Izgatottan vártam vissza Nordelt, számoltam a perceket, rettentően hiányzott. Legszívesebben elbújtam volna az ölelésében, mikor Santon azt mondta, délután jelenésem van nála, tehát öltözzek ki rendesen. Már előre féltem, az első olyan alkalmamkor, amikor én irányítottam, sírva fakadtam.

Akkor, ott, rajta, ahogy csináltam. Egyszerűen az egész szörnyen fájt, mivel akkor tudatosult bennem igazán, nemrégiben ez a férfi elvette az ártatlanságom. Nem mintha őrizni akartam volna, mégis legalább számomra vonzó illetővel lehetnék együtt elsőnek, de nem kaptam meg ezt az örömöt. Santon könnyedén kitépte a kezemből.

Gondolataim léptek és beszélgetés hangja terelte el. Amint meghallottam az égkék szemű gárdistát Flannerrel beszélgetni, azt hittem, felrobbanok az örömtől. Legszívesebben mindenki előtt odarohantam volna hozzá, hogy a nyakába ugorjak. Csókolnám, ölelném, szeretném. Minden porcikámmal. Miért nem tehetem?

***

– Annyira jó újra látni! – öleltem magamhoz az általam áhított férfit, miután sikerült találnunk egy helyet az elvonuláshoz.

– Te is hiányoztál, bújós.

– Hogy vannak a többiek?

– Felújították a házat, van mit enniük. Alesha egészségesnek tűnik, édesapádnak acélból csináltak új kezet. Boldogok, egészen. Csak nagyon hiányolnak téged.

– Én is nagyon hiányolom őket! Ugye, apu nem haragudott rád?

– Két szóval lenyugtattam. Azt hitte, miattam kerültél ide, viszont utána minden rendben ment.

– Akkor jó – feleltem megkönnyebbülten.

– Hoztam neked ajándékot. Vagyis, nem is igazán ajándék, mivel te csináltad, de szeretnék, ha nálad lenne.

A barna kotorászott valamennyit a zsebében, elővett egy virágot, amit még fából faragtam. Hirtelen elöntött az otthon érzése, boldogan vettem a kezembe, s szorítottam magamhoz. El sem tudtam mondai az örömöt, amit ez az apró tárgy okozott. A fából faragott lovammal tarthat innentől.

– Gyönyörű. Elképesztően érthetsz a fafaragáshoz, ha ilyet is készítesz.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy – feleltem őszintén. A szívem majd felrobbant a hihetetlen boldogságtól. A dicsérete a lelkemig hatolt, aminek egy kis szeglete összeforrt miatta.

– Te vagy rendkívül hozzáértő. Mondanám, hogy tehetséges... de az a szó számomra felér egy sértéssel. A gyakorlást nem lehet tehetséggé alacsonyítani.

– Ebben teljes mértékben igazad van. Még egyszer köszönöm, hogy ellátogattál hozzájuk!

Ezután hozzábújtam, a karomba vontam. Megszokott volt már nálunk. Valami természetes, talán Nordel szeretetéhségéből fakadóan meg mertem ölelni. És mindvégig abban reménykedtem, kölcsönösen szeretjük egymást. Hogy a szíve talán egy szép napon az enyém lehet.

***

Ismét előtte álltam, teljesen csupaszon. Izzadtam a félelemtől, a hajam a bőrömhöz tapadt. A kezem törölgettem korábban a ruhámba, azonban az már a földön hevert. Én a kupac közepén álltam, remegve, reszketve, és vártam a szörnyűséget, ami vár rám.

Habár tudtam, valószínűleg képes leszek további sérülés nélkül eleget tenni a vágyainak, féltem. Eközben az undor újabb meg újabb hullámokban tört rám, a szívem zakatolt, ziháltam.

Santon barna írisze végigsiklott a testemen, az arcán mosoly játszott. Szakállát kivételesen lenyeste, ami pár évvel fiatalabbá varázsolta. Mégsem tetszett. Ha szerethető személyiség lenne, aki nem fenyegeti meg a családom, talán bele is tudnék szeretni egy ilyen férfibe. Azonban a modora mindenné tette, csak vonzóvá nem.

– Újra itt, izgalmas, nem igaz? – kérdezte vágytól rekedt hangon, mire apró bólintással jeleztem egyetértésem. Ugyanis a helyzet igenis izgalmas volt, mindössze boldogítónak nem bizonyult. – Akkor, mivel kezdesz, fiú?

Némán térdeltem le elé, reménykedve benne, a legkevesebbel érhetem el a legtöbb eredményt. Viszont ellépett tőlem, hátrált, én pedig értetlenkedve tekintettem utána. Többre vágyik? Máris? Mindenem megfeszült a bennem dolgozó rettegéstől, amit hiába próbáltam, nem tudtam elhessegetni.

– Félreértesz. Nekem nem a szád kell, hanem annál sokkal több. Feküdj le az ágyra!

– Úgy érti...

– Én leszek felül, stresszes napom volt! – jelentette ki, mire félve húztam össze magam. Ha felülre kerül, bántódásom esik. Nem véletlenül tartott Cloel szentbeszédet róla, hiszen tudta, milyen emberrel van dolgom.

– Uram, kérem, én meglovagolhatom!

– Nem érdekel! Alul leszel, érted? Ne gondold már, hogy nyeszlett taknyosként mindig te irányítasz!

– De én... én...

– Feküdj le az ágyra, most!

– Nem – ellenkeztem. – Még nem.

A maradék bátorságom összekaparva húztam ki azt a fiókot, amiben a síkos réteget eredményező kenőcs volt. Elővettem, megmutattam. Nagy levegővételek közepette mentem közelebb Santonhoz. Álló férfiasságára jó adagot kentem belőle, amit hangos nyögéssel konstatált. Siker.

– Azt hittem, ellenszegülsz.

– Én olyat nem tennék, uram – hunyászkodtam meg vele szemben, majd a tégelyt az ágyra helyeztem, hogy a nemesnek eszébe jusson használni.

Az előkészületek elvégzése után engedelmesen feküdtem le az ágyra. A hasamon helyezkedtem el, kezem a fejem két oldalára húztam, és behunytam a szemem. Nem akartam látni semmit. Hagytam, hogy a nehéz férfi felmásszon mellém, s azt tegyen velem, amit csak akar.

Ellazultam, amennyire lehet, lényegében egy halott mozdulatlanságát igyekeztem elérni. Amint ez megvolt, az érzékszerveimre koncentráltam. Egy forró test nyomódott hozzám, Santon mellkasa a hátamhoz simult, feje a vállamhoz került. Orra hangosan beszívta a levegőt, miközben megszagolt.

Akárcsak egy állat. A viselkedése pedig pont olyan ösztönös, az önuralma éppen ilyen gyenge. Nem várt sokáig, mindössze egy pillanatra távolodott el, amíg a síkosító kenőcsből még valamennyit a fenekemre kent. Határozott mozdulattal merült el bennem, komoly fájdalomra számítottam, de mindössze enyhe sajgás fogadott. Az első napom nyomai.

A fekete hajú farka könnyedén csúszott bennem, hálát adtam magamnak, amiért elég gyorsan reagáltam ehhez. Így még enyhe, kellemesen pulzáló szorítást is tapasztaltam. Minden porcikájától undorodtam, és nem tudtam izgatónak találni a közelségét.

Egyedül a férfiassága mozgott úgy bennem, hogy az valamiféle élvezetféleséget okozott. Semmi intenzívet, hiszen nem a megfelelő emberrel voltam együtt, de legalább éreztem valami pozitívat is.

A nemes ténylegesen feszült lehetett, mivel hevesen viselkedett, amiről mozdulatai árulkodtak. Nyögései visszhangoztak a szobában, tenyere néha a torkomra siklott, röviden megszorította azt. Olyankor mindig bennem rekedt a levegő, viszont sosem döntött úgy, végez velem.

Eközben igyekeztem Nordelt elképzelni. Érdekelt, vele vajon milyen lenne. Hogy őt is csak megtűrném, vagy hatalmas extázist okozna-e. Ez az a dolog, amire azóta sem tudtam a választ. A sötétben tapogatóztam, hiszen sosem vettem még részt szexuális kapcsolatban.

Ezt a fonalat már nem tudtam tovább fűzni, mivel Santon Bergils ment el bennem, megtöltve a ragadós, gusztustalan élvezetével. Gyűlöltem ezt a férfit. Valamiért a testem erősen lázadt ellene, undorral reagált minden cselekedetére.

Amint lemászott rólam, nyugodtabban tápászkodtam fel, miközben ondója kifolyt belőlem. A rám nehezedő súlytól elzsibbadt végtagokkal botladoztam le az ágyról, majd mélyen az úr barna szemébe néztem. Bólintásával jelezte, megadja az engedélyt a távozásra.

Szégyennel telve, szemlesütve öltöztem fel, utána egyből a fürdő felé vettem az irányt, hogy megtisztítkozzak. Levetettem a ruhám, a földön hagytam. Egy csurig töltött vödörből halásztam ki a szivacsot, és azzal mosakodtam meg alaposan. Azonban hamarosan rájöttem, egyáltalán nem hoztam új ruhát, ami teljes pánikot szült a részemről.

Meztelenül ácsorogtam, a törölközőt is elfelejtettem magamra kapni. Egyhelyben toporogtam, földbe gyökerezett a lábam, miközben valamiféle terven agyaltam. Ekkor nyílt az ajtó, s megláttam azt, akit a legkevésbé akartam ilyen állapotomban: Nordelt.

– Sadler, minden rendben me-

– Minden, csa-csak elfelejtettem váltóruhát hozni – motyogtam zavartan, míg kicsire összehúztam magam.

– Jaj, ne haragudj, hogy csak így rád törtem! Máris megyek, keresek neked valamit!

– Semmi baj és köszönöm!

Hiába telt meg hálával a szívem, mellette rettentően kínosan éreztem magam. A szemem könnyezett, amiket sebesen igyekeztem letörölni magamról. Miután sikerült megszabadulnom a gyengeségem jeleitől, a férfi ismét betoppant, immár egy újabb adag ruhával a kezében.

– Bocsánat, páran a szobád környékén lézengtek, így úgy gondoltam, hozok a sajátomból.

Hirtelen árasztott el az öröm, mikor megláttam az enyémnél valamivel nagyon darabokat. Fel akartam venni. Sőt, erősen arra vágytam, hogy maga Nordel aggassa rám őket, miközben az égkék szeme végigmér engem. Viszont ez hiú ábrándnak tűnt, bolondságnak, így inkább elvettem a szöveteket az udvariasan elforduló férfitól.

Amint rajtam voltak a ruhák, a szívem erősebbeket dobbant. Nagynak bizonyultak rám, mégis rendkívül élveztem őket. Nem feszültek, eltakarták a testem, ráadásul a gárdista finom, édeskés illatát árasztották, amiről még sosem kérdeztem meg, micsoda.

– Érzem rajta az illatod – mondtam inkább magamnak, mint neki. – Olyan finom. Mi ez?

– Némi desszinai mangó és kritosi vanília.

– Csodás aromája van!

– Örülök, hogy tetszik neked.

Immár kicsit nyugodtabban viselkedtem az általam szeretetett emberrel. Legszívesebben hosszan szagolgattam volna a textíliát, de az minden lett volna csak logikus nem. Ugyanis az az átható, engem mindig lágyan pásztázó kék szeme, éppen alaposan végigmért.

Megkaptam, amire vágytam. Nem pucéran, ellenben megtette. Tetőtől talpig járt rajtam a tekintete, amitől pír szökött az arcomra. A tükrökben láttam a jelenséget, ahogy vizes hajam közrefogja az arcom, az pedig pompázik. Nordel arcára mosoly szökött, az enyémre szintén.

– Jól áll neked.

– Tényleg így gondolod?

– Persze, gyönyörű vagy, mint mindig! – mondta, majd a szájához kapott hirtelen. Akárcsak egy kisgyerek, akinek kiszökött az ajkán valami titok. – Sajnálom, remélem, nem veszed zaklatásnak!

– Dehogyis! Jól esik, amiért ezt mondod. Engem soha, senki nem dicsért még meg a külsőmért. – válaszoltam teljes zavaromban. Az arcom szinte lángolt, a testem azt mondta: őt akarom!

Önzetlen Saol, éltess örömmel két magányos lelket!