Kétségek között vergődtem. Az előző éjszakákat és heteket szinte álmatlanul töltöttem. Hevesen verő szívvel, a fejemben fájdalmasan suttogó hangokkal, sajgó csuklóval, amit igaz, elláttak, de lassan gyógyult. Félelemmel, a saját mocskosságom felett újfent érzett gyötrelemmel. A nyakamon s a testemen éktelenkedtő zúzódásokkal. Gondolkodtam. Konkrétan az egész életem töviről hegyire átrágtam. De, hogy megérte-e... Az a jövő kérdése.

Halott módjára keltem ki az ágyból, készen az újabb napra, amin Santon újabb sebekkel gazdagít. A fekhely puhasága máris hiányzott. Mégis úgy döntöttem, nekikezdek a napomnak, ahogyan bármikor, mikor a bátor gárdistám itt van. A hiánya ébresztett rá. A valóságra. Nélküle megszűnt az a védelmező kör. Már nem vagyok sem biztonságban, sem boldogságban, a bennem élő érzelmek pedig semmiféle reakciót nem fognak kiváltani a szobám falából vagy a tágas folyosókban álló levegőből. Ahogy Terenből és Santonból sem.

Ráadásul Flanner felszívódott, átosztották másik őrhelyre vagy mi a fene, emiatt Cloel folyamatosan levert volt. Akárcsak én Nordel esetében, ő szintén élőholt módjára járt-kelt, kialvatlanul, könnyes szemmel.

Első utam a fürdők egyike felé vettem. Megmosakodtam. Minden porcikám vágyta a frissítő vizet, ahogy az arcom megtisztult, vele együtt a lelkiismeretem is elérte a katarzist. Habár nem mindennel történt ez. A szív nem felejt. Az feljegyez minden karcolást, s miután már nem bír el többet, vérezve megáll.

Persze a test begyógyul, a karom több mint egy hónap alatt, viszont már majdnem helyre jött. Viszont sosem lesz már a régi. Kicsit furcsán forrt össze a csont, ráadásul senki sem kímélte. Santont nem foglalkoztatta, miféle sérülésem van, mindössze az érdekelte, hogy Teren a tulajdonához ért. Mert neki ez vagyok, egyszerű tárgy.

Elmentem reggelizni. Az étkezésre használt terem különösen kihaltnak tűnt. Hová lett mindenki? Úgy éreztem, ver a sors. Azért, mert így bárki könnyedén lecsaphat rám, aki csak akar. Teren, bármelyik ágyas, amelyik nem szívlel, a félelmeim sötét árnyai, amik mindig kinyúlnak értem. Mégis ettem. Hiszen minden energiára szükségem volt, akármi is történjék velem.

Ezután az ablakba ültem. Vágyakozva néztem a kinti világot, Santon Bergils pálmafákkal és virágokkal teli ültetvényeseit. Kint akartam lenni. Szabadon. Legszívesebben érintettem volna mindegyiküket, hogy közben szagoljam őket. Azonban feleslegesen vágyakoztam.

A széles peremen ülve, behunytam a szemem, majd fókuszáltam. Arra, milyen lehet szeretkezni. Felidéztem Nordel arcát, a jellegzetes, égkék szemét, a hosszú, barna haját, a szétálló fülét, a rózsás pírral borított bőrét.

Először az ölelésére gondoltam, abból indultam ki. Igyekeztem elképzelni minden részletét. A forró testét, az édes illatát, utána a puhatolózó kezét. Elképzeltem, vajon hogyan reagálnék arra, ha a combomra csúszna a keze. Élvezném. Rövidesen elöntött a forróság.

Amikor a fejemben azt a bizonyos heget érintette, a szívem megdobbant. Tetszene neki vagy sem? Ujjai az állam alá vándoroltak, ahogyan azon a napon, mikor majdnem csókba vont. Zihált, én is.

Hamarosan az első alkalom jutott az eszembe, mikor az ajkunk találkozott. Felidéztem a szenvedélyt. Az élvezetet. Az összes érzés immár ott élt bennem, megtelepedtek, akár az uszadék fa a kavicsos parton.

– Min töprengsz, fiú? – érkezett át a gondolathálóm gyűrűjén Santon recsegő hangja.

– Semmin.

– Pedig nagyon belemerültél a tájba. Tetszik?

– I-igen.

– Ezt örömmel hallom. Van egy hálószoba, aminek az ablaka a kertre nyílik. Ott betehetném neked a farkam, miközben ábrándosan gondolhatsz bármire, ami olyannyira foglalkoztat, Sadler – búgta a fülembe a szavakat.

A testemen apró remegések sorozata futott át. Féltem. Nem kérdeztem, hagytam magam. Szótlanul felálltam, aztán mentem az engem „elcsábítani" igyekvő férfi után. A rettegésem minden lépéssel erősebb lett, mégsem szólaltam fel ellene.

Mikor lefektetett az ágyra, reszketve helyezkedtem el a szép látvány felé, de ő megfordított. Nem hallottam a szavait, a fejemben a korábbi képet igyekeztem megtartani. Nordel égkékje azonban abban a pillanatban kiesett, mikor megláttam Santon Bergils barnáját. Mindig ez történt. Arcán a szokásos vicsorgó vigyor ült.

Levetette rólam a ruháim, majd saját magát kényeztette. Hamarosan úgy hatolt belém, hogy farkasszemet néztünk egymással, a tekintetünk összeakaszkodott. Szörnyen fájt, rettegtem. Minden mozdulattal egyre nőtt bennem ez az érzés, a szerelmemről alkotott fantázia hamuvá égett.

Miközben a nemes rajtam elégítette ki magát, én tompán ismét éreztem azt a dühöt, amit korábban. Nem engedelmeskedtem neki, túlságosan távolinak hatott. Aztán hirtelen szúró kín nyilallt a vállamba. Üvöltöttem. Nem tudtam mást tenni, csak kikiáltani minden fájdalmam.

A gyötrődést, amit átéltem, földöntúlinak éreztem. Mi okozta? Ez a kérdés megragadt az agyamban, de válaszra nem leltem. Reménykedtem benne, hamar elmúlik, míg a bennem dolgozó forrongás szörnyen valóságossá vált. Ütni tudnék. Mitől vagyok ennyire haragos?

Nem értettem a saját érzelmeim, mintha megszakadt volna a kapcsolatom önmagammal. Annyira furcsa. Mindenem remegett, nem tudtam, mit kezdjek. Hamarosan a hasamon hosszában, egy csíkban kapott el ez a szörnyű sajgás. Ismét nem fogtam vissza a hangom, Santon erősen tartott.

Abbahagyta a mozgást. Bizonytalanul szemlélt engem, ahogy ott vergődöm. Eközben keze a vállam rázta, ezután az arcomat paskolta. A szívem hevesen vert, a félelem még jobban eluralkodott rajtam. Mi történik velem?

– Nézz rám, Sadler! Szedd össze magad!

– Fá-fáj – nyöszörögtem gyöngyöző homlokkal. A tenyerem az égő bőrömre szorítottam, igyekeztem nagy lélegzetvételekkel nyugtatni magam.

– A farkam eddig is kibírtad, ne légy már ennyire hisztis!

– Nem az!

– Hanem mi?!

– Nem tudom! Egyszerűen nem tudom!

A sikoltásom könnyek hangja tompította. A rekedt mondatomra a férfi megszorította a nyakam, aztán a tenyerét a mellkasomon helyezte el. Összeszorítottam a szemem, próbáltam lehiggadni. Végül mindent halványabban érzékeltem, a gyötrelem enyhébbé vált, míg a látásom homályos lett, aztán minden elsötétült előttem.

***

Egy puha ágy óvó takarója alatt keltem, majd körbenéztem a szobában. Hamar rájöttem, ez nem az én fekhelyem, hanem az ispotályba kerültem, ahol általában a betegeket kúrálják. Ahogy felébredtem, tekintetem a sarokban ücsörgő, őszülő hajú férfin akadt meg, aki éppen engem vizslatott.

– Végre felébredtél! Mi a fene történt veled, fiú?

– Nincs válaszom, u-uram. Csak hirtelen jött, még mindig érzem. De már nem olyan erős – válaszoltam reszketve.

Eközben gyenge, elgyötört hangon beszéltem. Remegtem. Hiszen láttam az erőt a mogyoróbarna szempárban, ami tovább rontott az állapotomon. Nem tudtam, hogy képes így nézni. Szinte a húsomba vágott, azt mondva: hogy lehetsz ennyire gyenge, fiú? Miért nem vagy jó semmire sem? Hirtelen erősen vágytam a bátor gárdista társaságára. Talán ő átsegíthetett volna a szörnyűségeken. Talán...

Nyugtalanul fészkelődtem, igyekeztem valahogy kényelmesebben elhelyezkedni. Végül a hasamon kötöttem ki, ami kellemes menedéket nyújtott. Átöleltem a párnát, miközben hallgattam, amint Santon Bergils hangos hümmögéssel gondolja át a jelenlegi helyzetet.

– Pár napig pihenhetsz, azonban nem úszol meg semmit, értetted?

– Értettem, uram.

– Az állapotodról pedig értesítesz.

– Mindenképp.

– És amennyiben Teren megkörnyékez, szólsz.

– Re-rendben.

– Ha kedvedre dugsz vele, megkeserülöd – szólt elmélyült hangon, míg közel jött hozzám. Nyála egyenesen az arcomra csapódott. Elborzadtam.

Aprót bólintottam, ennyire futotta. Az álom húzott magához, csábított, akárcsak egy szirén. Nem álltam neki ellent. Egyszerűen belezuhantam a kavalkádba, a félelemmel, dühhel, szerelemmel, furcsa jelenésekkel teli mindenségbe. Viszont nem maradt sok nyugtom. Felráztak. Léptek zaja.

Megnéztem, ki az, mindössze csak a mellettem lévő ágyban fekvő beteg mocorgott. A hátamra fordultam, hosszan kifújtam a levegőt. A mennyezetet bámultam. Azon töprengtem, vajon mi történt velem. Ismét azt éreztem, ez a fájdalom akármilyen valósnak is tűnt, nem tettek velem semmit.

Egyre bizonytalanabbul viszonyultam az utóbbi két és fél hónapban történő jelenésekre, amik idáig nem fordultak elő. Persze, Aegis dallamos melódiája mindvégig a tudatom határán játszódott. A sors mindensége. Legalábbis én így jellemeztem ezt a változó hangulatú éneket.

Ismét igyekeztem elaludni. De nem éreztem azt a kellemes fáradtságot, messzire röppent. Helyette kattogott az agyam. Legszívesebben a rassosi és lenstani háború csataterére rohantam volna. Pontosan arra, amin ő szolgál: Nordel. A grandiózus épületen belüli híresztelésekből hallottam, az édesapja is ott van vele. Irigyeltem.

A családja egy része így vele tartott, azonban nekem senkim sem maradt. Mindenki a kinti világban ragadt. Mikor most annyira elfogadnék egy hatalmas ölelést Aleshától, anyától vagy apától. Viszont ilyen a magány. Sűrű, odatelepedik az ember mellé, és csak azután vesszük észre, miután már teljesen egyedül vagyunk. Velem is ez történt.

Hullámzó Elaquine, mosd el vizeddel a gondok partját!