A táborban ültem, az egyik késem éleztem, mert nyughatatlannak bizonyultam. Muszáj volt csinálnom valamit, különben úgy éreztem, beleőrülök Sadler hiányába. Mit tennék, ha itt lenne? Valószínűleg vörösre csókolnám az ajkát, átélném vele a gyönyört újra meg újra, miközben arra gondolnék, milyen szerencsés vagyok.

Viszont nem lehetett itt. Ehelyett egy szörnyeteg házában maradt, ahol ki tudja, éppen mit tettek vele. Erős düh fogott el, rettenetes dolgokra gondoltam. Olyanokra, amiket egy harc során megtehettem volna, azonban mindennapi körülmények között nem. Ezt már tegnap éreztem. Valahogyan, ahogyan készülődtem a mai napra, rettenetes harag fogott el a búcsúzásom utána. Majd jött a félelem. Valami szörnyű, bénító érzés, amilyet még ilyen erősen nem tapasztaltam.

Én nem félek a háborútól, realizáltam. Hát ki fél? Kiért félek? Sadlerért. Mégis ez valahogy más, mint az, amit én érzek. Engem a méreg kínoz, a saját pusztító dühöm. Az pedig mindig akkor támad fel, amikor arra gondolok, milyen szörnyűségeket tesznek éppen azzal, akit szeretek.

Nagy levegőt vettem, tovább folytattam a fegyverek élezését. Igyekeztem a társaimra figyelni, akik éppen hozzám hasonlóan készülődtek a háború rettenetes mivoltára. Néhányan nevetgéltek, beszélgettek, mintha a valóság közel se lenne annyira félelmetes, mint hiszik.

Sosem éltem még át ilyet, mégis sejtettem, sokkal rosszabb lesz az elképzeléseiknél. Egy rossz vágás, ami elfertőződik vagy a testükbe fúródó nyílvessző is elég ahhoz, hogy megölje őket. Hát, miért nem félnek? A halál a kezét nyújtja felénk, de ők fognak belekapaszkodni elsőként.

– Nézzétek, a nagyképű gárdistát, milyen bánatos! Netán félsz? – kacagott az egyikük, míg én az egyik farönkön heverve sem foglalkoztam velük, csak a tevékenységemmel.

– Süket vagy?

– Nem. Azonban úgy tűnik, pár éretlen katona miatt annak kell tettetnem magam. Inkább kötözködtök, ahelyett, hogy arra koncentrálnátok, amin az életetek múlik. Gyerekesek vagytok.

– Lebecsülsz minket.

– Ti becsültök le engem – jelentettem ki higgadtnak ható hangon, habár a vérem már forrt belülről.

– Miért is?

– Nem tartozom nektek magyarázattal, mert sem a felettesem, sem a barátaim nem vagytok.

Amint a kezemben tartott penge immár bármit könnyedén széthasíthatott volna, lassan felkeltem, s máris nyúltam a következőért. Zavart, amiért néztek. Aegis területén szerencsére ismerték, milyenek a gárdisták, ezek az amatőrök viszont próbára akartak tenni.

– Mit szeretnétek? Verésre vágytok? Fájdalomra? Sérülésekre? Mert, ha igen, abból kaptok eleget a csatában. És gyorsabban meg kell gyászolnotok egymást, mint bármikor el meritek képzelni.

– Miért hiszed ilyen nagyokosnak magad?

– Hallottátok már az Estelok Vardrick nevet?

– Hallottuk – bólogattak egyszerre. Az arcukon felismerésféle alakult ki.

– Ő az apám. Remélem, ez elég magyarázat.

Rájuk mosolyogtam. Valójában a napot néztem, ami olyan szépen ragyogott. A zöld füvet, a sűrű lombokat, a kék eget, azon egy felhőt, abban Sadler ártatlan arcát. Ölelni akartam őt, a karjába bújni és sírni. Mert bántottak. Habár kívülről úgy tűnhetett, a szavaik apró kavicsokként pattantak le rólam, belül bántott.

De egy gárdistának ez a feladata. Hogy azt mondja, jól vagyok, minden rendben, az élet szép. Felállok, majd harcolok tovább, mintha mi sem történt volna. Közben belülről marnak a lelki sebek, és idősebb koromra széthullok, akkor mindenki gondolkodhat rajta, vajon miért. Én meg mindössze annyit válaszolok: mert nem beszélhettem.

Miután az engem zaklatók eloldalogtak, nem éreztem további erőt magamban a fegyverekkel való törődésre, inkább ledőltem a sátorba, hátha még egy kicsit szusszanhatok, mielőtt harcba kell indulnunk.

***

Csak hangokat hallottam. Feszült hangokat. Ezt követően a kinyíló szemem elérte a nap fénye, utána a sürgető beszéd. Egyből felültem, kardot és íjat ragadtam, amiket egy tegezzel toldottam meg. Kirohantam, hiszen tisztában voltam vele, mi történt. Elkezdődött.

– Gyerünk, gyerünk, mindenki keljen, menjetek! – szólalt meg az egyik tábornok, édesapám.

– Apa, mi történt?

Ahogy odafutottam hozzá, a tekintete rögtön megállapodott rajtam, miközben idegesen nézte a kirohanó katonákat. A vállamra tette a kezét, megmarkolta, száját lemondó sóhaj hagyta el. A távolból sikolyok s üvöltések érkeztek: a fájdalom zajai.

– Járatokon keresztül jöttek ide. Gyorsabban, mint ahogy fel tudtuk volna fedezni őket – motyogta elkeseredetten. – Menned kell.

– Tudom.

– Vigyázz magadra!

– Te is!

Rohanva indultam meg, azonban én nem a tömeget követtem, ugyanis nem éreztem magam sem birkának, sem ostobának. Inkább a tábor egyik szélén osontam ki, és elővettem az íjat a hátamról. Kihúztam egy nyilat a tegezből, majd a húrra tettem. Megfeszítettem, az izzadság máris gyöngyözni kezdett a homlokomon. Lőttem.

A felénk áramló ellenséges katonák soraiban valakit eltaláltam. Hörögve hullott a földre, miközben a csuklyás izmába fúródott vesszőt próbálta kitépni onnan. Tapasztalatlan lépés. Hiszen még fiatal, nem tudhatja. Azt mondják, a rassosiak olyanokat is alkalmaznak, akik szinte még csak gyermekek. Ő volt az egyikük, elfogott a bűntudat.

Ez egy csata, emlékeztettem magam, vagy én ontok vért, vagy ők fognak. Az egyik sátort fedezéknek használva, néztem további áldozatok után. Hamar megláttam egy gyengébb, idősebb harcost, aki éppen a lenstaniak egyikét szúrta át. Összerezzentem. A borzalom átfutott rajtam, de kérdés nélkül feszítettem meg újra a fegyverem, és lőttem rá.

Nem talált. Cserébe észrevett, s megindult felém. Egyből a földre dobtam az íjat, majd a kardom vettem elő. Megindultam felé, határozott léptekkel. Eszembe jutott a gyerekkorom. A rengeteg óra, amin apa azt mondta, szükségem lesz erre a tudásra egy napon. Igaza volt.

Felemeltem a pengém, amint ő is az övét. A fém hangosan koccant össze, a lábam elmozdult a kissé saras földben a lökés erejétől. A fülemben hallottam a szívem ütemes dobolását. Nagy levegőt vettem. Egy üvöltés keretében ütöttem újra.

A kardok kitámasztották egymást. Visszaemlékeztem az egyik mozdulatra, amit még régen tanultam. Leguggoltam, vágtam, vetődtem. Az ősz, szakállas férfit a hasánál érte az ütés, nem viselt páncélt. Túl merész. Engem túlságosan zavart a sisak hiánya, ami sokat segített volna ebben a helyzetben. Butaság volt elfeledkezni róla.

A saját vérébe fagyott holttestet látva, elöntött ismét a szörnyűség. Nem tudnék állandó katonai szolgálatot teljesíteni, beleőrülnék. Pár méterre üvöltések, csikorgás hangját hallottam. Az egymásnak eső katonák között vér fröccsent, nyakak hasadtak fel, karokat, vállakat találtak el. A nyilak záporoztak, alig tudtam kitérni az egyik elől.

A sátrakat lángra lobbantották, a hamu szállt a levegőben. Az orromba fémes szag szökött. Hárman közeledtek hozzám. Összpontosítottam. Vajon elég gyors leszek? Vagyok elég erős ehhez? Talán. Elöntött a bizonytalanság.

Azonban egy pillanat múlva mögöttem érkezett pár társam, akikkel együtt rontottunk neki az előttünk lévőknek. A kardjaink egymásnak csapódtak, a többséget könnyedén legyőzték. Én természetesen kifogtam az erősebbet, azonban neki a sisakján lévő apró lyukon keresztül szökött be egy kósza nyílvessző.

Ekkor realizáltam, kósza nyílvessző nem lehet ilyen pontos. Hátrapillantottam, majd meglepődtem. Sosem láttam még harcolni őt. Édesapám, mint a legdicsőségesebb hadvezér, úgy állt ott, állát határozottan felszegte, kezében ott tartotta az általam áhítozott páncéldarabot, amelynek hiányát megéreztem.

– Vedd fel az övét! – mutatott a tökéletes célzása áldozatául esettére.

Kérdés nélkül vettem le a fejéről, törtem ketté a vesszőt, aminek a hegye vértől csillogott. Elhajítottam. A kiterült, halott rassosiba egy pillanattal sem öltem többet, hanem a további csatába vetettem magam. Estelok tábornok az apám. Ez a gondolat pedig olyan erőt adott, amit még semmi más. Hiába éreztem valami tompa szomorúságot és félelmet, bátran kiálltam a borzalmak ellen.

***

Nap végén sikeresen tértünk vissza a lerombolódott táborunkba. Messzebb kell majd mennünk. Viszont így, hogy megtisztítottuk a környéket az egyik ellenséges seregtől, lesz némi terünk. De túlságosan sem kerülhetünk be a területükre, különben teljesen bekerítenek minket.

Elérzékenyülve szorítottam magamhoz a két itt tartózkodó rokonom közül az egyiket. Apám szorosan tartott, tudta, korábban nem láttam effélét, és szükségem lesz a társaságára. Annyira erős, még az sem zavarta, mit gondol a többi katona, míg bennem egymás után bukkantak fel a gyilkos emlékek.

Eközben a nagybátyám, Kolets tábornok, aki szintén velünk tartott, megpaskolta a hátam, aztán elhívtak engem inni. Ahogy lehajtottam a kupa bort, némileg feloldódtam. A háborúval kapcsolatos gondolataim átterelődtek valami másra... valaki másra: Sadlerre.

Mit érezhet? Egyre csak ez a kérdés ötlött fel bennem, viszont válasz senkitől sem érkezett rá. Elöntött a mélységes hiánya, az ártatlan arcának a látványa, a kedves hangja, a mosolya, amivel azt jutalmazta, ha megnyugtattam. Bármit megtettem volna egy rövidke pillanatért vele. Áldásom adom rátok.

Immár emésztettem magam mindenért. A világ kegyetlenségéért, a szerelmemért, az egész életemért.

De szabad ezt tennem önmagammal? Talán nem. Érek én eleget ahhoz, hogy egy Sadlerhöz hasonló szerelmét kérjem? Érek vagy sem? Nem tudtam eldönteni, mindössze reménykedtem benne, hogy igen. Az istenek nem feleltek, pedig kérdeztem. Mi a jövőm?

Teljhatalmú Signis, gyújts tüzet a parázsból, ésperzseld fel az ellenség táborát!