Egy ideig minden rendben ment. Úgy éreztem, mint a világ is megbékélt volna a sorsommal, akárcsak én. Szeretek egy férfit, aki nem szeret viszont. De nem tudtam lemondani róla. Újabb és újabb napokat beszélgettem vele, ölelkeztünk, nyugtattuk egymást. Míg őt néha sírva láttam, addig én kivirultam a közelében.

Meglepődtem, mikor az egyik nap félrevont. Nem ezen a tettén, hiszen az ilyet már megszoktam, hanem az arckifejezésén. Szomorúságot tükrözött, azonban nem azt, amit már megszoktam. Ez valami mélyebb elkeseredés volt, ugyanis megváltoztatta Aegis ütemes dallamát. Felkavarta a sorokat, azok bizonytalanul zengtek.

– Jól vagy? – szakított ki Nordel finom, mégis feszült hangja az elmélkedésemből.

– Persze, miért kérded?

– Egészen elsápadtál.

– Mert idegesnek tűnsz, valami baj van?

– Hogy őszinte legyek, van.

Az ujjait tördelte, hangjában némi nyugtalan melankóliát fedeztem fel. Egyre csak a válaszra vártam, ami nem érkezett meg. Néztük egymást, némán, meredten, elgondolkodva az élet nagy dolgain, talán apróságain. Rohamosan gyűlt bennem az érzés, miszerint valami letaglózót akar mondani.

– És mi az? – kérdeztem halkan, a kezem az övébe fontam, ezzel megállítva azt a mozgásban.

– Behívtak... katonának. Rassos és Lenstan között háború dúl, ilyenkor pedig a gárdisták egy részét mozgósítják. Nekem is mennem kell.

– Ko-komolyan?

– Igen. Holnap indulok.

– Ezt mikor tudtad meg? – érdeklődtem maró könnyek között. Mintha kitépték volna a lelkem a testemből, megszüntetve a kettejük közötti kapcsolatot. Mindössze a szomorúság maradt némi dühhel keveredve.

– Már akkor sejtettem, mikor egy hónapja beharangozták a kezdetét. De azt, hogy nekem is mennem kell, mindössze pár napja kaptam meg.

– Miért nem szóltál?

– Mert nem akartalak stresszelni vele. Féltem, aggodalmaskodnál miatta.

– Nem lehet valahogy megoldani, hogy ne menj?

– Próbáltam győzködni őket, de sajnos nem, nem sikerült.

– Örökre elveszítelek? – rebegtem összetörve. Minden szava egy szúrás volt a szívembe. Háború, csata, vér, halál... – Meddig leszel ott?

– Talán évekig, lehet, hónapokig. Előfordulhat, hogy halálomig.

– Remélem, tudod, mindig emlékezni fogok rád. Bármi történjék, és bárhová kerülj, te idebent maradsz – mutattam a mellkasom tájékára.

– Te is az enyémben.

Szorosan átöleltük egymást, fejét az enyémen nyugtatta. Forrósága szétáradt bennem, s emlékeztetnem kellett magam, ez az utolsó alkalom. Talán a legutolsó. Előfordulhat, hogy ez a remek ember és harcos a saját halálába menetel. Én pedig semmit sem tehettem ellene. A legszomorúbb mégis az volt az egészben, ő sem.

Amint eltávolodtunk egymástól, a pillantásunk Összefonódott. Mintha egy örökkévalóságig álltam volna, elveszve abban az égkék íriszben, ami a kedvenc színemmé vált az utóbbi időben. Még egyszer végigmértem az előttem álló férfit. A hosszú, barna haját, az enyhén szétálló fülét, a barátságos vonásait. Belesajdult a szívem.

Nordel közelebb húzódott hozzám, az arcomon éreztem a leheletét. Kellemesen megborzongtam tőle, a testem jelezte, kívánja. Szinte egy pillanat alatt történt. Váratlanul ért, azonban mély érzéseket hagyott bennem. Előrehajolt. Azt hittem, újra egymás nyakába borulunk.

Ajka egy pillanat alatt szüntette meg a köztünk lévő távolságot, miközben csókba vont. Erősen kapaszkodtam belé, a bőröm lángolt az élvezettől. Megcsókolt, szeret. Mindössze lopott másodpercekig tartott, de számomra ez jelentett mindent. Elhúzódott, tekintete a padlót fürkészte.

– Sajnálom. Jobb, ha megyek, készülődnöm kell – motyogta zavartan, majd megindult az ajtó felé. – Hiányozni fogsz.

– Te is nekem. Ég veled, Nordel.

– Ég veled, Sadler...

A szemem keserű könnyek marták, mintha egy darabom örökre elveszett volna. Pedig tudtam, milyen erős férfiba szerettem bele, aki nemesszívű, kedvelhető, szeretetteljes. Már nem kaphatom meg őt. Talán így diktálja Aegis dala is, ami már előre jelezte ezt a változást, ahogy mindig.

Miután elhagyta a helyiséget, rohanva indultam meg a folyosókon, arra gondoltam, nincs remény. Innentől nincs kinek a kedvére tennem. Többé senkinek sem iszom ily módon a szavait, és nem ölelek innentől mást ekkora lelkesedéssel. Az első szerelmem elment, mert arra kényszerítették. De maradt volna értem?

Elsiettem Santon ajtaja előtt, ami mögül éppen színlelt nyögések hangja szökött ki. Ismerősek. Ezután mentem tovább, viszont hamarosan az utamat állta valaki. Megtorpantam előtte, felnéztem rá, alaposan tanulmányoztam a vonásait. Először gyorsabban kezdett dobogni a szívem, mikor megláttam az arany páncélt, mégis utána hamar realizáltam, ez nem Nordel.

A férfi fiatal arcát mosoly keresztezte, szőke haját rövidre vágták, arcát simára borotválta. Rossz érzés fogott el. Félelem, azonosítottam be. A kezét az előttem lévő falnak támasztotta, hiába férhettem volna át alatta. Unszimpatikus, undorító, kárörvendő.

– Hova, hova, ilyen sietősen? Sadler, igaz? – kérdezte dallamos hangján.

– I-igen.

– Hiányzik a szerelmes gárdistád?

Lényegében gügyögött hozzám, halványan düh hasított belém, akárcsak valami betolakodó, ami a részem, közben mégsem. Legszívesebben megütném. Megölném, a vérével festeném vörösre a falat, hogy megállítsam a borzalmakat. Azonban ezt nem tehettem, hiszen a rettegés erősebbnek bizonyult mindennél.

– Engedjen el! – könyörögtem elhaló hangon, miközben megpróbáltam sarkon fordulni.

– Állj meg, különben a fejedet vetetem! – Megálltam. – Helyes. Tudod, most mi következik?

– Nem, uram.

– Teren.

A nevét hallva, elborzadtam. Nordel nem kedveli őt. A szerelmes gárdistám, őt akartam, mindennél jobban. Ehelyett egy ilyen férfival kellett szembe néznem, aki egyre közeledett hozzám, s gyerekként kezelt.

– Megleckéztetlek. Szép fiú vagy, különleges. A szemed olyan, mint valami ékkő, a feneked meg...

– Kérem, ne!

Hiába könyörögtem, emlékszem minden érintésére. Ahogy levette a ruhám, s végigsimított rajtam. A saját reszketésemre, a sikolyomra, a kezére a torkomon. A rajta maradt kék-zöld zúzódásokra. A reccsenésre, amit a csuklóm hallatott, mikor eltörte. Az üvöltésemre, miután ez megtörtént. De túléltem. Menekültem. A folyosókon futottam előle, hogy utána a fogva tartóm ajtaja elé érjek.

– Santon! – üvöltöttem. A saját meztelenségem ezekben a pillanatokban a lehető legkevésbé foglalkoztatott.

Rángattam a kilincset, ütöttem a fát, a nevét kiabáltam, míg Teren megfogta a lábam, majd húzni kezdett. Kapaszkodtam. Kapaszkodtam, míg ki nem tárult a nyílászáró. A felbukkanó férfi arca csodálkozást tükrözött, de azt hamar átvette a düh mindent pusztító tüze. A gárdista úgy engedett el, mintha megégettem volna, a testem erősen csattant a fadarabhoz. Felkiáltottam, mikor törött csontom érte.

– Teren, mit képzelsz, hogy a tulajdonomhoz érsz!? – Hallatta felháborodott hangját.

– U-uram.

Hiába hebegett, dadogott, Santon Bergils mérge megúszhatatlannak bizonyult. Addig, míg ő a saját emberével üvöltözött, én a szobába futottam, védelmező alakja mögül figyeltem az eseményeket. Kezem a testemhez szorítottam, próbáltam levegőt préselni a tüdőmbe üvöltés helyett. Azonban nemsokára hátrapillantottam, és megláttam egy ismerőst.

Cloel a hasán feküdt, többnyire nyugodtnak tűnt, viszont, mikor felfigyelt rám, akkor meglepődés meg bánat suhant át az arcán. Kérdés nélkül mentem oda hozzá, s feküdtem le mellé. Megnyugtatott a közelsége, ami elfedte a szörnyűségek sújtotta napom viszontagságait.

***

Éjszaka fetrengtem az ágyamban, nem voltam képes aludni. Úgy tűnt, az önuralommal nem rendelkező gárdistát megbüntetik. De ki forrasztja be az újabb sebet, ami a lelkemen képződött? És a törést, ami a csuklómon? Senki. Kivéve Nordelt, aki képes lenne a legsúlyosabb emlékeim is feljavítani a maga kisugárzásával. Nordel nem volt itt.

Nem látta, amit én, nem félt úgy, ahogy én. Vele ellentétben, engem olyan megaláztatásoknak vetettek alá, amilyet egy hozzá hasonló ember sosem tapasztal.

A takarómmal rejtettem el a testem, elképzeltem, ez megvédhet az összes gonoszság elől, ami a világon létezik. A párnám átázott a könnyeimtől, ha élőlény lenne, már megsüketült volna az üvöltéseimtől. Mert kiabáltam. Az igazságtalanságtól, a kíntól, a rettegéstől, a ténytől, hogy nem érek többet egy tárgynál, és úgy dobálnak egymás között, ahogy csak akarnak. Ez pedig darabokra szabdalt belülről.

Hogy vagy, bátor gárdistám? Mit érzel, mikor rám gondolsz? Értesültél róla, mit tettek velem, vagy már alszol? Esetleg félsz a háborútól? Érdekellek egyáltalán? Nekem adnád a szíved, ha kérném?

A szívet, amiért ezer istennek is könyörögnék... Hát miért nem teszem?

Ezért megtettem. Imát mondtam, ígéreteket tettem, kértem. Sokat. Hogy védjék meg Nordelt a csatáktól, minden viszontagságtól, amit átélhet. Kívántam is a szerelmét, a testét, a lelkét, minden egyes porcikáját kizárólag azért, hogy én boldog legyek. Önző lennék?

Hatalmas Aegis, vezesd haza aranyat viselő híved!