhattam el a lelkemre, ami már valósággal kettéhasadt a sok borzalomtól. Egész gyermekkoromban azt hallgattam az édesapámtól, a természetem nem egyezik az ilyen tüzes életmóddal. Igazat adtam neki.

Minden este fohászkodtam az istenekhez. Szerelmet kívántam halál helyett, boldogságot a borúsággal szemben, aranyt és nem vért. A háború végét kértem, haza akartam térni.

Ma is úgy indultam a harcba, mint bármikor máskor. Megöleltem apát meg a nagybátyám a pár kedvesebb társammal pedig kezet fogtam. Ez a búcsú megerősítette bennünk a megfontoltságot, hiszen ekkora a kevesebb tapasztalattal rendelkezők szintén realizálták a legfontosabbat. Meghalhatnak.

Addig a teremtők biztosan odafent ültek a díszes trónjukon, borral a kezükben, nevetve az emberi fajon. A különbségen halandó és istenség között. Őket nem nyeli el a föld, nem válnak semmivé, hanem meghatározzák a világot. Nem öregednek, nem alszanak, hatalmas sebességekkel suhannak. Mit is értenek ők az élethez?

A kardom a kezemben szorongattam. Lassú léptekkel indultam meg a kietlenné vált pusztaságra. Csatatér, mi ennek csúfoltuk. A terület, amit felégettek az ellenséges csapatok. A saját falvaik sem kímélték, gyermeki tetemek, halott nők, a családjukat védelmező férfiak halott szeme nézett vissza ránk.

A földek? Üresek, aszottak. Ahol a rassosiak leteszik a talpukat, ott mindössze ez marad utánuk: pusztulás.

Szemtől szemben harcoltunk velük. A nyilak záporoztak a levegőben, üvöltések visszhangoztak. Vér fröccsent. Amint megláttam egy testesebb férfit, nekimentem. A kardom hangosan ütődött össze a bárdjával. Ziháltam.

A fegyvereink összeakadtak, a pengém az övének a nyelébe fúródott. Tudtam, ebben a helyzetben nem győzhetek. Legalábbi nem könnyedén. Előrántottam a tőröm. Kérdés nélkül vágtam át a felelőtlen óriás torkát, a vörösség mindent elárasztott.

Nem maradt időm gondolkodni. Épphogy elhajoltam egy buzogány erőteljes csapása elől. Kiáltottam. Erősen a fanyélre tapostam. Kihúztam a kardom, majd egyből elugrottam a következő csapás elől.

Könnyed mozdulattal szúrtam át az alacsony harcos mellkasát, aki igen erős izomzattal rendelkezett. Míg a lenstani seregnek jutott a páncélból, nekik nem. Emiatt hamar könnyedén előre tudtunk törni.

Egymás után kaszaboltam az ellenséget. A szívem dobolása szinte minden hangot elnyomott. Mentünk, mint a bikák és vöröset láttunk. Lovas erősítést is kaptunk, az állatok csak úgy süvítettek köztünk. Néha meg-megrúgtak valakit. Ethan halála jutott róla eszembe.

Viszont ők sem bizonyultak sérthetetlennek. Hosszú, rúdra szerelt, tüskés eszközöket tártak nagyra, amik félkör alakú elülső részükkel medvecsapdákra emlékeztettek. Ezekkel rángatták le a lovagokat a vágtázó állatokról.

Ahogy rohantam, furcsa gondolatok szöktek a fejembe. Csókok, finom érintések, szerelmes nyögések Sadler társaságában. A testem felhevült tőle, amit igyekeztem a csatán keresztül levezetni. Azonban ez hamar elmúlt, helyette félelem költözött belém. Leszúrtam valakit. A következőnek a szívét találtam el.

Elővettem az íjam. Kihalásztam egy nyilat a tegezből. Kifeszítettem a két fadarab közötti húrt, majd az első felém igyekvő felé lőttem. A lábát érte. Megint megismételtem a műveletet, immár a szemét találtam el. Úgy éreztem, nincs kontrollom a célzásom felett.

Röviden, de lepillantottam a kezemre. Remegett. Az ajkam hasonlón tett. Rettegtem. Mégis miért? Nem tudtam, honnan érkezett, viszont az elmúlt időszakban sokat tapasztaltam. A jó harcos mindig retteg, mert akkor marad igazán éber. Apám egykori szavai belém vágtak, szinte a húsom marták.

Én nem voltam az. Szinte megbénultam. Megfagytam, akár a jéghideg föld télen. A mellkasom gyorsan emelkedett, s süllyedt. Felemeltem a kardom. Szőke hajú valaki igyekezett az irányomba. Kék szeme megvillant a látványomra. Kiáltott, én is megtettem.

Kivédtem az első ütését. Elléptem oldalra, ő velem mozdult. Az egyik társamba nyíl csapódott. Akaratlanul is odanéztem, a borzalomtól összeszorult a torkom. Minden sötétebbnek tűnt, mint máskor. Hibáztam.

A következő sújtással a vállam találta el, ami rettentő fájdalommal járt. Üvöltöttem. Hát eljöttél értem, kegyetlen halál? Megpróbáltam feltápászkodni, alig álltam a lábamon. Sosem éltem át ilyet. A kín visszhangzott a fejemben.

Gyorsabban reagáltam a következő vágásnál. Védtem, tovább harcoltam, a sebemből csöpögött a vér. Kiabálva rontottam neki, pengéje a hasamat szántotta, ahol a könnyed páncélom már nem védelmezett.

– Apa! – szólítottam az első eszembe jutó személyt. A földre rogytam. A képzett harcos nevetett. Kúsztam.

– Nordel! Elég, hagyd békén a fiam!

Amint meghallottam a dübörgő hangját, majd a süvítő nyílvesszőt, nyugodtabb lettem. Elgyengülve rogytam le, míg felettem harc dúlt. Egy tábornok összecsapása az egyik rassosival. Hallottam a fegyverek csattanását, éreztem, mikor a lábuk engem súrolt. Könnyek gyűltek a szemembe.

– Sadler... Sadler... – rebegtem halkan. Csak rá tudtam gondolni, látni szerettem volna még az arcát.

– Fiam... fiam! Nordel, gyere, kelj fel!

Apám sürgető hangjára felnéztem. A félelmem már teljesen elpárolgott, mindössze a halál fenyegető karja inogott meg fölöttem karddal a kezében. A kezét tartotta felém, szó nélkül elfogadtam. Felhúzott a mocskos földről. Átkaroltam a vállát, és futni kezdett velem, miközben a gyötrődés újra meg újra a sérüléseimbe hasított.

***

– Sadler... Szó-szólj neki! Mondd meg neki, hogy szeretem! – motyogtam, miután a táborba értünk, s lefektetett a földre.

Vergődtem, vonaglottam, próbáltam levegőhöz jutni. Kapaszkodtam a hősöm karjába. Meztelen felsőtestemen a gyógyító dolgozott, míg én sírva szenvedtem. Nyöszörögve feküdtem ott, az életemért küzdöttem, a felettem álló apám szeme könnyben úszott. A velem foglalatoskodó férfi keze vörössé vált a véremtől.

– Tarts ki, kicsikém! Nem halhatsz meg hamarabb, mint én... Nem teheted, érted?

Erőtlen beszéde egészen a csontomig hatolt. Estelok tábornok, a gárdisták nagy tábornoka a fiáért zokogott. Értem. Melegség áradt szét a mellkasomban, a szavaiba csimpaszkodtam, majd nem engedtem őket. Úgy fogtam, mint valamit, ami begyógyítja minden sebem, ha elég erősen markolom. Én pedig nem eresztettem.

– Meg-megpróbálok.

– Tedd meg! Sadlerért, értem, anyukádért, Mahokért, az összes barátodért, rendben? Ethan sem ezt akarná... – fűzte hozzá a hirtelen eszébe jutó gondolatot.

– Ethan a-azt mondta nekem, mikor me-meghalt... hogy... hogy... sosem szeretett.

Elfordultam. Az arcomon nedvesség csorgott végig az emlék hatására. A torkom összeszorult, mégis üvöltöttem, mikor a gyógyító jó adag alkoholtartalmú folyadékot locsolt a sebemre. Rettenetesen mart. Apám kezét szorongattam. Tűrt. Tűrte minden cselekedetem, amit a kíntól végeztem. Igazán jó apa.

– Nézz rám, bátor lovag! Ez nem a te hibád. Ő megkapta a legkedvesebb férjet, akit csak kívánhatott.

Egyből odakaptam a pillantásom, mikor meghallottam a nevet, amin sokszor szólított kicsiként. Reménykedve néztem az égkék szempárba. Pont olyan, mint az enyém. Azért, mert apád fia vagy, Nordel.

Vajon mit érez Sadler, mikor az enyémbe néz? Utál engem érte? Fél tőle? Az apám jut eszébe, ahogy Erran Thark kezére sújt? Reméltem, a végtelen szeretet látja benne. Az aggodalmat, a gondoskodást, a vonzalmat, amit iránta érzek, mióta elsőnek megpillantottam a romos házuk étkezőjében. Tudja egyáltalán, mennyire fel akarom vidítani?

– A legkedvesebbet? – kérdeztem, miközben egyre halványult előttem a világ.

– A legkedvesebbet.

Ezzel a mondattal, mintha aludni küldtek volna, a fejem hátrabicsaklott, a békés feketeség magához vont.

***

Riadtan ébredtem, hangosan lihegtem. Fel akartam ülni, viszont félúton az oldalamba nyilalló fájdalom miatt szinte rongybaba módjára zuhantam vissza. A sátor nyitott bejáratán keresztül ezüstös holdfény szökött be, az égen csillagok alkottak földöntúli tájat.

Eltartott fél percig is, mire meghallottam a sötétben a halk, nyugtalan szuszogást. Odafordultam. Egyből észrevettem édesapám erőteljes felépítésű testét. Kezem kérdés nélkül siklott az arcára, a hála végigvágtatott rajtam. Ujjbegyeim a szakállát érintették, mire elmosolyodtam.

– Hát, még álmomban is vigyázol rám, apám? – súgtam az éjszakának. – Szeretlek.

– Én is téged, kicsi fiam.

– Mindvégig ébren voltál?

– Nem, a katona lét már csak ilyen. Minden apró neszt meghallasz, minden szót értesz. Pár hónapja megkérdezted, miért alszom annyira keveset. Ezért – válaszolta kellemesen mély hangján. Nem kellett látnom őt, hogy tudjam, mosolyog. – Bárcsak kimenthetnélek a háborúból, mielőtt olyan leszel, mint én – folytatta komorabban.

– Milyen?

– Ennyire bizalmatlan. Te nem harcos vagy, akármilyen ügyesen is küzdesz, belerokkannál, ha hosszútávon kéne ezt művelned.

– Gárdistának sem kéne lennem.

– Ez igaz. Nem kellett volna bátorítanom téged, hogy az legyél.

– Ha nem leszek az, sosem ismerem meg Sadlert.

Visszafogottan beszéltem, rövidke csend állt be közöttünk. A távolba révedtem, elgondolkodtam rajta, ő vajon mit él át ezekben a pillanatokban. Valószínűleg alszik. Talán álmodik valami furcsaságot, esetleg idegesen forgolódik, vagy a párnáját áztatja a könnyeivel.

– Beleszerettél. – Nem csupán kijelentette, teljes meggyőződéssel állapította meg ezt a tényt.

– Igen.

– Hogyhogy?

– Kedves fiú, imádja a családját... szeret ölelkezni... és nagyon szép, ártatlan arca van.

– Ölelkezni, mi? – kacagott halkan.

– Miért? Szeretek ölelkezni!

– Tudom, Nordel, tudom! Nem is te lennél, ha nem akarnál mindenkit magadhoz vonni. Tudod... amikor elsőnek a karomba vettelek, még azt hittem, más leszel. Aztán elmosolyodtál, és rájöttem, tévedtem.

– Ugye, nem csalódtál? – kérdeztem kissé félve.

– Csalódni? Dehogy! A legszebb csecsemő voltál, akit valaha láttam, nagyon boldoggá tettél, mikor megszülettél.

– Akkor jó.

– Amúgy... végül örültem neki, hogy szelídebb lettél. Anyám mindig azt hangoztatta, meggyűlt velem a baja, mert folyton csak menni és menni akartam.

Mocorogva igyekeztem kényelmesebben elhelyezkedni. Jól éreztem magam. Az aggályok, a háború felett érzett kétségek eltűntek, ahogy itt feküdtünk mi ketten. Már régen is gyakran hallgattam a történeteit, azonban most különösen örültem nekik.

– Anyát sosem érdekeltem igazán – vallottam be szomorúan.

– Akkor változott meg, mikor összeházasodtatok Ethannel, és elmentetek Desszinába.

– Az lehet, nem emlékszem.

– Elveszített téged. Mert a dactól vissza se néztél. Nem szabadott volna ennyire erőltetnem ezt a házasságot. Sajnálom.

– Már mindegy. Egyébként pedig végül igazad lett. Boldognak voltam Ethan mellett. De a végén kiderült, nem érzett irántam semmit. A halála után, néha... néha azt kívántam, bár soha ne mondta volna meg.

– Megértem – válaszolta hosszú csend után az édesapám. – Mielőtt elfelejtem, ilyen sérülésekkel nem mehetsz csatába!

– Nem?

– Nem! Még a végén meghalnál.

– Akkor mi lesz?

– Megpróbállak kimenteni alóla. Hazajuttatlak, hogy ismét a te ölelkezős Sadleröddel lehess.

– Tényleg megtennéd értem? – kérdeztem, miközben a tekintetem úgy csilloghatott, mint egy kisgyereknek.

– Meg, mindent megtennék érted.

– Köszönöm.

Kikerülhetetlen Lamort, kíméld meg az aranyszolgálóját!